- Aggasztó... - szólalt meg halkan figyelve Yuuri lépteit a huszonhatodik Maou. 

Mindig csodálta az ifjú kibontakozó románcokat, amelyeknek látszatra leküzdhetetlen akadályokon kell áttörniük magukat, hogy megszerezhessék azt amire a legjobban vágynak. A célokért, viszont pontosan tudni kell mennyit hajlandók feláldozni. A játékokban sincs nyereség veszteség nélkül. 
Smaragd íriszeivel az este alatt, a kibontakozott vitát kémlelve tudta, hogy harmad szülött sarja a lehetetlent is feláldozná a szerelemért. Az egyetlen, amely a bökkenő volt, hogy Yuuri Király ezt nem vette észre. Ha valóban észre is vette, igyekezett ezt a megfigyelését elterelni, mintha ezen gondolatai ott se lettek volna. 
A szerelem tudományában jártas Cacilie úrnő pontosan látta ezen jeleket. 

- Anyám. - szólította meg Conrart - Az este még tart. Felkérhetlek egy táncra? 

- Oh, Conrart! Mindig tudod mire van szükségem! - fogadta el ragyogó mosollyal a táncot - Mutassuk meg, hogy kell ezt igazán vadítóan! 

- Anyám, ez csak egy egyszerű keringő lesz. Biztos vagyok benne, hogy később Gwendel is szívesen táncol egyet veled, hogy még szebb estéd lehessen. - védekezett Weller, ám Lady von Spitzweg hajthatatlan volt. 

- Ez az este korona fény pontja! - csillogtak-villogtak azok a smaragd íriszek - Egyszerűen pompás lesz táncolni a fiaimmal! 

- Egy fiaddal. - jelent meg Gwendel, akibe szorosan bele karolt a mindig élénken vidám korall vörös hajkoronát képviselő Karbelnikoff leányzó. - Anissina tisztelettel lefoglalt engem. 

- Úgy határoztam, hogy a ma este legyen izgalmas a találmányom tesztelésével! Erre a nemesi feladatra csak is Gwendel alkalmas! - kacagott jó hangulattal - Hm.. - kacsintott ki a tánc parkettre - Látom Őfelsége, igen lehangolt a vita óta. 

- Hogyne lenne lehangolt, amikor a kicsikém haza költözik a nagybátyjához! - kapta drámain ajkai elé tenyereit a Lady - Mind ezt amiatt, mert nem akarja a szívét további fájdalmaknak kitenni. - perdült a táncoló pár irányába - Micsoda szomorúság lehet benne, hogy mind ezek után is sóvárogva várni fogja, hogy Yuuri Király észre vegye az érzelmeit iránta, és feltárja neki. Akár egy szerelmes szonáta dallama, ami ezúttal tragédiába torkollott! - dőlt hátra, mire másod szülött fia elkapta. 

- Bármennyire is szeretnéd ezt látni anyánk, a helyzet ennél másabb. Mind kettejüknek előnyére fog válni a távolság. Wolfram döntött, innentől az ő személyének hiánya erőt fog adni Yuuri tanulmányaira. - állapította meg Gwendel érzelem mentesen - Ezzel nem azt szándékozom állítani, hogy nem óhajtanám magunk közt tartani a fivérünk. Ám a döntése igen határozott, amit nem fog vissza vonni. Így fogadjuk el a tényeket. 

- A tény az, hogy a szeretett kislányát is itt hagyja a kastély falainak óvása alatt. - sóhajtott gondterhelten Cacilie - Oh, drága kis Greta! Rólatok drága testvéreiről nem is beszélve, akiket annyira szeret és csodál, ha el sem ismeri! - emelte kéz fejét homlokához egy igen szép szobornak kecses beállítását lemásolva. - Én drága kis egyetlen *Mézvirágom!  

- Ha valakiről, Greta kisasszonyról nem fog lemondani a hercegi fia úrnő. - mosolygott bájosan Anissina - Wolfram túlságosan szereti a lányukat, hogy magára hagyja sok időre. Minden bizonnyal, amikor csak ideje lesz haza fog látogatni, hogy lássa cseperedő leányát, és természetesen kapcsolatot tarthasson a bátyjaival.   

*** 

A reggeli napfény árasztotta a melegséget. A virágok harmatosan csillogtak még itt-ott. A lovak mind-mind indulásra készek voltak. Nyerítésük izgatottsággal teli, az egész udvar zsongott tőlük. Patáik dobogtak, ahogy a különböző házak vezetői embereikkel elhagyták a kastélyt. Egy ház maradt huzamosabb ideig a mai napon még a Vérszerződés Kastély falai között. 
Yuuri utoljára Sara barátjától köszönt el. Baráti beszélgetésük sok mindenre kitért, köztük is a következő látogatásra. Shibuya érezte, hogy ez egy igen szoros szövetség lesz, és egyszerre válik mind két fél hasznára egyúttal.
A mosolya eltűnt, amint rá jött hova kell mennie ezek után. Pontosan tudta, és emlékezett tegnap este meghozott elhatározására, még se mert benyitni Wolfram szobájába, hogy beszéljenek.
Ma reggel, több eséllyel indulhat, hogy megtudja valósak-e a szőke tűz démon szándékai távozását illetően. Távozás. Maga a szó is libabőrössé tette a Királyt. 
Bármikor pörgette vissza az este alatt a beszélgetésüket, a vitát, csak arra tudott jutni, hogy teljesen félre értették egymást. Wolfram bizonyára keveri az érzelmeket, tekintve hogy mielőtt ide érkezett volna életében először addig az önző herceg nem ismerte a tárt érzelmek fogalmát. Ezen pontokat gondosan nézte végig, és úgy érezte ez lesz a megfejtés nyitja. Wolfram sem érti teljesen a jeleket amiket ő ad felé, így innen fakadnak a félre értéshez vezethető vég kifejlettek. 
A hirtelen lobbanékonyságában meghozott döntés is ehhez tartozhat. 

- Ki fogom deríteni! - mondta hangosan, ahogy megindult a kastély belső tere felé határozott léptekkel. 

- Őfelsége! 

Állította meg Yuurit cselekvésében, egy igen erőteljes mély hang. A hang, amit sosem felejt el, hogyan vert éket közé és Wolfram közé. Amióta ismételten összecsaptak, azóta ez az illető elejti a magokat, amik lassan csíráznak. Ugyan a Tanács elfogadta őt, mint Maou.. Mindig érezte, hogy Waltrana csak a békesség miatt tűrte őt meg ebben a posztban. 

- Lord von Bielefelt! - szólította meg hivatalosan felé fordulva - Minek köszönhetem a megszólítást? - kunkorodott szája egy zavart mosolyra.

- Úgy hiszem illene beszélnünk négy szem közt mielőtt haza térünk Észak-Keletre. - érintette meg Yuuri vállát - Szabad lenne egy teára Királyom? 

Királyom. Yuuri érezte, hogy ezt a szót igen erősen nyomta meg Waltrana. Megvetette ezt kiérezte. Az érzékelhető jelek ellenére sem engedhet le a védelméből, így úgy döntött ezt most elengedi fülei mellett. Különben se érezte, hogy vitát szítani okos lépés volna, így rá bólintott a meghívásra.
A jelek szerint Waltrana saját kezűleg gondoskodott a teáról kettejük számára. Mindig is egyedi ízlés világgal rendelkezett a férfi, és a világuk mentén senki nem panaszkodott eme jó szokására. 
Wolfram néhány történetéből, - amik akkoriról szóltak, mikor fiatalon egy időre a nagybátyjához költözött - ismerte, hogy ennek a férfinak különös igénye van a saját termesztésű gyógyteákra. Ebből kiindulva is sejtette, hogy a tea amit kézbe fog kapni az Bielefelt tartományból fog származni saját ízorgiával. 
A séta alatt egy emléket vissza is pörgetett elméje szüleménye. Azon a napon Wolfram az ő alakjának festése közben mesélte el neki, miképpen szárította meg gyakorlásképpen a frissen kiterített teához való növényeket, hogy később össze lehessen őket őrölni.
A történet hamar kisiklott persze Yuuri elzsibbadására, majd felfedezéseire. Azon a napon jött rá, hogy Wolfram mostani festői stílusa nem tehetségtelenség, ugyanis mikor fiatalabb volt sokkal életszerűbbek voltak festményei. Mintha az emberek valóban lélegeztek volna a festményeken. 
Ahogy erre az emlékre gondolt, míg helyet foglalt az előre gondosan megterített kerti kiülőnél, akaratlan mosolygott boldogan és keserűen egyszerre. 
Boldogan, hogy felfedezett akkor valami újat a nála jóval idősebb fiúról, és keserűen, hogy ez a fiú őt sosem fogja olyan szépen megalkotni.
Természetesen most is igen egyedi festői nézete van. Olyan, amit ő maga a saját fejével sosem fog megérteni igazán Wolframban, hogy pontosan miért váltott erre a néző pontra. Ha a jelenlegi festményeire gondolt azt látta maga előtt, mintha Pablo Picasso alkotna. 

- Kellemes a tea, köszönöm. - törte meg a beállt csendet maga és Lord Bielefelt közt. 

- Gondosságban saját nevelésű növényeim porából fakadt ízek. A megfelelő keverékekkel van fűszerezve, hogy a tökéletes aroma kivehető lehessen ízlelőinknek. A hatásuk sem marad el, mely ápol és belülről átitat. - felelt Waltrana büszkén - Sajnálattal kell tehát közöljem, hogy nem a tea az elsődleges fő témánk jelen helyzetünkre tekintettel. A megvitatni valónk ennél mélyebb gyökereket ereszt közöttünk Őfelsége. 

- Az unoka öccse hirtelen jött döntése. - állapította meg Yuuri - Tudja, igazán érdekel, hogy honnan fakadt ez Wolfram belsőjéből. 

- Bizonyára tisztában van vele, hogy nem rövid időt töltött már el a társaságomban korábban. Semmi közöm ahhoz pontosan mi történt maguk között, de.. - fontolta meg szavait kavargatva teáját, úgy hogy a kanál koccant olykor. 

