Sea-Bts

Egész lénye szinte felragyogott a csodálatba, ami őt fogadta. Még San is érzett valami változást rajta. Nem érezte azt az ellenséges aurát, ami eddig körbe vette. Hirtelen valami egészen más lepte meg őt. Biztonság érzet. Soha nem fordult még ilyen elő ezelőtt. És egyszerre rémisztette meg és tette őt boldoggá. Sose gondolt a szőke hajúra haszonnál többre. Ám valami kezdett megváltozni benne, aminek pontos kezdetét nem tudta mikor is volt. Az is ellent mondott minden eddigi gondolatának, hogy magával hívta őt a felvonulásra. Vannak barátai, sőt! San-nak rengeteg van. Ám közülük egy sem volt mondható igaz barátnak. Szerette őket, ám a féltett titkait, gondolatait sose mondta volna el nekik. Mégsem értette még ő maga sem, hogy miért hívta magával az alacsony fiút. Érezte, ő is érezte, hogy valami hatalmasság fojtogatja, ha vele van. De ez az érzés egy idő után elmúlt, főleg, hogy ha azt ő is akarta. És most azt akarta. Akarta, hogy egy olyan barát legyen mellette, akiben megbízhat.
-Nézd San! Milyen szép viselete van a nőknek!-kiáltotta örömtelien. Acies prefect női lakóinak ruhái igazán ragyogóak voltak. Hosszú selyemkendős öltözetük a földet súrolták és végükön aranycsengők díszelegtek. Derekuknál vékonyodott viseletük, ami válluknál újfent kiszélesedett, enegdve látni a kulcscsontjaikat. Mindegyik más-más színben pompázott, ám díszítésük ugyan az volt. Mindenütt aranyozott szövetű hímzésekkel kápráztatták el elsősorban a férfiakat. A virág, melyet a hímzés ábrázolt a tartomány egyedüli olyan növénye, mely csak ott található meg. Ez pedig az Evinco. Rengeteg kiegészítőt hordtak, amik szintúgy legtöbbször aranyból, a tehetősebb családoknál pedig olykor a gyémántokból és rubinokból voltak. A nőket azért öltöztették ilyen fényesen, mert ez mutatta meg, milyen gazdag családból is származtak. A nők, ebben a prefect-ában, megmutatták a család nagyságát, ezért örültek olykor jobban a hölgy utódoknak. A hajadonok, kezükbe kosarakkal érkeztek, melyekben Evinco mézet hoztak, mint ajándékot. A kisasszonyok és nagyasszonyok pedig aranyat, gyémántot hoztak. Az ő fejükre hosszú fátyol borult, mely azt jelezte, hogy már elkeltek, ellenben a hajadonokkal, kiknek haja szabadon lobogott, egyetlen piciny fonattal. Minden nő gyalog érkezett a városba, kivéve az áldott állapotúakat és az időseket. A férfiak, vastag szövetű egyenruhákban jelentek meg lóháton. Lovaik 6 lábán ugyan ott díszelgett a virág és nyergük illetve kantárjuk kék színben pompázott. Az egyenruhák feszes, fehér kabátból és egy hasonlóan feszes, kék gyapjú nadrágból álltak. Ezeket is aranygombok, illetve láncok díszítették, ám kevésbé voltak szemet gyönyörködtetőek, mint a nőké. Oldalukon a rájuk jellemző hullám alakú kard, mellyel ugyancsak egyedülállónak számítottak, ha csatáról volt szó. Ez a provincia volt a legfejlettebb és a leghírhedtebb a háborúkban. Mindegyik férfi kiválóan forgatott kardot és testüket mindig készítették a harcra. Keménynek és ridegnek látszottak emiatt, hiszen még maguknak—és másoknak— sem kegyelmeztek sokszor, ha gyakorlásról volt szó. Megvetették a lustaságot és az erőtlenséget. A felvonuló tömeg közepén egy nagy lovas hintó is feltűnt a láthatáron. Azokban hozták tökéletesre fejlesztett pajzsaikat és fegyvereiket, hiszen mint ahogy említettem, ez az ő szakterületük és a felvonulásokon minden prefect elhozta magával azt, ami az ő provinciájára volt jellemző. 
