Az este lángja lobogott a kellemes hangulatú szobában, melynek erkélye a Bielefelt birtok mesterséges tavára tárult kilátást biztosított. A hálószobában az ágy még érintetlen és rendezett volt. A díszítés végig futott a falakon hímzett sorokban, melyek a plafonon festmény alakját mutatták meg együtt keveredve. A hatalmas hálóterem egyes részein letisztult fehér oszlopok voltak, bennük egyszerű fodrozott vájatokkal. A padló köve hófehér volt, és a minta úgy volt rá festve tört fehérrel, mintha csak a víz játszana rajta. Az oszlopok lábánál is ez mutatkozott meg. A szekrények csont fehérek voltak kék és arany dísz mintázattal tarkítva, akár a függönyök.
Jelen pillanatban a szoba félhomályba bontakozott ki, ugyanis a dolgozó asztalnál két égő lámpás játszadozott a fénnyel, hogy új pompában mutassák meg a rejtett testeket. Két alakot világítottak meg különösen.

- Halljam. - szólalt meg a hálószoba ura, ki az asztalnál foglalt helyet a térkép felett - Mi híreket hoztál magaddal a tengeren túlról? – pásztázta zafír íriszeivel az előtte kibontott térkép részleteit. Szeme világa nagy figyelmet szentelt területükhöz közeli szigetre, melyet csak kevesen láthattak életükben. 

- Waltrana Nagyuram! - hajolt meg Metlak - Édesapja hajthatatlan, ahogy azt a partjainkra érkezett hírnöke állította. - kezdett bele - Teljes mértékben elutasítja, hogy segítse a huszonhetedik Maou terveit bármilyen formában is.

- Ahogy sejtettem.. - mosolyodott el megpiszkálva lila fülbevalóját idegesen a Bielefelt terület vezetője - De nem várhattam többet. Apám híve a régiségeknek. Akárcsak én magam is, de ezúttal a kezem meg van kötve. - gondolt unoka öccsére és a mérkőzés napjára - Ameddig boldog Wolfram, nem teszek drasztikus lépést.

- Ez nem minden.. - folytatta Metlak egy nehéz lélegzet visszafojtással, végül elengedte a szavakat mik marták lassan torkát - Édesapja látni kívánja testvérétől származó unokáját.

- Wolfram megfogja tagadni. - rázta fejét Waltrana – Ezzel olyat kért, amit nem tudok biztosítani a számára. Két makacs fél egymáshoz állítva, igen csak rózsás kínálatokat takar. Apám és Wolfram esetében nem szirmokat, csak töviseket. Szúró, fájó tövisek. – dőlt hátra székében homlokát masszírozva a tényeket magában boncolva.

- Nagyuram.

- Metlak Host. Vidd válaszomat Atyám szármára. Már megírtam, előre tudtam mit fog felelni a kérésemre. Ezzel leróttam bőséggel az ígértemet Yuuri Őfelsége irányába, hogy szerzek még támogatást a mi oldalunkról a részére egy összetartó ország reményében. – nyújtotta át a tekercset, amelyben megfogalmazta előre szavait, magát a hálát tulajdonképpen a semmire, amit nyújtott édesapja.

- Lord von Bielefelt Uram. – vette át a tekercset a férfi, mit azonnal az üres ennek szentelt hüvelyébe zárt el, hogy ne veszítse el útja során – Wolfram herceg tudomást szerez Ön által ezen információ áramlásról, és társalgásról?

- Nem kell tudnia róla. – rázott fejet Waltrana – Koncentrálnia kell, hogy erősebbé, megfontoltabbá válhasson. Úgy nem fog működni, ha a múlt sebeit rá szabadítom ezen tények közlésével. Metlak! Ez neked is szól. Gondoskodj róla, hogy ne szerezzen erről tudomást az unoka öcsém.

- Igenis. – hajolt meg, ezzel távozott.

A szoba ajtaja kattanva csukódott be. A vendég távozása immár egyértelmű lett, ahogy a csend ismét körbe ölelte a helyiséget. Waltrana von Bielefelt íriszeit újra a térkép felé szegezte maga előtt. A lámpások fénye tovább lobogott az üveg ketrecben, melyben életben maradnak míg szolgálatot kell nyújtaniuk Uruk számára. A gondterhelt sóhaj kifejezetten erősítette a probléma gyökerének fontosságát.
William von Bielefelt nagy felelősséget hagyott hátra, és segíteni sem kíván. Olyan nyugalommal közölte mind ezt a hozott levélben, mintha a világ legtermészetesebb gyógynövény kezelését írta volna meg. Ám ott volt azaz egy átkozott mondat.

„Amint készen áll, jöjjön elém."

Semmi kétség nem volt, hogy ez a mondat csak egy valakinek szólhatott. Ritka dolgok egyike, hogy a gyógyítások egyik nagy mestere készen áll, hogy kezdeményezzen egy találkozót családja azon tagjával, akit nem becsül semmire a múlt miatt, mi lezajlott.
Waltrana tisztában volt vele, hogy meg van mind a kettejüknek az oka arra, hogy elkerüljék az egymással való találkozást. Az ok, hogy ne kelljen még egy szót se váltani a másikkal. Az évek alatt ez a rideg távolság nőtt, és a harag szétáradt ereikben, ahogy a keserűség is a szívben.

***

A múlt illata megcsapta orrát, amint a katonák szállásai között barangolt a gyakorló pályák környékén. Wolfram a következő hónapokat egy hozzá nem illő helyen tölti. Ugyan Xavier említette számára, hogy Nagybátyja saját lakosztályt készített elő neki, elutasította a lehetőséget. Már abban a pillanatban elutasította a lehetőséget, hogy Waltrana érkezésükkor említette. Nem akart magából korán kivételt képezni a rangja miatt. Ha együtt akar működni, és tanulni azt csak úgy teheti meg, ha hátra dobja a kényelmet amit eddig szorongva megtartott magának. Az ismerkedés egy alap követelmény. Ideje megtanulnia, hogyan működik ez igazán. Ha a személyes test őrségét, és osztagával el tudott bírni, akkor itt is hasonlóan kell lennie a dolgoknak. Annyi különbséggel, hogy lemondott azon dolgairól, amikhez most is foggal-körömmel ragaszkodni kíván. Az első ilyen dolog rögtön a palota kényelme, a felsorakoztatott lakrészek helyett.

Az öt főből álló viskó, amely része a többi megannyinak a katonai szálló körzetben, igen csak csökkentette hangulatát a dolgokhoz. Szó szerint rosszul lett attól, hogy ezúttal nem lesz mellette a kislánya, nem tud a fivéreihez fordulni panaszkodni. Nem lesz személyes tere, és kedvenc háló ruháit se hordhatja. Nem engedhette meg magának ezt, nehogy bármelyik járulékos veszteségbe legyen elkönyvelve.
A kijelölt fából készült lakrész előtt megállt felkészülten, mégsem merte megtenni azt, amit régen. Berontani. Már nem az a felelőtlen kölyök, hogy rögtön mindenkit elmarjon magától, akik később segítségére lehetnek. Már nem lehet az a elkényeztetett kis mitugrász, ahogy kezdte annak idején. Ezt el kell engednie, akkor is, ha ez abba kerül, hogy mások előtt elfojtja legőszintébb gondolatait. Alaposan körül nézett, és szemei azt tapasztalták, hogy az esti kötelező nyújtások még zajlanak a menetrend szerint. A kuckók lámpásai még égtek.

A táska már húzta vállát, amiben a legszükségesebb felszereléseit magával hozta. Elhatározásra jutva pedig már készült fellépni az első fa lépcsőre, ami azonnal nyikorgásba csuklott. A kellemetlen bizsergés, mint villámcsapás végig hasított benne. Nem csoda, bár azok nem is léteznek. A hely ahhoz mérten lett alakítva, hogy a gyűrődést, a kényelmetlenséget megszokják a katonák. Ennek ellenére mindent kárpótol az itteni edzés formák, küldetések, illetve a rendezvényi előkészületek, amiken kötelességük helyt állva segíteni.
Wolfram bár ezeket végig vezette magában, emlékezve a mai elhangzott információkra magától új Kapitányától, mégis fintorgott. Lábát elemelte vissza a talajra, míg táskáját a földre ejtette egy nagyot sóhajtva gondterhelten. Arra gondolt, hogy az egész könnyű lesz, erre fel tévedésnek látta felvázolt elképzeléseit.
Közös lakrész, közös fürdő és mellékhelyiségek. Nem hordhatja alváshoz azt amiben a legkényelmesebb a számára ez a pihentető tevékenység. Elfelejtheti makacsságának hála a közös reggelit is Waltrana rokonával. A tető foka mindennek pedig, az volt számára, hogy Greta nem fogja lelkes mosollyal felébreszteni, helyette a lakó társai, vagy ami rosszabb a kürt hajnalban.

„Végig fogom csinálni. Nem érdekel hogyan, nem hátrálhatok már meg! Elérem amit akarok, és mindig megkapom amit akarok!"

- Meggondolta magát Lord? – hallotta meg közvetlen maga mögött a Kapitány élezett hanglejtését.

Wolfram felé fordult, és azok a jeges szemek szinte gúnyosan vigyorogtak szenvedésén, amit éppen magával vív meg. A helyzet egyértelmű volt. Meggondolta magát a közös szállás kapcsán. Meggondolta magát, hogy részt vegyen a tovább képzésen. Meggondolta magát mindennel kapcsolatban, amit elképzelt. Ám vissza lépni nem lehet. Tudta, hogy nem hátrálhat meg, vagy egész életében hallgathatja, hogy valóban egy elkényeztetett ficsúrnak lett kinevelve, aki nem bírja a gyűrődést. Ezt nem engedheti meg. Igenis kibírja mind azt, amit elhatározott bármennyire fogja utálni.

- Nem.

