Burn it-Golden Child

-Hé...Jungkook?-ébresztgette Jimin, a földön fekvő fekete hajút. Lassan nyitogatta szemeit. Sose keltették fel ilyen szépen őt eddig. Amint Jimin-t tisztán látta maga előtt, hirtelen levegőt is elfelejtett venni. Szép.
-Nem volt kényelmes az ágy?-kérdezte a szőke lebiggyesztett ajakkal.
-De!-mondta ki hirtelen, mire szemei kikerekedtek. Ez volt az első olyan szó, amit ilyen gyorsan kitudott mondani.
-Oh!-lepődött meg Jimin is.
-Akkor...? Nem szoktad még meg?-kérdezte, mire Jungkook hevesen bólogatott.
-Áh! Értem már-mondta Jimin és mutatóujját fel emelte, ezzel jelezve, hogy megértette, amit Jungkook érez. Jungkook azonnal jegyezte a kéz mutatványt és most már nem félt kérdezni.
-E...z m...i?-kérdezte a kezére mutatva.
-Mármint a mutatóujjam?-kérdezett vissza Jimin furán nézve a fiatalabbra. A sötét hajú csak bólintott egyet, mire Jimin elgondolkodott.
-Oh, szóval a gesztusra értetted!-kiáltott lelkesen a fiú. Jungkook, csak egy aprót bólintott. Az a szó számára, hogy gesztus, nem mondott aok mindent.
-Ezt akkor használom, mikor megértettem valamit. Jelen esetben azt, hogy te mit érzel-mondta Jimin kedvesen. Jelen esetben? Idegenek voltak számára ezek a szavak. Mivel Jimin nem látta Jungkook arcán a jelet, hogy nem értett volna valamit, így nem fordított több figyelmet rá.
-Tudod, hogy mit érzel most Jungkook?-kérdezte Jimin, mire a magasabb megrázta a fejét.
-Tudod, az arcodra nincs kiülve, hogy mit érzel. Nehezebb lesz így nekem is, de szerintem most biztosan zavart vagy-mondta Jimin és Jungkook mellé ült a földre.
-Se...gít...esz?-kérdezte Jungkook és odafordult Jimin-hez. Szíve hevesebben kezdett verni, mikor a szőke is felé fordította a fejét. Ilyen közelről még szebbnek tűnt a fiú, ez pedig megrémisztette a sötét hajút.
-Segítek-mondta Jimin és bólintott is egyet mellé.
-Kö...szö...nöm-mondta Jungkook és ahogy tanulta, meg is hajolt az idősebb előtt.
-Igyekszem mindent megmutatni neked. De lehet, hogy pár dolog majd ösztönből fog jönni. Tudod, hogy mi az az ösztön?-kérdezte Jimin. Válaszul nem meglepően egy fej rázást kapott.
-Az olyan dolog, ami tudat-alatt valamilyen cselekvésre késztet. Nem fogod tudni a cselekvésed okát, az agyad parancsolni fogja, hogy tedd meg-mondta Jimin. Igyekezett úgy magyarázni, hogy a sötét hajú megértse. Jungkook ezen elgondolkodott. Vajon tényleg lesz ilyen nálam? Úgy érezte, hogy már most jobban kinyílt a szemre és ettől boldog volt.
-Bo...ldo...g va...gy...ok-mondta Jungkook Jimin-nek. Jimin lepetten nézte a fekete hajút.
-Akkor ezt miért nem mutatod ki?-kérdezte Jimin érdeklődve. Jungkook hirtelen ledermedt. Soha nem mutatta még ki azt, hogy boldog, nagyon új dolognak számított még neki. Jimin pedig olyan szépen nézett rá, mint még soha senki. Érdeklődött iránta, amit persze Jungkook nem tudott, csak azt, hogy Jimin szemeiben szinte a csillagok ragyogtak.
-Mosolyogj Jungkook-mosolygott Jimin a magasabbra. Jungkook próbálta utánozni az idősebbet, de inkább erőltetett vicsorításnak tűnt. Jimin megrázta a fejét.
-Ez így nem lesz jó-gondolkodott Jimin. Jungkook lehajtotta a fejét. Igyekezni akart. Most azonnal akart mindent megérteni, mielőtt kilépne a világba. Nem akart mindenki előtt megalázkodni amiatt, hogy ennyire tudatlan. A büszkesége nem hagyta.
-Majd később lehet, hogy menni fog-mondta Jimin és belesimított Jungkook hajába. A sötét hajúnak tetszett, amit a szőke hajú csinált vele. Jól esően rázta ki tőle a hideg, ami úgy szintén újdonság volt.
-Tetszik, Jungkook?-kérdezte Jimin kedvesen elmosolyodva.