Yuuri minden mozdulatot figyelt. A kanál két helyen érintkezett az átlátszó kék pillangó mintás csésze falával. A rovarok, mintha szárnyaltak volna, ahogy a sárga színű gyógyító hatású folyadék kavargott az üveg falon belüli apró helyen. A kanál végén is tündökölt egy pillangó, aki mintha csak szólítaná társait. 
Waltrana von Bielefelt ügyelt a részletek pontosságára. A díszítés, a teríték, a tea. Minden körülmény adott volt, a nyugalomhoz. Egy belsőséges tárgyaláshoz. El kellett ismernie tehát az ifjú japán fiúnak, hogy a Bielefelt ház teljesen más. Mintha csak a tökéletesség mániája ereikben fakadna meg, hogy minden részlet értelmet nyerjen a végsőkig. 
A díszítés mi körül lengte őket ontotta magából az arany mintákba foglalt szárnyak ábrázolását, mely a földjük címere. A teríték a kék árnyaiban pompázott, a tea pedig ezeket egybe foglalta. Egyértelmű volt az üzenet kivel teázik éppen, és miképp kell cselekednie vele szemben. 
A Bielefelt ház vezetőjét bár nem ismerte olyan jól, de van már bőven tapasztalata egy Bielefelt ifjúval, hogy tudja mikre kell számítania.  
Shibuya pislogott, fekete szemeivel követte miképp emelkednek az ujjak magabiztossága alatt a kék pillangók, hogy elérjék gazdájuk ajkait újabb kortyokkal ellátva őt. A mozdulat sort vissza fele is kísérte szempárjával, melyeket ezt követően a férfi kék szemeibe emelt. 
Válaszokat akart, ehhez meg kell szereznie őket eme dörzsölt démontól.  

- Nincsen befolyásom a dolgok történéseibe, ha erre célzott Királyom. - mosolyodott el lágyan végül Waltrana - Nem tagadom le ennek ellenére, hogy hihetetlen boldog vagyok, amiért haza tér a legfontosabb család tagom a szülő földjére ahová igazán tartozik. Amennyiben nem veszi sértésnek, bár elismerem Önt a Tanáccsal együtt mint a Maou, de a maga oldalán Wolfram tehetsége kárba vész. 

- A tehetsége? - állt fel Yuuri hirtelen - Wolfram messze az egyik legkiválóbb katona a kastély falai között! Hűséges, és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy lemondott a Maou szerepről! Bizonyította, hogy-

- Ön helyett bizonyított. - szólt közbe higgadtan Waltrana, mire Shibuya vissza ült a székre a teát nézve - Olyan lépést tett meg az érdekében, amit mások nem akartak volna. Eldobott mindent, hogy lássák maga a hivatott kiválasztott. Egy olyan oldalán, ki a saját becsületét is képtelen egy maga megóvni, az unoka öcsémnek nincs jövő képe. Az én oldalamon lesz. 

- Még nem végleges.. - motyogta Yuuri fel nézve erős tekintettel a kék szempárba - Még nem végleges, hogy vissza tér Bielefelt Földjére! 

- Végleges. - villantak meg azok az acél kék szemek - Nincs semmi, ami ide kötné. A feladatát végre hajtotta, amit akart. Nincs már párja. A családját pedig bármikor meglátogathatja, ahogy ők is őt. - emelte kezét szíve fölé - Ismerem a tekintetének, minden mozzanatát. Amiképpen tegnap este viselkedett a harag megpecsételése félreérthetetlen minta példája volt. Döntésre jutott. 

- Döntésre.. - ismételte csípősen a szót Yuuri.

- Mint említettem, semmi közöm a történtekhez. A rokonom önszántából tér velem haza, amint felkészült az útra. Még a mai nap folyamán elindulunk. - állt fel Waltrana az asztaltól - Köszönöm a teát, és az odaadó figyelmét Őfelsége. 

- Azt mondta nem köti őt ide már semmi. - állt fel a Maou - Azt mondta, haza fog térni. Azt mondta nincs már párja. - sorolta - Ennek ellenére, igenis hiszem, hogy valóban haza fog térni. Mindig is haza fog térni Wolfram, oda ahova a szíve a legjobban köti! Lehet, most a szülő földjére megy. Napokra, hetekre, hónapokra. Wolfram emlékei, a szerettei mind itt élnek és ez lesz az ami mindig haza fogja húzni! 

- Természetesen.  

Kezelte nyugodtan az erős kitörést Waltrana, mely nem tetszett az ifjú Királynak. Az a arrogáns mosoly, a magabiztossággal vegyítve veszélyes volt. 
Shibuya várt mielőtt folytathatná bármivel is amit elkezdett. Fekete szemei látták, ahogy a férfi alakja meghajol tisztelettel, a mosoly ugyanúgy tündököl ott ezt követve is. 

- Ezen tények miatt merem állítani, hogy gyakori vendége lesz eme Kastély falai számára, ahogy a kastély falai közt élők is vendégeink lehetnek. A tényeken nem változtat, miszerint unoka fivérem hol fog élni első soron innentől fogva. Megértem őfelsége érzéseit, hiszen végtére is Wolfram az Ön első jegyese volt köreinkben. Amennyiben boldognak akarja látni ne változtassa meg a döntését hát. 

Boldog. 

A szó, amelyet oly sokszor hallott már a mérges angyal szájából. A szó amire mindig vágyott, és amit állítólag nem biztosított neki eléggé. Ugyan már! Hiszen mind ketten fiúk, ugyan hogy adhatna meg Wolfram számára ekkora jelentéssel kapcsolatos boldogságot, amikor eleve nem lehetséges a közös jövő csak barátságban. 
Barátságban... 
"Barátok lennénk? Akarod erre a válaszomat? Soha az életben nem voltunk barátok!"
Soha. Akkor miért segítették át egymást annyi kalandon keresztül? 
Yuuri tudta, hogy kezdetekben Wolfram eleget akart tenni az eljegyzésnek, és amiatt nem is bontották fel, hogy kölcsönösen megtarthassák a becsületüket. Aztán lassan érezte, hogy végre barátságba bonyolódtak. Shibuya számára voltak pillanatok, mikor érezte, hogy szüksége van Wolfram társaságára, akkor is, ha olykor túl sok is. Tudta, hogy ez kölcsönös lehet, más különben miért tartott volna ki mellette ilyen huzamos ideig ez a méregzsák angyal? 
Ám a jelek, mind másra utaltak a kapcsolatukat illetően. Wolfram nem barátságból közelített felé, de amit akar azt nem tudja nyújtani. 
Legyen hát!  
Jutott elhatározásra a Maou. Elfogja érni, hogy lássa az ifjú Lord von Bielefelt, hogy a barátság is van olyan értékes, és bizalmas! Elfogja érni, hogy a fiatal mazoku érezze azt, ami helyén való. 
Eldöntötte, hogy kerül amibe kerül megmutatja ennek a méregzsák angyalkának, hogy vannak érzelmek amiket eddig kevert. 
Mind ezek ellenére valamit igen furának érzett ezzel kapcsolatban Yuuri. Maga sem tudta, hogy mit. 

***

A szoba rendezetté változott, az éjszakai alvásnak nyoma sem tündökölt. A rózsaszín takaró sima vonulata befedte az ágyat. A párnák felvoltak verve helyükre igazítva. Az ágy függönyét, mely estére behúzva volt, mostanra már masnira kötve pompázott. 
A ruhás szekrény apránként belsejétől megszabadult, mintha terhet adna le magáról. Tartalma hímzett arany színekkel tarkított ládákba került át. Egy darab kék uniformis volt a hajtogatás alól kivétel, mely rendezetten várta sorát, hogy gazdája magára öltse.
A szoba rengeteg emlékkel szolgált. Egy anya ölelő féltése, egy báty gondoskodása. A végtelen papír munka kötegek, melyek mindig izgatottan várták mikor kerülnek sorra, hogy pecsétet kapva szárnya keljenek a megfelelő helyre. 
Minden emlék súlyos volt, de nem letehető, hogy magával vihesse a szoba lakója. Ezeket is elzárta saját elméjének rejtekeibe, hogy ott őrizhesse, akár a feledhetetlen illatokat, amik most is betöltötték a szoba szegleteit. 
Valami persze mindig közbe szólt, amint nyúlt a ruha darabokért az ifjú mazoku, hogy behajtogassa...

- Wolfram! - hangzott el a neve a kis Csillag ajkai közül - Nézd! 

Bielefelt oda is fordult a kicsi felé, aki éppen pár sárga szalagot font össze, és terített nyakába, akár egy sálat. Nem volt nehéz dolga ebben az ügyben, hiszen a szalagok fodrosak, és bolyhosak voltak, így együtt igen csak egy sál méreteit vették fel a csintalan Greta fonásának hála.
A pisze kis orr alatt a karamell barna ajkak ragyogó mosolyban voltak, és a lány még bájosan sétált is egyet a ládák körül, akár egy királynő a bál terem díszes szőnyegén. Figyelemre vágyott, így pontosan tudta miképpen jusson hozzá. 
Komisz tettét taps követte, amire meg is hajolt, majd ismét az általa felnyitott ládához lépett, hogy tovább kutasson benne. Meg is találta azt a háló ruhát, amely egyforma neki és második apukájának. 

- Áhh, ez tökéletesen menne az alkotott sálamhoz. Wolfram, mit gondolsz? - nézett csillogó barna szemeivel a mellé lépő ifjú felnőttre. 

- Bizonyára. - hangzott a válasz - Viszont... Greta, így nem haladok, ha mindig teszel valami huncutságot. - csípte meg a kicsi orrát, aki nevetésbe fakadt - Már fel kéne vedlenem. - tette hozzá cél tudatosan. 

- Én viszont szeretném, ha abba hagynád a pakolást, és játszanál velem! - panaszolta - Mi baj történne belőle? Ennyire sürgős lenne a távozásod? - szomorodott el.