- Remek. Akkor mivel már takarodó van, de még itt kint áll. Ezért most hetven fekvő támasz. – adta az utasítást kimérten a sebhelyes arcú fiatal férfi.

Hetven. A számnak megejtése is sértette Wolfram füleit. De nem tehetett mást. Engedelmeskedett. Többé nem Conrart a kapitánya, hanem Xavier. Az álnok ábrázattal megáldott jégkék szemű kígyó. Így kellemetlenül érezve magát, de felvette a helyes testtartást a gyakorlat végrehajtásához.
Hozzá látott, és már kettő szabályosan megvolt, amikor érezte, hogy valami nehezék kerül hátára. Az ismerős súlyból tudta, hogy mi lehet az.

- Mi felénk úgy szokás, hogyha büntetésből van akkor nehezékkel együtt hajtjuk végre. – közölte a Kapitány – Tekintve, hogy sajnos nem képviselem a Földi lényeket, hanem azokat kik a levegőből táplálkoznak, így a felszerelésed is egy remek súly pótló most.

- Ez így még mindig könnyű. – jelentette ki magabiztosan Wolfram.

Egy katonának, a saját felszerelését bírnia kell a maga testsúlya mellett. Semmi megerőltetőt nem érzett ebben, így hogy a táska eloszlik a hátán. Könnyedén folytatta a gyakorlatot egy pontig, amikor érezte hogy nagyobb teher kerül rá hirtelen. Karjai reszkettek. Lábai igyekeztek nem össze esni. Folytatta. Nem érdekelte, hogy a háta közepére állt a kapitány. Teljesítenie kell.

- A visszaszólást nem tűröm. Hogy akarja átvenni a posztomat, ha ilyen szemtelen? A Hercegeknek ma már nem tanítanak etikettet?

- De igen.. azt is hogy tartom meg a csésze teát. – gördültek le az izzadság cseppjei Wolframnak a homlokán a büntetés folytatásában – Hogyan kell köszönni napszaknak illően, hogyan öltözz alkalomnak megfelelően. Még a teák közötti különbséget is. A borok érleléséről nem is beszélve. – tette hozzá az utolsó mondatot egy bárgyú vigyorral.

- Na, és arról van szó etiketten, hogy tudd mikor van a határa annak, hogy engedély nélkül beszélj? – mordult fel Xavier.

- Természetesen. Tudom hol a határom, különben nem beszélnék ilyen nyugodtan Magához. Kapitányom. – nyomta meg a „K" betűt a tűz démon.

A levegő hirtelen megfagyott körülöttük. Bielefelt érezte, hogy a felette tornyosuló alak elkezdi belé dörzsölni a lábait, mintha gyenge pont után kutatna. Azzal, hogy nem találta, a levegő körülöttük csak egyre hűvösebbé vált.
Wolfram számára mégis sokkal élesebb volt, ahogy a csendben könyökei olykor elengedtek egy kis hangot a megterhelés miatt, amit éppen át él. Ujjai itt-ott néha ropogtak, de nem törődött vele. Azzal sokkal hamarabb foglalkozott, hogy kapitánya teljes súllyal immár rá feküdt hátára kényelmesen elhelyezkedve ezzel ismét új kihívást adva a számára. A súly így eloszlani tűnt, de Wolfram számára, aki már majdnem negyven fekvő támaszt meg tett egyenesen kellemetlen érzés volt így.

- Izzadsz Hercegem? – törte meg a csendet egy dörmögő kérdéssel.

- Nem. Ez még semmi. – erőltette meg magát rögtön Wolfram, hogy ne veszítsen.

- No lám! – lett lelkes Xavier hangja – Csak nem ilyen csipogós lesz a hangod, ha kifulladsz?

- Nem vagyok csipogó! – csúszott előre egyik keze, de időben megtartva magát sikerült a botlását egy helyes fekvőtámasszal kiegyenlíteni.

- Bosszantalak? Elfelejtetted tán, hogy az akadémián milyen volt? Adjak emlékeztetőt?

Emlékeztető. A dolog amire nincs szüksége, hiszen teljes mértékben tisztában van a tényekkel, hogy miképpen működnek a dolgok. Ám, az hogy Xavier bosszantja-e, a válasz ami benne lapult önmagáért kiáltó volt. Mocskolni akarta, lehordani, magáról eltaszítani, hogy tisztességes harcba keveredjenek nézeteltéréseiket illetően. Az egyetlen dolog ami vissza tartotta őt ettől a drasztikus lépéstől, amivel szégyent vinne magára, az a kitűzött célja. Nem fog leengedni belőle. Elhatározása és makacssága páratlan volt.

- Ne kíméljen, már mondtam! – harsogta Bielefelt újabb sikeres fekvő után – Nem fog megtörni ennyivel engem!

- A megtörésed nem a célom. Számomra nagyobb eredmény lesz, hogyha magasabbra kerülhetsz a katonai posztból. De ilyen hanyag hozzá állással aligha. Képes vagy bírni a gyűrődést, helyt állni magán akciókban?

- Többet bírok, mint látszik!

- Bizonyítsd be Lord!

- Megtettem... - fejezte be a fekvőtámasz sorozatot – Kapitányom, végeztem a rám kiszabott büntetéssel. Engedélyt kérek távozni a viskómba.

Várt. A türelem maradt egy reménye. Más módszerhez nem tudott folyamodni. A táskájának tartalma, és Xavier súlya tovább nyomták lantba. A fekvő támasz pozíciót továbbra is megtartotta. Karjai remegtek, izmai égtek, hogy megpihenhessenek végre. Fogait csikorgatta. Szőke haj koronája izzadtan tapadt homlokához. Ruhája bőréhez úgy simult, mintha velük együtt tért volna zuhanyozni. Térdei be akartak hajlani, összeomlásra kényszeríteni. Harántcsíkolt izmai mindenhol sikítottak a felszabadulásért, amire várta az engedélyt. Nem ez az első ilyen alkalma, de tudta hogyha a kapitányon múlik nem is az utolsó lesz.

- Megadom. Pihenj! – adta a parancsot felkelve.

Wolfram minden büszkeségét megtartva talpra vergődött hozott holmiját továbbra is hátán tartva. Egyenesbe állt és tisztelgett. A smaragd szemei hamar megtalálták a baljós jégszemeket.
Xavier sokat ígért meg szavak nélkül is, ahogy az esti szellő ismét megindult körülöttük. Lágyan fújt, és magával hozta a fák neszeit. Wolfram megértette a hadüzenetet. Xavier már érkezése előtt tudta, hogy amiatt van itt, hogy kitehesse őt a posztjából. Ez a csata kezdete, de koránt sem a háború vége maguk között.

- Térj be a szállásodra most már. – adta a további utasítást – Ne halljak panaszt, ha egeret látsz!

- Nem kell aggódnia. – hajolt meg Wolfram.

Szorgos lépteit ezzel megsürgette. Keze a kilincsre került és benyitott. Nem foglalkozott a maga mögött hallatos távozó léptekkel. Zöld íriszei immár a négy idegenre fókuszált, akik itt laknak ebben a kócerájban. A másik infó ami azonnal szembe tűnt neki, hogy nem átverés itt, hogy nincs fürdő sem mosdó, csak az ágyak, és kettő asztal. Valóban minden koedukált, és közös használatban van a megszabott épületben, ahol tágas a terület és finom forrás vizén osztozhatnak.

- Pff.. – törte meg a kellemetlen csendet Wolfram egy gyors fújtatással idegességében, amivel kósza tincsét eltűntette bal szeme felől – Üdv. Ideiglenesen itt töltöm veletek az éjszakákat. Ez minden. Az ott a szabad ágy? – intett afelé, ami mellett semmi holmi nem volt, de a takarón látszódott, hogy megviselt – Csodás. – erőltetett mosolyt arcára, ami nehezebb volt mint hitte, hisz érezte, hogy sokkal inkább vicsorog, mintsem mosolyog. 

- Wolfram herceg! – állt talpra a kábulatból először egy magasabb figura a szobában.

Alkatra átlagos volt, haja kék, szemei barnák, a bőre sem volt éppen fehéren ragyogó. Minden bizonnyal ő is a tovább képzés miatt lehet itt. Az arcot és annak kerek vonásait, amint végig mérte a smaragd szempár, tudta hogy kivel van dolga. Egy nemesi háznak a jobbkezéről.

- Arthur Rochard. – üdvözölte külön a nála úgy tizenkét évvel idősebb fiatalt.

- Kérem, ne foglalja el azt az ágyat. Át nyújtom a sajátomat. Vállalom, hogy ma este én aludjak a szennyezett lepedőkön. – ajánlotta fel.

- Köszönöm, ne fáradj, és.. Kérlek.. nem kell udvariaskodni, most mind együtt vagyunk itt a kiszabott időre szóval.. legyen. Úgy értem legyen.. – akadt meg benne a szó, mely szinte gombócként tapadt torkába – Baráti. – eresztette ki a szót végre egy nagy levegővel – Baráti a viszony. A viskók csapatok is szóval amíg ez tart, addig egymásra vagyunk utalva. Igen. Ezt a szót kerestem. Baráti. – törülte meg homlokát, úgy érezte ebbe jobban beleizzadt, mint a fekvőtámaszba nem régen.

- Akkor baráti. – mosolyodott el Arthur – A többiek Ughart, Laurent és Vincent.

- Hercegünk. – hajoltak meg az eddig kábulatba révedt fiatalok.

- Hagyjuk ezt! Már említettem, hogy a viszony az legyen.. Baráti. – csípte száját még mindig az a szó, de sikeresen túl tette magát rajta. A kötelességért. A célért. A bizonyításért, és hogy megmutassa Xavier számára, hogy igenis méltó a posztra.

- Baráti vagy sem. – fogott bele Arthur – Azon az ágyon ma este én alszok. Kérlek, vedd át az enyémet. Holnap az edzés után elintézzük a tiszta huzatokat.