-Eszméletlen milyen ridegek a férfiak! A nők viszont csodaszépen mosolyognak-ámult a rózsaszín hajú.
-A Comes a legkeményebb tekintetű és az ő lova a leghatalmasabb is. Ha a tömegben kóvályogna, még úgy is ki lehetne szúrni-mesélt továbbra is. Beszéd közben egyre közelebb lépdelt a szőkéhez, hiszen eleinte tartotta még a távolságot a kellemetlen aurától. Ezt Jimin is észrevette, ám nem szólt érte. Boldog volt, mert nem érezte a fiún a kényszer vagy a szomorúság egyetlen jelét sem.
-Sose tetszett annyira ez a prefect. Nem vagyok az erőszak híve-rázta meg a fejét mosolyogva Jimin.
-Tudom, mindig kerülöd azt-cselekedett ő is úgy, mint a mellette álló. Jimin lepetten nézett fel rá. Tényleg valami olyat mondott, ami csak egy kicsit is azt jelentette, hogy ismeri őt, tud valamit róla? Ez megmelengette a szívét és ha tehette volna, akár meg is ölelte volna ezért. Ám nem tette, tudta, hogy még egyáltalán nincsenek olyan jóba, hogy az ölelés szóba jöhessen.
-Nézd csak! Megérkeztek Abundans prefect-ából is!-mutatott San a nagy várfal kapujába. Alig lehetett mást hallani az állat hangokon kívül, mely ezt a tömeget kísérte. Mind gyalog érkeztek, a hintókat tehenek húzták, ám magába a járműbe élelmen kívül nem tartózkodott semmi és senki. Mosolygós és egyszerű emberek tűntek fel, akik az álltaik között úgy haladtak, mint akik világéletükben együtt éltek velük. Ez, igaz is volt. Minden Abudans-i városkában megszokott, hogy az állatok kedvükre járkálnak ide-oda, ezért sem használnak a gyalogláson kívül más közlekedéshez használatos eszközt. Nők és férfiak ugyan olyan munkát végeztek, persze a nehéz eszközű feladatokat inkább a férfiak hajtották végbe, ám az sem számított furcsának, avagy gondnak, ha egy nő tette meg. Az ételek készítésében mindkét fél segíthetett, nem voltak elkülönítve feladatokként. Testesebbek és alacsonyabbak voltak, mint az előző provinciában élők, ám ez nem gátolta meg őket a sok mezőgazdasági munkában. Ruházatuk egyszerű barna szövetanyagból készült, amik dísztelenek voltak. A nők szabadidejükben néha kidíszítették fehér csipkével, ám látszott, hogy nem mindenkinek van ideje, vagy szeretett volna foglalkozni ilyen dolgokkal. A közönségnek mosolyogva integetnek és elosztogatnak néhány ételt, mint például lila tojást, vagy krémes burgonyát. Jimin egyik kedvence volt a lila tojás. Szerette feltörni és végig nézni, ahogy a ketté tört tojásban a lila, olajszerű folyadék élelmet készít szinte azonnal. Ám sajnos ő nem volt olyan szerencsés abban, hogy őt is megkínálják vele, de már megszokta.
-Te szereted a lila tojást, nem?-
-Igen. Honnan tudtad?-
-Egyszer azt lehetett kapni az ebédhez. Emlékszem, hogy nagyon örültél neki és azon napom nem is hagytad abba a mosolygást-nevetett fel a kedves emléken a rózsaszín hajú. Újfent csak meglepetten pislogott. Mióta vannak a fiúnak emlékei róla? Talán egész végig rosszul gondolta? Talán tényleg a barátjának tekint engem?
-Tessék-nyújtotta át a lila színben pompázó eleséget.
