Mayday-Victon

A sötét hajú izgatottan követte a szőke hajút. A biztonság kedvéért, mielőtt elindultak, egy nagy karimájú kalapot tettek Jungkook-ra. Jimin az erdőbe vezette a lakótársát, hogy egy eldugott helyen taníthassa őt. Jungkook, csodálkozva figyelte a zöldellő fákat, melyekről a puha hó olvadozott és mélyen vette a levegőt. Sokkal finomabb volt minden a fiatalabb számára. Eszméletlen volt neki az erdő. Csendes és tiszta. Kár, hogy az arcán nem láthatta senki, mennyire is elkápráztatta őt az, amit látott. A földre tekintett és még szebb dolgot pillantott meg. Azonnal letérdelt és alaposan nézegetni kezdte a piciny, fehér növényt. Jimin a fiatalabb felé fordult, hiszen hallotta térdei ütközését a földdel. Elmosolyodott, majd leguggolt Jungkook elé.
-Ez egy százszorszép. Egy virág. Tudod rengeteg fajta virág van a világon és mindegyik szebbnél szebb. Na meg színesebb is-mondta Jimin a sötét hajúra mosolyogva.  Aranyosnak találta, ahogy így méregeti a kis növényt. Kezdte megszokni a kemény, üres tekintetét, bár tudta, hogy ő ennél többet érez.  Semmit mondó tekintet is jobb volt számára,  mint a szánakozó, vagy utálkozó tekintetek, amiket az iskolában lát, nap mint nap. A szánakozó tekinteteket is utálja. Sajnálják, de mégsem segítenek rajta. Hagyják, hogy szenvedjen és egyedül legyen a saját mérgező gondolataival. De eme tekintetek továbbra is azt sugallják, a szánakozás ellenére is félnének tőle...
-Sz...ép. E...gy más...ik Ji...mi...n-mondta Jungkook Jimin-re nézve. Jungkook virágszépnek tartotta Jimin-t, ahogy a kis virágra nézett.  A szőke teljesen ledermedt. Nem akarta elhinni, hogy ezt tényleg kimondta a fiatalabb. Arca rákvörösre színeződött és elpillantott a sötét hajúról. Jungkook nem értette, hogy mitől lett piros Jimin arca. De valamiért tetszett neki. Puhának érezte ezt az érzést, ami annyit tesz, hogy aranyosnak titulálta.
-Inkább menjünk-mondta Jimin felkelve a fiú mellől. Jungkook is felkelt és követte az alacsonyabbat. Határozottan jobban érezte magát az erdőben, mint eddig bárhol is. Jimin lakásában is jól érezte magát, de itt érezte igazán azt, hogy szabad. Szabadnak lenni olyan...kicsit olyan volt számára, mint Jimin puhasága. Legalábbis az érzés volt ilyen. Nem gondolta aranyosnak a szabadságot. Hívogatta őt, Jungkook pedig örömmel követte. Úgy, ahogy most Jimin-t is követi.
-Jungkook? Soha nem beszéltek neked arról, hogy tudod a tűzet irányítani?-kérdezte Jimin, mire Jungkook megrázta a fejét. A fekete hajú nagyon meglepődött. Hogy lehet irányítani a tüzet?
-De te is tudsz varázsolni vele. Nem csak irányítani tudod, hanem benned is megvan-mondta Jimin, mire a sötét hajú még nagyobb sokkba került. Varázsolni? Hogy tud ő varázsolni? Izgatott volt, hiszen ez egy olyan dolog volt, amire álmában se gondolt volna.