-I...ge...n-válaszolta és behunyta a szemeit. Jimin egy kuncogás után folytatta a magasabb simogatását. Még ő is boldog lett attól, hogy valaki volt mellette. Nem érezte magát annyira magányosnak, mint ahogy azt az elmúlt egy évben érezte.
-Készítettem neked reggelit!-mondta Jimin, mire Jungkook kinyitotta a szemeit. Az eddig étkezéseihez nem fűzte semmi. Azért evett, hogy életbe maradjon. Az börtön kosztja förtelmes volt a javából. Persze ezt, ő nem vette észre, hisz ezeken nőtt fel. Számára az volt a normális.
-Mindig kell reggelizni, különben nem lesz energiád-mondta Jimin Jungkook orrára bökve. Jimin olyan szikrázó tekintettel tud nézni. Bennem nincs ilyen. Azt akarta, hogy csillogjanak a szemei, hogy ő is ilyen szépen tudjon mosolyogni.
-Na gyere, mert én meg el fogok késni a suliból-csapott a combjára, majd fel is kelt a földről. Jungkook is követte Jimin tettét, bár nem értette, hogy minek kell a combjára csapnia. Jimin erre aranyosan felnevetett.
-Azért csaptam a combomra, hogy jelezzem, hogy már ideje menünk. Általában az emberek, mikor valamit beakarnak fejezni és máshova menni, akkor szokták ezt tenni. Van, hogy egy szomorú beszélgetést azzal zársz le, hogy rácsapsz a beszélő partnered combjára, vagy a vállára-mondta Jimin kedvesen. Fogalma sem volt, hogy jól magyaráz-e. Soha nem gondolta, hogy majd ilyenekről is magyaráznia kell. Jimin számára ezek természetes dolgok voltak, nem olyanok, amiket meg kellett tanulnia. Jungkook próbálta jegyezni, amit a szőke hajú mondott neki. Szeretett volna gyorsan tanulni, így próbálta értelmezni is, amiket mondott neki Jimin.
-Gyere!-biccentett Jimin a fiatalabbnak. A fej biccentés, tudta mit jelent. Rengetegszer irányítgatták őt a börtönbe. Viszont, most más érzés volt a szőke hajút követni. Talán, nyugodtabb volt. Ő akart Jimin után menni, nem volt kötelezve rá. Az új érzések egyáltalán nem ijesztették meg. Furcsa volt számára, de örömmel tapasztalta meg őket. Határozott léptekkel követte az alacsonyabbat. Végig nézett rajta, majd szemei megakadtak a fenekénél. Nem tudta miért, de odavonzotta a tekintetét. Tetszett neki, ami miatt, most egy kicsit megijedt. Elkapta tekintetét onnan. Nem akart odanézni, nem akarta több olyat érezni. Nem volt kellemetlen, jó érzéssel töltötte el és ez volt az, ami megrémisztette. Ugyan mit szeretnék egy fenékben?
-Ülj le az asztalhoz és egyél-fordult meg Jimin és mosolygott a fiúra. Jungkook lepetten nézett az ételre. Jó illata volt és hívogatóan nézett ki. Hasa nagyot kordúlt, így behúzta a nyakát.
-Ne legyél zavarba Jungkook. Gondoltam, hogy éhes lehetsz, ezért csináltam sokat a bibimbap-ból-mondta Jimin biztatóan. Zavarba. Ezt a szót kétszer is használta az érzelmeire a fiú. Viszont úgy érezte, hogy nem illet össze az a két érzelem, amire használta ezt szót.
-Má...r mo...nd...tad-mondta Jungkook. Jimin elgondolkozott. Sokat kell gondolkodnia azon, hogy mit szeretne közölni vele az újdonsült lakótársa.
-Oh! Hát persze-mondta Jimin megvilágosodva. Jimin rájött, hogy a zavart és a zavarban van szót keveri Jungkook kis fejecskéje.
-Amikor valaki zavarba van, az azt jelenti, hogy valamilyen kellemetlen helyzetbe kerül. Szégyelli amit csinált, esetleg mondott. De van, hogy mások hoznak kényelmetlen, kínos helyzetbe. Ha valaki zavart, az azt jelenti, hogy nem érti, hogy mi folyik körülötte-mondta Jimin, mire Jungkook megvilágosodott. Kényelmetlen volt neki, hogy ilyen hangosan megszólalt a hasa. Az okát nem tudta, de szégyellte.
-Egyél szépen-mondta Jimin és megsimogatta Jungkook hátát.
-Ezt a simogatást kedvességből és bátorításból teszem-tette hozzá gyorsan Jimin. Jungkook boldog lett attól, hogy Jimin gond nélkül elmagyarázta neki ezt a cselekedetét is. Mosolygott is volna, de nem volt rá képes. Félt kimutatni, még nem akarta megmutatni a mosolyát az idősebb előtt, így csak bólintott egyet válaszul. Gyatrán fogta meg a villát. Látta néhány cellatársától, hogy hogyan rakják a kezükbe, de pontosan nem tudta leutánozni.