- Tán valami buja dolog történt itt, hogy nem alhatok a szabad ágyon? – feltételezte Wolfram, mire az arcok pár infót mutattak akaraton kívül – Ki vele! – követelte – Khm.. Mondjátok el! – változtatott hangnemén, hiszen célt nem ér azzal, ha parancsot oszt.

- Két gyakorlat közötti szünetben annak a szabad ágynak huzatját, és lepedőjét alkalmaztuk az izzadságunk letörlésére. – közölte higgadtan Vincent – Hol itt a probléma ezzel?

- A higiénia! – fakadt ki Wolfram mérgesen halántékára fogva – Hova kerültem én egyáltalán, hirtelen, egy csűrbe? – motyogta orra alatt.

A kibontakozó tekintetekkel, amelyek rejtették véleményeiket nem foglalkozott. Egyszerűen fogta magát, és befoglalta a nem rég neki felajánlott ágyat, hol eddig Arthur töltötte estéit. Lepakolta holmiját, majd elfoglalta. Kényelmetlen volt. Nem az általa megszokott kényelmi francia ágy volt, amit annyira szeretett, és a takarót sem selyem huzat vonta körbe, ami melegen tarthatja a hideg szúrós estéken. A párna meg önmagában megegyezett egy darab kővel. A huzatnak illata meg teljes mértékben tartalmazta Arthur testéből áradó izzadságát, de még mindig jobb, mint az amiben ez a négy ürge fogta magát és törülközőnek nézte.

- Ha nem kényelmes át adhatom az enyémet. – szólalt meg felé Laurent.

- Köszönöm, de itt már tényleg jó lesz. – tartotta magát Bielefelt egyenesen ülve, és várt mielőtt élete kérdését feltette volna – Van esélyem arra, hogy ne bámuljatok amíg átvedlem?

- Közös a „kunyhó". – mondta az egyértelműt Ughart – Ahogy említetted, ideiglenesen egymásra vagyunk utalva, így oda kell figyelnünk egymásra. – öltött egy ravasz vigyort – Így azt is néznünk kell, hogy van-e sérülése a másiknak, vagy beteg-e. Szóval igen. Egymás előtt fogunk öltözni, nincs magán szféra addig. Tán hercegünk szégyenlős?

- Nem. – szakadt ki a válasz Wolfram ajkain.

- Akkor vetkőzőn csak bátran excellenciája. – folytatta Ughart.

Lord Wolfram von Bielefelt ezzel fel állt, és levette kabátját. Össze hajtott, és az ágy sarkába tette. A levetett ruha anyagot követte a nadrág, majd a fehéring. Hátat fordított ezzel a kis csapatnak, hogy lassan a végső ruha anyaghoz érve azt is levesse.

- Wolfram. – lépett hozzá közelebb Vincent – Ha már baráti a viszony, illik a kis viskónk új lakójának is felavatni a közös lepedőt. – fogta kezeiben az említett darabot.

- Nem szükséges. Hoztam magammal a tisztálkodáshoz szükséges eszközeimet vész esetére. Csak ki kell bontanom a magammal hozott táskából. – utasította el az ajánlatot.

Kivette hát letérdelve holmijához, az Anissina által létrehozott kendőt, amelyre amint kerül parfüm benedvesedik és át tudja magát vele törülni. Már nem emlékezett minek nevezte el ezt a csomagolt eszközt a feltaláló korall vörös hajú nő, de megteszi a számára. Ez legalább olyan dolog volt, amit kivételesen ő maga tesztelt, és túl élte így sikernek élte meg.
Ki bontotta a fehér anyagot, ami egy gombóc mérete volt, rá cseppentette a választott parfümöt, így az anyag megnőtt, így el kezdte magát áttörülni. A kellemes virág illata rögtön megtöltötte a teret. A teste szinte megenyhült a kellemes érzésre, ahogy áttörülte. Megfáradt izmai elernyedtek. Haját is áttörülte, hogy valahogy kinézzen.

- Sokáig néztek még? – tette fel a kérdést.

Pontosan érezte, hogy bámulják. Minden adottsága meg volt, hogy ez így legyen tagadhatatlanul. Nem hiába, az ereiben egyszerre folyik Spitzweg, és Bielefelt vér, melynek ősi kezdeti ágába becsatlakozott az első Királyuk a házat kiemelt szintre emelve ezzel.

- Elképesztően fehér a bőröd. – szólalt meg Arthur – Pedig azt hittem Laurent után nem ér meglepetés.

- Vakarcs bőröm van, hát akkor? – húzta orrát az említett fél.

- Uraim, jelenleg én gyönyörködni akarok, remélem nem okoz nektek problémát. – mosolygott Ughart, akit erős bólintással Vincent támogatott.

Wolfram bőrén végig futott a hideg. Még ezt a szemérmetlen bagázst! Csoda lesz, ha túl fogja élni velük a kiképzést. Tudta, hogy a hátra lévő hónapokban küzdenie kell az undorral szemben, ami mindig arra fogja sarkallni, hogy adja fel és térjen vissza a kényelmes életéhez. Ez lesz az egyik csata, amit maga ellen kell megnyernie.
Végül elcsendesedtek. Nem fogtak bele az est hátra lévő részében ismerkedésekbe. Mindenki a maga ágyában volt, és a viskó pillanatok alatt elcsendesedett.

Bielefelt kényelmetlen érezte magát. A kemény matrac, a kő keménységével megegyező párna. A takaró illata, ami nem éppen az ő általa megszokott virág illatot tartalmazza, hanem erős szagot, amit Arthur hagyott rajta.
Gondolatai vissza révedtek azokra az időkre, amikor a Király ágyában aludhatott a kislányukkal együtt. Ugyan Greta ritkán aludt velük, de amikor szükségét érezte a szülei szeretetének, mindig tudta mikor kell belépnie hozzájuk a szobába.
Yuuri pedig ugyan az elején elutasító volt, és azon volt, hogy megszabaduljon tőle, ám végül teljesen megszokta hogy együtt aludjanak. Wolframnak jó érzés volt, biztonságban elaludni. Valahogyan Yuuri oldalán sosem érezte, hogy félnie kellene. Sőt mi több, a szerencsétlen mindig vissza húzta őt az ágyra, amikor álmában leesett és nem ébredt fel rá.

Ám minden megszakadt, amikor bejelentette írásban az eljegyzés bontását. Ismét a saját lakosztályán aludt egyedül, olykor Greta társaságával. Hiányzott maga mellől a másik test melege ami a hónapok alatt állandó lett oldalán. Ma este pedig egy még ridegebb ágynak a rabja lett, ráadásul nem rövid távon éppen.
Az elé kerülő akadályokkal már pedig, ha törik, ha szakad meg fog küzdeni. Az sem érdekli, ha álmatlanul viszi végbe a tervét, melyre két évet számolt. Két év, és minden bizonnyal eléri a célját. Ha azt nem, akkor is teljesített szintet lépve, hogy bármikor alkalmassá tehessék kapitányi posztba, amint a helyzet úgy kívánja. Ha ott helyt fog állni, mikor a helyzet úgy kívánja meg tőle, akkor szorosan megtarthatja a nagyobb teherbírású posztot.

***

- Wolfram, ne rúgj meg! – ugrott ki az ágyból megszokottan Yuuri az esti órákban védekezően.

A Király fel kelt a földről, és körül nézett. Fülelt. Csend fogadta. Mérhetetlen nagy csend, amibe nem tud bele szokni. Otthon Japánban képes aludni, hiszen az a megszokott környezete ott, ami mindig haza várja, amint vissza tér. Itt viszont a démon világban neki fenntartott szobájában mióta tudja az eszét, egy szőke mazoku mindig vele töltötte estéit.
A csend pedig elviselhetetlenné vált lassan a számára. Nem hallotta az egyenletes légzést, vagy a horkolást. Sem az esti álomban lévő motyogásokat, vagy érezte meg a szorgos fészkelődést aktív álmok alatt.

- Wolf. – állt fel a padlóról Shibuya, majd a takarót fogva vissza bújt az ágyba.

Körül nézett a térben, és azon agyalt mitévő legyen. A hely maga mellett üres, és hideg. A megszokott rózsaszín hálóing látványa is megszűnt. Tudta, hogy életében nem volt boldogabb, amikor az eljegyzés bontva lett. Tudta, hogy a saját ágyának gondolata csábítóan hatott rá, és az első napokban úgy aludt mint a bunda a nagy kényelemben.
A napok telésével, viszont a helyzet változott. Felriadt esténként, amikor Wolfram megrúgta, vagy felébredett amikor tudta, hogy motyogni szokott álmában, amit aranyosnak látott. Főleg, akkor, amikor Wolfram emlékeket álmodott vissza. Biztosra ugyan nem tudta, de az elejtett szavak erre utaltak, és a kis mosoly az arcán ezen álmoknál az általában mérges arcú angyalon.
Ezek közül, ma este sem történt meg egyik sem. Nem rúgta meg, nem motyogott, nem adott ki különös hangokat, nem bújt hozzá.

Bújás.

Ritka esetek egyike volt, amikor Wolfram reszketése keltette fel, és amikor nyugtatni akarta megsimította a hátát. Az első ilyen alkalommal megijedt, hogy az érintésére felébredve ölelte magához őt Wolf, de mint kiderült nem ébredt fel, csak megérezte, hogy hol lel nyugalmat a jelek szerint. Ezekben a különös pillanatokban, ami megadódott Yuuri mozdulni nem mert, ahogy esti plüss mackóvá alakult. Wolfram mikor elhelyezkedett az ölelésben, egy remegő sóhaj után már nem reszketett. Ez az ölelkezés egészen addig tartott ezen estéken köztük, amíg Bielefelt el nem eresztette átfordulva hátára, hogy ismét a hangzatos szuszogása visszatérjen a szoba csendjébe.