-Köszönöm!-vetette rá magát azonnal, amin San felnevetett. Ő is ismét meglepődött saját magán. Nem tudta, hogy figyelt egyáltalán a fiúra eddig. Mégis valahogy felidéződött benne egy emlék, amiről ő maga sem tudott. Jimin nem habozott, azonnal feltörte a tojást, melybe becsorgatta a héjról csöpögő lila folyadékot, majd a tojás sercegni kezdett. Pillanatokon belül megfőtt az étel, amit azonnal a szájába is öntött.
-Annyira finom-sóhajtott
-Én a krémes burgonyát jobban szeretem-
-És adtak neked?-
-Nem, de majd este még lesz rá lehetőségem, ne aggódj-mosolygott kedvesen, majd a szőke hajába túrt játékosan. Jimin nem tudta megérteni, hogy miért viselkedik másképpen a fiú. Már várta, hogy mikor kéri meg valami hatalmas és szinte lehetetlen szívességre, ám semmi előjelét nem látta annak, hogy érdekből van itt mellette. Ám ezen gondolatairól teljesen elvonta figyelmét a közeledő harmadik prefect. Infabre. A por úton melyen végig sétáltak kimérten és büszkén, úgy fénylettek, mint a leveleken megcsillanó harmatcseppek.  Mindnyájan fehér ruhákban jelentek meg, derekukon pedig vastag bőrövek díszelegtek. A nők is fehér szövet nadrágban voltak, mint a férfiak, ám az ő blúzaiknak ujjaik, a készfej felé haladva szélesedtek ki és hullottak maguk mellé. A férfiaknak vállig érő hajkoronájuk volt, míg a nőknek derékig hulló. Könyveket tartottak a kezükbe és mindenki gyalog érkezett. Azt sem lehetett tudni éppen, hogy kik tartoznak egy családba. Nem tűntek ridegnek, inkább csak...érdektelennek. Nem törődtek különösebben az érzelmekkel. Nem taszították el maguktól, egyszerűen csak nem fejezték ki magukat úgy, ahogy a többi provinciába. A tudományokba fektettek sok időt, igyekeztek létrehozni valami tökéletest. Koncentráltak és nyugodtak. Sose aggódnak, ugyanis minden helyzetből képesek gondtalanul kijutat lelni. Általában innen kerestetik a jövőbeli szenátus tagokat. Pici kocsikkal érkeztek, amiket farkasok húztak. A kocsikba könyvek foglaltak helyet. Ezen kívűl semmi mást nem tartalmazott. A tömegnek integettek, ám rendkívül meghűlt a levegő, ahogy végig haladtak. Talán már kissé zavaró volt az a hatalmas csend. San és Jimin egymásra néztek. Egyikük sem volt elragadtatva, ezt egyből észrevették egymáson, emiatt pedig összenevettek. Csak az ő nevetésük hallatszódott, a kocsi hangok és léptek zaján kívül.
-Hagyd abba!-lökte oldalba Jimin nevetve a fiút.
-Te is nevetsz!-nevetett ő is.
-Azért mert te kezdted-
-Oh szóval rám fogod?-húzta fel az orrát játékosan.
-Pontosan!-bólintott határozottan.