-Megmutatom-mondta a szőke hajú, majd egy nagyobb fák nélküli helyre állt be. A szőke hajú behunyta szemeit, majd mindkét kezét váll magasságig emelte. Jimin egy nagyobb levegőt fújt ki. Nagyon régen használta a képességét, hiszen az egy időre, szinte el is tűnt a szülei halála miatt. Jungkook elvarázsoltan figyelte az idősebbet. Imádta, hogy Jimin tényleg mindent megmutat neki. És igaz, ez még csak az eleje, de tudta, hogy idővel mindenről tudni fog. Igazi ember lesz, akinek sok barátja lesz. Szeretett volna barátokat, de ezt nem merte addig megtenni, amíg ilyen tudatlan volt. Nem szerette volna, ha mások lenéznék őt. Jimin-nel viszont más volt a helyzet. Jungkook tudta, hogy az alacsonyabb soha nem ártana neki. Túl kedves volt ahhoz. Ahogy egyre jobban megfigyelte a szőke hajút, úgy egyre jobban érezte azt, hogy megakarja érinteni. Végig akarja tapogatni a puha bőrét. Talán, még meg is akarta kóstolni. Ám ez az álmodozás egy pillanat alatt szerte foszlott, mikor megpillantotta Jimin kezeit lángokban. Csak álmélkodni tudott ezen a varázslaton. Olyan gyönyörűen égett Jimin keze. Puha bőrén, viszont nem volt helye semmi égés nyomnak. Jimin egy pillanatra elbizonytalanodott, hiszen a fiatalabb arca továbbra is semmit mondó volt. Bár utána, megnyugtatta magát, hogy Jungkook még nem tudja kimutatni az érzéseit. Vajon képes leszek beteljesíteni a kérését?  Csak ez járt Jimin fejébe. Félt, hogy nem lesz elég az ő segítsége, hogy soha nem fog olyan életet élni a tanítványa, mint amilyet ő maga elképzelt.
-Kiakarod próbálni?-kérdezte Jimin érdeklődve.
-Ig...en-válszolt Jungkook és mellé határozottan bólintott egyet. Jimin odalépkedett a sötét hajúhoz. Jungkook kíváncsian várta, hogy mi fog történni. Mindent tudni akart és mindenben a legjobb akart lenni. Jimin, pici ujjaival a magasabb karjára fogott. Jungkook bőre hideg volt, ami furcsa volt Jimin számára, hisz általában csak akkor hideg az emberek bőre, ha víz miatt kialudtak.
-Engedd el magad-mondta Jimin, mire Jungkook kissé értetlenül figyelte az idősebbet. Mivel nem tudta, hogy ezt mire értheti a szőke, így fogta magát és hátra fele kezdett dőlni. Jimin lepettségében felsikított. A sötét hajú, pedig zavarban volt. Ez a visszajelzés, amit kapott, nem éppen volt bizalom gerjesztő.
-Ezt...nem így gondoltam-mondta Jimin felnevetve. Jungkook felült, hogy közelebbről hallhassa az idősebb nevetését. Nagyon szerette hallgatni, ahogy nevet, egy igazi kincs volt számára.
-Gyere, felsegítelek-mondta Jimin és kinyújtotta kezét Jungkook felé. A fekete hajú nagy szemekkel nézett az előtte állóra. Jimin olyan volt neki, mint egy...nos, mint egy jelenés. Nem tudta megmagyarázni, de finom volt, mint a reggelije és puha, mint Jimin vörös arca és szebb, mint az a virág, amit ma látott. Ezek mind érzésekre asszociáltak. Jungkook, csak így tudta megmagyarázni magában ezeket. Miután felsegítette Jimin, Jungkook-ot a földről, a fiatalabb arca egy pillanatra megváltozott. Ajkai elnyíltak egymástól és szemei kerekebbek lettek. Olyan gyorsan történt, hogy Jimin észre se vette ezt. Jungkook kezdett megjavulni. Az ember a legtöbb dolgot utánozva tanulja. Mindent a környezetéből vesz át. Jungkook is túl sokat tanult olyan dolgokat, amik az életben nem kellenek, vagy éppen rossz hatással vannak ránk. A sötét hajú ezzel tisztába is volt, pontosan ezért próbálkozott csak olyat megtanulni, amit most látott.
-Amit az előbb mondtam neked, azt jelenti, hogy a kezeid, lábaid hagyod, hogy lógjanak, hogy csak legyenek. Ne gondolj semmire, kapcsold ki mindened-mondta Jimin kedvesen. Jungkook ebből a mondatból sem értett mindenegyes szót, de a lényeget megértette belőle. Megtette, amire a világos hajú kérte. A gondolatait is megpróbálta alább hagyni. Ez nem ment olyan nehezen, hiszen eddig is inkább elnyomott mindent magában.