Ezekről az éjszakai esetekről nem váltott szót a tűz démonnal. Valahogyan érezte, hogy Wolfram letagadná ezeket, vagy nem foglalkozna vele. Esetleg arra hivatkozna, hogy az álmok becsapták elméjét. Yuuri mégis érezte, hogy ezekben a ritka ölelésekben, amik este így történtek a reszketés mögött, és egy rosszálomnál több van.
Megpróbálta ennek kapcsán Conrart kereszt apját számon kérni, hátha tud valamit erről. Ám a válasz tőle sem érkezett meg. Bármikor ha szóba akarta ezt hozni, csak ez volt a válasza a huszonhatodik Maou másod szülött gyermekének:

„Nem látok a kistestvérem fejébe, hiába ismerem, így tőle kell megkérdezned Felség."

Természetesen sosem merte megkérdezni Wolframot erről. Alkalma pedig már nem is lesz. Ez az angyal arcú démon, többé nem kívánja a társaságát. Elszakította a közöttük kialakult viszonyokat.

Viszonyok.

Ugyan barátságon túl Yuuri mást nem látott maguk között, Wolfram ezzel szemben állította, hogy ez ennél több. Shibuya mégis hitte, hogy ez csak valami félre értés. Pont olyan félre értés, mint az eljegyzésük. A szavai mégis süket fülekre találtak. Wolf nem fogadta el az állításait.

„Te tényleg ennyire ostoba vagy, igaz? De valami, észbontóan. Veszettül ostoba!"

Rengeteg ész érv zendült össze pillanatokon belül közöttük. Egy szinten a friss Maou tudta, hogy mind kettejüknek igaza van, mégis valami nem volt teljesen tiszta a számára. Wolf, mindig szó kimondó volt, és őszinte. Az érzései valósak voltak, még akkor is, ha félre értések lavinájából fakadt.
Yuuri hinni akarta, hogy így van. Hinni akart ebben, a hit még se érte el. Olyan érzése volt, mintha egy csiga házat tartana kezeiben, amelynek vonalait képtelen követni, és nem látja mit rejtenek el magukban a felszín alatt. Wolf is egy ilyen csigaház volt. Nyomon követhetetlen minta, és elveszett mélység, amelybe bele látni nem lehetett. Látni akart. Tudni akarta mi zajlik pontosan a tűz mazoku elmélyében. Mit rejt a makacs, tűzről pattant személyiség igazán.

- Yuuri.

A király felült ágyában, hogy az ajtó felé kémleljen, ahol Greta állt egyik lábáról a másikra téve a súlyt zavartan. Yuuri nem tétlenkedett megpaskolta maga mellett az ágyat, és megvárta míg a kislány bemászik mellé a takaró alá. Greta szó nélkül letette fejét a párnára, és csak kémlelte az ágynak tetejét, amire az ő általa készített rajzok, és minták voltak feltűzve.

- Greta. – szólította meg a kislányt szerényen – Minden rendben van? Valami rosszat álmodtál?

- Nem tudok aludni. – felelte a Csillag – Yuuri, ki fogtok valaha békülni? A szüleim vagytok, szeretném, ha nem lennétek haragban.

- Most sem vagyunk haragban egymással! Honnan vetted ezt a butaságot? Mi csak éppen.. nos. Nem értettünk egyet valamiben, mert félre értettük egymást. Úgy értem. Egyikünk sem hibás, csak most jót tesz egy kis távolság. Tudod, vannak helyzetek amikor ha két személy nem ért egyet akkor.. Hogy fejezzem ki ezt? – kezdett gondolkodni rajta kétségbe esve.

- Miattad ment el. – jelentette ki Greta – Az értetlenséged, és a hozzá állásod miatt. Wolfram apu nagyon szeret téged. Még most is tudom, hogy szeret téged Yuuri apa. – fordította fejét a fekete szempár felé – A bálon is, nagyon csúnyán össze vesztetek.

- Egy apró félre értés volt az egész Greta. Én is nagyon szeretem őt, de persze ez nem olyan szeretet. Úgy értem hogy.. Wolf olyan nekem, mint egy jó barát, vagy lehet több ennél, de úgy nem tudom, hogy.. ez nem olyan. Egyszerűen össze kaptunk egy apróságon, de tudom, hogy amint megnyugszik haza tér ide.

- Nem fog haza térni, ha nem teszel érte valamit. – érvelt Greta – Yuuri, nekem nagyon hiányzik Wolfram. Neked nem hiányzik?

- De igen. – nézett át az üres oldalra, ami érintetlen továbbra is – Nagyon is.

- Haza hozod?

- Attól tartok, ez most teljesen más helyzet, mint amikor először hoztam haza a törvényes földjéről. – sóhajtott – De ígérem kitalálok valamit, hogy annyira ne haragudjon rám, és haza térjen mihamarabb.

- Egy puszi mindig hatásos tud lenni. – mondta Greta kedvesen.

- Puszi? – pirult el Yuuri.

- Puszi. – jelentette ki a kislány egy vidám mosollyal – Amikor Wolfram és én összevesztünk mindig egy puszival békültünk ki.

- Miken vesztetek ti ketten össze, amikor nem voltam itt? – érdeklődött szerény mosollyal Yuuri, ahogy bedőlt az ágyba lánya mellé – Tán, hogy kié legyen a csokis süti? Vagy, oh tudom már! Azon, hogy mit süssetek a konyhán!

- Majdnem, de közel voltál Yuuri! – nevetett aprón – Olykor olyanon kaptunk össze, hogy mit olvasson fel nekem. Volt alkalom, amikor azon, hogy melyikünk aludhat a te helyeden az ágyban. De, ott voltak azok a viták is, amikor a szeretet volt a kérdés. Olyankor Wolfram elveszett volt, és fontolgatta, hogy érdemes-e folytatni ami köztetek van. Amint megkérdezett engem erről, vitába keveredtünk. Végül megpuszilt.

- Mi volt a pont.. – kezdett bele Yuuri zavartan - .. amikor ezeknél a vitáknál megpuszilt téged Greta?

- Kijelentettem, hogy: Yuuri ugyan nem mondja ki, de tettekben mindig bizonyítja a szerelmét irántad. Lehet nem mindig veszi észre, de olykor a tetteknek nem kell tudatosnak lenniük, ahhoz hogy őszinte érzések legyenek. – mondta el Greta.

Yuuri fejben magát ostorozni kezdte, vagy legalább más módon átkozni, hogy ezeket nem vette figyelembe. Ám a jelek szerint, mindenkinek egyértelmű volt, még Greta számára is, hogy amiket meg tett a volt jegyeséért, azok két irányú tettek voltak a legtöbb esetben. Olykor egyszerre váltak barátivá, és szerelmi kifejezésekre. Pedig igyekezett, hogy ne legyen semmi sem félre érthető, e helyett minden is az volt. Vajon ezek miatt volt Wolf annyira féltékeny másokra? Esetleg épp az, hogy ő rá volt mérges, hogy nem veszi észre magát a cselekedetei alatt, hogy mennyire átértelmezhető másra.

- Greta, ez nagyon kedves volt tőled hozzá, de amiket tettem nem szerelemből voltak. Puszta szeretetből. Szeretem Wolframot, mint egy nagyszerű barátot, akit megismerhettem, még akkor is ha egy véletlennek hála a jegyesem is lett. De azzal, hogy felbontotta el ismerte ő is részben, hogy ez ami volt csak barátság, és nem több, ami volt, vagyis ami kibontakozott közöttünk. – vett egy mély levegőt – Úgy értem, minden amit tettem, az ami lettem az..

- Hazudsz. – szakította félbe Greta – Látom a szemeiden. Bármikor ha Wolfram jár a fejedben a szemeid jobban fénylenek a szokásosnál. Bármikor, ha ő a téma ideges vagy, és tudni akarod miért tette azt amit meghozott. Látom most is rajtad, hogy szeretnéd ha most is itt aludna melletted, még annak ellenére is, hogy hangosan szuszog és motyog. Én is szeretem amikor motyog álmában, mert tudom hogy itt van. – magyarázta meg a Csillag - De most nincs itt. 

- Tudom, hogy nincs itt, viszont Greta, nem hazudok. Wolfram az én számomra, csak egy barát. Egy nagyon kedves, hűséges barát. De sosem gondoltam úgy rá, hogy a szerelmem lehetne.

- Akkor jobban teszed, ha mélyen magadba nézel megkeresni a választ. Amikor elbúcsúztál tőle, és láttad előtte, hogy Shouri bácsit öleli a szemöldököd ráncosabb lett, mint Gwendel bácskámé. – állította magabiztosan a kislány – Hm! Gondolkozz el ezen! – fordított hátat ezzel Yuuri számára lehunyva szemeit, hogy nyugovóra térjen.

- G-greta! Mi re véljem ezt a „Hm" hangot? Ne csináld már kérlek, olyan jó kislány vagy, miért büntetsz ezzel most?

- Hm! Mintha nem tudnád! Jó éjt Yuuri. – bújt jobban bele a puha takaróba.

Yuuri egy gondterhelt sóhajjal nézte az ágy tetejét, végül mosoly görbült ajkaira. Greta hiány érzetében próbálja kárpótolni Wolfram jelenlétét a köreikben, még ha apróságokkal is. Ez boldoggá tette, egyben elkeserítette. Boldog volt, hogy Greta példa mutatóan mind kettejüket követni akarja jó tulajdonságokban. Az keserítette, hogy a jelek szerint a rosszat is szeretné alkalmazni, amikor kell. Most egyértelműen a sértődés képességét csak egy valakitől vehette át, és az Wolf.

- Aludj jól, Greta. – súgta kedves szavait, mielőtt lehunyta immár szemeit.

Álom nem érkezett, de a nyugalom, amit Greta egyenletes szuszogása hozott magával, igen. Nyugodt volt, hogy már nem egyedül harcol a gondolataival, amik csak bonyolódtak hála a cserfes örökbe fogadott kislányának. 