Wolfram szívébe mart az utolsó mondat, főképpen annak jelentősége. Fájdalmat okozott a döntése a Csillaga számára. Tudta a következményeket, és hogy ezekkel el kell számolnia. A megérzései mégis arra sarkalták, hogy nem maradhat továbbra is itt a Vérszerződés Kastély területén. Ideje új kihívások elé állnia, még akkor is, ha áldozattal jár. Az áldozat pedig Greta szomorúsága lett. 
Nem tudott mást tenni, szorosan magához ölelte a kislányt. Hátát pátyolgatva simogatta, ajkaival homlokon csókolta. Biztosítani akarta, hogy bár távol lesz a szeretete mindig körbe fogja ölelni őt. A kis test karjai közt remegni kezdett. 

- Shh.. - nyugtatta - Ne sírj! - hajolt el lassan, hogy a barna ragyogó szemekbe pillantson - Tudnod kell, nem számít hol vagyok, merre járok, vagy mi történik velem. Sosem hagylak magadra! Mindig itt leszek neked. 

- Elmész. - szipogta - Wolfram apu! - ugrott a szőke tűz démon nyakába. 

- Tudom. Most még fáj a búcsú, ám idővel könnyebb lesz, és meglásd hamar látjuk újra egymást! Amikor csak tehetem ide jövök hozzád, akár te is jöhetsz hozzánk hogy láthass. Egy búcsú sem szól örökre. Tegnap este meg is beszéltük ezt lefekvés előtt, nem igaz? - emelte fel karjaiban tartva a kis tíz esztendős gyermeket, ki lassan bólintott. 

- Akkor.. van esély, hogy Yuuri apával kibékültök? - kérdett rá a Csillag eltemetve arcát a mazoku ifjú mellhasában. 

- Én meghoztam a döntést. Greta.. - fogott bele nehezen, keresve a megfelelő szavakat Bielefelt, de nem találta őket, fülei pedig felfigyeltek egy neszre.  

A szoba ajtaja kinyílt. Wolfram szimatolt, és nem kellett sok, hogy tudja ki is lépett be hozzájuk. A léptek a padlón árasztották a maryoku erejét, amit a személy birtokol. Kétségtelen volt, hogy bár most nem erejének teljes alakjában van az ős szellemmel egyesülve, még így az eredeti formájában is erős energia hullámokat ad tovább, melyet könnyű megéreznie bármilyen démonnak közelében. 
Smaragd íriszeit felé emelte, így farkas szemeztek egy kis időre. A zöld és fekete egymásba temetkezett. Keresték a másik támadható pontjait.
Ez a vihar előtti csend volt. Mind ketten tudták. Nem lehetett más. A feszültség tapinthatóvá vált, ahogy a kétségek áradata a másik irányába. Kérdések ezrei sorakoztak fel elméikben. Feltenni őket, viszont nem merték, érezve hogy akkor a szakadék mi kettejük között létre jött jobban elmélyülne, és csak tovább tágulna. 
A közel múltban Wolfram még merészen számon kérte volna a Királyt, hogy merre járt nélküle reggel. Ennek a helye viszont már nem volt itt. A beszélgetéseik fő indító forrása is a félelmeinek köszönhetők voltak, hogy Yuuri magára hagyja. Ez mind véget ért azzal a tettel, hogy ő az aki magára hagyja a Királyt ezzel is engedélyezve, hogy kibontakozzon és tegye ami a feladata továbbra is a közeli részvétele nélkül. 
Greta arcon csókolta arcát, így jelezve. Wolfram nem habozott gyengéden talpaira tette a Csillagot, aki levette nyakából a játékból font sálat, és mintha szavak nélkül értette volna a dolgát, magára hagyta az örökbe fogadó szüleit. 
A szobának ajtója bezárult hát rájuk, és a kis léptek zaja is elnémult lassan. 
Néma volt a szoba. Egyik fél sem mozdult meg. 
Bielefelt lett végül az első aki meg merte törni a mélységessé vált szoba rendjét. Meztelen talpai alatt a kő olykor hangokat adott ki, a hajtogatásra váró ruhák suhogása, és gyűrődése csatlakozott az alap zajhoz melyet kialakított újfent. A láda melyet Greta feldúlt kissé neki állt, hogy rendezze. A font sálat viszont nem volt ereje, hogy szét szedje. A lányka örömmel fonta össze, hogy lehetne szíve szét szedni hirtelen? Tudta, hogy lesz alkalma új szalagokat vásárolni az öltözeteihez, így csak félre tette az alkotást az ágyra. 
A szoba kialakult ritmusába új léptek csatlakoztak, amelyeknek a fekete lakkozott cipő adott hangot. Yuuri most is az estéit viselte, ahogy ezt a smaragd íriszek is megállapították már. 

- Látom.. - törte meg szavakkal is immár a csendet, ami körbe burkolta őket perceken át - .. elhatároztad magadat. 

- Igen.

- Elkeserítesz.. - simított homlokára a Maou, végül elmosolyodott -Örülök. Anyukám ajándéka, nagyon jól áll rajtad. 

Wolfram egy ilyen mondatra a Királytól, mikor jegyesek voltak, könnyedén reagált volna. Ám most, semmi boldog, vagy büszkélkedő mondat sem hagyta el a száját. Egyszerűen ignorálta a kedves szavakat folytatva amit elkezdett kora reggel. 

- Ez minden ami miatt a háló termembe kívánt jönni Őfelsége? - tette fel a kérdést élesen, hogy elérje a célját. 

- Wolfram. - vett fel némi szigort a hang vele szemben - Tudom, hogy nem gondoltad komolyan a tegnap estieket! Greta itt van, őt nem tudod magaddal vinni. Ha másért nem, érte maradj itt! Úgy lehetsz rám dühös ahogy akarsz, hívj nyavalyásnak, nyámnyilának, vagy nyúl szívűnek, ahogy szoktál! Csak.. - vesztette el hangját. 

- Nincs jogom ilyen megjegyzéseket tenni az Uralkodóra. - közölte ridegen a szőke démon - Jobbá kell válnom, mint ami lett belőlem. Végre látom, hogy mit tudok még elérni. A köztünk lévő szikra is képzelet volt csupán. Egy szép álom.  

- Azok után amiken keresztül mentünk? - fogta homlokát gondterhelten Yuuri - Tudom, hogy miket tettél és vágtál a fejemhez. A lobbanékonyság ami fakadt belőled, mind a hirtelenségből jöttek. Ismerlek, és tudom, hogy egy részét egyáltalán nem gondoltad komolyan! - közeledtek a léptek a tűz démonhoz - Legfölsőbbképpen azt a részt, hogy sosem voltunk barátok. Wolfram! Nézz rám!  

A tűz démon megérezte az érintést vállán, amely rá szorított kényszerítve a cselekedetre. Aprón nyelt, amint észlelte a szűkös szoba hátrányait. Az elhagyásra készen álló üressé váló háló terem suhogott, a nyitott ablaknak hála. A selyem függönyök lobogtak. A szekrények alig észlelhetően rezegtek. Greta számára az estére hozott pohár tartalma, mintha csak egy ritmust követne, úgy fodrozódott benne a víz. 
Smaragd íriszeire erőltetett kemény páncél lehullani készült, ahogy azokba a ritka fekete íriszekben elveszett. Érezte a biztonságot, amit mindig nyújtani kívánt mindenki számára ezeknek a szemeknek a birtokosa. Arany szemöldökei ebben a pillanatban ráncolódtak össze, ahogy felelevenült a kívánsága. Vágyott arra, hogy mind az ami Yuuri és a belsője, melyben lapul a Maou ős szelleme csak érte éljen szerelemben. 
A határon van, pontosan tudta. Nem sok választja el attól, hogy kihozza a sodrából a Királyt. Ha most megteszi a lépést, lehet elkerülhetetlen, hogy Yuuri átalakuljon felfedve másik oldalát. Ám, ha nem tesz semmit, akkor az olyan, mintha nem védené a maga becsületét, ami megmaradt. 

- A szavaim. - közölte tényként, mire a szorítás bal vállán kissé lazult szemezés alatt - Őszinték voltak. Nincsenek részek bennük. Egybe forrnak, nem oszthatók el. Nem kirakós darabjai. Ami elhangzott, mind visszavonhatatlan. Greta pedig meg tud majd látogatni, és én is őt amikor csak tudom. 

Yuuri, mintha tűz forró vashoz nyúlt volna, úgy kapta el róla a kezét szorosan lehunyva szemeit. Wolfram a jeleket észlelve kiképzett katona ként, rögtön kihasználta ezt az előnyére, hogy erőt kovácsoljon magára. 

- Mit hittél? - tette fel a költői kérdést - A világunk nem tündérmese. Az érzések valósak, nem játékszerek. Csak mert te vagy a Király, nem jelenti azt, hogy mindig képes vagyok megbocsájtásra. Ezúttal nem megy, és nem is akarok sajnálatot mutatni irántad Yuuri. Ide csöppentél, és minden az öledbe hullott, hol ott még csak tizenhat esztendős vagy. Ugyan a mi világunkban, ez a felnőtté válás egy alap pillére, de a te esetedben ez igen más. Ha jót akarsz nekünk, akkor nem állsz az utamba tovább. Távozok. Gondolj erre úgy, mint a megváltás. Biztos vagyok benne, hogy ez a legnagyobb vágyad volt, az első találkozásunk óta. 

- Nem egyszer mentem utánad.. - szakította félbe a tűz mazokut Shibuya ökölbe szorult kezekkel, fekete szemeit felnyitva - Elraboltak, szó nélkül eredtem a nyomodba. Az Ős Király felhasznált téged, mint kulcs, hogy vissza térjen. Vissza szereztelek, hogy újra dobogjon a szíved! Nem egy rossz cselekedettől óvtalak meg! A nagybátyád kertjében küzdöttünk meg. Volt esélyem.. - csuklott el hangja - Megölni téged. De sosem volt szándékomban megtenni, mert igenis a barátom vagy. Wolfram! - ment a dacosan keresztbe font karokkal előtte álló démonhoz, kinek rózsaszín hálóingét az ablakon beáramló levegő megmozgatta hullámoztatva - Vannak érzéseim, és neked is. Nem játszok! De tudom, hogy tévedés történt. Félre értesz. - fogott a felkarokra nem szakítva a szemkontaktust - Minden amit tettem érted volt, és amiket te tettél azok értem. A barátok így működnek. Azzal, hogy segítettél bizonytani nekem a nagybátyád színe előtt, és bontottad az eljegyzést elismerted a barátságunkat! Nem érted? 