-És most, gondolj valami olyan dologra, ami dühössé tesz. Valami olyanra, amitől nagy haragra gerjedsz-mondta Jimin határozottan. Amitől dühös leszek? Először az őrök jutottak az eszébe, amint bántani akarják őt. Aztán a tudatlansága, amit a bezártságnak köszönhet. Összeszorította kézfejét és behunyta a szemeit. A dühöt mindig is feltudta ismerni. A legtöbbször ezt az érzelmet tapasztalta a börtönbe, éppen ezért nem volt nehéz előidéznie ezt az érzelmet.
-Ha megvan, akkor csak engedd ki magadból. El kell eresztened, tűz formájában-mondta Jimin higgadtan. A sötét hajú igyekezet úgy tenni, ahogy azt a szőke mondotta. Elképzelte, ahogy a haragja tűzként kivetül a kézfején. Várta, hogy mikor is fog eljönni az a pillanat, mikor meghallja a tűz ropogó hangját. Ám ez nem történt meg. Kezdett elbizonytalanodni és kezdte elveszíteni a türelmét. Csukott szemmel is tudta, hogy nem történt semmi.
-Ez így nem jó. Nyisd ki a szemed-mondta Jimin és Jungkook úgy is tett. Ökölbe szorított kézfejét kiengedte. Jimin ránézett a kézfejére, melyről valami csöpögni látszott. Felemelte és megtapintotta a kezét.
-Tiszta izzadt lett a kezed-mondta Jimin lepetten. Csuromvizesnek érezte a fiú kézfejét. Nem is értette, hogy ez, hogy lehetséges, hiszen így sokkal nehezebb előhívni a tüzét.
-Legközelebb ne zárd össze a kezed-mondta Jimin, mire Jungkook bólintott egyet. Megismételt mindent magába, ám így sem sikerült. Kezeiről még mindig csöpögött a víz. Jimin nem értette, hogy Jungkook miért lesz ilyen izzadt ettől az egésztől. Amikor ő kiadja a tüzét, akkor soha nem izzad le. Mintha az is elpárologna. Jungkook kezéről viszont szinte folyt a víz. De nem adta fel. Szeretett volna segíteni a fiúnak, ha már ő is megmenti attól, hogy ne maradjon egyedül, magányosan.

Estig gyakoroltak. Jungkook nagyon elégedetlen volt magával. Volt, hogy néha Jimin-t hibáztatta a dologban, de persze nem tartott sokáig. Nem akart neki sikerülni.
-Sajnálom Jungkook. Nem tudom mi lehet a baj-mondta Jimin, szomorúan lehajtva a fejét. A magasabb, odalépett a szőke fiú elé. Nem volt dühös rá. Látta, hogy Jimin nagyon akar neki segíteni és éppen ezért nem neheztelt rá.
Jungkook megrázta a fejét és megsimogatta a fiú hátát, úgy ahogy azt Jimin már egyszer megtanította neki. Kedvességből csinálta ezt.
-Pu...ha va...gy-mondta Jungkook az idősebb szemébe nézve. Az alacsonyabb lepetten nézett fel a sötét szempárokba. Puha vagyok? Jimin nem tudta, hogy miért kapott egy ilyen bókot.
-Hogy érted?-kérdezte suttogva. Úgy érezte, hogy hangosabban nem tudna egy hangot sem kiadni.