-Na várj. Megmutatom, hogy hogy fogd a villát-mondta Jimin és a sötét hajúhoz hajolt. Megfogta kezét, majd úgy rakosgatta ujjait a villán, ahogy annak lennie kell. Jungkook nagy szemekkel nézett rá. Jimin kezei ici-picik és puhák voltak. Simogatni, cirógatni akarta selymes kis kezét, de nem akarta, hogy Jimin a semmiért segítsen neki.
-Így ni! Most már tényleg egyél-mondta Jimin kuncogva, majd leült Jungkook-kal szembe, hogy ő is enni kezdjen. A sötét hajú óvatosan emelte az ételt a szájához. Ám, mikor az bekerült a szájába, hirtelen lefagyott. Ilyen finomat, még soha életében nem evett. Amilyen gyorsan csak tudta, úgy lapátolta magába az ételt. Jimin mosolyogva nézte, ahogy a fiú ilyen jó étvággyal eszi a főztjét. Legutoljára a szülei ették így azt, amit ő készített nekik. Látjátok? Nem vagyok már magányos. Jimin, sokat beszélt a szüleihez magában. Így abban a tudatban volt, hogy még mindig vannak mellette.
-F...in...om vo...lt Ji...min-mondta Jungkook. Szemeivel próbált üzenni a szőke hajúnak. Tudatni akarta vele, hogy tényleg le van nyűgözve.
-Örülök, hogy ízlett-mondta Jimin, majd elvette a tányérokat és elmosogatott.
-Nekem mennem kell az egyetemre. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha elmászkálnál nélkülem, de ne aggódj találtam neked valamit!-mondta Jimin lelkesen, majd az egyik fiókból előhúzott egy könyvet.
-Ebben, le vannak írva az érzelmek és gesztusok jelentései. Olyan embereknek lett írva, akik olyan betegségben szenvednek, akik olyanok mint te. Nem ismerik az érzelmeket. Te nem vagy beteg, ne érts félre, csak még neked is meg kell tanulnod-mondta Jimin, közben kínosan megvakarta a tarkóját. Jungkook ismét lehajtotta a fejét.
-Ji...min. É...n ily...et n...em tud...ok-mondta Jungkook, mire Jimin kikerekedett szemekkel nézett az előtte lévőre. Jimin fejbe csapta magát. Teljesen elfelejtette, hogy Jungkook, még nem találkozott a tüzével. Hiszen, ha tud bánni majd a belső tüzével, akkor alapból tudni fog írni, olvasni, számolni. Természetesen csak alapokat, de megtanulja.
-Amint haza érek, akkor segítek meglelni a tüzed, de addig ne menj el sehová se. Oké? Nem biztonságos nélkülem elmenned-mondta Jimin aggódva. Jungkook elszomorodott. Hiszen tudta, hogy semmit se tud addig csinálni, míg Jimin meg nem érkezik.
-Vi...ssza j...össz?-kérdezte és egy nagy lépéssel közelebb lépett az alacsonyabb felé. Jimin-nek muszáj volt egyet nyelni, ha nem akart megfulladni a saját nyálában.
-Délután jövök majd-mondta halkan, szinte suttogva.
-Gy...or...s-mondta Jungkook és óvatosan megütögette Jimin vállát. Kicsit érthetőbben, ez a siess akart lenni. Jimin pupillái kitágultak, ahogy a fiatalabb szemeibe nézett. Kifejezéstelen szemeit közelebbről nézhette meg, amikben, mintha felcsillant volna valami.
-Jungkook! Neked megcsillant a szemed!-mondta Jimin vidáman.
-Ig...en?-kérdezte Jungkook. Izgatott lett attól, amit az alacsonyabb mondott neki.
-Látod? Nem is lesz olyan hosszú idő a taníttatásod-mondta Jimin mosolyogva. Jungkook eszméletlen hálás volt Jimin-nek. Úgy érezte, hogy jobban ki kéne mutatnia a köszönetét. Nem érezte teljesnek azt, hogy csak szóban azt mondja hogy "köszönöm".
-Jaj! Mennem kell-mondta Jimin kétségbeesetten, miközben az órára pillantott.
-Itt a kulcsom. Zárd majd be az ajtót kérlek. Pár óra és visszajövök-mondta Jimin és átadta a kulcsait a fiatalabbnak. A szőke még visszafordult az ajtóban.