-Na várj csak!-mosolygott huncutan, majd egész testével a fiú elé fordult és csiklandozni kezdte a nyakát. Ebben a világban ez normális, ne bántsátok érte. A szőke próbálta visszafogni magát és nem végig nevetni az egész felvonulást, ám ez lehetetlennek bizonyult, így halkan és küszködve bocsánatot kért, amit San mosolyogva elfogadott. Nem foglalkoztak azzal, hogy szinte mindenki őket nézte. Mintha mi sem történt volna, visszafordultak és tovább csodálták a csendes felvonulást. Főszereplőnk újabb sokkba került, amint fel tudta dolgozni az előbb történteket. Még soha nem játszottak vele így...még soha. Nem tudta mi történt hirtelen a fiúval, de abba biztos volt, hogy továbbra is szeretne ilyen viszonyba lenni vele. Ekkor viszont tüzijáték robbant a kapu felett. A tömeg egyből fellelkesedett, ugyanis mindenki tudta, hogy kik is érkeztek meg. Maguk a tűz, a vidámság és a ragyogás. Szó szerint mindenki odáig volt Astrum-ért. Meg is lehetett érteni, hiszen ragyogó tartomány volt. Cigánykerekezve érkeztek meg az elől állók és amint két lábra értek a szájukhoz érintették kezük, majd belefújtak. Csodaszép tűzmadár repült tovább, arany színű, csillámló port hagyva maga után. Hirtelen melegebb is lett, a hűvös idő ellenére. Ujjongva és énekelve érkeztek többen és mind osztogattak a nézőknek tűzijátékot, illetve tüzes golyókat. Ezek a tüzes golyók válaszoltak egy általad feltett kérdésre. Ha a kezedbe fogtad és kérdeztél tőle valamit, majd a földre hajítottad, hogy széttörjön, akkor piros hamuként szállt fel a levegőbe és választ adott a kérdésre, amiket a felszálló hamuból olvashattál ki. Persze, ezek nem mindig válaszoltak helyesen, ezért ezt csak egy jó játékként ismerték. A férfiak voltak leginkább azok, akik a mutatványokat mutatták, piros ruha szettben. Kényelmesen öltöztek, ám mégis volt valami elegáns bennük. Hajuk változó volt, nem volt olyan megszabott, mint az előző prefect-ában. Szembetűnő volt viszont, hogy sokan szőkére festett hajjal jelentek meg. Ez a három szín dominált; sárga—vagy éppen arany—, narancssárga és a piros. Szinte uralták ezeket a színeket. A nők is úgy hordták a hajuk, ahogy kedvük éppen tartotta. Ruháik is változóak voltak, egy közös volt bennük, még pedig az, hogy mindenhonnan pirosas árnyalatú kendő lógott lefelé. Ez még inkább a tűzre emlékeztette mindazokat, akik csak egy pillantást is vetettek rájuk. A bohém életmód, ott dicséretesnek számított. "Élj a mának!" Kiabálták legtöbbször hajadon lányok. Nem foglalkoztak se a múlttal, se a jövővel, csak is a jelenre koncentráltak és nem tekintettek elfele. Háborús időszakokban ezért is hagyják ki őket, mert a saját boldogságukért, a mostban tartásért képesek meghátrálni, vagy rosszabb esetben elárulni bárkit is. Mindezek ellenére mindenki szerette őket és provinciát. A kocsik, melyeket tűz-szarvasok húztak, rengeteg alkoholt és ragyogó tűzijátékhoz hasonlatos dolgokat tartalmazott. Az alkohol és a bohém életmód miatt, rengeteg a fiatalra lehetett számítani.
-Egyszer elszeretnék jutni a Deflagro fesztiválra-sóhajtott ábrándozva főszereplőnk.
-Még sose voltál?!-kérdezte lepetten. Válaszul csak a fejét rázta.
-Nekem a tavalyi volt életem legjobb napja! Idén elviszlek oda!-tette vállára a kezét és nézett rá eltökélten.
-Nem tudtam, hogy ilyen határozott vagy döntés hozatalban-nevetett a szőke.
-Mert még nem ismersz-rántott vállat mosolyogva. És ez igaz is volt. Már az elején megígérte magának, hogy egy barátként fog tekintetni eddigi hasznára és így is tett. Egyenesen nem is bánta. Igaz, néha megcsapta egy különös érzet, de azonnal elhessegette a rossz képzeteket.