-Cs...ak ily...en érz...és va...gy-próbálta megmagyarázni az érzését Jungkook. Jimin soha nem volt még ennyire zavarba. Próbálta kitalálni, hogy mit jelképezhet a fiatalabb számára a puhaság érzése. De abban biztos volt, hogy pozitív jelzést kapott. Hiszen, ami puha, az csak is jó lehet. Mi, persze tudjuk, hogy aranyosnak látja Jungkook Jimin-t. Jungkook számára a fiú különleges. Ő az egyetlen, aki megérti a zavart fiút. Bár Jungkook úgy gondolja, minden ember ilyen lehet, mint Jimin. Kedves, aranyos és segítőkész.  Jungkook naiv, de ezt szerintem mindenki tudja már. Naiv és büszke. És hogy mire büszke? Nos magára. Bár ezt ő nem tudja és nem is érzi. Egy büszke ember tele van méltósággal és határokkal, melyeket ő maga szab meg. Elég nehéz neki, mert a határok —amiket megszabott magának— falainak legtöbbjét, talán le kell rombolnia. Egy belső falat nagyon nehéz ledönteni. Ezért is nehéz a fekete hajúnak megtanulnia és megérteni a dolgokat. Jungkook most lehet butának tűnik, de ez egyáltalán nem így van. Hisz sikerült egyedül kitalálnia egy egész szökési tervet. A buta ember gondolkodni nem képes. Jungkook viszont annak ellenére is így tesz, hogy neki még nehezebb és bonyolultabb a fejében összerakott információ.
-Menjünk haza-mondta Jimin zavartan, majd meg is indult azon az úton, ahonnan elindultak. A fekete hajú csalódott volt. Ő azt várta volna, hogy az alacsonyabb megpróbálja megmagyarázni, hogy mi lehet ez az érzés, amit érez. Talán neki a puha nem jó? Esetleg megsértette őt? Pedig ő csak jót akart. Bizonytalanul sétált az idősebb mögött. Úgy érezte rosszat tett, holott ez egyáltalán nem így volt. A szőke hajút nagyon régen illették ilyen szavakkal és amellett, hogy nagyon is jól esett neki, meg is ijedt. Szíve még mindig hevesen vert, amit nem tudott hova tenni. Miért váltja ki belőle ezt Jungkook bókja? A szíve miért kezd fájdalmasan dübögni? Vonzónak találta a fekete hajút, ez nem volt kétséges nála. Szemei, olyanok voltak mint egy őzikéi és ezt Jimin imádta. Soha nem látott még ilyen nagy és sötét szemeket. Egymásra néztek. Nem szóltak egymáshoz, csak egymás szemeibe néztek. Hogy is fogalmazzak...elveszett pillanat volt. Elvesztették minden időérzékük és mindent elfelejtettek abban a pillanatba. Csak ők ketten léteztek, mikor egymás szemeiben elveszve, megtalálták a másikba önmagukat. És nem történt semmi más. Egy mindent meghatározó pillanat volt ez, mikor egymásban ráleltek önmagukra. Talán ekkor vált biztossá mindkettejük számára, hogy az ő történetük, csak most kezdődött el igazán. Jimin volt az, aki megszakította a végtelennek tűnő pillanatot. És hogy miért tette? Túl mélyre akarnak vinni az érzéseim.

Amint kiértek az erdőből és megpillantották a várost, még a szájuk is tátva maradt. Egy seregnyi katona lépkedett az utcákon és minden létező embert kikérdeztettek, vagy éppen minden létező követ megmozgattak és kutattak. Jungkook rettenetesen megijedt. Tudta, hogy kerestetni fogják, de azt nem, hogy ennyien. Jimin azonnal a földre húzta a fekete hajú fiút. Jungkook meglepődött Jimin ezen tettén, de a földön maradt a szőke hajú mellett.
-Téged keresnek-mondta Jimin komoly arccal. Jungkook bólintott. Tisztában volt ezzel a ténnyel, éppen ezért ijedt meg. Jimin, valahogy érezte, hogy a fekete hajú fél, viszont képtelen felfogni még most is, hogy a fiatalabb arca rezzenéstelen. Felfoghatatlan számára, hogy Jungkook tényleg nem tudja kimutatni az érzéseit.
-Mit tegyünk...mit tegyünk-gondolkozott hangosan az idősebb. Jungkook, csak méregette a mellette guggoló fiút. Kíváncsi volt, hogy min töri most fejét. Azt mondta, Jimin, hogy "tegyünk". Velem van a "tegyünk"? Izgatott lett attól, hogy Jimin őt is belevonta a tervébe, habár magáról a tervről még nem hallott.