- Tévedsz. - jött a tömör válasz.

Wolfram, amilyen sebesen tudta lerázta magáról a kezeket, és taszított Shibuya mellhasára nyomást adva. Távolság kellett. Hangját felemelte, karjait leengedte. 

- Utáltalak. Aznap, amikor eljegyeztél, amikor először kellett miattad újra hajóra szállnom, végig kísérni téged a kardod megszerzéséért. Mind végig utáltam a gondolatot, hogy egy olyannal kell leélnem az életem házasságban mint te. És te kötelességből se tetted a helyzetet elviselhetővé az állandó félre nézéseiddel. A kényszerben a minimum egymás tisztelete, de nem adtad meg! - ekkor jobb kezét felemelte szívéhez vissza véve magához normál hangerejét, így folytatva a ládákra pillantva, melyekben holmija lapul - Ám a dolgok változtak lassan... Többször is bizonyítottad, hogy méltóvá fogsz válni a trónra. Bizalomra, szeretetre, önbecsülésre, csapatmunkára, békére, bocsánatra, adományozásra tanítottál meg. Csupa olyan dologra, amiket eddig elutasítottam magamtól. Örökbe fogadtuk Gretat. Érezni kezdtem, míg végül elvesztem benned. De bármi amit tettem soha nem volt elég! 

- Mind az amit tettél, mindig elég volt, és.. jó valóban vágytam arra, hogy eltűnj a közelemből! Ne, várj! Miért mondtam most ezt? - rázott fejet hevesen - A lényeg! - szedte össze magát - Most mégis itt vagyok, hogy beszéljek a fejeddel, hogy maradj, mert a barátom vagy! 

- Te tényleg ennyire ostoba vagy, igaz? De valami, észbontóan. Veszettül ostoba! - mosolygott keserűen Wolfram - Melletted egy bánya ló látása ezerszer jobb! Melletted, egy csigába több ész szorult! Hozzád képest, egy oroszlán érzelmesebb! De mit vártam, egy hideg vérű nagyra nőtt hüllőtől? - fogta homlokát Bielefelt haragosan - Tűnj a hálószobámból! Öltöznöm kell! 

- Wolfram-

- Kifelé! - vette le időben alvó sapkáját, melyet ajándékba kapott még kislányuktól - Mondom, hogy tűnj már el Yuuri! - lobbant ezzel hirtelen lángra Wolfram haja. A düh, a harag csak úgy dúlt benne, hogy már kivetült megjelenésére. 

- Ho-hozok vizet! - ijedt meg Yuuri és ezzel kirohant a szobából.

Az ajtó kicsapódott, de nem csukódott még be. Wolfram fel alá sétált, lábával az egyik ládát is felrúgta, ami nem volt szerencsés, hiszen lábujjai sínylették meg. Lüktettek, és fájtak, de a legkevésbé sem érdekelte most ez a pillanatnyi fájás. Hajából alakult lángok terjedni akartak, és tarkóját nyalták már meg, amikor egy erősebb, határozottabb karokkal rendelkező fél átkarolta bátran hátulról őt. 
A testvére illata azonnal felszökött orrába, és a lángok elaludtak, szőke tincsei pedig vissza kerültek a helyes irányba, a megszokotthoz. Mérge, ami eddig lekötötte átcsapott a csalódás, és bánat keservébe. Könnyeinek nem hagyott utat találni, de így is lettek kóbor cseppek, melyeket rögtön letörölt arcáról. Szemeivel ellenőrizte az ajtaját. Csukva állt, ezzel a kíváncsi szemek elől takarást adva. Elengedte magát. Hátra dőlt, hogy fejét hozzá dörgölje szeretett fivére mellhasához, ki továbbra is átkarolta őt. Lassan fordulatot vett, hogy az ölelés viszonozva legyen. 
El is felejtette milyen jó érzés. Biztos karokba zárhatta most magát, olyanba ami határozott. Annak az embernek érezhette újra ennyire közelről illatát, akiben a legjobban megbízott, és felnéz a mai napig. Bizalom. Hiszen most is bízik benne, az más, hogy olykor elutasító. 
Érezte ahogy a kezek simogatják hátát. Engedte. Érezni akarta újra annak a szeretetét maga iránt, aki annyit törődött vele kis korukban. Engedte, hogy a pillanatnyi gyengeségében átjárja a nosztalgikus érzés. 
Emlékei megelevenedtek. A kert, ahol fa kardoztak, a virágok közt megbújva lesték a pillangókat és lepkéket. A közös szoba, ahol éjszakákat fent voltak játszani elképzelve, hogy szörnyekre vadásznak. Ezen perceknek persze Gwendel vetett véget, mikor túl hangosak lettek, végül mind hárman együtt aludtak a szobában. 
Mélyet sóhajtott lágyan elmosolyodva, ahogy megnyugodott a karok között. Végül erőt kovácsolva magára elhúzódott, hogy a felrúgott ládát elrendezze. 

- Wolfram. - szólalt meg Conrart - Egészen biztos vagy a meghozott lépésedben? Alaposan megfontoltad, mit teszel? 

- Ne kérj számon olyat rajtam, amire tudod te magad is a választ *Jira! - húzta orrát bosszantóan, ahogy tőle megszokott másod szülött fivére közelében. 

- Szeretem, amikor ezt a kitalált becenevet aggatod rám, de most.. - engedte el mosolyát Conrart segítve a pakolásban - ..komoly vagyok. - emelte fel kezébe Greta ajándékát.  

- Én is az vagyok, Jira! - fejezte be a rendezést, majd az alvó sapkát is eltette a dobozba így hajtva le rá a tetejét - Már meghoztam a végleges elhatározásomat. Haza térek a nagybátyám mellé. Hálás vagyok, mindenért amit Gwendel, Günter és te tanítottatok nekem. Köszönöttel tartozok az oda adó kiképzéseidért, amikor úgy határoztam én is katonává válok igazán, hogy célt találjak. Ám, ha többre akarom vinni, azért hogy elérjem a célt, hogy valóban lássanak engem. Azt, hogy érek valamit, hogy jobbá válhatok, mint ami most vagyok, akkor nem maradhatok itt. 

- Bielefelt Földjén nem én leszek már a kapitányod Wolfram. - figyelmeztette Conrart - Xavier elismert, de nagy elvárásai vannak. Több, mint ami nekem van. 

- Tökéletes. - bólintott Wolfram majd lekapta magáról a hálóinget, melyet külön egy kisebb ládába tett és zárt el - Remek alkalom, hogy új kapitánya emelkedjék Bielefelt birodalomnak.  

- Ha elbízod magad-

- Garantálom a bukást? Ezúttal nem. - fogott neki öltözni - Vérbeli mazoku vagyok, egy eltökélt, jó képességekkel rendelkező katona, aki elhivatott a fejlődés útjára! A legfontosabb, hogy hercegi vér folyik az ereimben. A rangomhoz méltóan kell állnom a világhoz, és meghoznom végre azt amit kell. Végre én tartom a saját kormányomat! - fordult szembe bátyjával, amint teljesen felöltözött megszokott megjelenésébe. 

Pillanatnyi bánatot fedezett fel Conrart arcán. A kapitány oldalra fordult az ablak felé, jobb kezét arcához emelve. Ajkai érintették mutató ujját, barna íriszeit lecsukta. Mélyen merengett, mintha a lehetőségeket venné számon a kialakult helyzetüket nézve.
Wolfram várt. Arca meglazult, és várta az áldást a fivérétől. Conrart szavai mindig fontosak voltak a számára, ebben a helyzetben is tízszer többet értek bárki szavainál. Türelme végtelennek bizonyult ezen pillanatokban, ha Conrart véleményét várta, mikor kettesben lehettek. Az eredmény végül felé fordult. Büszke mosoly, és a nyugalom képe.
A távolság beszűnt közöttük, ahogy Weller karját nyújtva elsimította a kósza szőke tincseket helyükre. 

- Hadd legyünk rád büszkék! 

- C-conrart.. - bizonytalanodott el Wolfram zavarban érezve magát a biztatást hallva, és hogy számítanak rá.

Csapódás.

- Meghoztam a vödör vizet, de lehet kevés lesz- 

Yuuri lepetten pislogott körbe a szobán. Sehol tűz. Wolfram szemöldökét ráncolta, a nyúlbéla cselekedetén. A Király feje felett tartott a vödör vizet öntésre készen, majd le is eresztette teljes értetlenségében. Bosszantotta, hogy egyik percről a másikra, milyen gyerekessé tud válni Shibuya. Tisztában volt a maga jellemével is, hogy nem tökéletes. Pont emiatt hozta a döntést. Fejlődés. Már csak bízhat abban, hogy ez a nyavalyás Yuuri méltóvá fog érni teljes odaadással a posztra, hogy egy nap egyedül vezesse az országot Gwendel szorgos besegítése és Günter kitartó imádata nélkül. 

- Nem lettél kopasz. - tört fel a meggondolatlan hangos gondolat Őfelsége ajkai közül. 

- Yuuri! - kiáltott rá mérgesen Bielefelt. 