-Még...-mormolta ezt a szót magában. San éppen válaszra nyitotta a száját, ám szavak helyett, csak egy fájdalmas szisszenés jött ki a torkán és szemei elé tette a kezét, hogy abba maradjon kínja. Jimin is hasonlóan cselekedett. Először nem értette honnan jött ez a ragyogó fényáradat, de amint kezdte megszokni a fényességet, arcára rögtön mosoly ült ki. Megérkeztek Simulacrum i n-ből. Mindig is híresek voltak tündöklő és sima tükreikről, hiszen azok nélkül sose ragyogott volna az egész tartomány. Bár igaz, mostanra kevésbé olyan szemet kápráztató, mint egykor a folyóival. A sivatagok miatt, melyek a vulkán után alakultak ki, csak még inkább fellendült az üveggyártás. A szekerek, amikben az üveg porcelánokat, tükröket szállították, szintén a törékeny anyagból készültek, persze sokkalta erősebb és vastagabb az ezáltal készített jármű. Ha fogalmazhatok így, kissé egocentrikus népnek számítottak a maguk módján. Hisz mindig azzal büszkélkedtek, amilyük volt. Épp ezért amiből csak lehetett, mindent üvegeztek. Házakat, bútorokat, a kordékat, néhány fegyverüket is ebből készítették. Mutogatni akarták, mi az, ami csak nekik jutott. Ez, a katasztrófa után csak még erősebb lett, hiszen a tartomány szépsége kámforrá vált. Népviseletükbe egyedinek számítottak fehér palástjaikkal, amiken a kék színnel szimbolizálták a folyókat. A fő folyót, azaz Libentia-t a paláston jelenítették meg, méghozzá a nyaktól haladva, a háton keresztül egész a bokáig, majd onnan ágazott tovább a sok kisebb folyókra. Ruházatuk azonban a paláston kívűl nem volt különlegesnek mondható. A férfiak fehér, gombos inget húztak, nadrágjuk halvány kék vászon anyagból készült, amik csíkozottra voltak varrva. Nők ugyancsak fehér inget hordtak, a fiatalabbaknál megesett, hogy hasukat látni engedték egy mell alá érő inggel. Szoknyát, vagy nadrágot viseltek ők is, egy kicsivel sötétebb árnyalatút, mint az erősebbik nem. Amik viszont még itt is elengedhetetlenek voltak, az ékszerek, amiket ragyogóbbnál és színesebbnél színesebb csillogó üvegből készítettek. Nem csak a nők, a férfiak is előszeretettel használták ezeket a kiegészítőket. Világosbarna hajukba is üveg-csatok díszlettek, a hajadon, félig öltözött lányokon has-lánc is olykor megcsillant. Ezeknek palettáit különös módon a hideg színek jelentették. A kék, rózsaszín, lila és zöld halvány színekbe úszva emelte ki a rajtuk pihenő testrészeket. Bőrük, világosabb volt eddig minden ezidáig érkezett prefect-ával szembe, hisz ők északi tartományként érkeztek Celsitas-ba. Amellett, hogy Laicus-t Istenítették, nem feledkeztek meg sose a vízről, mely számukra a szépséget és tisztaságot jelentette. A tömegeknek apró tükrös ládikákat osztogattak, melyekbe apró ékszekereket helyeztek. Egy apró termetű lányka—aki magassága ellenére idősebb volt, mint a két fiú—mosolyogva indult meg feléjük, hogy egy zöldes-kékes színárnyalatú ládát adjon San-nak.
-Fogad el, kedves szépség! Mutogasd a ragyogást, mely belőled minduntalan árad-mosolygott bájosan, majd indult volna tovább a tömeggel, ha meg nem botlott volna egy cipőben. Jimin cipőjében.
-Jaj, ne haragudj! Jól vagy?-kérdezte aggódva és óvatosan a lány vállara fogott. Kicsiny teste megfeszült és remegve rázta le magáról a fiú a kezét.
-Kérlek, soha ne érj hozzám többé. Érezve látom, ahogy felettem állsz. Félek...nem tudom ki, vagy miféle embert látnak szemeim, de hatalmasságod megrémiszt-felelte a lány ökölbeszorított kézzel, majd sietve tovább haladt a felvonultakkal. A szőke fiú szája is tátva maradt. Sose hallotta az okát annak, amiért kerülik őt. És most egy pici, ilyen őszintén elmondta neki. Megakarta kérdezni a mellette állótól. Tudni akarta az igazságot, magát a miértet, mert sehogy sem értette. Hisz ha magára néz, a világ egyik legártalmatlanabb, szégyenre méltóját látja. És mégsem kérdezett, még csak rá se nézett a mellette állóra.