-Vigyázz magadra Jungkook-mondta mosolyogva, majd becsukta maga mögött az ajtót és futni kezdett. Jungkook még egy ideig figyelte az ajtót. Arra várt, hogy Jimin visszatér. Szomorú lett, amiért elment és egyedül volt újra. Nem volt hozzászokva az alacsonyabb közelségéhez, csak vele akart lenni. A nyomában szeretett volna lenni, miközben megmagyaráz mindent a világról. Mikor már megunta az ajtó bámulását, elvetődött a kanapén. Nem akart itt maradni egyedül. Talán, ha kimegy és megfigyeli az embereket, akkor abból is tanulhat. Nem akart rosszat Jimin-nek, de úgy érezte, hogy ezt megkell lépnie. Ez az ösztön? Nem volt benne biztos, de valahogy ilyennek írta le ezt a dolgot a szőke hajú. Abban a ruhában, amiben volt, fogta magát és a kulcsokat megfogva kilépett az ajtón. Maga mögött bezárta, mert Jimin ezt kérte tőle. Igaz, nem volt benn a lakásban, de legalább ennyit megakart tenni az idősebbnek, ha már így befogadta. Külső szemmel igazán máshogy nézett ki így, mint azelőtt, hogy megmosdott volna. A piszok, ami eddig eltakarta arcát, most lekerült és sima arca fellélegezhetett. Haja már nem állt össze a zsírtól és a kosztól. Puhán omlottak vállára tincsei. Szinte mindenki utánna fordult megcsodálni őt. Ettől, pedig kényelmetlenül érezte magát. Zavarba vagyok? Igaza volt. Zavarba volt a sok csodálkozó tekintettől. Nem akarta magára felhívni a figyelmet, hiszen biztos volt abban, hogy keresik őt. Úgy gondolta, hogy valamivel elkellett volna takarnia magát, de már nem akart visszarohanni a házba.

Eközben Jimin, éppen beesett a terem ajtón. Nem szeretett késni, így nyugodtan lélegzett fel, mikor leült a helyére. Egyedül ült, nem volt padtársa. Mindig is vágyakozott arra, hogy egy nagy baráti társaságba csücsüljön és beszélgethessen a barátaival. Nem akart magányos lenni, amit most Jungkook lehet, eltöröl az életéből. Szeretett volna ott maradni a fiatalabbal. Jungkook-nak segíteni kellett, neki meg valaki akivel nem lesz magányos.
Miután véget ért az első óra, San sietett oda elé. Jimin láthatatlanul megforgatta szemeit. Nem akarta meghallgatni, hogy milyen kifogást talált ki a tegnapi miatt.
-Szia Jimin! Elfelejtettem megcsinálni a leckémet matekból. Esetleg leírnád nekem?-kérdezte reménykedve. Jimin-nek egyből forrni kezdett a vére. Felvolt háborodva, hiszen nem is azért kereste, hogy bocsánatot kérjen tőle a fiú. Igazán megérdemelhetne egy magyarázatot.
-Ha tegnap találkoztunk volna, most lehet kész lenne-mondta Jimin kedvesen. Egyáltalán nem hallatszódott a hangján, hogy ezt gúnynak szánta. Remekül tudott füllenteni, hazudni.
-Jaj basszus! Teljesen elfelejtettem a tegnapot-csapott a homlokára San. Jimin legszívesebben megforgatta volna a szemeit, de nem akart bajba keveredni és még jobban nem akarta, hogy a rózsaszín hajú megutálja őt.
-Ne haragudj, de ha gondolod akkor ma találkozhatunk-ajánlotta fel egy hamis mosoly kíséretével.
-Nem kell. Nem gond. Akkor oda adod a füzeted?-kérdezte kedvesen. Legszívesebben csak ott hagyta volna a fiút. Nagyon dühös volt rá és közbe csalódott is volt nagyon. Nem értette, hogy ezek után, hogy utálhatják még őt, hiszen mindent megtett nekik. Soha nem mondott semmit rosszat, sőt alig szólalt meg. Mindig segített nekik. Amit még inkább nem értett, hogy a végzősök miért bántják őt. De ez, már egészen más történet.
-Imádlak! Itt van-mondta győzelemittas mosollyal, majd Jimin kezébe nyomta a füzetét és el futott. A szőke hajú szíve egészen kicsire zsugorodott össze. Ennyit érek. Csak kihasználni tudnak az emberek. Utálta, hogy ilyenekre kellett gondolnia. Nem akarta elhinni, hogy ő nem kell senkinek, próbálta elkergetni ezeket az igaznak tűnő gondolatokat.
Mielőtt kicsordultak volna sós könnyei, elővette a füzetét és elkezdte lemásolni a "barátjának".