***

Gwendel irodáját csend övezte. A megmaradt rá eső papír munka részét végezte, ahogy azt kell. Határ menti ügyletek, kereskedői útvonalak, új megnyílt üzletek engedélye, az esedékes találkozók, amiket intéznie kell a tíz arisztokrata köreiben. Az emberi szövetségek erősítésére, valamint országuk kincseinek fejlesztésének támogatása.

- Kip-kop! – nyitott be hozzá váratlanul Günter alakja, aki most is vidáman mosolyog a szokásához hűen.

Gwendel szavakra se nyitotta ajkait, egyszerűen csak felpillantott, majd figyelmét ismét a papír halmoknak szentelte teljes mértékben. Nem volt hajlandó most éppen tárgyalni a tanítóval, aki egyszerűen helyet foglalt előtte a szabad karos székben. Szemöldökét ráncba szedte, és letette a papírt ami aktuálisan ujjai közt tartott átolvasni.

- Mi járatban vagy ilyen kései órán az irodámban? – tette fel a kérdést.

- Pusztán érdekel a hogyléted. Conrart álláspontját már ismerem. A kertben beszéltem vele. Na de mi a te meglátásod Wolfram távozását illetően? – kérdezte meg – Biztos vagy benne, hogy állni fogja ott a sarat? Úgy értem, ismered milyen lobbanékony, és felszínes.

- Minden bizonnyal eleget tesz a kitűzött céljainak. Úgyhogy, mint Parancsnok, nagyon remélem nem sokára lesz egy új kapitány a köreinkben Conrart mellett. – vallotta meg nézeteit – Való igaz, hogy a hiányát addig is pótolnunk kell itt.

- Miből gondolod, hogy vissza tér ide, amint magasabb rangot kap a katonaságnál? – kérdett rá Lord von Christ.

- Tudom. – kortyolt teájába.

- Akkor gondolom azt is tudod, hogy mit csiripeltek a kis madarak a megérkezéséről Bielefelt földjére. – sóhajtott fel – Nem hittem volna, hogy rá szánja magát a kényelemtől eltávolodva, hogy közös házikóban lakjon négy idegennel, akik szintén a tovább képzés miatt tartózkodnak ott.

- Mit tudsz még? – emelte fel acél kék tekintetét rögtön a lila szempárba.

- Kapott némi fegyelmezést, illetve tudom, hogy holnap milyen gyakorlatokkal kell szembe néznie. – mosolygott.

- Günter. – kopogtatta meg ujjait a fa asztalon Gwendel bizalmasan körbe nézve a szobában – Amint tudsz többet, értesíts kérlek. – húzta össze ujjait ökölbe az asztalon.

Tudta, hogy ezzel elárulta magát, és hogy aggódik testvéréért. Hiába tudja pontosan, hogy Wolfram tehetséges, és nem adja fel könnyen. Most mégis úgy érezte valami bujkál a háttérben ami igazán kihívást fog hozni a számára. Mégsem a kiképzéssel kapcsolatban érezte ezt. Valami megfoghatatlanról volt szó.  

***

Teltek, múltak a hetek. Az idő fogaskerekét senkinek nem volt ereje megállítani, hogy szusszanjon a világ. Ulrike a szentélyben szokásához hűen imádkozott. Térdelt a fátyol vízesés előtt, mely a jáde kövekkel kirakott ösvényén csordogált. A három láda együtt előtte volt. A gonosz lelkek hatalma alól fel lettek szabadítva, és most már csak a kulcsok voltak jogosak használatukhoz, ha a baj megkísérelné felütni a fejét.
Shinou hallgatta az imádságot megbújva a temploma falai között, végül letérdelt Ulrike mellé, hogy ő is elmondhassa sajátját a múlt időknek, hogy megsegítsék. Maryoku által formált teste, mely lelkének formáit tartja össze erős, hogy itt lehessen népe között, akiket össze hozott, és kiválasztottja által csak bővül a birodalom.

- Felséges Úr! – riadt meg Ulrike, ki már befejezet imáit.

A nő, ki látszatra gyermeknek tűnik, mélyen meghajolt arcát a föld felett tartva, majd kiegyenesedett. Shinou ajka elé emelte egy mutató ujját mosollyal arcán. Jelezte, hogy az üdvözlést fogadta, de egyenlőre csendre vágyik. Ulrike értette ezt, így lehunyta szemeit és várt, hogy majd ő maga kezdeményezzen bele fogva mondandójába.
Shinou elégedetten tette össze újra két kezét, folytatva amit elkezdett. A templomban lakó lelkek apró fény gömbök formájában megjelentek, és táncba fogtak körülötte. Apró hangok, szeretett dallam szólama lett hallható. Az elmúlt idő fájó hangjai, melyek a jelennek válaszokat adnak és reményt biztosítanak a vészes időkben. A templom falai nem csak a lelkeket védte, hanem az ide tértek imáit, kiket a nők beengedtek. Legerősebben egy valaki imádságai voltak tisztán hallhatók.  

- Gyönyörű imáid vannak drága Ulrike. – szólalt meg az Ős Király meghatottan – Köszönöm, hogy ilyen lelkes vagy ennyi év után is.

- Részemről a megtiszteltetés, hogy köreinkbe vissza tértél, és ép elmével. – eresztett meg egy apró mosolyt, mire ibolya lila szemei lágy vonásokat öltöttek magukra – Kérem, Őfelsége kihez imádkozott?

- Miféle Ős Atya lennék én, ha nem akarnék szerencsét kívánni a véremnek? Szüksége lesz rá. – emelte kék szemeit a fátyol vízesésre mely ragyogóan folyt le a jáde köveken a forrásokba, mely elnyelte – Olyan, mint én voltam.

- Wolfram igazán nemes lelkű, és odaadó. Bár a modorán tudunk vitatkozni Őfelségével, ha megkívánja ezt tenni. – sóhajtott fel Ulrike.

- Nincs mit megvitatni a modorán. Igazán van olyan tüzes, mint amilyen maga Rufus volt az oldalamon. Van olyan merész, amilyen én voltam.

- Természetesen a mély alvást is tudjuk kitől kaphatta. – vetette oda Ulrike, ami kettejük között némi kacajt szült – A vér sosem válik vízzé.

- Ám, ha lángra lobban, mindenki féli a haragját. A tűz bármit képes elpusztítani nemes céljaiért.

Shinou figyelte, ahogy Ulrike fel áll, egy mosollyal arcán. Követte a templom vezetőjének cselekedetét. Egymás szemeibe pillantottak, és szavak nélkül tudták, hogy ideje a templom szökő kút kertjében sétálniuk egyet.

***

A napfény körbe ölelte a teljes gyakorló pályát. Árnyék alig volt fellelhető, de senki nem kereste. A mai gyakorlat lényege a kitartás volt. A tűző napon meddig bírják szuflával a futam időt, az akadályokat többször áthágva. Voltak akik az első körök után félre álltak, és büntetésből a korai kiesésért egy megadott gyakorló sort kellett végre hajtaniuk, mielőtt megkaphatták volna az engedélyt, hogy megpihenhessenek. 

- Én már nem bírom tovább! – hangzott el Ughart hangja, kinek barna haja csapzott volt már, arca kipirult, és sárga íriszeivel kutatta hol dőljön ki – Mindig csak menni és menni.. nem is tudom hányadik alkalommal kéne megmászni a fel állított falat, hogy át jussunk. – lihegte megállva. 

- Ha rajtam múlik vonszolod még a segged! Nem a gyorsaság a lényeg, hanem hogy kitartsunk! – hátrált vissza érte Wolfram, és vállára fogva lökött rajta – Csapatban az erő, szóval kitartunk egymásért. Nincs magán akció. Másszunk át!

- Én már nem bírom... kihaltam. – esett térdre Ughart.

Wolf érezte, hogy ez nem lesz így jó. Idő kérdése, hogy Xavier kiszúrja, hogy megállt a csapattagjával. Az óra ketyeg. Végül úgy döntött bevár. Talpra állította Ughartot, és amint Arthur, Vincent melléjük ért rögtön a két fiú vállaira akasztotta a kimerült csapat tagot.

- Akkor váltunk taktikát! Egység és erő! – mondta határozottan – Ti ketten segítsétek át a falon, a túl oldalon Laurent már vár, siessetek előre!

- Wolfram, nem lenne jobb kiállni? Ughart tényleg ki van..

- Ezért fogjuk úgy folytatni, hogy kímélve legyen. Mindig egy kör alatt valakit kikímélünk a sikerért. – felelte, így már nem volt vita tárgya.

A csapata ezzel neki fogott a fal mászásnak, ő pedig követte őket. Amint felértek mind a négyen Wolf előre lendült, és oda lent hintót tartott meg Laurent-el, így Ughart biztonságban landolt karjaikon. Őt követte Arthur, majd Vincent. A teherbíróság egy alapja a kiképzéseknek, így ez nem okozott különös akadályt.
A meredek fal mászást követte a sár kúszás. Egy dagonya, ahol ha megállsz elnyel. Ughart fáradsága elég érvet adott, hogy itt Arthur egyedül cipeli át, mivel neki a legnagyobb a teher bírósága egymagában. Wolfram haladt előre utat törve a csapatnak. Utálta ennek a szakasznak minden részét. A sár a ruhája egy részébe már beleszáradt annyiszor jöttek már át itt csak a délelőtt folyamán. Oda is jutott sár, ahova nem gondolta, hogy fog.
Volt alaklom, amikor egy másik csapat szándékos hátráltatást végzett el, így szemen lőtték sárgolyóval is már párszor. Eddig mindig szerencséje volt, hogy időben hunyta be szemeit a támadás elől, de ezúttal nem volt eléggé szem füles.
Travis jó időben célzott, és Wolfram a látását vesztette. A föld, por és víz keveréke elvette érzékszervét egy időre. Lassan haladt vakon előre. Idővel érezte, hogy valaki a dagonyában úszik mellette, mintha valami arra késztette volna azonnal siessen előrébb. Nem sok kellett, hogy arca valami keménnyel találkozzon, amit megtapogatva érezte hogy egy csizma.