-Jimin? Jól vagy?-kérdezte kedvesen. Ám ekkor már nem tudta tartani a száját egy bizonyos kérdést illetően.
-Miért vagy velem kedves? Miért hívtál meg? Nem félsz tőlem?-kérdései tele voltak fájdalommal, arca viszont érzelemmentes maradt. Annyira komor volt, hogy San is újra megkérdőjelezte eddigi tetteit. Nem tudott válaszolni, hisz magában sem találta a őket. Így csak nagyra nyílt szemekkel vizslatta a kis szőke fiút és próbált a szemeiben keresgélni.
-Né-nézd! Ott jönnek Reqies-iek!-mutatott dadogva a kapu irányába. Jimin felsóhajtva nézett a kis létszámú népsereglet felé. Nem látta értelmét annak, hogy újra rákérdezzen, hisz látta a fiún, hogy nem akart felelni neki. Talán majd a későbbiekben, ha ugyanígy halad a kapcsolatuk, majd tisztul erről is a képe. Figyelmét a szekerek nélkül érkező, hétköznapi ruhában fellépőknek szentelte. Ennek a tartománynak...nem volt kultúrája, nem volt viseletük, még csak rendesen egységesek sem voltak. Mindközül nekik volt a legkisebb területük, bár nem is volt szükség nagyobbra. Ez a terület leginkább a bujdosók és rémült emberek befogadójaként volt ismert. Ide nyugodtan elmenekülhettek, akár hivatás, akár család elől az emberek. Megélhetésük saját munka árán szerezték, a kistartomány nem részesült Abudans terményeiből. A szégyen érzet, amit magukból árasztottak, elég volt ahhoz, hogy mindenki tudja, milyen szomorú emberek élhetnek a nyugalom helyén.
-Talán nekem is menekülnöm kellene-sóhajtotta a szőke. San nem válaszolt. Valami olyasmit akart mondani, hogy; „Te annál erősebb vagy Jiminie!", de nem tette. Már félt olyat mondani, amivel talán még félreértheti...és hogy mit lehetne félreérteni? Választ erre nem tudott adni. Feltételezésként, illúzióként született meg fejében a gondolat, miszerint talán nem is akar közelebb kerülni hozzá és az bizonyos bűnös szó indította el benne ezt az egészet, a; „Talán". Ám ekkor, mindkettejük mentsváraként megérkeztek a Cerasus-iak. Cseresznyevirág szirmok hullottak mindenütt és a levegő egyszerre fel is melegedett. Nem úgy, mint mikor Astrum érkezett, ez inkább érzelmileg melegítette fel a hűvösben álldogálókat. A szekerek cseresznyefafából készültek, így mindegyik fogat közül, ez a prefect büszkélkedhetett a legsötétebb színű szekerekkel. Ezt cseresznyevirágokkal és a fák leveleivel díszítették. A kocsit nagyra termett fehér hiúzok húzták, akiknek három bozontba végződött farkuk. És az emberek...egyszerűen csak gyönyörűek voltak. Mind a nők és a férfiak is. Általánosságban fekete hajjal és kék szemmel rendelkeztek, ám nagy ritkán felfedezhetőek voltak zöld szemmel megáldott szépségek is. Ruhájuk nem volt egységes, ám mégis különbek voltak, mint bármelyik provincia, mivel viseleteik mind növényi alapanyagokból készültek, azaz virágok szirmaiból, vagy falevelekből. A hajadon lányok kiengedett hajaikba tollakat és virágokat aggattak szabadon, míg a férjezettek már virágkoszorúkat tettek fejükre. Vállaikról selyem kendők hullottak gyengéd karjaikra. A férfiak inkább levelekből készítették ruháikat, de persze akadt pár, akik a színes virágokat használták arra, hogy viseletet készítsenek. Nadrágot viseltek, amik általában csak térdig értek, ám voltak idősebbek, akik már hosszú nadrágban jelentek meg. Hajukba ők is előszeretettel tettek mindenféle virágot, tollat, vagy leveleket. Többnyire alacsony termetűek voltak és mindannyian, kivétel nélkül mezítláb sétáltak. A párok, valamelyiküket a kezükben ringatva hozták be a kapun, majd mikor átértek azon, le is tették óvatosan a kézben tartott társat és kézen fogva indultak tovább, meleg mosollyal integetve a közönségnek. Itt mindenki ugyanazt a munkát végezte, még pedig a cseresznyefák gondozását és a gyümölcs szüretelését, de voltak néhányan, akik a sötét színű fából barkácsoltak. Épp ezért a szekereken kis bútorokat, tárgyakat hozták ajándékba, na meg a gyümölcsükből és annak virágjaiból készített ételeket, vagy szépségápolási termékeket szállították. A gyerekek előszeretettel osztogatták ezeket a szépségápolási termékeket és édes süteményeket a nézőknek.