*** 

A lovas kocsi felkészült volt. A madár szárnyak, melyek a címert képezték, arany formában csillogtak oldalára festve a gyönge kék színnel körül karoltan. A lovak, melyek ezen gárdába tartoztak szintén kék fényűzéssel voltak áldva. Az ülés, a lábaikra tett dísz, mely egyben harc helyzetben láb védővé változik. Zabláik ezüstösen ragyogtak, kötőik követték a szalma árnyalatát. 
Patáik izgatottan dobogtak, várták a haza utat. Orrlyukaik hevesen tágultak és szűkültek, fejeiket ingatták, olykor egy-egy nyerítés felcsendült tőlük.
Gazdáik türelemmel álltak rendezetten oldalaikon, és simogatták meg őket, hogy nyugalomra intsék ezzel az állatokat. Ez sikerrel zárult, több ismétlés során is. 
Bielefelt tartomány oly titkokat rejt magában, amikről az emberek sem sejtenék hogy létezhet ilyen egy démon világban. A lovak is különlegesek voltak, és ha huzamos ideig voltak máshol a haza vágyásuk akarata erősebbé vált. Most is ez bontakozott ki. 
Waltrana türelme ennek jeléül fogyott, és nem nyert egyensúlyt, míg meg nem pillantotta lován közeledő unoka öccsét. Igenvilágos szürke lovára felillesztette házuk jellegzetes színeit, és gondoskodott a megjelenésről, hogy beilleszkedjen. 

- Wolfram! - mosolyodott el megkönnyebbülten a Lord. 

- Nagybátyám. Bocsánat a megváratásért. - szállt le a tűz démon lováról, kinek gyeplőjét át adta az egyik gárda tagjának - Tisztelettel megkérlek, hogy.. khm. - pillantott ki Waltrana válla fölött egy kisebb összegyűlt tömegre.

- Hogyne! Használd ki az időt! Amint elindulunk a lovas kocsiban a részleteket átbeszéljük a továbbiakról. - mosolygott büszkén a férfi.

- Köszönöm. - nézett át a gárda tagra - Ne simogassa a nyakánál! Csak nekem engedi, ha más teszi harap. - figyelmeztette a pasast, ki kezét rögtön elemelte és csak a gyeplőt tartotta innentől fogva. 

Wolfram eleresztett egy apró mosolyt erre, végül útját a kis tömeg felé vette. Waltrana innentől nem tehetett mást, csak ismét várt. Boldogabb nem lehetett volna. Fivére sarja, haza tér oda ahova igazán való. Eleget tehet immár a szavának, melyeket meg fogadott a sír emléknél. A legjobb érzés mégis az egészben, hogy a számára legkedvesebb ember mellette lesz. 

*** 

A tűz démon csendben meg állt katonái előtt. Az egysége térdre borult, kezüket szívükre helyezve. Wolfram felvette kiképző állást. Büszke, állhatatos. Ezt sugallta. Megkérdőjelezhetetlen volt, és masszív. Erős jellem, akár Gwendel. Egy mindenkiért, mindenki egyért alapon, akárcsak Conrart. Lobbanékony, állhatatos, mint egy igazi Bielefelt. 
Halljam! Miért várattok még?
Merült fel szinte a parancs után drámain a kérdés.  

- Szívemet adom, hogy szolgálhassak! Lelkemet adom, hogy védelmezzek! Megpecsételtem örök hűségemmel! Tetteim táplálják a szavak jelentőségét! - zengték a katonái.

- Vigyázz! - hangzott Wolfram következő utasítása irányukba. 

- Igenis! - álltak talpra tisztelegve, és várták a további utasításokat - Excellenciás Urunk! 

- Mazoku társaim! - indult el körbe a Lord emberei közt - A mai nappal, ezennel lemondok a Vérszerződés Kastélyban tett szolgálataimról, hogy távolabbi ponton támogassam tovább Uralkodónkat! Bár távol leszek, nem jelenti azt, hogy kesztyűs kéz nélkül maradtok! Mától fogva, amint bezárul utánam a vár kapuja fivérem Sir Conrart Weller embereivé váltok! Lesz aki kibukik, de ott lesznek a többiek, akik talpra segítik! Aki pedig úgy sem áll talpra.. majd Gwendel von Voltaire kezelésbe veszi! 

- Igen Uram! - zendült a válasz apró mosollyal az arcokon.

- Tizedes, hozzám! - fejezte be a kör tételt Wolfram, és a megszólított azon nyomban elé sietett letérdelve - Mostantól fogva, hogy a csapat egyben maradjon és jobbá váljon a te vállad terheli. Számítok oda adásodra, és hogy ezt a csürhét összefogd! Ezt a szívemnek kedvessé vált osztagot. 

- Mindent megteszek, és megteszünk együtt Lord von Bielefelt Excellenciás Urunk! - emelt ki minden fontos szót a tizedes. 

- Pihenj! A legjobbakat kívánom! Öröm volt a közös szolgálat! - hajolt meg a csapat előtt, akik viszonozták a gesztust - Oszoljatok, mielőtt ki kiálltom, hogy ötven kör futam! 

- Vigyázz! Oszolj! - adta a két parancsot a tizedes, majd el is tűntek keserű mosollyal Wolfram színe elől. 

- Lusta bagázs. - kuncogott a tűz démon maga előtt pár pislantásnyi időre. 

Fülei neszre figyeltek fel, így oldalra pillantott, ahol a rózsa kert előtt családja látványa fogadta. Az első, ami feltűnt neki, hogy Yuuri nincs sehol. A második, hogy anyja karjaiban tartja kislányát fojtogatva könnyeit. 
Cacilie arca, mely mindig szikrázott az örömtől, ezúttal az édesnek ellenkező mosolyt öltött arcára. Gyönyörű loknikban leengedett haját befonta az alkalomra. Smaragd szemeiben csillogtak a maró könnyek, amik kutatták a kiutat. Wolfram megérezte anyja szívének aggódó dobogását. Tisztában volt vele, hogy amióta ideiglenesen holt állapotba került Shinou Őskirály tervének köszönhetően, azóta édesanyja jobban ráakaszkodott és fivéreire is. Ennek fényében is tudta, hogy a féltés, mi megmutatkozik nem alaptalan. 
A nő karjaiban Greta nem tartotta könnyeit. A csillogó barna szemekből potyogtak a kerek sima sós nedűk, akár a patak folyama. Wolfram lágyan mosolygott látva, hogy az egyik általa vett ruhát viseli most is. Egy szép lila ruhácskát, amin pillangó minták sora van. 
Közelebb ment hát a számára legfontosabb szépségekhez. Greta rögtön át ugrott karjaiba, akit alig tudott hirtelen megtartani, de sikerrel járt. 
Nem kellettek szavak, csak a szoros ölelés. 

- Mézvirágom.. - súgta a szavakat Cacilie reszketőn. 

- Anyám. - nézett fel rá Wolfram - Minden rendben lesz. Nem a világ végére megyek. - pirult ki, amint szülője ennek hallatán boldogan karolja át őt szorosan magához vonva fogadott unokájával együtt. 

- Borzasztó is lenne, ha olyan messzire mennél! Amint tudlak, rögvest meglátogatlak! - ígérte meg a nő, majd csókot hintett a homlokára - Mézvirágom.

- Anyám! Már rég elmúltam húsz, hogy ne nevezz így. - panaszolta Wolfram igencsak cseresznye pirossá vált orcákkal. 

- Nem számít mennyire vagy idős, mindig is az én Kicsikém maradsz! Az én jóképű, aranyos csemetém! - simított arcfeleire gyermekének.  

- Köszönöm.. - hajtotta le fejét az ifjú Bielefelt. 

- Ne vedd a szívedre! - biztatta Conrart - Anyánk, most túl érzékeny, hogy figyelembe vegye, hogy ez csak rátok tartozna. - lépett oda át véve Gretat fivérük kezeiből - Sok szerencsét Wolfram! - engedett lágy mosolyt ifjabb fivére felé. 

- Hm! - húzta orrát - Neked kell szerencse a volt osztagomhoz! - fordult el dacosan, ami  kislányából egy kis kuncogást kicsalt. 

- Azért csak óvatosan. - szólalt meg az eddig mély csendbe burkolózott Gwendel - Lobbanékony vagy, akaratos, mind ez mellett igencsak meggondolatlan is. Velünk ellentétben mások nem sokáig bírják eltűrni ezt a természetet, amivel te rendelkezel. Arról nem beszélve, hogyha elbuksz szégyent hozhatsz ránk. Anyánk köt minket össze. Amennyiben egyikünk alul marad, a többieket is rántja magával. Képes leszel hát helyt állni a képességeidnek, és a teherrel a válladon megfelelően?  

- Csak fülelj és ámulj! - határozta el magát Wolfram merészen - Kettő évet adtam magamnak határidőnek, és új kapitány lép színre Bielefelt területén!                  

- Megfontoltan bánnék a szavakkal a helyedben. - ráncolta szemöldökeit ezzel a szigorú zöld öltözetet viselő Lord von Voltaire - Biztos lehetek hát abban, hogy amikor a büszkeséget osztották nem egyszer álltál sorba érte. - simított halántékára.

- Bátyám! - szólította meg immár komolyabban - Értékelem az aggodalmadat a hármasunk hírnevét illetően, de nem kell fáradoznod. Tartom magam ahhoz, amit elterveztem. Nem oktalan a felhozatalom, hogy két évre van szükségem teljes rátermettségem mutatására, hogy célba érhessek. 

Voltaire összehúzta szemöldökeit, acél kék íriszei akaratlan is szigorú ábrázata ellenére elárulták. Azokban a sötétséget rejtő szemeiben a fény csillant, és ezt Wolfram pontosan látta. Követte fivére kezének mozdulatát, amellyel hajába simított, végül azon kezét, melyet eddig háta mögött tartott elővett, benne egy tárggyal. 
A tűz mazoku, mikor megpillantotta a tárgyat, mely egy apró doboz volt, átvette keze ügyébe azt, és kíváncsian felpillantott ismét bátyja arcára. 
A föld képességével rendelkező fél egy határozott bólintással felelt a tekintetre, mely felé irányult. Wolfram ennyi mozdulatból tudta, hogy kibonthatja. 
"Gretaval együtt készítettük neked." 
Hallotta fél füllel a mondatot még Gwendel ajkai közöl, míg a rózsaszín masnit lebontotta, majd a kék doboz tetőt leemelte róla, hogy a nagyobb rész alá illessze. A tartalom rögtön meghatotta, de igyekezett nem engedni a könnyeinek, ehelyett hálásan elmosolyodott. 
Kézzel kötött Medveméh volt, amely kezében egy lila szívet tart "Nogisu" felirattal karöltve. 