- Wolfram, fogd a lábam, húzlak! – szólalt meg Vincent.

- Foglak. – fülelte a hangot, és megragadta ezzel a lábakat – Húzz! – utasította csapattagját.

Vincent nem habozott azonnal mozdult, és vontatta maga után Wolfram személyét, hogy kijussanak. Wolf biztos lábakba kapaszkodott, és remélte, hogy amint kijutnak ebből a dagonyázóból, szemeit megtisztíthatja valahogyan. A látás hiánya eléggé rossz érzést kelt benne, és szeretné vissza kapni minél hamarabb.

- Mindjárt kiérünk! – hangzott Laurent hangja – Vincent törd tovább az utat!

- Azon vagyok!

- Csak legyen már vége ennek a gyakorlatnak. Eddig ezt utálom a legjobban az egész kiképzésben! – jött Ughart megszokott panasza.

Wolfram úgy érezte az eltelt időben, hogy megfelelően, felmérte a csapatot, amihez osztva lett a megszabott időre. Ughart nyurga, sportos, de hamar feladja, amint úgy érzi vesztésre áll. Arthur viszonylag vissza fogott, erőben jó, megfontolt. Vincent, amint gond van időben kiszúrja, és cselekszik hogy a maguk haszna ne legyen hátráltatva. Laurent egy csendes megfigyelő, és ami másnak hátrány abból magának erőt kovácsol.
Wolf ezen szempontok alapján elégedett lehetett a csapattal, akik összesen hat nap után megválasztották vezetőnek. Nem lepte meg ez a fajta kinevezés maguk között, de ennek ellenére elégedett volt vele. Ezek szerint sokat jelent a tapasztalat, amit megszerzett a Vérszerződés Kastély falain belül.

- Engedd el a lábam, és nyújtsd a kezed! – adta az utasítást Vincent a számára, így megtette.

A kezek megragadták csuklójánál és felhúzták talpra. A markok elengedték, hogy a többieket is kisegítse, aztán vissza tértek hozzá. Érezte ahogy derekára csúsznak a kezek, majd félre állítják egy gyengéd lökéssel.

- Mennyire tudod kinyitni a szemed? – kérdezte meg Vincent.

- Mit gondolsz? – kérdezte meg Wolfram – Annyira fáj, beleőrülök!

- Oké, oké! – védekezett ellene Vincent – Próbáld meg valamennyire kinyitni, és eltávolítom a földet belőle, rendben?

Bielefelt nehezen, de megtette amire kérte lakótársai egyike. Amint nyitni próbálta a szúró érzés által könnyei ismét megindultak, fogait össze szorította, hogy ne ordítson. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének lássák. Végül, nehezen többszörös újra próbálásra sikerült megtartania szemei világát nyitva, még ha homályosan is látott. Ez fokozatosan változott, ahogy Vincent kezét arca elé emelte és tenyerébe gyűjtötte a dagonya martalékát a szemek világából.

- Jobban vagy? – kérdezte Vincent, ahogy eltávolította a sarat majd félre is dobta azt.

- Azt hiszem.. – pislogott párat Wolf – Mennyire piros a szemem?

- Ezt most komolyan kérded? – nevetett fel Ughart – Ennyire hiú nem lehetsz.

- Vörös, de el fog múlni. – mondta Arthur nyugtatóan – Induljunk tovább. Még három akadály, és újra jöhet a fal mászás.

- Akkor ne késlekedjünk. Gyere! Fogom a kezed.

Lépett Laurent a fiú mellé és csuklójára fogva vezette maga után. Wolfram tudta, hogy ez csak addig fog szólni a maga részére, amíg teljesen vissza nem nyeri normális látását.
Az idő telt, egyre kevesebb csapat bírta már a tempót. Wolfram végül, amikor látta, hogy valóban túl terhelték magukat megállt a mesterséges medence előtt. A csapata mellé szegődött. Wolf figyelte az elhaladó csapatot, akik közt valaki már lesérült, annyira, hogy amint kiemelték a vízből a túl oldalt segítség nélkül járni nem bírt.

- Kiállunk! – mondta határozottan Wolfram.

- Tessék? – akadt ki Laurent – Ennyi gürcölés után, te képes vagy feladni azt, amit hajnal óta csinálunk megállás nélkül? Vagy csak azért, mert ezúttal nem te lennél, aki pihen a kör alatt a segítségünk által?

- Laurent. – fogott Arthur a fiú vállára, mire a kék íriszes vissza fogta magát.

- Nem vállalom a felelősséget, ha az egyikőtök lesérül. Így is, majdnem eltört Arthur karja, majdnem kificamodott a bokája Vincent-nek, arról nem is beszélve, hogy Ughart lassan túl hevül a hibámból. Laurent, te pedig bár gyors vagy és fürge, egy rossz mozdulat elég és buksz. Kiállunk, nincs vita!

- Megértettük. – sóhajtottak egyszerre mind a négyen.

Wolfram elindult előre, mire a többiek követték. Smaragd íriszeivel kereste Xavier tekintélyét, amit nem volt nehéz, hiszen annyira szúrós volt, akár egy *Tüskéshátú. Mogorva, erőt fitogtató, lenéző. Ezt mutatta ki, hogy csak is kizárólagosan szigort mutasson a kiképzés során. A mai napon egyértelműen a testi erő létet tartotta szem előtt.

- Ennyi volt? – kérdezte meg Xavier érzelem mentesen.

- Nem fogom a csapatom teljesítményét, erőltetés kárának kitenni. – jelentette ki Wolf ugyan olyan hangnemmel – Mi a ránk szabott gyakorlat sor?

- Ami eddig is volt a kiállt csapatoknak, nem újítottam rajta menet közben. – közölte nyugalommal a Kapitány.

- Ughart! – szólította meg őt Bielefelt – Te ne csináld, át veszem a részed, állj ki az árnyékba.

- Mi jogon, gondolod, hogy ezt megengedem? Ami jár, az jár. – hívta vissza magára a figyelmet Xavier.

- Kapitányom, Ughart túl hevülés küszöbén van. Nem fogom engedni, hogy a napon neki álljon erősíteni az egész napra kiszabott menetrend után. A dupláját végzem el, az ő részét át véve a vállamra. – mondta Wolf.

- Vegyél vissza! – hajolt közelebb a smaragd szempár felé – Tudta, hol a határja, mégis végre hajtotta továbbra is, eddig a pontig az akadály pályát.

- Az én utasításomra, és javaslatomra. Vállalom a terhét, ahogy ő is vállalta a szavaim hátulütését magunkra tekintettel. – húzta össze szemöldökeit Wolfram szigorral – Kiállok mellettük, ahogy ők álltak ki értem a mai akadály pályán. Nincs szabály, hogy ne végezhetném el az ő részét is.

- Ám, legyen.

- Köszönöm.

- Ti négyen! Mars az árnyékba! Bielfelt, rajta, csinálja meg öt ember gyakorlatát mielőtt pihenni mehetne! – mosolyodott el ravaszul Xavier – Ahogy említette. Nincs szabály erre, és maga jelentette ki a saját szavaival. Kiáll mellettük, ahogy ők magáért. Hát akkor rajta, lássam, ahogy teljesíti a terhüket a magáé mellett!

- Ezt nem teheti! – szólalt meg Arthur.

Wolfram felemelte kezét, mire csapata tehetetlen végül elvonultak az árnyékba. Az ifjú Lord pedig elfoglalta a kis területet Xavier lábai előtt fekvő támasz pozícióban, és neki látott. Először két karral, majd csak a ballal, majd csak a jobb karral teheti meg.

- Értékelésre méltó, hogy össze tartod őket. Alig vagy itt lassan két hónapja, és máris egy egybe tartó csapatot kovácsoltál. Még azt is elérted, hogy Günter von Christ társaságát élvezve ti legyetek azok akik terepen kísérik őket. A fülembe jutott, az a információ is, hogy Greta kisasszony is ott volt. Már meg volt az indokod, hogy bármi áron megszerezd ezt a lehetőséget a köreinkben. A Nagybátyádon keresztül érted ezt el? Én már csak az utasítást kaptam meg, így nem volt bele szólásom. – mondta el nézeteit Xavier szigorral.

- Semmi köze nem volt hozzá. – jelentette ki Wolfram.

- Valóban? Akkor annyi esélyes csapat közöl, miért pont a tiétek lett kiosztva oda? Sokan mentek volna, hogy kicsit elszabaduljanak az itteni nyomortól amit alkalmazok.

- Tudtommal Lord Günter von Christ ragaszkodott az én csapatomhoz. A további utasításokat tehát, ő szabta meg, hogy ki kíséri el őt és a beosztott csapatát az útján. – vágott vissza Bielefelt nem ismerve a félelem fogalmát magukra nézve.

- Szóval azt állítja, semmi köze a tény állásoknak ahhoz, hogy vissza él a Nagybátyja hatalmával, valamint hogy szoros kapcsolatot ápol Günter magasságával. – közölte komoran, jeges szemeit végig futtatva Wolfram testén.

- Így van Kapitányom.

- Akkor ezt mivel magyarázza? – ejtette le a papírt Wolf szemei elé.

Az ifjú mazoku hercegi rangot képviselő fél, innen tudta, hogy veszte elérkezett. A levél tartalma az ő kéz írása volt Waltrana felé irányulva, közvetlen erre egy másik levél lett ejtve, amely Günter írása. Egy válasz levél.