-Jaj!-jajdult fel San, mikor valaki hirtelen ráesett és a mindketten a földre pottyantak. Jimin azonnal segített felállni az idegen fekete hajkoronájú emberkének.
-Nagyon sajnálom, nem akartalak fellökni, csak szerettelek volna megkínálni titeket a cseresznyés piskótámmal. Én készítettem és nekem ízlik, ezért remélem nektek is tetszik majd. Ezzel talán ki is engesztelhetlek titeket, nem igaz? Biztos fáradtak vagytok, hisz már a vége fele van a felvonulás, sokat állhattatok már itt. Elfogadjátok azért tőlem? Ha nem ízlik hozok másikat!-hadarta el gyorsan a vadul mosolygó Cerasus-i fiúcska. Olyan gyorsan és sokat mondott egyszerre a fiú, hogy Jimin és San alig bírta felfogni, hogy mit is mondott. San viszont nem csak emiatt nem tudott koncentrálni. A fiú, hosszabb éjfekete hajában cseresznyevirágok díszelegtek és ahhoz hasonló színű virágból volt ingje is, amihez kissé szokatlan módon, sötétzöld színű levélből pedig rövid nadrágja kapcsolódott. Karakteres arcát és éles állkapcsát kiemelte hatalmas mosolya. Kék szeme pedig úgy ragyogott a szépségtől és nyugodtságtól, hogy a rózsaszín hajú szíve egy óriásit kongott. Jimin, észre is vette, hogy a mellette álló szemei nagyra tágultak és olyan meredten nézte a mosolyogó fiút, mint aki életében nem látott még embert. Ez egy apró mosolyt csalt az arcára és hogy megmentse "barátját" beszélni kezdett helyette.
-Köszönjük, biztos nagyon finom a cseresznyés piskótád-mosolygott, majd elvette a fiú a kezéből az édességet. Kicsit oldalba lökte társát, hogy feléledjen és fogja el az ő részét is. Megrázta a fejét, majd kissé akadozva, de ős is a süteményért nyúlt. Ahogy elvette azt, véletlen megérintette a fekete hajú kezecskéjét, amitől nyelnie kellett egy nagyot. A szőke pedig szinte látta szikrákat San szemében.
-Ha nem bánjátok megvárnám a véleményetek. Ti vagytok az elsők, akiket megkínáltam-mosolygott továbbra is.
-Persze, semmi gond. Igaz, San?-kérdezte Jimin huncuton vigyorogva.
-Pe-persze!-dadogott kábultan. A szőke egy aprót kuncogott, majd beleharapott a finomságba. San is követte őt, majd szinte egyszerre hümmögtek fel kimutatva azt, hogy mennyire finom édességhez jutottak. A felvonuló kedvesen felnevetett és pirosló arccal nézte a két, békésen falatozó Celsitas-it.
