Rain-Kihyun

Másnap Jimin ismét reggelit készített, még hozzá tojás tekercset. A sötét hajú számára nagyon is íncsiklandóan nézett ki, ám valahogy furcsán érezte magát. Nem volt összezavarodva...legalábbis nem úgy érezte magát. Inkább csak kezdett furcsa lenni, hogy egy ágyon ébred egyedül. Mintha egy álomba kelne föl. Amit megszokottként várt, az többé nem létezett már és ezt nehéz volt feldolgozni. Miért csak napok elteltével érzi ezt? Mert most fogja fel igazán a dolgokat. Eddig, mint gyönyörű álomként élte meg az elmúlt napokat, talán részben még most is. De most...igazán kezd valósággá válni. És Jimin-t sem látta ugyan olyannak. Valahogy...ő is valóságos lett. És ettől hirtelen megijedt. Ő előtte tényleg az a fiú áll, akihez életében először kötődni kezdett. Ilyen hamar? Erre a kérdésre én is sokszor gondoltam. Bár belegondolva, nem olyan meglepő.  Hisz Jimin volt az, aki befogadta, aki megígérte neki, hogy megtanítja mindenre, aki beszél vele, aki a közelébe van. Jungkook mellett sose volt olyan ember, mint Jimin. És örült ennek a közelségnek...kivéve most. Most hirtelen túl valóságosnak tűnt minden.
-Nem ülsz le reggelizni?-kérdezte Jimin. Jungkook nem válaszolt, helyette csak helyet foglalt az asztalnál.
-Jungkook...nem tudsz rendesen aludni?-kérdezte Jimin óvatosan. A fekete hajú most érezte azt, hogy össze van zavarodva. Nem értette, hogy mire szeretett volna kilyukadni a szőke.
-Hallom, ahogy forgolódsz éjszaka. Nem kényelmes az ágy? Esetleg valami gond van?-kérdezte aggódva. Valahogy megérezte az alacsonyabb, hogy valami nincs rendben. Bár ő maga sem tudta, hogy mikként. Jungkook meglepődött a szavak hallatán. Szinte semmit sem értett. Hatalmas káosz alakult ki a fiatalabb fejében. Nem is tudta, hogy most mihez kezdjen. Megijedt. De hogy mitől...arról fogalma sem volt. Csak úgy érezte, hogy el kell menekülnie. Ám Jimin-nel együtt. Akár mennyire is volt furcsa a fiú jelenléte éppen, nem akart nélküle lenni. Itt viszont most bezárva érezte magát. Pedig ez nem olyan bezártság, mint amilyenbe eddig része volt. Sokkal inkább a belsőjét érezte bezárva. Teljesen lezsibbadt mindene és a levegőt is nehezen vette.
-Jungkook? Minden rendben?-kérdezte és aggódva a fiú vállára helyezte a kezét. Jungkook a vállára nézett. Nem tudta, hogy a fiú miért fogott rá a vállára. Sokszor ragadták már meg a vállánál és nyomták le a földre. Bár a picije még csak nem is erősen fogott rá, mégis megijedt egy pillanatra az alacsonyabbtól.
-Menjünk sétálni egyet az erdőbe-mondta Jimin, majd elfutott a kalapért és a napszemüvegért. Jungkook az erdő szó hallatán, kicsit megnyugodott. Már megtudott mozdulni. Ám más tevékenység lehetetlennek látszott. Mindene remegett és ezt ugyancsak újdonságként élte meg. Ilyet még a börtönben sem észlelt magán. Jimin gyorsított a tempóján, ugyanis rettenetesen aggódott a fiúért. Valami nem volt rendben, valami változni kezdett, a szőke pedig ezt nem akarta. Már így is nehéz megfejtenie, nem akar mindent elölről kezdeni vele. A fiú fejére húzta a kalapot és óvatosan feltette a napszemüveget.
-Figyelj Jungkook! Most ki fogunk menni innen. Nagyon sok katona van kinn, ezért ügyesnek kell lennünk. Menni fog?-kérdezte a fiú elé állva. Próbálta a lehető leghiggadtabban elmagyarázni a fiúnak a helyzetet, vagy a következőben történhetőeket. Jungkook lassan bólintott egyet. Csak követni akarta a fiút. Mert tudta, hogy mindig szép helyekre viszi.