Wolfram abba hagyta a gyakorlatot, és fel akart állni, ám egy erős láb a vállán vissza taszította őt a földre. Kimerült teste engedelmeskedett a ránehezedő súly nyomásának, és összeesett. Nem bírt felkelni. Izmai sírtak a könyörületért. De ez a megváltás nem érkezett el, ahogy Xavier lába erősebben kezdte nyomni érintett vállát.

- Röstellem, a hazugságom, de a célom nemesítette az eszközeimbe fektetett hitem. A kislányomért bármikor megtenném.

- Csakhogy Greta kisasszony nem a lánya. – jelentette ki érzékeltlen Xavier – A démon király a huszonhetedik Maou leánya.

- A jegyese voltam, amikor közösen fogadtuk örökbe. Most is az apja vagyok, ugyanúgy. – szállt vissza az ereje, ahogy a harag lángra lobbant belsőjében – Nem létezik az a jog, ami megengedné, hogy így hozza szóba a lányomat. – taszította le magáról a lábat, és immár talpaira állt szembe a kapitánnyal – Úgy büntet meg, ahogy akar. De tudja jól, hogy mind ez jogtalan, mert nem követtem el szabály sértést. A lehetőséget ragadtam meg, ez minden.

- Lehetőség. – ízlelte a szót Xavier – A kijelölt pályára álljon fel, és addig fussa a köröket, amíg lábra se bír állni! Megértett engem?

- Ennyitől, még nem könyörgök magának. Ha azt szeretné, hogy könyörögjek a „Pihenj!" vezér szaváért, akkor csalódnia kell. – hagyta ott ennyivel a futásra alkalmas területért.

Alig kezdett hozzá a futamhoz, hallotta füleivel tompán, ahogy Xavier megtapossa a két levelet. Mi sem volt könnyebb erre következtetni, mint a papír felület súrlódó hangja a homokos területen.

***

Mozdulni sem bírt. Ha levegőt vett is fájt neki. Ugyan a forró fürdő ellazította, de ennek hatása se tartott örökre. Amint ágyba vetette magát, az álom messze elkerülte. Ehhez hozzá járult a fekhelye is, ami önmagában az egyik legkényelmetlenebb darabok egyike volt. A mennyezetet bámulta, és várt, hogy végre elragadja az álom. Pillanatokon belül Arthur kitakarta előle a plafon látványát.

- Mit akarsz? – kérdezte meg, ám ekkor a másik három is fölé hajolt – Mi az?

- Leégtél. – közölte Ughart.

- Tudok róla. – felelt tömören Wolfram.

- Izom lázad van. – közölte a tényt, - ami nyilvánvaló volt – Laurent.

- Újat mondjatok! – kérte rá őket Bielefelt.

- Szereztem neked a vörös kereszt lakrészéről izomlazító krémet. – emelte a darabot meg Vincent – A kérdés annyi, hogy segítsen valaki bekenni téged? A hátadra gondolunk itt, nem a többire.

- Jelenleg mozdulni sem kívánok. Köszönöm. – hunyta le szemeit, és érezte hogy elhajoltak tőle – Inkább arról beszéljetek, hogy minden rendben van-e veletek. Hátha elaludnék közben.

- Inkább kend be magad közben. – kérte meg rá Arthur – Ha reggelig vársz vele, akkor ki sem fogsz tudni kelni. Már pedig mind a négyünk részét át vállaltad szó nélkül, és megállás nélkül futottál eszmélet vesztésig. A gyengélkedőn csoda, hogy amikor magadhoz tértél azt mondtad jól vagy.

- Mert jól vagyok. Nem kérek a gyógyító maryoku erejéből. Ha mindig a mágiánkra támaszkodunk nem érünk célt. A futás, pedig egy jó lecke volt a számomra. – ült fel nehezen majd a kenceficét magához emelte – Akkor ez csak kenőcs?

- Csak kenőcs, egy sima izom lazító krém. – mondta biztosra Ughart – Neked szükséged van rá. Nem a semmiért szerezte meg Vincent a számodra. Így is hízelegnie kellett érte, hogy kaphasson, hol ott nem neki kell.

- Megszereztem ez a lényeg. Használd! – mosolygott Vincent.

Wolfram ezzel fel állt, és, hogy ne kelljen levennie a pizsama nadrágot annak anyagja alá akart nyúlni, hogy elkenje combjain. Ekkor érezte, hogy az izom lazító krém kezeiből egy rétegre osztva elkezd végig folyni test részein. Karjain, lábain, hátán, mellhasán, nyakán. Észre vette, hogy Laurent alkalmazza a képességét erre a feladatra. A krémnek ugyanis vizes állaga adott volt.

- Készen vagy. Várj pár percet amíg beissza a bőröd, utána vissza bújhatsz az ágyba. – mondta komolyan Laurent – Ezt nem azért, mert sokat segítesz vagy ilyesmi, ezt csak úgy megtettem.

- Köszönöm. – sóhajtott fel Wolfram – Ughart, neked nem kell az izom lazítóból?

- Én éltem az ellátási lehetőséggel a nők körében. – mosolygott büszkén.

Wolfram erre csak megforgatta szemeit. Sejthette volna, hogy bizony mire mennek ki a csapata körében a sérülés szerzések nagy zöme. A legkisebb fájdalommal, ha csak a haj végükről lenne is szó, rohannának a még szabad fogásra hajlamos ápolókhoz. A kis körében Ughart volt az egyik ilyen alkatú személyiség. Nem számított neki, hogy mennyire fáj valami, ő rohant. Vincent pedig, azon esetekbe tartozott, hogy meg volt a kiszemelt és annak udvarolt, szinte megállás nélkül folyamatosan.

- Olyat mondj, ami nem ennyire nyilván való. Lehetséges ez a részedről egyáltalán? – kérdett rá Arthur – Mondjuk, olyan hogy lenyújtottál? Na, az új lenne!

- Olyannal nem érdemes ilyen témát indítványozni, akinek csak egy rugója van, ami mozgatja. – közölte Laurent elhelyezkedve ágyában.

Bielefelt figyelte az erről kibontakozó vitát, végül ő is vissza dőlt kényelmetlen ágyába, hogy befészkelje magát a nap megerőltetéseit kipihenni, amennyire tudni fogja. A kialakult témát fél füllel követte, ami a srácok között zajlik. Idővel felhagytak vele, és eleget téve korábbi kérésnek elmesélték, miképpen élték meg a mai akadály pályán történteket, és hol lehetne alakítani még a közös összhangon maguk között.
Kemény munka eredménye volt ez, ami kialakulhatott maguk között, Mind az, ami sikerült egy közös eredmény. Wolf büszke lehetett magára. Legyőzte a feszegető érzéseit, hogy kiszabaduljon innen, és vissza térjen a megszokott kényelemhez, de itt maradt. Kitartóan, és összekovácsolódtak. Ezek fényében, egyáltalán nem bánta, hogy ma végkimerülésig futnia kellett, azért mert aprón megkerülve a dolgok menetrendjét kihasználta az adandó lehetőséget maguknak arra a két hétig tartó útra, hogy kísérhessék Güntert. Még szép, hogy kihasználta, amikor ott volt vele Greta is. Egy percig sem változtatta volna meg a döntéseit.

Gondolatai el tévedtek a valóság talajától, ami körbe veszi. Úgy érezte, mintha nyitott szemmel aludna, ugyanis egyik pillanatban még a viskó ágyában volt, a következőben teljesen máshol. Érezte, hogy az ágy puhává válik, és a párna immár nem a goromba szivaccsal van bélelve, hanem tollakkal. A képzelete játszhatott vele, vagy elszenderült úgy, hogy azt fel sem fogta tudatosan. A viskó megszokott falai, eltűntek, helyébe a régi háló terem tárult elé, ahol Yuuri társaságát élvezhette.
Az ágyban lassan felült, hogy körül nézzen, Minden a helyén volt, a megszokottan. Az egyetlen dolog, ami más volt, hogy a szobában egy kézzel készült rózsaszín kis hálóing lapult meg az író asztalon körülötte a varró készletek. Wolf fel állt, hogy közelebbről szemügyre vehesse. Megérintette a ruhát, és ugyan abból a puha selymes anyagból készült, amilyen hálóingjei neki vannak. A méreteket tekintve boldogság kúszott ajkaira, tudva hogy kinek készül ez a darab.

- Günter, mondtam, hogy ciklámen rózsaszín kell nekem! Bár ez az árnyalat is szép, amit szerezni tudtál. – mosolygott Yuuri belépve a királyi háló kamrába, mire Wolfram felé kapta tekintetét – Köszönöm, de amint találsz olyat, ami jobban passzol, kérlek hozd nekem.

- Hogyne Őfelsége, ahogy kívánja! – mosolygott Günter, majd szemei könnyel teltek meg – Úgy sajnálom, hogy nem leltem olyat, amire szüksége lett volna! – temette arcát tenyereibe.

- Günter.. – sóhajtott Yuuri – Magamra hagysz? Be szeretném fejezni. – csukta be az ajtót ezzel, és az író asztalhoz ment, ahol neki fogott a masnikat rá varrni a kis hálóingre – Remélem Greta örülni fog neki. Bár nem vagyok a legjobb varró.

- Imádni fogja, mert a kezed munkája. – szólalt meg Wolf.

- Ki beszélt? – nézett körbe a szobán Yuuri – Pedig esküszöm, mintha.. hallottalak volna. – fordult vissza munkájához, hogy folytassa – Wolfram.

Bielefelt meglepődött. Életében ritka pillanatok voltak amikor így élt át ennyire valósághűen egy álmot. Tudta, hogy teste alszik, de a jelek szerint a lelke máshol jár. A lelke ide jött, hogy láthassa miképp alakulnak ideát a dolgok pontosan. Minden bizonnyal ezt honvágynak emlegetheti. Honvágy.. Pedig a teste otthon van, a tudatalattija mégis gyerek kora fő forrásához ragaszkodik.
Kezét kinyújtotta a hőn szeretett fiú felé, hogy megérinthesse puha fekete tincseit. A reakció, amit kiváltott nem volt ijedség, inkább egy kellemes sóhaj tört fel Yuuri torkából, és hátra dőlt a székben. Wolfram követte a mozdulat sort, és igazodott, hogy folytassa a hajnak túrását.