Jungkook, mindeközben a várost járta. Nem mert nagyon messze menni, hiszen félt, hogy nem talál vissza Jimin-hez. Próbálta feltűnés mentesen kémlelni az embereket. Még a hallgatózást is megkísérelte, de olyan szavakat használtak, amitől a feje zsongni kezdett. Nem tetszett neki, hogy nem érti miről beszélnek, így inkább a tetteikre, gesztusaikra figyelt. Abból se sokat értett, de volt valami ami megmaradt benne. Egy lány mikor egy fiútól kapott egy ragyogó nyakláncot és megköszönte, mellé még meg is ölelte. Jungkook fejében ez a mondat, viszont egészen máshogy festett. A nyaklánc volt a csillogó nyakba akasztható lánc és az ölelés a kezemmel körbe fogva közel húzom magamhoz Jimin-t. Mindent Jimin-nel képzelt el. Ő volt a tanára. Néha viszont úgy érezte, hogy Jimin az ő picikéje. Szerette ezt a szót, bár nem tudta miért. Picike. Jimin pici. Az én picikém. Sokat ismételgette magában ezeket, míg nem arra lett figyelmes, hogy boldog. Boldog lett ezektől a gondolatoktól. Már csak mosolyognia kéne és ez lenne a legtökéletesebb napja. De ajka, nem görbült felfelé. Nem volt rá képes. Hosszú az út addig, míg kimutatja az érzelmeit.
-Szia!-köszönt neki egy idegen lány. Alacsonyabb volt, mint Jungkook, de magasabb, mint Jimin. És ez így volt jól. Nem akarta, hogy valaki kisebb legyen, mint az ő pici Jimin-je. Jungkook, csak intett egyet. Ezt is most tanulta. A lány barna szemei végig jártak Jungkook nagy termetén. Furcsállta a fiút ez tettet, de betudta annak, hogy ezt így illik. A lány füle mögé tűrte fekete haját és kicsit közelebb lépett a fiúhoz.
-Ne haragudj, hogy így letámadlak, de nagyon helyes vagy. Esetleg nem ismerkedünk meg?-kérdezte a lány kiskutya szemekkel ránézve. Csillognak a szemei. Jungkook, csak a lány szemeit nézte. Elakarta tanulni, elakarta venni a lánytól a szeme ragyogását. Mitől lessz mosoly a szemében? És az enyémbe miért nincs?
-Nem válaszolsz?-kérdezte a lány lebiggyesztett ajakkal. Jungkook nem értette, hogy mit szeretne tőle a lány, de nem is mert rákérdezni. Nem szerette volna, hogy hallja a hangját.
-Öm...hallasz?-kérdezte a lány és a fiú arcát méregette. Apró és törékeny kezével integetni  kezdett a fiú arca előtt. Jungkook ettől a mozdulattól, hátrébb lépett egyet. Nem tudta mit szeretne tőle, egyszerűen olyan zavartan álldogált a lány előtt, mint eddig soha. Mit kéne most tennie?
-Tudsz beszélni?-kérdezte a lány egyre idegesebben és zaklatottabban.
-Süket vagy?-kérdezte a lány fújtatva egyet. Egyre zavartabban álldogált Jungkook. Most már végképp elvesztette a fonalat.
-Kérlek szólalj meg!-hisztérikusan dobbantott egyet a lábával. Jungkook nagyon meglepődött. Most még annyira sem tudta követni a fonalat, mint eddig. A világ legszerencsétlenebb embernek gondolta most magát. Ő így fogalmazta ezt meg magában; Olyan vagyok, mint mikor a kezemmel kiöntöm nem akarva a pohár vizemet. Érted ugye? Sajnos, ő kicsit nehezebben fogalmazza meg a dolgokat.
-Basszus! Hallod, amit mondok?!-kiáltott fel a lány dühösen. Jungkook erre már bólintott. Próbálta összeszedni magát, mert nem szeretett volna továbbra is nem akarva kiönteni  vizet.
-Köcsög-morrant rá a lány, majd faképnél hagyta a zavart fiút. Köcsög? Ezt a szót hallotta már a börtönben is, de nem tudta, hogy mire kell használni. Általában egymásra mondták az emberek, mikor mérgesek voltak egymásra. Neki is vissza kéne mondania? Végül úgy döntött, hogy inkább haza megy az aktuális szállás helyére. Furcsán érezte magát. Nem megszokott volt az, hogy odamehetett ahova akart. Sőt, ilyen helyeket se látott, mint a város. A kis ablakon keresztül tudott lenézni ide, de soha nem láthatta ilyen tisztán. És most van városa, lakása, szabadsága és egy picikéje. Nagyon szeretett arra gondolni, hogy Jimin segít neki, pedig a szőkének ebből semmi haszna sincsen. Legalábbis Jungkook így gondolta. Azt, már ő is tudta, hogy az emberek társas lények. Ez alól ő sem volt kivétel. Mindig is akart egy barátot magának. Megakarta tapasztalni, hogy milyen, ha beszélgetsz valakivel és együtt nevettek. Ő is nevetni akart. De nem csak nevetni. Sírni is szeretett volna, hiszen rengetegszer érezte már, hogy könnyíthetne a dolgain, ha kiadja magából.