-Szorosan gyere mögöttem-mondta Jimin, mire Jungkook remegő lábakkal próbált a picije mögött maradni. A szőke hajú mikor kilépett a lakásból, felvette az álarcát és hamis nyugodtsággal tekintett körbe, hogy felmérje a terepet. A katonák csak úgy nyüzsögtek mindenfele és minden követ megmozgattak. Ijesztően festettek, főleg a két fiú számára. Hogy fognak így az erdőbe jutni? Hogy lesznek képesek feltűnés mentesen bárhova is elmenni? Jimin visszavonulót akart fújni, ám amint ránézett a fiúra, meggondolta magát. Nem látszott érzelem a fiú arcán, mégis érezte rajta, hogy nagyon küzd magában. Így eszébe jutott egy rémes ötlet és mivel ez az egyetlen ötlete volt, kénytelen volt végrehajtani.
-Maradj itt, jó?-kérdezte Jimin aggódva, válaszul pedig egy bizonytalan bólintást kapott. A szőke ott hagyta a fiút, majd feltűnésmentesen próbált elsétálni az ő házával szembe néző utcához. Tudta, hogy nagyon veszélyes dolgot művel, ám reménykedett abban, hogy ennyi katona miatt senkinek sem esik bántódása. Így, mikor a házhoz ért dühöt éreztetett szét magában, hogy kézfején az ki is adja magát tűz formában. Tudta, hogy kis időbe bele fog telni, mire a házfalát meggyújtja, éppen ezért nagyon reménykedett abban, hogy senki nem látja meg és nem tűnik fel a katonáknak sem. Általában mindig láthatatlannak tűnt, hiszen ő úgy élt itt, mint egy árnyék. Egy árnyék, akiről egyszer hallottak, majd el is feledkeztek róla. A házfalához érintette a kezét és magában folyton imádkozott Laicus-hoz, hogy senkinek ne legyen baja és a házba egy lélek se tartózkodjon. Talán 2 percig álldogált ott. Azt gondolta, hogy el fog fáradni a tüze, hiszen sok energiát elhasznált, ám meglepődve vette észre, hogy egyre inkább csak erősebb és világosabb a tüze. Nem is kellett sok, a ház meggyulladt és eszeveszett gyorsasággal kezdett terjedni és kezdte bekebelezni a házat. Jimin-nek nem volt más dolga, mint elmenekülni. Folyton folyton fohászkodott, hogy senkinek egy haja-szála se görbüljön, mert azt nem tudná elviselni. Mikor visszaérkezett, a fiatalabb a földön ülve várta őt. A sötét hajút a gondolatai még mindig nem hagyták békén és ha mondhatott ilyet, akkor életében talán most érezte magát a legrosszabbul. Ezek az érzelmek...nem mindig jók. Jungkook pedig már ettől a gondolattól se tudta, hogy mit tegyen. Hiszen megakart tanulni mindent...mégis most annyira rosszul érzi magát, hogy legszívesebben elfelejtene mindent. Nem menne vissza a börtönbe, de újra tudatlan akar lenni. Igaz, még most is annak számít, de már most sokkal többet tud, mint amennyit a tömlöcbe tudott. A szőke hajúra emelte a tekintetét. Igen, a picijét is megtartaná. Ő az egyetlen biztos dolog az új életében. Egy biztos pont, akire támaszkodhat. Mellette nem érezte magát annyira rosszul. Megmagyarázhatatlan érzése volt a fiúval kapcsolatba, amit magában még csak megfogalmazni sem tudott, sőt...talán érzetre sem érzékelte. Valahogy úgy lehetne fogalmazni, hogy Jimin számított az élete közepének és minden egyes dolog, ami az életéhez tartozott, az a fiútól indult ki. Jimin, kis testével próbálta takarni az ajtóban ülőt és tekintetét kapkodta hol rajta, hol pedig a házra, amit meggyújtott. Ám a terve, sikerült. A katonák rögtön észre is vették és minden mozgatható vitézt odarendeltek.