- Várjunk.. nincs is itt senki! – tért észhez hirtelen kezei alatt Shibuya és azonnal megugrott a székből keresve a választ, de a szobában ő nem látott semmit.

Wolfram nehezen tartotta vissza, hogy ne nevessen a látványon. Nem akarta még jobban megriasztani, az egyébként is nyavalyás Királyt. Csak csendben, mosollyal arcán figyelte, ahogy vissza fordul a ruha anyag felé, végül ismét helyet foglal a székben kutatva.
Kereste azt amit nem láthat, csak érezhet. Wolf látta rajta az ezzel járó stresszt, és feszültséget a japán származású fiún. Közelebb lépett felé, ezúttal amíg tehette meg akarta érinteni még egyszer szíve választottjának a bal orcáját, hogy simogathassa. Kezét emelte, s ugyanúgy, mint a elbúcsúzás idején megsimította. Yuuri bele simult a tenyerébe, majd elmosolyodott. Wolf nem érette a reakciót, ameddig a fekete szemek le nem csukódtak, majd ismét felnyíltak. A fekete szempárban a pupilla egy sárkány pupillájára hasonlított.

- Gyere haza Wolfram. – fénylett fel kéken Yuri körvonala jelezve, hogy a Maou szelleme életre kelt benne – Tudom, hogy haza akarsz térni.

- Nem lehet. – felelt – Meghoztam a helyes döntést. Kitartok mellette.

- Legyen így. Eljön még az idő, amikor ismét szemtől szemben találkozunk, és nem csak így álomba szőtten. – állt fel megsimítva a szőke arc feleit – Ha ez a helyes döntésed, légy kitartó, és állhatatos. Meglásd meg kapod erőfeszítéseid gyümölcsét.

- Tudom, hogy fogunk még találkozni. A teher az én vállam nyomja, hogy megtagadtam az eljegyzést. De amíg nem áll biztos lábakon az építmény, nincs miért terhelni tovább. 

- A teher mind kettőnket nyom. De ezt egy kivételes lehetőségnek is mondhatjuk. Nem akarsz látni, mégis itt vagy. Ellentétek vonzása, nem igaz? – mosolygott majd elkomolyodott ezzel a Maou – Készülj fel. Hamarosan eljön az idő, amikor már nem menekülhetsz. 

- Mindenkit elér a végzete.

***

Yuuri fejét rázva tért észhez. Arcára simított, ahol nem rég érezte a gyengéd krém puha kezet. A szobában csend uralkodott, nem utalt jel semmi olyanra, hogy valaki itt lett volna vele, ebben a légtérben. Mégis úgy érezte, hogy valaminek vagy valakinek kellett itt lennie, attól hogy nem látta. Azok a krémes kezek csak egy valakihez tartozhattak. Tisztán élt benne az emlék, hogy egy ilyen kéz simította már meg, megérintette amikor szükség volt.

- Az nem lehet. – sóhajtott fejet rázva.

Wolfram nem volt itt. Képtelenség volt. Ennek ellenére, mint egy francia pantomimé bűvész tapogatni kezdte a levegőt maga körül. Ha itt van lehet van láthatatlan képessége? De ugyan miért lenne, ha kijelentette, hogy soha többé nem akarná őt látni, vagy egyáltalán találkozni vele. A bálon ez volt a hirtelen lángra lobbanása a harag pillanataiban. Aztán a másnap, amikor elköszöntek egymástól, Greta rá világított. Yuuri mérges volt, hogy itt hagyja Wolfram. Megtagadta a barátságukat, és elutasító lett.

A fájdalom mégis ott lapult benne, és a szőke démonban. Mintha a döntéseik és cselekedeteik elsiklottak volna egymás felett. Mintha egy teljesen más idő térben tartózkodtak volna. Yuuri csak a barátságot látta, míg Wolfram egy el jövendölt hosszútávú szerelmet, amire vágyott. Mind ketten akartak valamit, de nem ugyanazt. Mégis, Wolf állítása szerint eltudja választani a szeretet és a szerelmet. A szeretetben sosem volt önző, de a szerelemben igenis az volt.
A kép nem állt össze. A kezei még mindig keresték, de nem találtak semmit sem. Mintha a sötétségben akarná megtalálnia fényt, ami utat mutathat neki. Bielfelt egy tartó bástya volt, aki segített neki tisztán látni a dolgokat. A túlélési küldetésen is, ami egy alap próba tétele volt Yuuri-nak, ha Wolf nem akaszkodik rá, akkor örökre elveszett volna a kietlen erdő mélyén a szörnyek és állatok között. De Wolf ott volt. Mind annak ellenére, hogy tisztában volt vele ez a ifjú katona, hogy tilos lenne vele tartania. Megtette. Bástya, ez volt Wolfram. Időnként össze dőlt, de ha újra épült képes volt bármit legyőzni magukért.

- Megvagy. – szólalt meg Yuuri, amikor kezei alatt a légtérben valami furcsát érzett.

Úgy érezte, mintha valami kecseset tartana kezei között. Az alakot kitapogatni akarta, de képtelen volt rá. Csak érezni tudta hogy ott ha kezeit mozgatja a levegőn túl energia vibrálását érzékeli. De az energia hamar elillant, mintha sosem lett volna ott előtte.

- Yuuri. – nyitott be hozzá Conrart – Minden rendben van? Furcsa energia áramlatot tapasztaltam, erről a szárnyról. Már csak ez a rész maradt ellenőrizetlen.

- Conrart.. – sóhajtott fel Shibuya rendezve vonásait – Minden rendben van. – mosolygott – Igazán, nincs miért aggódni, én nem éreztem semmit. – füllentette. – Mármint.. nem emlékszem pontosan. – simított tarkójára.

***

A hajnali fény elérte a tájat. Madarak szálltak dalra fakadva a mámorban. Az erdő levelei neszt adtak ahogy a szellő végig simított rajtuk. Az élet éledni kezdett a Bielefelt kiképző helyszínén is.
A smaragd szemek nem találtak álmot, bármennyire szeretett volna, miután először felébredett a farkas órákban.. Ott volt. A jelen talaján Yuuri hálószobájában, és figyelte ahogy befejezi a kis hálóinget. Magával a Maou szellemével is beszélt. A menekülés fogalma annyira ismert volt a számára, mint az akadémia szabályzata. Természetessé vált neki.

Amint Yuuri pedig ismét magához tért szokásosan alig emlékezett valamire, de az érzés ott ragadt benne, és addig-addig kutatott míg meg nem találta őt a szobában, hogy pontosan hol áll, és figyel. Nem értette. Egyszerűen az a arc, hogy megkönnyebbül, hogy megérezte az energia hullámait, a maryokut amit birtokol.
Shibuya kiismerhetetlen volt. Egy tipikus tinédzser, akinek a fejébe vagy bele lát az ember, vagy megfejthetetlen marad minden. Wolfram számára az a tény állás sem segített, hogy Yuuri teljesen máshol született és nőtt fel. Rengeteg minden volt amit nem értett. A szavakat hallotta, de hogy mit jelentenek nem értette.
Pont ugyanígy nem értette, hogy Yuuri miért nem látja őt. Nem elég neki, hogy ő van. Nem elég a Királynak, hogy valaki hűen mellette állna. Nem elég ennek a fiúnak, hogy valaki önzetlen szeretni akarja és csak neki tartani a szerelmet.

A tegnap. Tegnap este, először érezte hogy végre látja. Látja őt.   

De nem ragadhat le egy ilyen érzelmi kisiklásán. Nem tapadhat ismét rá, az rontaná az itteni elhatározásait, és erre semmi szüksége. Nem azért jött ide, hogy ráébredjen mit akar mélyen belül igazán, hanem hogy megszerezze azt a posztot ami régóta kijár neki már. A rangja meg van. A képzettsége adott. Akkor ideje ranglétrát lépnie, hogy kapitánnyá válhasson. Két gyötrelmes hónap telt el, nem hátrálhat meg.
Akkor sem, ha szíve most esze ellen szól. A makacs szelleme erősebb ennél. Meg kell tennie, amit meg akar magától követelni, ebben az ügyben senki nem tántoríthatja el. A szerettei hiánya sem.
Éveknek tűnt, mire a mai elme gyakorlat kezdetét vette. A fenntartott épület előadó terme megtelt a katonák zömeivel, akiknek a mai részlet gazdag információ átadás szólni fog a felsőbb tisztektől, köztük Xaviertől.

Az elme gyakorlat nem takart többet, mint pusztán egy lehetséges szituáció felvázolása, és mi a teendő ilyenkor. A részletekbe volt elbújtatva a holnapra vonatkozó próba tétel, amin teljesíteniük kell. Wolf magába szívta, az erdő, labirintus szavakat. Ismerte ezt a megpróbáltatást még Gwendel és Conrart fiatalságának idejéből, mikor ők teljesítették ezt a tovább képzést, amin most ő is helyet foglal.

Úgy érezte a holnapi próba igazán neki szól. A labirintusban egy dolgot lehet csak megtenni.

Menekülj.

„Ha igazán elakarsz érni valamit, tudd hol a kiút előle, amint megkaptad rá a lehetőséget." 

///

Remélem a 2. fejezet után a 3. fejezetet elnyerte tetszésedet! Amennyiben véleményed van ne fojtsd magadba, örömmel látnám, hogyha van vissza jelzés.

1*Tüskéshátú: Egy általam kitalált élőlény, amely a Bielefelt egyes területein fellelhető. Húsa nyersen is fogyasztható, valamint bőréből fegyver készíthető.  

Köszönöm az idődet, hogy elolvastad!

Love you darling's!