Mikor az ismerős ajtóhoz ért, megremegett a lelke. Én tényleg szabadon élek. El se merte hinni, hogy ő, haza jött egy sétáról. Mikor belépett az ajtón—és maga után be is zárta, ahogy Jimin kérte—egyből a kanapéra feküdt. Úgy döntött, hogy felfedezi a lakás zeg-zugát, hogy azokból is többet láthasson.

Jimin napja továbbra sem volt mondható kellemesnek. Az órái szokás szerint unalmasak voltak, de szorgalmasan végig jegyzetelt mindent. Néha szeretett tanulni, okosodni. Jó érzéssel töltötte el őt, ha valami okosat tudott. Persze ő is volt, hogy a háta közepére se kívánta az egészet, de fontos volt számára, hogy dícséretes legyen mindenből. Egy leendő orvos legyen kitartó és minden tőle telhetőt tegyen meg a céljai eléréséhez. Ez mondat motiválta őt mindig, ezért is tanult keményen. Viszont attól, hogy ő szorgalmasan tanult, nem vetette meg a barátokat. Mindig kutatott a barátok után és próbált minden közösségi dolgokban részt venni, hogy észre vegyék. Nem értette, hogy miért menekülnek tőle. Nem gondolta magát olyan csúnyának, hogy amiatt menekülni kelljen tőle. A személyisége az oka? Nem lehetséges. Nem ismerték őt. Mindig csak segített nekik, lehetetlen, hogy emiatt ne szeressék. Egyszer elhitte, hogy a szülein kívűl más is szeretheti, de sajnos csalódnia kellett. A szomorú emlék miatt könnyek gyűltek a szemébe. Erőszakosan törölte le kifolyó könnyeit és inkább haza felé vette az irányt, Jungkook-hoz. Örült, hogy otthon várja valaki.
-Hova hova?-kérdezte egy számára—sajnos—jól ismert gúnyos hang. Nem válaszolt, csak egyenesen haladt tovább az ajtó felé.
-Ha a királyfi kérdez valamit, arra illik is válaszolni-indult a szőke hajú után. Jimin megforgatta a szemeit. Miért neked kellett elhitetned velem, hogy másoknak is fontos vagyok? Utálta a fiút, aki utána lépkedett. Pedig régen mennyire szerette. Régen, még a csillagokat is lehozta volna neki. És nem azért tette, mert a királyi posztra pályázott volna, vagy hogy egy kis pénzhez jusson, hanem mert tényleg szerette a királyfit. A királyfi elhitette vele, hogy ez egy viszonzott szerelem. Megjátszott előtte mindent és mikor lekerült az álarca, Jiminbe a szeretete tömény gyűlöletbe ment át. Azóta se hagyja abba a lélek tiporását. Megkeseríti az életem.
-Állj meg te kis buzi!-kiáltott rá a magas fiú. Jimin összébb húzta magát és gyorsabbra vette lépteit. Ám ez se volt elég. A fiú megragadta Jimin karját és erőszakosan maga elé fordította. Jimin nem is tudta, hogy mikor kerültek mögé a királyfi barátai.
-Kérdeztem valamit!-üvöltötte a barna hajú királyfi Jimin ártatlan arcába.
-Semmi közöd hozzá Yunho!-mondta Jimin szenvedve. Nem akart gyengének tűnni, bár tudta, hogy az. Szánalmas vagyok, de legalább ne lássák mennyire.
-És visszabeszél!-nevet fel Serim gúnyosan.
-Hagyj békén! Már várnak rám-mondta Jimin és szabadulni próbált Yunho szorítása alól.
-Várnak rád? Jó vicc-nevetett fel hangosan a királyfi. A magas, hosszúkás arcú herceg beleöklözött Jimin vékony hasába. A szőke hajú összegörnyedt. Utálta őt és utálta magát is azért, mert hitt abban, hogy a herceg szereti őt. De csak kihasználta őt és eldobta. Csak hogy, a herceg, lassan dobja el őt. Még kínozza egy ideig, aztán hagyja őt.
-Akkor most megváratod-suttogta a király fia és Jimin puha hajába tép és úgy rángatja fel, egyenes állásba.
-Gyenge vagy, ahogy mindig is voltál-mondta megjátszott szánakozással.
-És ennek mi az oka?-kérdezte Jimin suttogva. Yunho újból beleöklözött a szőke hasába. Jimin fájdalmasan tűrte, ahogy bántalmazzák. A királyfi két barátja a tanárokat leste, hogy mikor is érkezhetnek ők. A szőke hajú szánalmasnak tartotta őket. Mindhármukat. Nem értette, hogy mivel érdemelte ki ezt az egészet. Miért ő az, akinek szenvednie kell, akinek mindenét elkell veszítenie? Úgy gondolta, erre senki nem tudja a választ. Ő csak haza akart menni és Jungkook-kal beszélni. Megtanítani, hogy hogyan bánjon a tűzzel és persze minden másra is. Segíteni akart neki.