-Szóljatok az erdőben lévőknek is, hogy jöjjenek!-adta ki a parancsot a katonák Archid-ja, aki a vezetője volt az Anguigena város részbe állomásozó katonáknak. Jimin ennek hallatán fel is örvendett, ám mindenközbe folyamatosan félt, hogy a tüze által megsebez, legrosszabb esetbe megöl valakit. A tüze, néha sokkalta jobban kibontakozott, mint ahogy azt ő akarta használni. A szülei is mindig óvva intették, hogy ügyeljen és parancsoljon rendesen a tüzének. Ezt betudta annak, hogy az ő tüze valószínüleg gazdát tévesztett és egy erősebb jellemnek kellett volna átadni. Amint az erdőben állomásozók is a helyszínre értek, Jimin azonnal felhúzta Jungkook-ot a földről és a házak mentén húzódva igyekeztek az erdő mélyére húzódni. Jungkook kezdte jobban érezni magát, bár még most se tudta teljesen, hogy mit is érez, hogy tényleg a valóságban van-e és amit eddig leélt azt minek is lehet elmondani. Abban viszont biztos volt, hogy követi bárhova is a picijét. Mint már egyszer mondta magában; Jimin szép helyekre visz.
Jimin próbált olyan helyet keresni, ahol nem találják meg őket egy könnyen. Egyre beljebb-és beljebb igyekezett férkőzni a rengetegbe, Jungkook pedig szorosan jött mögötte. Levette a kalapot és a napszemüveget, hogy tisztábban láthasson mindent. Kezdett egyre jobban kitisztulni a feje, mert ez az erdőség már ténylegesen valóságos volt. Ez volt a szabadság, ami örök és múlatlan. Ez az eszme olyan realitást mutatott, ami szép volt és mégis igaz. Amibe ő még alig kapott rálátást. Csendes volt, ám ő valamit mégis folyamatosan hallott. Halk dallam dúdolt nem messze tőlük. És ebben a dallamba nem csak a szabadság hangját, hanem ismeretlen, mégis gyönyörű eszmék, érzelmek zaját is hallotta. Talán olyan hívogató volt, mint Jimin kecses járása és jelleme. Érezte, nekik arra fele kell menniük. Az alacsonyabb karjára fogott, hogy megállítsa az aggódó fiút.
-Mit csinálsz?-kérdezte lepetten, ám hangja a kérdés végére teljesen elhalkult. Az a tekintet, amit a fiú mutatott, egyszerűen csak...nyugodt volt. Alig volt változás az eddig mutatott arcmimikájában, de most mégis azt tudta mondani rá, hogy nyugodt volt. Mert érzéseket sugallott és emiatt a szőke hajú minden irányítást átengedett a fiúnak. Most annyira emberinek látta, mint eddig soha, pedig látta már dühösen. A sötét hajú a dallam irányába indult. Tudta, hogy követni fogja őt az alacsonyabb, ez pedig csillagos érzést eredményezett nála.
A dallam egyre hangosabban szólt, ettől Jungkook bátrabban és nagyobb léptekkel követte.
-T...e is hal...lod?-kérdezte Jungkook fülelve.
-Mit? Lépteket hallasz? Hallod a katonákat?-kérdezte ijedten a fiú. Úgy megijedt, hogy közvetlen Jungkook mögé loholt és kisujjával rácsimpaszkodott a fiú tenyerére. Jungkook meglepve nézte a kisujjat, ami alig ért hozzá a tenyeréhez. Ez volt az eddigi legpuhább valami ami történt vele. A ketyegője ismét fellelkesült és a mostanában kedvelt, gyors tempóba kezdett dobogni.
-Ne...m. Ze...ne-mondta Jungkook és valami indokolatlan dolog miatt, Jimin kisujját a tenyerébe zárta. Vagyis...nem is indokolatlan. Azért tette, mert ez boldoggá tette. Csak éppen az a furcsa, hogy ettől miért érez csillagosan.
-Oh...zenét nem hallok-rázta meg a fejét lepetten Jimin. Ahogy egyre csak közeledtek a zene irányához, egy nagy sövényhez értek. A fekete hajú tudta, hogy azon a sövényen át kell mennie. Csalogatta őt a dallam, ami minden jót ígért, mint egy szirén és simogatva bókolt neki a szépségről, ami várta őt a másik oldalon. Ennek még a bolond se lett volna képes ellenállni. Jimin figyelmesen követte, hogy a fekete hajú mire készül. Annyira új volt számára ez az oldala és annyira magával ragadta, hogy képtelen volt megbízni benne. Az arcában már tündökölt az érzelem. Már nem csak egy robotot látott, hanem...egyszerűen csak egy embert, érzelmi megnyilvánulás nélkül.
