Belépve a kis házikóba, egyből az a jellegzetes fa illat csapta meg az orrom. Ámulattal néztem körbe, a szokottnál kicsit nagyobb ablakon gyönyörködtem az elém táruló tájban.

-Ugye milyen szép?-lépett mellém.

-Csoda szép-mosolyodtam el.

-Megnézed a fenti szobát?-kérdezte.

-Aha-mondtam és elindultam a lépcső irányába.

-Jah végülis engem hagyj itt-duzzogott.

-Nem tehetek rólla, hogy ilyen geci lassú vagy-néztem rá a lépcsőről.

-Miért vagy ilyen flegma mindig? Én felajánlom neked, hogy itt aludhatsz, és te ugyan olyan rideg és elutasító vagy.-jött fel a hátam mögött és értetlenkedett.

-Miért kell neked ennyit kérdezned?-fordultam meg, így szemben állva vele még mindig a lépcsőn álldogálva.

-Miért nem válaszolsz soha?

-Mindegy-zártam le. Megfordultam, és fel lépkedtem az utlosó lépcsőfokokon is. Egy teljesen átlagos szoba tárult elém egy franciaágy, mellette egy kisebb éjeliszekrény, egy szekrénysor és egy fotel foglalt helyett a  helyiségben.

-Biztos nem gond ha itt leszek?-kérdeztem.

-Nem, nem az. Viszont nem maradhatsz itt egyedül, ezért ebbe a hétben én leszek az új szobatársad-terült el arcán egy hatalmas mosoly.

-Hát ezt nagyon elhitted, alszol lent a kanapén-nevettem ki, ledobtam a fotelba a táskám és hanyatt vágtam magam az ágyon.

-Tudod. Ezt nem te döntöd el.-mondta és reagálni sem hagyott időt. Rám vetődött, és hangos nevetésben tört ki.

-Úristen, szálj le róllam, még élni akarok-kezdtem el csapkodni ott ahol csak tudtam.

-Nekem ez így kényelmes-vigyorgott mint egy retardált.

-Utállak-mosolyogtam rá. Össze szedtem minden maradék erőm és lelüktem az ágyról. Hangos puffanással ért le.

-Szemét vagy, ezt miért kellet?-kérdezte pöppet dühösen.

-Én nem csináltam semmit-pislogtam ártatlanul.

-Nem, te? Ááhh neeem-puffogott.

-Hát nemis-ültem fel.