-Nincs más esélyünk, mint hogy belopódzunk. Vedd a sapkát a fejedre és igyekezzünk természetesnek, illetve észrevehetetlennek tűnni-mondta Jimin suttogva. Jungkook, szinte alig értette azt, amit az idősebb mondott. Megértett dolgokat, nem olyan buta ő. De Jimin, túl nagy szavakat használt, amit ő már nem tudott kezelni. Szerencsére Jungkook már megtanulta, hogy a szőke hajú nem fogja tudni, hogy nem ért valamit, ha ő erről nem szól neki.
-Ne...m ér...tem Jim...in-suttogta Jungkook. Jimin meglepődött. Mi mást tehetett volna? Ez egy olyan mondat volt, amit bárki a világon értene. Még egy gyerek is. Egyre jobban kezdi felfogni azt Jimin, hogy Jungkook mennyire is tudatlan. Ahogy napról napra egyre többet vannak együtt, egyre csak azt érzi Jimin, hogy messzebb kerül a fiatalabbtól. Hogy kéne vele beszélnie? Lehet hogy eddig sem értett meg mindent? Mire kéne asszociálnia? Jimin egy pillanatra összeesett. Lábai, amiken guggolt, feladták a szolgálatot és a földre huppant. Mit tegyek, hogy megérts? Mit tegyek, hogy megértselek? Nagyon nehéz egy ilyen embert megtanítani mindenre. És a minden, itt tényleg mindenre vonatkozik. Olyan dolgokra, amik számunkra egyértelműek, amikbe belenőttünk. Mi lesz ha Jimin nem tudja neki megadni a mindent?
-Ne-nem kaphatnak el. Vigyáznunk kell-mondta Jimin egy kicsit dadogva. Jungkook bólintott. Így már jobban megtudta érteni az idősebbet. Jimin összeszedte magát—már amennyire képes volt erre- és rátette a kalapot Jungkook fejére.
-Gyere utánam-mondta Jimin és próbált a lehető leghatározott lenni. Jimin és Jungkook a kisutcák és a házak között cikáztak. Mindkettőjük szíve zakatolt. Mindenhol katonák voltak, tényleg minden kis zugban. Rettenetesen féltek. Érezték magukon a katonák tekintetét, ami így még ijesztőbbé tette a helyzetet. Jungkook eddig soha nem érezte magát ennyire ijedtnek. Nem akart visszamenni oda. Kitudja milyen helyre zárnák be őt úgy, hogy már egyszer megszökött onnan. Egy utolsó löket kellett volna csak. A zsákutcát, —ahol Jimin lakott—már majdnem elérték és mégis távolinak tűnt. Egy lépés és vagy túl jutnak ezen a megpróbáltatáson, vagy...nem is tudják mi történhet velük. A legrosszabb ami eszükbe ötlött, hogy ott helyben likvidálják őket.
-Most...sétáljunk úgy, mintha nem rejtegetnék semmit-suttogta Jimin.
-M...it rej...teg...et...ünk?-kérdezte Jungkook, mire Jimin fáradtan sóhajtott fel. Nem Jungkook-ra volt dühös, hanem arra, hogy a fekete hajú most szembesíti őt azzal, hogy eddig nem is biztos, hogy megértette amit ő mondd. Jimin-nek visszajelzés kell. Ha a fiatalabb nem szól, akkor Jimin soha nem fogja tudni, hogy mit hogyan mondjon.
-Úgy értem...természetesen kéne viselkedünk-mondta Jimin, ám amint ki is mondta a természetesen szót, elbizonytalanodott.
-Mintha...nem tudnánk, hogy miattad vannak itt a katonák-csillant fel Jimin szeme. Jungkook bólintott. A fekete hajúnak ismét nem akarva öntötte ki a poharat érzése volt. Idegesítette a tudatlansága, éppen ezért érezte magát szerencsétlennek. Követni kezdte a szőke hajút. Nem figyelt a katonákra, csak is Jimin-re nézett. Jimin ugyan így tett, csak ő az útra koncentrált inkább. A szökőkút mellett haladtak el, mikor valaki megszólította Jimin-t. Mindketten földbe gyökerezett lábbal álltak. Jimin megfordult és a fiatalabb elé lépett.
-Maga Park Jimin, igaz?-kérdezte a katona. Jimin egy nagyot nyelve bólintott. A katona gúnyosan elmosolyodott. Nem tetszik ez a mosoly. Jungkook számára is fenyegetőnek tűnt.