- A szívet én varrtam oda a mancsaihoz, és a szárnyát a hátára, és a helyes kis fekete pomponokat a fejéhez! - mondta elégedetten Greta míg nagybátyja letette a földre, hogy oda mehessen örökbe fogadó apja és Gwendel bácsikája közé - Tetszik?

- Hogy tetszik az nem kifejezés. - tette el kabátja alá Wolfram az ajándékot, és felkapta karjaiba kislányát, hogy megforgassa - Imádom! Így mindig ott lehetsz velem! - ölelte magához a kis nevető lányt szorosan.

- Wolfram.. - duzzogta aprón a kicsi - Gwendel is nagyon sokat dolgozott vele.

- Tudom, igazad van. - eresztette talpaira a kisasszonyt - Köszönöm, vigyázni fogok rá. - nézett immár idősebb fivérére, míg egyik keze, simogatta Greta vállát gyengéden. 

- Hozzon szerencsét! - sóhajtotta - Wolfram, úgy hiszem ideje indulnod. - tudatta vele Waltrana türelmének szűkösségét Voltaire. 

- Wolfram, Wolfram apu! - húzta meg a kék egyenruha kabátnak alját gyorsan Greta.

- Figyelek! Még itt vagyok Greta. - szentelte figyelmét lányának, aki intett kezeivel felé.

Bielefelt leguggolt kislánya elé, aki ezzel könnyen átkarolta nyakánál, és a fülébe suttogott. Wolfram a szavak hallatán boldogabb nem is lehetett volna. Nem kell a jelek szerint sokat várnia, hogy ez a Csillag meglátogassa Günter társaságában. 
Lord Christ számára ugyanis be van tervezve, egy két hetes üzleti út Bielefelt tartományban, amit végre kell hajtania a kereskedelmi útvonal fenntartása érdekében. Wolfram pontosan tudta, hogy lesz ideje addigra úgy beilleszkednie, hogy amikor ez esedékes lesz ő lehessen az egyik kísérőjük az út során egy osztaggal. 
Az ölelés amint véget ért, Wolfram köszönet csókokkal hintette a kislány arcát, homlokát. Végig nézett Greta megjelenésén, és amit úgy látott megigazított rajta. A masni a hajában, a ruhának szoknyáját, a felső résznek ujjait, végül a nyak résznél a rakoncátlan szét jött szalagokat virág mintára kötötte meg. Greta mind ez alatt kuncogott, és bár könnyei ismét utat találtak mosolygott. A tűz démon emelte kezét, és letörülte a sós nedveket az arcról gyöngéden. 

- Indulok. Amint tudok küldök levelet Greta. - mosolygott fel állva a szőke ifjú. 

- Várni fogom! Mindent bele Wolfram! - ölelte át lábainál.

Cacilie oda lépett letörülve saját harmatos arcát, majd vissza vette karjaiba unokáját, így nézve legkisebb szülöttére. Mosolya elragadó volt, büszke. A felszín alatt mégis majd kiugrott bőréből a féltés, hogy legfiatalabb madara kirepül immár a fészek biztonságából. 
Conrart és Gwendel együtt voltak elgondolkodva, és ők is mélyen eltemették aggodalmaikat kistestvérük távozását illetően. 

- Méhem gyümölcsei vagytok mind a hárman. Két fává nőtt gyümölcsöm már megérett. Itt az ideje, hogy te is az érés szakaszába érkezz. Mézvirágom. 

Wolfram bólintott. Nem jöttek ajkaira tovább már szavak. Mindenki akik a legfontosabbak voltak számára itt voltak elköszönni. Többre nem volt szüksége. Amit szeretett volna megkapta, így elindult a nagybátyja felé. 
Léptei nehezen indultak, majd fokozatosan könnyebbé váltak. A lovak izgatottak lettek. Érezték, hogy nem sok választja el őket az indulás szelétől. A vérükben felpezsdült a vágy, patáik lelkesen kezdték kaparni maguk alatt a földet jelezve, hogy készen állnak. A társasághoz Wolfram lova is csatlakozott. 

"Haza".

Amint oda ért a lovas kocsihoz, ami neki és Waltrana nagybátyjának volt felkészítve az induláshoz, mély lélegzetet vett. Már nem mert vissza pillantani családja felé, nehogy véletlen is meggondolja magát. Nem engedhet a kísértés rémeinek ennek kapcsán. Indulnia kell, és megtalálnia azt, ami képes lesz az űrt kitölteni, melyet Shibuya hagyott neki. Az ürességet, mely egy ideőre elfogja kísérni a kiképzéseken, amik várnak rá otthona földjén.           

- Őfelsége! - hallotta meg az éles kiálltást, mialatt figyelte hogy nagybátyja helyet foglalt a lovaskocsi tágas helyiségében rá várva. 

- Günter, nem tarthatsz fel, jogom van nekem is itt lenni! - folytatódott az eszme csere Wolfram számára egy igencsak egyszerre vonzó és taszító hanggal. 

Nem habozott. Rögtön hátra fordult, és jelezett a fő lovasnak, hogy még várjon. A férfi így tett. Nem adta ki az indulásra a parancsot. A lovak izgatottsága, némi idegességbe csapódott, de katonáik hátukon tartották, és nyugalomra parancsolták őket. 
Wolfram smaragd íriszei immár annak a jelenségnek lettek tanúi, hogy Yuuri épp lehámozza lábáról, az abba kapaszkodó nemesi rangba ékeskedő férfit. Günter önzősége, és imádata kiapadathatatlan. 
A tűz mazoku vére pezsgett, hogy magához ragadja Shibuya karját, és kiabáljon. Fogait szorította össze, hogy ne cselekedjen többé olyanért, aki nem érdemli meg a figyelmét. Innentől fogva a kastélyon belül mindent egyedül kell megoldani a Királynak a társasága nélkül. 
A két vitatkozó fél mögött felfedezte még Murata alakját, aki mellett szorosan volt jegyesének fivére lépked.    

- Ejnye, ejnye Lord Günter von Christ! Szedje össze magát, egy arisztokratának nem áll jól, ha szét esik. Húzza ki magát, és fújja ki a levegőt. - kérte Ken mosollyal a férfit, aki letörölve könnyeit eleget tett a "Nagy Bölcs" utasításának - Yuuri, te meg csipkedd magad, hogy elköszönj. - emelte vidám tekintetét barátja felé.

- Jól van, jón van Murata! Már megtettem volna, ha nem tart fel Günter a tanulmányaimmal! - sóhajtott bosszúsan. 

A további részleteket Wolfram azonnal mellőzte, amint Shouri határozott léptekkel elindult felé. A szemüvegen a fény csillant, arca komolyságot sugárzott. Fekete szempárja, amint látható lett, viszont megcáfolta a képzeletét, hogy rosszindulattal akar vele párbeszédbe bonyolódni volt sógora. Az idősebb Shibuya sarj megállt előtte, és pillanatokig úgy tűnt, mintha csak számukra érthető nyelven kommunikálnának egymással. Wolfram gondolatai igencsak érdeklődők lettek a kialakuló helyzettel kapcsolatban. 

- Nocsak, most is megtudsz lepni engem. - mosolyodott el az ifjú Bielefelt - Minek köszönhetem, hogy drágalátos volt sógorom elém állít elbúcsúzni? 

- Wolfram. - szólította meg Shouri komolyan - Köszönetet akarok mondani neked, hogy amikor tehetted helyettem vigyáztál a kisöcsémre. Tudom, milyen nehéz vele. Persze azt is láthattam, hogy te is pont ilyen nehéz eset vagy, csak más megközelítésből, ennek ellenére.. Ennek ellenére, láttam, hogy számíthattok egymásra. Ezek fényében van egy kérésem az irányodba Lord von Bielefelt. 

- Halljam a kérést, Shibuya Shouri. - adta meg a lehetőséget ezzel át véve a hangnak színvonalát az ifjú felnőttől. 

- A távozásod ne jelentse a végét a hűségednek az irányába. - közölte határozottan. 

- Mit képzelsz? - lett mérges a tűz démon közelebb lépve, mire Shouri hátrált - Ki adott neki tudást? Ki állt mellette az emberek földjein? Ki áldozta magát alkut kötve, hogy ne essen bántódása? Ugye én?! Hát akkor ne kérj olyat, ami nem változik! 

- Bontottad az eljegyzést, és távozol. Ez nekem elég indok arra, hogy van ami változik. - húzta össze szemeit - Honnan tudhatnám, hogy nem fog a hűséged változni az irányába? 

- Onnan, hogy magam helyett mielőtt átment volna Yuuri az Őskirályunk megpróbáltatásán, adtam neki egy magamhoz megközelíthető erős testőrt. - lépett közelebb ismét, és a prédája ezúttal nem hátrált - Szomjazod, vágyod az erőt? - simított egyszerűen Shouri ingére a mellhasnál azon ponton, hol a két gomb által közre fogott anyagközé nyúlhatott - Megkaptad, hát! Már megittad, akkor ne hagyd elpárologni! Én ezt kérem tőled. 

- De ez.. - akadt meg a mondat. 

Wolfram tisztában volt vele, hogy mind ketten egymás sarkára léptek most. Olyan alap dolgot akartak a másiktól, ami sosem fog megváltozni. Kezét elemelte a mellhastól, éppen annyira, hogy a ruhát érintve végig vezesse a vállhoz, majd a másik kezét is emelte a szomszédos csontos vállhoz. Farkas szemet néztek egymással, egészen addig a pontig, hogy Bielefelt egy öleléssel megszűntette ezt. Érezte, hogy a huszonkét esztendős megdermed, majd lassan felengedve hagyja a gesztus kibontakozását a maga részéről is. 

- Rajtad áll, milyen erőssé fog válni a maryokud. - súgta meg a tűz démon - Akármilyen makacs, és akármennyire nem ismeri el, nagyobb szüksége lesz rád a távozásom után, mint hinnéd. Számíthatok rád? 