-Yunho!-kiáltott egyet Jimin, majd egy hirtelen mozdulattal kivergődött a magas fiú karjai közül.
-Nem érek rád! Jungkook vár rám-mondta Jimin, viszonylag kedvesen. A szőke hajú rögtön futni kezdett. Nem érdekelte, hogy futnak mögötte, csak gyorsabb akart lenni, mint ők. A suli kapujából kifordulva egyenesen indult meg a lakása felé. A három végzős fiú, viszont csak a kapuig követte.
-Ezt még megkeserülöd te kis szarházi!-morran rá Yunho. Már nem követte az alacsony fiút. Jimin lábai az ismerős környékhez érve sem álltak meg. Egészen a lakásáig rohant. Szíve nem csak azért dobogott hevesen, mert futott, hanem a félelemtől is össze-vissza kalimpált. Mindig ilyen sokk hatása alá kerül, mikor Yunho bántalmazza. A visszagondolt—akkor még—szép emlékek mardosták a torkát. Hamis ábránd volt az egész és ezt nem bírta felfogni. Annak viszont örült, hogy nem maradt szerelmes a király fiába. Hülyeség is lett volna. A király, ha ez kiderülne, bármit tehetne a kis szőke fiúval. Remegve fordította el a zárban a kulcsot. Amint kinyitotta az ajtót, futva elé termett a magas lakótársa.
-Sz...ia-köszönt Jungkook. Belül, majd szétrobbant a boldogságtól, hogy végre haza tért a picikéje.
-Szia Jungkook-köszönt Jimin is. Lehangolt volt még az előbb történtektől. Csak hozzá akart bújni valakihez, hogy álomba ringassa. Ott legalább biztonságba érezné magát.
-Ji...min? M...ié...rt i...ly...en?-kérdezte Jungkook, az alacsonyabb arcára mutatva. Aggódott, hiszen most egyáltalán nem is mosolygott a szőke hajú. Olyan kedvtelen volt és ez bántotta a fiatalabbat. Jimin, a magasabb felé fordult. Mikor is volt utoljára, hogy valaki ezt kérdezte tőle? Talán a szülei még. Próbálta elrejteni Jungkook elől, hogy maga alatt van, hiszen a sötét hajú sokkal rosszabb dolgokon ment keresztül. Nem akart előtte gyengének tűnni. Viszont ahogy meghallotta ezt a kérdést, a szemei könnybe gyűltek és akárhogy próbálta, nem tudott megálljt parancsolni magának. Jungkook nagyon megrémült. Nem gondolta volna, hogy Jimin ennyire szomorú. El se tudta képzelni, hogy mi miatt, de nagyon aggódott érte. Sajnálta a fiút és nem akarta, hogy könnyáztatott szemekkel nézzen rá.
-Mi...t csin...álj...ak?-kérdezte Jungkook és odalépett a szőke hajú elé. Nem tudta, hogy mit kéne tennie. Segíteni akart, de azt nem tudta, hogy hogyan kéne. Még soha nem kellett ilyet tennie. Jimin, viszont nem akarta még ezzel is terhelni a fiút. Nem szerette volna, hiszen úgy gondolta, hogy nem is teljesen értené.
-Rossz napom volt. T-tudsz csi-csinálni nekem teát?-kérdezte Jimin szipogva és dadogva. Tea. Jungkook életében, csak egyszer ivott teát. Egy alkalommal, egy nagyon szépen és díszesen kiöltözött ember jelent meg a celláknál. Ő osztogatta a raboknak. Mindenki csak Felségként vagy Királyként emlegette. Furcsa volt nagyon Jungkook számára. Folyton őt méregette a király. Mintha...kicsit tartott volna a sötét hajú fiútól.
-Ne...m-válaszolta Jungkook. Jimin szíve fájdalmasan dobbant egyet. Most kifejezetten rosszul esett neki az, hogy a fiú ilyen ridegen beszélt vele. Pedig Jimin is jól tudja, hogy a fiatalabb nem képes még más arckifejezésre. Jungkook nem rosszból mondta. Nagyon is sajnálja, hogy nem tud segíteni, hogy nem tud teát csinálni a szőke hajúnak.
-D...e ta...níts-vetette fel az ötletet Jungkook. Jimin szemei hirtelen felcsillantak. Egy aprócskát bólintott válaszul. A konyhába érve, Jimin elővette a halványlila színű bögréjét és hozzá válogatta a kedvenc ízesítésű tea-filterét. Levendulás tea. Jimin imádta a levendulákat. Szerette a lila színt.
Bekapcsolta a tűzhelyet, majd ránézett a lakótársára.
-Ebbe az edénybe-mutatott rá egy kisebb edényre.
-Kérlek, töltsd meg meleg vízzel. Amelyik csavarón van a piros pötty. Abból fog jönni a meleg-mondta Jimin, mire Jungkook bólintott.