A fekete hajú lassan szétívelte a sövényt és átmászott a kis résen, mögötte pedig a szőke is követte. Egy titkos zugba találták magukat. Mintha maga az erdő is az ő oldalukon lett volna és segített volna nekik elrejtőzni a veszélyes világ elől, ahol mindkettőjük élete veszélyben volt. A sövény, körbe záródott. A kis zugba pedig egy apró tölgyfa és egy kis patak ékeskedett. A beszűrődő napfény remekül bevilágította az egész helyet, hisz a kis tölgyfa nem adott elég árnyékot a helynek. A hó néhol még meg-megcsillant a fák ágain, a rügyeken és leveleken. Mindkét fiú elámulva nézett szét a helyen. Jungkook először észre se vette, hogy a dallam elhallgatott. Bár nem is kellett tovább szólongatnia. Megkapta azt, amire a zene hívogatta. Jimin egyenesen csodálattal nézett a fiúra. Nem is értette, hogy hogyan tudott rátalálni erre a titkos helyre, de nagyon örült neki. Itt nyugodtan gyakorolhatnak és eltűnhetnek anélkül, hogy a lebukás kockázata fennállna.
-Gyönyörű ez a hely-szólalt meg először az alacsonyabb ámulattal a hangjában.
-Itt lehetsz a leginkább szabad-mondta Jimin csillogó szemekkel felnézve a magasabbra.
-Le...het...ünk-javította ki Jungkook a picijét. Jimin erre a válaszra zavarba jött, ami az arcán is kivetült. Ezen a ponton Jungkook már nem akarta elengedni a kérdését, miszerint mitől lesz ilyen piros a fiú arca.
-Mi...ért ilye...n?-mutatott a fiú arcára. A szőke nem is tudta, hogy mit feleljen erre a kérdésre. Nagyon hirtelen érkezett ez a kérdés és őszintén fogalma sem volt arról, hogy hogyan kéne ezt megmagyarázni.
-Öm...kedves vagy velem és ezért nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Tudod, velem nem sokszor ilyen kedvesek, mint amilyen te vagy velem-próbálta szépen elmagyarázni, ám úgy érezte habog-hebeg.
-Ezért érzem magam zavarba...mert jól esik és boldog leszek tőle csak...egyben kicsit zavaró is-mondta a cipőjét nézve mindeközben. Az iskolába biztos nem ezt a lábbelit veszi fel, hiszen itt az erdőben eléggé sáros lett szegényke. Jungkook ismételten megértette, de mégsem értette a hallottakat. Olyan furcsa volt ez az egész...a dolgok mögötti létet nem értette meg sosem. Miért éreznek így és mit miért tesznek úgy ahogy. A mindenséget akarta tudni, érteni és ez alól, eme számunkra is érthetetlen dolgok sem kivételek. Még Jimin sem tudta a honnan jöttét ezeknek az érzelmeknek, tetteknek, bár számára teljesen természetesként hatott. Ezek olyanok voltak, amik jelentések nélkül az élete részévé váltak. És ebben is hátrányként indul a fiú tanításában. Hisz nem mindig tudja megfogalmazni a szavak jelentését úgy, hogy azon neki se kelljen gondolkodnia.
-Alig várom, hogy kibontakozzon a tüzed!-mondta fellelkesülve. Hirtelen futott át a gondolatain, hogy a fiúval sokkal könnyebb lesz minden, ha megtalálják a tüzét. Hisz új szavakat fog ismerni, tudni fog számolni és olvasni is. Mennyivel könnyebb lenne minden...
-Itt majd sokat tudunk gyakorolni-mosolygott izgatottan. Jungkook is mosolyogni akart, tényleg örült annak, hogy találhattak egy ilyen helyet. Így hát miután Jiminnek válaszul bólintott, elindult a kis patakhoz és a földre ült, közvetlen elé. A víztükör felszínén megpillantotta a rémisztő alakját...igazság szerint valami változást látott. Még most sem volt kedvesebbnek tűnő arca, de határozottan változott. Két kezével óvatosan körbe is tapogatta, kipróbálva, hogy úgy is érzi-e a változást. Sajnos így nem igazán érzett mást. Abban a pillanatban viszont még ez se szomorította el. Eufória és Utópia közhatást érezhetett. Bár ilyen szavakat ő végképp nem értett. Mérhetetlenül boldog volt és kábulatba ejtődött, miközben úgy érezte, mintha egy elképzelt csodálatos helyen lenne. És igen, még most se tudta eldönteni, hogy mi a valóság és az álom, vagy maga az Utópia, de ő boldog benne.
-Jungkook...nekem mennem kell, ma még iskola lesz. Jobb lenne, ha te is velem jönnél vissza-mondta Jimin óvatosan.