- Én rád számíthatok? - felelt kérdéssel, ahogy bontották maguk között a karolást. 

A fekete szén szemek kutattak. Wolfram látta benne a zúgó tengert, ami képes pusztítani, elnyelni. Viszont a tenger alját is, ahol a víz a felszín alatt nyugalomban van ott ragyogott a kékség, ami óv és támogat. 
Ezek fényében, nem volt rest megmutatni a saját smaragd szempárjában megbújó lángokat. Lángokat, amelyek vágynak a fejlődésre. A szikrákat, amik ragaszkodva tartják magukat ahhoz, aki iránt örök hűséget fogadtak katonaként. Parazsat, melyből új tűz fog keletkezni, mert hivatott arra, hogy táplálkozhasson az elé sodort száraz erdőből, hogy erejével védelmezzen. A szeretet lobbanékonysága megbújt mélyen bent. 

- Khm.. khm! - köszörülte meg torkát Murata megszakítva a pillanatot ami "kibontakozni" látszott - Úgy hiszem a nagybátyád lassan a türelmét veszti az irányodba Wolfram. 

- Az életben a jó lehetőségekre várni a legédesebb dolog. - zárta ennyivel Ken szavait.

- A tények szerint akkor, az én búcsúm egy lehetőség? - kérdezte meg Yuuri, aki eddig csendben állt Murata mellett keresztbe font karokkal. 

Az ifjú Bielefelt szemei sarkából látta, és fél füllel hallotta, hogy a "Nagy Bölcs" fogja az idősebb Shibuya felkarját és magával viszi, hogy Güntert vigasztalják. Az elmaradt leckék miatt, valamint, hogy nincs elköszönő ajándéka Wolfram számára.
A teljes fókuszát, viszont végig Yuuri uralta. A megszokott japán iskolai egyenruhájával, és a hozzá illesztett lila palást darabbal. A gondosan elfésült fekete haja, melyből általában rakoncátlan állnak szerte a tincsek. A legnagyobb meglepetést mégis az a kemény ábrázat okozta. Ráncolt szemöldök, és idegesen húzott ajkak. Azóta nem látta Wolfram ezt a tekintetet magára való tekintettel, hogy az eljegyzésük után egy nappal újra farkas szemet néztek egymással utálattal a másik iránt. Most mégis, a helyzet más volt. Yuuri arcán nem utálat volt, hanem féltékenység. Wolfram ezt könnyen felismerte, mégse tudta hova tenni. 

- A tied egyáltalán nem tartozik lehetőségbe. Itt sem kéne lenned. - közölte érzéketlenül végül a tűz mazoku. - A Királynak nem az a dolga, hogy ilyen apróságokkal törődjön. 

- Számomra nem vagy apróság! - tárta szét karjait némi éllel hangjában Yuuri - A barátom vagy. Még így is, hogy azt állítod nem voltunk azok sosem. 

- Mert ez így van. - zárta egyszerűre a választ - Őfelsége! - hajolt meg, és fordított hátat, hogy végre elinduljon haza nagybátyjával és annak gárdájával, akik mind rá vártak. 

- Wolfram! 

- Nincs időm már erre a felszínesen kavargó őrvényedre, ha tisztázni akarsz valamit hát rajta! - fordult vissza, mire szoros karok zárták körül. 

A kényelmetlen helyzet adott lett. Szívverése felgyorsult, és a külvilág hangjai megszűntek. Karjai nem mozdultak, sem a lábai. Lefagyott, ahogy A huszonhetedik trónra lépett Maou meleg ölelésbe vonja. Érezte Yuuri lélegzetét a nyakán, érezte a mellhasán a kölcsönös szív dobogást, ami ritmusba került az övével. Mind kettejük mellhasában a ketyegő ugyanazt az ütemet adta le. Wolfram orrából a meleg levegő, ahogy kiáramolt megcsiklandozhatta Shibuya fülét, ugyanis a félvér, olykor megremegett. 
"Mi folyik itt? Eddig sosem éreztem ennyire, hogy áradna belőle a féltékenység. Most pedig úgy ölel, mintha nyilvánosságra akarná tenni, hogy az övé vagyok." 
Kavargott a megannyi ehhez hasonló kérdés, gondolat Bielefelt elmélyében. Szemei reszkettek, ahogy a teste is. Oda akart bújni. Viszonozni akarta, hogy mutassa kölcsönös a ragaszkodás iránti vágy, de tudta ez nem arról szól. Yuuri annyira kiismerhetetlen, hogy fogalma sincs valójában ez az ölelés a részéről mit takarhat. Csak a találgatást hagyta meg neki, a kétségbeesés hullámaival.   

- Yuuri..

- Csak még egy kicsit. - motyogta a választ. 

- Yuuri engedj el! - szólt rá komoran immár Bielefelt - Nem voltam eddig világos? - tolta el magától taszítva rajta kissé - Ne tegyél semmi félre érthetőt, ha nincs rá okod! Tedd meg, ha akarod, de ne tedd ha nem érzel! 

- Wolf. - szólította meg azon a néven, amelyet álcából az emberek föld területein alkalmazott rá. 

Az ifjú mazoku ezt már nem méltatta válaszra. Egyszerűen emelte az egyik kezét az Uralkodó bal orcája felé, mire mindenki megdöbbent. A fekete szempár szorosan lehunyódott és a lábak készültek szökkenni, hogy elkerüljék ami jöhet. 
A csapás helyett mégis csak egy gyöngéd arc simogatás érkezett. A szemek ahogy pislogva, lepetten és érthetetlen figyelték Wolfram elraktározta emlékeibe. A pillanatot, hogy ismét láthatja a nyavalyás nyúlbélát, aki igazán Yuuri. 

- E-ezt nem értem.. ezzel- értetlenkedett Shibuya. 

Wolfram egyszerűen csak hátat fordított, majd helyet foglalt immár a lovaskocsi belterében szembe Waltrana nagybátyjával. 
"Nem jegyzett el. A vágyát mutatta meg, és az igaz érzelmeit irántad. Amikor valakinek a bal arcát megsimítjuk, elismerjük, hogy képtelenek lennénk mást úgy szeretni mint az illetőt." 
Az ezt követő részleteket már nem hallotta Günter magyarázatából, amit darált az ifjú Királynak. Egy dolog biztos volt a számára. A lovaskocsi ajtaja bezárult. Kezdetét vette az út a gárdával együtt Bielefelt területe felé. 

***

- Miért pont ő? - tette fel a kérdést Lord Waltrana.

Az út eddig a pontig tartott békés csendben. Wolfram nem panaszkodott miatta. Az ismerős tájak idővel megszűntek. Immár, nem a Maou által fenntartott helyen voltak, hanem a Grantz család területén immár. A hegységek önmagukért tündököltek. A mezők dúsak voltak, az állatok élénkek. Minden területnek meg van a maga szépsége amire büszke lehet. Adalbert apja nem kevés energiát fektet bele a pompába, ami körül járja ezt a helyet.  

- Tudod a válaszom erre Bácsikám. - felelt könnyedén Wolfram kinézve az ajtó üvegén - Micsoda trehány dolog. - húzta orrát - Az emberek földjén épített menedéket azoknak, akik hasonlóak mint ő, és keverednek együtt élésre. Haza térni meg képtelen, hogy meglátogassa az apját.  

- Abban egyet értek, hogy huzamos időre meggondolatlan elhagynia igaz otthonát Adalbert nagyságának. Ám a felhozott védekezési témád, nem elegendő ahhoz, hogy eltereld az általam meghozott vita tárgyát. - sóhajtotta a férfi - Nincs jogom beleszólni a szerelmi életedbe, vagy tanácsokat osztani benne a kérésed nélkül. - ismerte el - Ám be kell látnod unoka öcsém. A Maou sosem fogja viszonozni azt, amit te táplálsz iránta. 

Wolfram megérezte, ahogy kezek érintik sajátjait, és megszorítják azokat, így tekintetét a férfira emelte. Waltrana lágyan mosolygott felé. Szeretet. Semmi más nem sugárzott róla. 

- Ideje teljesen elengedned őt, ha erősebbé akarsz válni. Shinou vére folyik bennünk, hozzá vagyunk kötve. Ne feledd ezt! Shinou választotta ki ugyan a fiút a trónra, de benned nagyobb érték van, mint benne. Ha eddig nem látta ezt, sem azt amiket megtettél érte, ne fájdítsd a szíved tovább. Találsz olyat, aki méltó hozzád. Egy igaz mazoku, ki szívvel-lélekkel imádni fog. 

- Bácsikám, én egyenlőre nem vágyok senkire. - rázott fejet Wolfram elemelve kezeit ölébe - A tönkrement párkapcsolatomra, meg gondolni sem szeretnék. Kérlek, végre több időnk lesz együtt újfent. Gondoljunk erre. - erőltetett apró mosolyt arcára. 

Tudta, hogy átlát rajta nagybátyja. Hálás lett is érte, hogy nem firtatja tovább mind azt ami Yuuri személyéhez köti. Ideje tovább lépni. Pontosan ezért jött el. Megtalálni az új kihívást az életébe. Biztonságosabb a kezdet, egy olyan rokon kezei alatt, akire felnéz és tisztel. Ráadásul a Bielefelt birodalom egy olyan része a mazokuk földjeinek, ahol a legerősebb a kiképzési forma. Gyakran fordult elő, hogy mások is ide küldték kiképzésre gyermekeiket távol szülő földjüktől, és kellő tudással tértek haza. 

- Igazad van. - engedett Waltrana - Akkor fogjunk bele a részletekbe, amiket át akarok veled tárgyalni mielőtt haza térünk. 

- Ne kímélj Bácsikám! - felelt határozottan. 

***

- Hó! Vigyázz! Készülj! 