-Ki van maga mögött?-kérdezte Jungkook felé biccentve.
-E-egy rokonom. T-tegnap j-jött hozzám-hazudta Jimin dadogva. Nagyon megvolt ijedve, így nem csoda, hogy elvesztette egy pillanatra a profi hazudó képességét.
-Le venné a kalapot kérem, egy börtön szökevény után kutatunk-kérte meg udvariasan a katona Jungkook-kot. Jungkook Jimin-re pillantott. Felfogják ismerni...
Megfognak találni...
-Sajnos!...Nem teheti. Tudja, ő allergiás a napfényre-mondta Jimin és próbálta ezt, a leghihetőbben elmondani. Jungkook jelen pillanatban bele se gondolt abba, hogy megint nem érti, miről beszél a szőke hajú. Ő akkor nagyon félt. Halál közeli állapotként élte meg ezt a kínzó pillanatot. Nem tudná elviselni, ha vissza kéne menni oda. Hisz most, hogy már ennyi mindent megtapasztalt, még rosszabbul érezné magát odabenn. Elképzelni se tudjuk milyen lehet úgy felnőni, hogy semmit nem tudunk a világról. Nem értjük az érzelmeket...
-Ha egy pillanatra leveszi, csak nem fog belehalni-forgatta meg a szemeit a katona, majd Jungkook nagy karimájú kalapjához nyúlt. A sötét hajú fiú kezei ökölbe szorultak. Igyekezte minden dühét elmélyíteni, mert félő volt számára is, hogy megtámadja a rosszat akaró katonát. Szíve egyre gyorsabban és fájdalmasan dobogott és most nem jó értelemben. Félt attól, amit tenni készült és félt a következményektől. Ebben a pillanatban mindentől félt. Még attól is, hogy Jimin-t talán soha nem láthatja viszont.
-Nem veheti le! Mit képzel? Feljelenthetem magát emiatt ugye tisztába van vele?-dobbantott Jimin fújtatva.
-Maga meg tisztába van azzal, hogy az ön szava ebben az országban semmit sem ér?-kérdezte a katona dühösen méregetve a szőke hajút. Jimin szégyenkezve lehajtotta a fejét. Ismét összébb zsugorodott a szíve. Ám ezzel, most nem tudott és nem is akart foglalkozni, ugyan is a katona lerántotta Jungkook fejéről a kalapot.
-MEGTALÁLTAM!-üvöltötte messzebbről egy másik katona. Jimin-ék előtt álló tiszt, azonnal a hang irányába nézett, így főhősünk arcát sem látta meg. Minden fegyveres katona odafutott, ahonnan a hang jött, Jimin pedig azonnal visszatette a kalapot Jungkook fejére, majd egészen hazáig futottak. Jimin villám sebességgel fordította el a kulcsot a zárba, majd mikor mindketten biztonságban megérkeztek belülről visszazárta az ajtót. Jungkook a földre rogyott. Soha nem érezett még ekkora megnyugvást, de nagyon jó érzéssel töltötte el. Olyan hálás volt. Hálás volt mindenért. A kalapért, az utcákért, az emberért aki hasonlított rá és Jimin-re. Jungkook felnézett a megmentőjére, aki gyengéden nézte őt.
-Jungkook...elmegyek a szobámba. Kérlek, kopogj, ha szeretnél valamit-mondta Jimin komoran. Jungkook nem válaszolt, csak a szőke hajú arcát nézte. Ma olyan sokszor szomorú. Nem tetszett neki, hogy Jimin ennyire lehangolt. Amikor mosolyog, akkor jobban szereti nézni őt. Jimin, —mivel Jungkook nem válaszolt—elindult a szobájába. A fiatalabb csak nézte Jimin távolodó alakját. Vajon most miért akar egyedül lenni? Mit tervez a szobájába? Jimin...sírni készült. Sírni és sírni akart, míg a lelke meg nem tisztul egy pillanatra. Már nem tudja máshogy levezetni magán a sok feszültséget. Jungkook, pedig újra teát készít a kis picijének, mert tudja, az korábban is felvidította.