-Ne teljesen tele. Ha megvan, akkor rakd rá a tűzhelyre-mondta Jimin kedvesen. Jungkook mindent úgy tett, ahogy azt a szőke hajú mondta, bár a csapot, kissé nehézkesen tudta elfordítani. Felakarta vidítani, újra boldognak akarta őt látni. Bár érezte saját magán, hogy topa és kissé ügyetlenkedik, mégis megpróbált mindent beleadni. Tökéletes teát akart készíteni a szomorkás Jimin-nek.
-Most beteszem ezt a tea-filtert. El fog színeződni majd a víz-mondta Jimin, majd bele is mártogatta a filtert a forrásban lévő vízbe. Jungkook teljes ámulattal nézte, ahogy a víz színtelen vallója gyönyörű lilává változik.  És hogy ez milyen volt Jungkook-nak? Nos...az biztos, hogy elképzelhetetlen és gyönyörű. Tea gyönyörű nincs és mégis van dolga. Jó ez most kicsit lehet, hogy érthetetlen és zavaros. Ezért vagyok itt, mint fordító. A nincs és mégis van az elképzelhetetlent jelenti. Jungkook szépen kifejezi magát a gondolataiban. Nem olyan egyszerűen rajzolódnak meg benne a dolgok. Ha lehet így mondani, akkor ez az egyik szuperképessége. Olyan, mint egy költő. Szebben és választékosabban mutatja be egy szó jelentését. Annyi a különbség, hogy Jungkook tényleg elvarázsolt módon írja le őket.
-Teszek bele cukrot-mondta Jimin, majd bele is szórt egy kis édességet.
-Mi...ért?-kérdezte Jungkook.
-Így édesebb lesz a tea-válaszolta Jimin mosolyogva.  Jungkook bólintott válaszául.
-Citrom is mehet bele-bólogatott Jimin, majd egy fiókból elő is húzta a savanyú gyümölcsöt. Jungkook csak leste, amit az idősebb csinált. Soha nem látott még ilyet és nagyon is tetszett neki. Az arcán nem látszódott, mint eddig szinte semmi sem. Nem rövid idő az, míg valaki —olyan mint Jungkook— megtanulja kifejezni magát. Hosszú és fárasztó dolognak néz most elébe történetünk főhőse. De, mint már biztos sokszor hallottátok; a jó dolgokért meg kell szenvedni.
Jimin szépen kiöntötte forró teáját a halványlila színű bögréjébe. Kellemes mosolyt küldött Jungkook felé.
-Köszönöm a teát-mondta Jimin, majd bele is kortyolt. Sajnos Jimin, továbbra is nyugtalan volt. Nem annyira, mint azelőtt, de akkor sem nyugodott meg teljesen. Jungkook repdesett az örömtől. Azt hitte, hogy sikerült visszahoznia Jimin jókedvét. Teát csináltam neki! Nagyon lelkes volt, hiszen ő teát főzött. Tud teát főzni. Ez most egy nagy lépcsőfok volt, amit Jimin tudattalanul tanított meg a fiúnak. Ha valaki tud teát a főzni akkor bármire képes igaz? Legalábbis Jungkook fejében ez így zajlott. Egy löketet adott Jimin, a sötét hajúnak.
-Mmmm nagyon finom-mondta Jimin behunyt szemekkel.
-Megkóstolod?-kérdezte és a fiatalabbnak nyújtotta a bögrét. Jungkook, óvatosan elfogta a gőzölgő teát.
-Fújdd meg, mielőtt beleiszol, mert meleg-figyelmeztette Jimin. Jungkook értette a fújd meg szót. A börtönbe a rabok néha gyufával világítottak késő este, mikor a nagy fáklyákat leoltották. És mikor jönni látszott az egyik őr, mindig azt suttogták. FÚJDD EL! FÚJDD EL! Miután ezt megtette, beleszürcsölt az italba. Kellemes bizsergés szaladt végig a hasán és a hátán, pont úgy, mint mikor először itta. Kellemes, ahogy a melegség csordogál a hasában.
-T...ényl...eg fi...n...om-mondta Jungkook, majd visszaadta Jimin kezébe a bögrét.
-Ha megiszom, akkor utánna elmegyünk és megpróbálom feléleszteni a tüzed-mondta Jimin. Jungkook rögtön izgatott lett. Már nagyon szeretette volna tudni, hogy hogyan tudna a tűzzel varázsolni.
-Mo...st jo...bb?-kérdezte Jungkook. Jimin-nek erre a kérdésre is egy nagyot dobbant a szíve. Törődnek velem? Jungkook tényleg megkérdezte tőle, hogy jobban van-e, nem felejtette el a fiú, hogy miért készítették a teát.
-Igen. Köszönöm-válaszolta mosolyogva a szőke hajú.