-Holnap viszont szabad vagyok, úgy hogy jöhetünk majd ide egész napra-mondta lelkesebben. Iskola miért viszi el Jimint? Sose értette, hogy miért kell az úgynevezett iskolába menni és miatta egyedül hagynia a fiút. Nem szerette ezt a valamit, bármi is volt az. Csak azt sajnálta, hogy a picije valószínűleg szerette ezt a helyet, hisz mindig odamegy. Nagy nehezen felállt. A patak víztükre, azonnal gyűrűmozgásba kezdett miként a fekete hajú felkelt mellőle. Mintha maga a zug is, —benne leginkább a patak— aggódna a fiúért és féltené a kinti ráváró veszélytől. Ami a leginkább meglepetésként érte, hogy meglátta a vízfelszínén ezeket az érzelmeket. A víz "érzéseit" jobban megértette, mint egy emberét. Vajon a tűzzel is hasonló a helyzet? Lehetséges, hisz az, ami benne van, megtaníthatja az alapokra. Mindent akart, amit nem tudhatott a magáénak. Arról a mindenségnek a tágulatáról még gondolat foszlányai sem voltak, ő mégis tudni, érteni akarta. Egy teljes ember akart lenni. Bár még itt sem tudta teljesen, hogy mit jelent annak lenni.
-Gyere, ideje mennünk-mondta Jimin bíztatóan rámosolyogva.
-P...uha-mondta Jungkook, majd Jimin mellé lépett az sövény "bejáratához". Jimin ismét elvörösödött, amit egy fejrázással próbált elmulasztani...több-kevesebb sikerrel.
-Visszatalálunk majd ide?-kérdezte érdeklődve. Jungkook ezen a kérdésen elgondolkodott. Félt attól, hogy ha most elmennek innen, akkor sose találnak vissza ide. Ám ekkor, a dallam ismét felszólalt és más ritmusba szólalt fel. Most nem hívogatta, hanem nyugtatta és enyhítette a félelmét. Kihúzta magát és egyenes Jimin felé fordult.
-Vissza-mondta ki teljesen. Mély hangja selymesen hasított bele a szélbe és mint egy gyengéd melódia úgy kúszott be a szőke hallójáratába. Minden olyan más volt az elmúlt percekben. Ilyen nyugodtságot igazán régen tapasztalt meg a szőke, a másik fiú pedig még annyiszor se érezhetett ilyesfajta könnyedséget. Itt nem létezett az idő, ez nem egy helyzet volt, amibe a közélet, a városi élet tartozott, hanem egy boldog állapot, mint maga a mennyország.
-Csodásan haladunk a cél felé-mosolygott az alacsonyabb meghatódva. Jungkook válaszul bólintott, majd óvatosan szétívelte a sövényt és kilépett rajta, Jiminnel a nyomában.
-Most óvatosabbnak kell lennünk, biztos már eloltották a házat-mondta Jimin kissé feszülten. Mindkettőjüket kezdte elhagyni a boldog, felhőtlen érzés, amit még ott, a kis zugban éreztek. Itt már megjelent az az érzelem, ami a legtöbb embert megállítja és láncra kényszeríti; a félelem. Jimin ment legelől, hogy még véletlenül se lássák meg a fiút. A fekete hajú eközben visszahúzta magára a napszemüveget és a kalapot. Rossz érzés fogta el Jimin-t, mert egyetlen egy katonát nem látott, vagy hallott. Vajon mi történhetett? Még mindig ég a ház? De hisz az lehetetlen, még időben észrevették. Kezdett egyre inkább kétségbeesni és ezáltal gyorsabb tempóba is kezdett menni. A város már tisztán kivehető volt, katonát viszont egyet sem láttak. Míg az egyikőjük ettől megnyugodott, a másik ijedten merészkedett közelebb. Jungkook kezébe adta a kulcsot és beküldte a házba. A szemközti utcára nézett, ám még idegesebb lett, mikor a házra pillantott. A katonák időben eloltották a tüzet és ez volt, ami még inkább aggasztotta a fiút. Hova tűntek a katonák?

Sziasztok kedvesek!^^ Csak majdnem 1 hónapot kellett várni erre a részre...de remélem ezzel kárpótoltalak titeket.

Kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok, van-e valami teória a fejetekben, szóval ha szeretnétek, akkor leírhatjátok, kíváncsian várom (っ^-^)╮💜

Legyenek szép napjaitok és vigyázzatok magatokra!💜