Flicker-Enhypen

2 hónap. Ennyi idő alatt tervezte meg tökéletlen szökését. Soha nem is gondolta, hogy ő ilyen okos is tud lenni, hogy kitaláljon bármilyen szökési tervet is. A szükség mindenkiből zsenit teremt. Mindent alaposan megfigyelt és elemzett, főleg az őröket. Mikor már vagy 3 hete figyelte őket, magában egy győzelemittas mosoly húzódott az arcán. Az őrök a szokások rabjai voltak. Mindent tű pontosan tettek és ez volt számára az egyik kiút a börtönéből. Mindegyik őrnek adott egy nevet, hogy könnyebben kiigazodjon rajtunk. A kedvence a Papa volt, aki a leglassabb volt és sokszor pihentette lábait. Sajnos a Papa nem járt az ő cellájához közel, de ő a volt a felügyelő egy másik őr társával, akit Jungkook csak Kegyetlennek hívott. Ő bántalmazta a legtöbb börtöntársát. Látta rajta, hogy élvezi is, ha ostor csattanhat megannyi ember hátán. Ők ketten a vacsora utáni veréstől kezdve—ami körülbelül 11:00 lehetett—egészen reggelig ügyeltek. Az estében az ember bátrabb lesz, ha ő akar tenni valami olyat, ami tilos lenne. Jungkook-ot teljesen elöntötte az adrenalin attól, hogy ilyen tökéletes időpontba találhatta meg kedvenc őrét. Az öreget nem csak azért kedvelte, mert lassabb volt, hanem, mert soha nem tett semmi rosszat az itt lévőkkel. A fiú látott benne valami...kedveset, ami Kegyetlen szemeiben soha nem volt megtapasztalható. Fogalma sem volt, hogy eddig miért nem töltött több időt az emberek elemzésével. Talán azért, mert most se tudta teljesen megfejteni őket. Akármennyire próbálkozott, ő mégsem volt képes arra, hogy pontosan leolvassa az érzelmeket. A sajátjait se értette, részben ezért is rejtette el őket, úgy, ahogy a hangját is.

Miután—amennyire csak tudta—kielemezte a két őrt, a tervén kezdett el gondolkozni. A Papát könnyen kitudja kerülni, de Kegyetlen nagy falat lesz neki. Utálta, hogy mikor csak a közelébe ért Kegyetlen, akkor ő legszívesebben ici-picire ment volna össze, hogy meg se lássa. Vagy, csak kifutott volna a világból. A lényeg, hogy nagyon nem akarta őt a közelébe látni és pontosan ezt az érzést utálta. Ettől az érzéstől néha a csontjai is megremegtek és legszívesebben a nyakát is behúzta volna. Túl büszke volt ahhoz, hogy elfogadja. Valakitől félt.  Persze ő nem tudta, hogy ezt érzi.
A következő 1 hétben, Kegyetlent figyelte meg. Ügyesebbek érezte magát abban, hogy hamarabb kiismerte az emberek néhány szokásait. Kegyelten, nagyon is szeretett az egyik cellánál álldogálni és szavakkal bántalmazni Jungkook egyik börtöntársát. Nem tudta miért, de szinte mindennap ott töltött fél órát, a legcsillagosabb eges este  körül. Ez hajnali 01:00 lehetett Jungkook szavait lefordítva. Valamit oda akart kötni ehhez az időponthoz, de fogalma sem volt mit kéne tennie abban az időpontban. Egy hétig teljesen abba maradt az ötletelés. Szomorú és dühös volt, amiért nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Az az egy hét, számára maga volt a kín. Soha nem érezte magát ennyire rosszul. Nem tudta, hogy pontosan mit érzett. Nem az történt, amire ő számított és ez bántotta őt. Ahogy ezt az új érzelmet is, úgy az ez előtt érzett újakat is feljegyezte magában. Arra gondolt, hogy ha valaha kijut innen, akkor majd valaki segít neki megérteni, hogy mit is érez és akkor végre kibontakozhat. De megint túl előre haladt, hiszen még mindig a hideg kövön ült egy cellában.