Hangoztak el a parancsok. A lovak megálltak. Lovagjaik utasítását követve felvették az alakzatot, majd a vezetőt követve oszoltak, amint kapták kapitányuk továbbító utasítását. Wolfram felől kinyílt az ajtó, ám előre engedte rokonát, ki egyben immár a legfőbb felettese is lett. Őt követve lélegzett fel otthona levegő áramlataiból. Otthon. Kaviccsal kirakott ösvények, melyeket virág bokrok öveztek. A szabályosan csordogáló patak források, melyek a hegyekből érkeznek ide, kellemes hangot árasztottak. A palota előtt végig futó tulipános kert a köztük lévő megannyi anyja különleges termesztésével, melyeket Waltrana ajándékba kapott tőle. Mind lélegzetelállító volt együtt, hát még amikor leszáll az éjszaka, és olykor világítanak egyes virágok szirmai, mik este bomlanak ki, megmutatva igaz formájukat. A palota dísz ablakain, amiken a minta is végig futott, akár a csillagos égbolt. A fő bejárathoz oszlopok sorakoztak az ösvény mentén, melyek megtartották a palota egy folytatódó felső folyosó lett létre hozva az esti járőrök részére. Az oszlopokon rózsák futottak fel, melyek keresztezve voltak kard virágokkal. A kettő keverése igen egyedi küllemmel lett megáldva. Az apróbb teremtések, madarak közül is rengetegen látogattak ide Waltrana birtokára, hogy ihassanak a különböző nektárokból.   

- Lord von Bielefelt Nagyuram! - hajolt meg az eléjük lépett kapitány - Üdvözlöm itthon, ahogy drágalátos unoka öccsének is szívből örvendek! 

- Köszönjük Xavier! - mosolygott Waltrana - Kérlek, számomra van pár elvégzésre váró ellenőrzési feladat. Rád bízhatom Wolfram fiamat? 

Fiam. A szó, amit nagyon ritkán alkalmaz. Wolfram tudta, hogy ezt csak akkor hallja nagybátyja szájából, amikor túl teng benne a boldogság. Tekintve, hogy nincs párja, és a fivére odaveszett Wolfram sem anyja nem szidták meg, ha olykor "fiam" megnevezést alkalmazott. Waltrana követte köteleségeit, hogy fivére hiányában megfelelő apai képet adhasson, amikor csak lehetősége nyílt rá. A fájdalmát teljes mértékben Wolfram születése és nevelésében való segítség gyógyította be. Pont e miatt senki nem rótta fel neki, hogy ő csak a nagybácsi. 

- Természetesen! A legjobb kezekben lesz a kiképzéseimet illetően is, hogy lássuk mire képes valójában. - felelt Xavier.

- Örömmel hallom! Nem fog csalódni kapitányom. - fordult unoka öccse felé - Wolfram, rendben leszel?

- Ne aggódj Bácsikám! A helyet már ismerem. A hosszú út után jó érzés lesz átmozgatni az izmaimat egy baráti mérkőzésben. - közölte komolyan, és reménytelin.

- Ma még nem engedem. - ellenezte Waltrana - A nap hátralévő részét Xavier társaságában töltöd vacsoráig. Ő fogja felvázolni neked a főbb kritériumokat, és szabályokat a tovább képzésed kapcsolatában. 

- Ezt már átbeszéltük, és minden részlet világos volt a számomra. Nem okoz semmi megerőltető problémát. - erőltette a fiatal hercegi sarj. 

- Wolfram. - szólt rá szigorral kissé - Tudom, hogy az akadémián második helyen végeztél teljesítésre, mind elméleti síkon. Pont ennek fényében akarom, és szeretném látni, hogy tovább fejlődsz. Ez úgy érhető el, ha semmit nem kapkodunk el. Az én szabályaim szerint fognak itt történni a dolgok. Megértettél?

- Igen Bácsikám. - hajolt meg, majd szembe fordult immár a másodrangú felettesével - Sajnálom Xavier kapitány a fenntartását. Indulhatunk! - fordult vissza egy gyors mondatra nagybátyja felé - Vacsoránál találkozunk Waltrana Bácsikám! 

- Várni foglak Wolfram! Mire vissza térsz a szobád is elő lesz készítve. - biztosította szeretetteljes mosollyal testvére gyermekét. 

***

A birtok hatalmassága egyáltalán nem rémisztette meg Wolframot. Jó érzéssel töltötte el, hogy itt lehet. A séta alatt fülei minden szavát követték a kapitánynak. Ajkai válaszoltak, amint kérdés merült fel irányába. Ám tekintete ennek ellenére nem kerülte el az apróságokat, sem a részleteket, amiket hajlamos volt festő szemei csodálattal megkémlelni.
A díszítést, a szökő kutat, amelynek közelében egy kerti márványból vésett pavilon állt, melynek tető szerkezetén oroszlánok képe jelent meg. Három hím és egy nőstény oroszlán. A Bielefelt ház legerősebb fejesei jelképként démoni alakjuk mutatkozott meg ezen vésésekben. 
A Türkiz ásvány szemeket képviselő nőstény oroszlán magát Rufus von Bielefelt képét mutatta. Erős nő volt, aki megalapította házukat, és az elsők között harcolt Shinou oldalán a háborúk tetőfokán. Állítások szerint, míg teherbe nem esett nem volt ember aki megmondta volna róla, hogy szabályt szegő nő volt, ki úgy követte apja helyét, mintha a fia lett volna. Shinou volt az, aki eltörölte a nők háttérbe szorítását, ugyanis Rufus messze a legnagyobb tanúbizonyságot tette, hogy egy nő is alkalmas a vezető szerepre. Őt követte a fia, a Zafír szempárral felruházott hím oroszlán, Sean. Amint az ő napja is bealkonyult, gyermekei és az őket követők fenntartották mit őseik elértek. Végül megérkezett Akeoh, a Rubin szemekkel ékeskedő hím oroszlán. A Bielefelt ház vezetése alatt fejlődésnek indult. Igazi vándor volt, hogy mások megfigyelésével meghozza a legkiválóbb kiképzési formát, és védelmi rendszert. Nemzedékeken át őt követően a házuk területe nőtt, leszármazottai fenn tartották, táplálták, fejlesztették. A jövő biztos kezekbe került, amíg el nem érkezett a következő nagyobb háború. Az emberek betörtek a démonok területeire, és a házaknak össze kellett tartania. Voltaire, Christ, Radford és Bielefelt harcban magasan kitűnt, míg a többi ház támogatóan állta a sarat és védelmi vonalakat hozott létre. Ezen háború alatt találkozott Wolfram apja és anyja, kik egy front vonalon álltak. 
A negyedik egyben harmadik hím oroszlán kinek ragyogó Rózsakvarc szempárja van maga Wolfram nagyapja, William. Ő nem a harcban magasodott ki, hanem a gyógyításban, és a széttört lelkek összerakásában. Wolfram nem ápolt jó kapcsolatot nagyapjával, ki elvonult remete életet kezdve, hátra hagyva mindent, amint első szülöttje elhunyt. 
Hátra hagyta a Bielefelt birodalmat, hogy másodszülöttje vegye át markába, és fenntartsa azt. 

- Wolfram herceg? - szólította meg Xavier - Minden rendben? 

- Igen, hogyne. - fordult el a márvány pavilon felől, hogy folytathassák a sétát és a részletek boncolását - Bocsásson meg, hogy hagytam a figyelmemet elterelődni. Kérem, folytassa. 

- Ahogy kívánja. - bólintott Xavier.

- Kapitány! - lépett a férfi elé határozott léptekkel - Amikor ott az ideje, és elkezdődik a tovább képzésem holnap, kérni akarok valamit Öntől. Én.. szeretném, ha kesztyűs kézzel bánna velem! Ne pátyolgasson! 

- Nem terveztem a rangja miatt másképp bánni Önnel Bielefelt herceg. - mosolyodott el Xavier magabiztosan - Ez miatt ne fájjon a feje. Látni fogja, hogy hamarabb fájdul meg a feje a kiképzésem gondolatától, mint végre hajtásától. 

- Lökjön meg, nem kell engem meg kímélni! Nem vagyok porcelánból. 

- Oh, ne féljen! - ment át a mosoly vigyorba - Úgy meglököm, lehet bele akar majd dögleni. 

Arcaik közelebb kerültek egymáshoz, ahogy lábaik ösztönnel mozdultak erőt fitogtatva a másik irányába meghátrálás nélkül. Wolfram alaposabban felmérhette a fiatal felnőttet, ki körül belül egy időben mozog másod szülött fivérével. Sötét barna haja hátra van kötve, mely háta közepéig ér. Szigorú zafír kék öltözetben van. Szeme kékjei oly világosak akár a jég, a bal szeménél pedig szabálytalanul négy karomnyom hege húzódik. Álla csúcsos kissé, arc szerkezete határozott. A maga átlagosnak mondható megjelenése ellenére is érezhetők voltak a titkok, amiket magába fojt. Wolfram akaratlan is jóképűnek látta a férfit. 

- Zavar ez a közelség. - közölte megszokott hangján egy komisz mosollyal. 

- Engem is. - hajolt el Xavier - Nos, folytassuk a továbbiakat a kiképző téren. Mit szól hozzá? 

- Égek a vágytól, hogy lássam a gyakorló tért. 

"Látszatra a tűz kialudt, de a parázs ég, hogy ismét szikrái által lángra lobbanjon."  

///

        Remélem az 1. fejezet után a 2. fejezetet elnyerte tetszésedet! Amennyiben véleményed van ne fojtsd magadba, örömmel látnám, hogyha van vissza jelzés.

1*Mézvirágom: Wolfram, amikor fiatalabb volt anyja sokszor "Honey-chan" becenévvel szólította meg. A történetem haladása végett, viszont én ezen aprón változtattam. 
2*Jira: Amikor Wolfram feszült, ideges, esetleg jelzi, hogy most gyerekesen fog viselkedni hajlamos olyan szóval zárni a mondatait amiknek nincs jelentése. A Jira szóval kiemelkedően Conrart fivérét illeti meg. Conrart persze ezt becenévként kezeli, ami mosolyt csal arcára.  

Köszönöm az idődet, hogy elolvastad!

Love you darling's!