1 hét után, már kezdte feladni a dolgot. Sírni akart, de egyszerűen nem ment és nem merte elsírni magát. Rosszul érezte volna magát, ha könnyei, hideg arcán folytak volna le. De ekkor, rá mosolygott a szerencse. Azon a napon, mikor úgy érezte, hogy nem talál megoldást, egy erős vasrúd esett be hozzá a cellába. Az ebéd folyamán két cellatárs összeverekedett és így kerülhetett hozzá a kijutásához szükséges eszköz. Volt egy fegyvere, amivel fejbe tudja vágni Kegyetlent. Már csak azt nem tudta, hogy hogy jusson ki a cellájából a legcsillagosabb eges este körül. Egy hét, ismét agyalással telt el, de ebben az egy hétben már nem volt maga alatt. Olyan erősen törte a fejét, mint eddig soha. Minden idejét arra akarta szánni, hogy megoldást találjon. De az ötlet, melyet kitalált a legkevésbé sem volt 100%-ig megbízható. Mégsem tudott volna, ennél jobb tervet kitalálni. Ezért a további hetekben, csak is a tervet boncolgatta. Nem is akart másra koncentrálni. A fejében milliószor lejátszott minden megtörténhető jelenetet. És a mai nap, ki fogok törni innen.

Mindent úgy tett, ahogy azt eltervezte magában. Vacsora utáni verés időpontja jött el, majd Kegyetlen és Papa megérkeztek. A Papa helyet foglalt a szokásos székén, míg Kegyetlen szúró tekintettel járkált a cellák között. Jungkookot kirázta hideg mindenegyes alkalommal, mikor elment mellette. Türelmetlenül várta, hogy az óra kisebb mutatója elérje az egyest. Mikor ez megtörtént, Kegyetlen gúnyosan elmosolyodott és a fiatal férfi cellájához lépett. Jungkook viccesnek találta, hogy ennyire pontosak. Csak én vettem észre? Látta, hogy az őr nagyon el van mélyedve a gúnyos megjegyzések bombázása közepette, ezért neki indult. A cellája zárához lépett és birizgálni kezdte. Hangosan, ahogy csak bírta. Kegyetlen semmit nem vett észre, de hatalmas szerencséjére a Papa elindult felé. Nem lépett el a zártól, hanem még jobban elkezdte tépkedni. A Papától soha nem tartott, ezért is volt könnyű megtartania a hideg vérét. Mikor odaért hozzá az idős őr, még akkor sem hagyta abba. A Papa ekkor viszont elkapta a karját és közel préselte a fiút a cellához.
-A bezártság mit tesz az emberekkel-mondta megrázva a fejét, majd kicsit hátrébb tolta a fiút a ketrec szélétől. Ezek után a Papa visszaült a helyére és tovább nézte az őr társát, aki még mindig az egyik börtön töltelékkel beszélgetett. Jungkook nem is tétlenkedett tovább. Megragadta a fém csövet és lassan, odalopódzott az zárhoz. Sikeresen megszerezte a Papától a kulcsot, míg ő közel engedte magához. Pulzusa az egekig ért az miatt, hogy tényleg sikerült megkaparintania a kulcsot. Amilyen halkan csak tudta, elfordította a kulcsot a zárba. Az ajtó, viszont nagy nyikorgással tárult ki, így szinte minden szem rászegeződött. A két őr, lefagyva nézte a cellájából kiszabadult hatalmas férfit, kinek arca alig látszódott hosszabb haja miatt. Kegyetlen volt az, aki neki indult a fiúnak, hogy elkaphassa, ám Jungkook gyorsabb volt. Háta mögül elővette a vasrudat és fejbe vágta az őrt, ki ezek után ájultan esett össze a hideg padlón. A papa megrökönyödve ült a székében és mikor Jungkook felé kezdett közeledni, ő védekezően feltartotta a kezét és könyörögni kezdett.
-Ne bánts! Kérlek ne!-mondogatta. Jungkook, viszont csak megragadta a férfit, elvette tőle az ostort és betuszkolta őt, a régi cellájába, amit be is zárt. A többi börtön töltelék szinte üvöltött. Harsogva kérték őt, hogy eressze ki őket is. De ő, mintha nem is hallaná a kiabáló könyörgéseket, csak elkezdte levenni Kegyetlen ruháit, hogy azokat magára húzhassa. Nem törődött a könyörgésekkel és azokkal sem, akik sírva fakadtak. Ő nem másokat akart boldoggá tenni, hanem első sorban saját magát. Úgy akart érezni, mint a többi ember. Nem akart félni magától. Az is megfélemlítette őt, hogy mi lesz vele odakinn. Hiszen ő azért lett bezárva, mert veszélyes. Mit tud ő tenni, amitől ide kellett bezárni őt 18 éven keresztül? 1 éves korától fogva itt élt, ez volt minden, amit csak kapott. De most, kitört innen és egy olyan szavat használhatott, amit eddig, csak a börtöntársai könyörgő szavaként hallott. Szabad lehetek. Ráadásul, találhat válaszokat a kérdésekre, amikre mindig is akart válaszokat kapni. Miután felöltötte magára Kegyetlen ruháit egy nagy sóhajtás után, ott hagyta a hangoskodó cellatársakat és kilépett az ajtón. Az egész folyosó üres volt, egy lélek se volt jelen. Szíve hangosan dobogott a félelem és izgatottságtól. Elindult balra, hiszen a jobbra, csak zsákutcába ütközött. Mikor kitért a folyosóról, egy lépcső vezetett felfelé. Tehát eddig a föld alatt voltam. A lépcsőn felfelé egészen más illatok csapták meg orrát. A levegő, mintha teljesen más lett volna. Nem volt annyira nehéz levegőt venni és az illatok sokkal kellemesebbek voltak. Mikor felért a lépcső legtetejére egy hatalmas báli teremhez ért. Fogalma sem volt, hogy ez a hatalmas, szinte üres terem, mire szolgálhatott. A terem előtt egy nagy, díszített ajtó fogadta. Éreztem, hogy azon kell kijutnom. El is indult az ajtó felé, ám észrevette, hogy az előtt is két őr áll, sokkal szebb, igényesebb katonai ruhákban. Náluk nem ostor volt, hanem puska, amiket csak akkor látott, mikor valamelyik börtöntársát haladéktalanul meg kellett ölni. Végig néztem, ahogy az a puska egy másodperc alatt belefúródik az úr fejébe. Végig néztem, ahogy teste elernyed és a vére, mint a patak, úgy folyik szét mindenhova. Nem volt a legkellemesebb emléke, sőt. Utálta ezt az emléket, akárhányszor csak eszébe jutott. Megrázta a fejét. Bátor akart lenni és kiszabadulni, akármi is fog történni. Épp ezért, határozott léptekkel elindult a két őr felé, akik felhúzott szemöldökkel nézték őt. Erősebben fogták kezükben a puskát, mikor már elég közel volt hozzájuk.
-Miért jöttél? A patkányokat kéne felügyelned-morran rá az egyik, ám Jungkook a száját se nyitotta ki.
-Parancsolom, hogy menj vissza-mondta a másik ellentmondást nem tűrő hangon. Tudta, hogy hamarosan még jobban felmérgesednek, ezért cselekedett. Ösztöneire hallgatott és az ostort használva kitépte az egyik puskát az őr kezéből. A másik őr, kinél még ott volt a fegyver, ő sem tétlenkedett. Ijedten kezdett el lövöldözni, éppen ezért mindenhova lőtt, csak éppen a célpontját nem találta el. Jungkook fogott az alkalmon és az ostorral ugyan így kikapta a másik fegyvert is. A két őr döbbenten néztek rá. A puskákkal mutogatta el nekik, hogy térjenek ki az utjából. Ijedten mentek arrébb és lépkedtek egyre messzebb a fiútól. A nagy, hosszú falapot, mely a zára volt az ajtónak, azt leemelte, mire ez ajtó kinyílt előttem. Hideg és erős szél volt. Esett a hó. Soha nem látta még így a havat. A sötétbe, viszont a külvilág se volt teljesen tiszta.
-Hé! Hova mész?-kérdezi félénken az egyik őr. Nem fordult az őr felé. Megvonta a vállait. Fogalma sem volt, hogy ezek után hova fog menni. Odamehetett ahova csak akart, nem volt bezárva. És akkor a fiú, ki szinte születésétől fogva be volt zárva, kilépett a kastélyból és olyan gyorsan futott, hogy az őrök, ne is tudjanak utánna futni. Az se zavarta, hogy hideg van, hogy szinte az orráig sem lát a nagy havas szél miatt. Ő csak élvezte, hogy végre Szabad.

Sziasztok! Nem tudom, hogy milyen gyakorisággal rakok ki részeket, de igyekszem nem lemaradni velük.

Mit szóltok? Hogy tetszik a történet eddig?😄💜