-Ezt vehetem annak, hogy remek lett a piskóta?-húzogatta a szemöldökét játékosan.
-Igen, egy hatalmas igen!-falta jóízűen a szőke.
-Aranyos vagy, köszönöm!-mosolygott, majd óvatosan a vállára tette kezét. Jimin, hirtelen lefagyott. Eszébe jutott, hogy vele nem így szoktak viselkedni, sőt talán egy negyed órája hallotta meg először, hogy miért is kerülik az emberek. Összezavarodott. Ez a fiú miért ilyen kedves vele? Menekülnie kéne, vagy csak megijednie...ő miért nem teszi ezt?
-Hé! Szerintem is nagyon finom!-eszmélt fel hirtelen a rózsaszín hajú kissé dühösen, miután meglátta, hogy az idegen, Jimin vállára helyezte a kezét.
-Haha, neked is köszönöm-simogatta meg az ő vállát is kedvesen. San szíve össze-vissza kalimpált és érezte, hogy arca melegedni kezdett. Ilyet még sosem érzett...
-Te...te nem félsz tőlem?-kérdezte meg a szőke még mindig sokkosan. A válaszon elgondolkodott egy ideig a fiú, de aztán mosolyogva és gyengéden a szőkére pillantott.
-Van egy különös aurád, de nem egy rossz érzet alapján fogom eldönteni, hogy milyen ember vagy. Amíg nem tudok rólad, nem fogok ítélkezni-bólintott is mondata mellé, hogy kifejezze határozott állást a kérdést illetően. San és Jimin ismét egyszerre és ugyanazt reagálták. Eltátott szájjal meredtek az idegen fiúra, mert nem tudták elhinni, hogy amit a saját szemükkel és fülükkel érzékeltek, az a valóság volt-e.
-Nekem most viszont mennem kell, anyukám nem szereti, ha elveszem, nem szeretném, hogy aggódjon. Este a ceremónián találkozunk, igaz? Addig is élvezzétek a többi a prefect-et is, adok még egy kis édességet, sziasztok!-adta gyorsan át a süteményt, majd indult tovább a tömeggel.
-Aranyos, hogy ilyen sokat beszél-kuncogott Jimin, San-ra nézve.
-Az. Nagyon-sóhajtott fájdalmasan.
-Még a nevét sem tudom!-kezdett el pánikolni a magasabb.
-Este majd megkeressük, rendben?-mosolygott kedvesen. Kedve lett eljátszani a kerítőt, bár nem említette meg neki azt, hogy észre vette a fiún, mennyire is megtetszett neki a Cerasus-i.
-Tényleg segítesz?-kérdezte reménykedve.
-Persze! Minek nézel te engem?-nevetett fel hitetlenkedve.
-Köszönöm-mosolyodott el lágyan. Ennyi ideig tartott az egymásra neheztelés. Szinte el is felejtették a nemrég történt kellemetlen párbeszédet.
-Már csak három prefect van vissza. Várod őket?-kérdezte a magasabb.
-Még szép! Életembe ez az első felvonulás, amit látok-
-Tényleg? Eddig sose nézted meg?-
-Nem...tudod, barátok nélkül nem szerettem volna menni, a szüleim pedig valamiért nem szerették, ha sok ember közé mentünk-mosolygott szomorúan.
-Sajnálom...-nézett le a földre, hogy kimutassa tényleges sajnálatát.
-Ugyan-legyintett-Most legalább itt vagyok-mosolyát most már őszintén mutatta meg. Boldog volt. Igaz, nem olyan mértékben, mint a kis tudatlan mellett. Összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott a fiú. Nem rossz értelembe, félre ne értsed...egyszerűen csak fájt a szíve mikor rágondolt. Mert hiányzott neki. Hiányzott már csak a jelenléte, az, hogy beszéljen és a meséljen a fiúnak arról, hogy mi micsoda. És elakart veszni újból a szemébe, amibe igaz esetlenül, de olvasni tudott.
A távolba zene szólalt fel. Dallama a kedves erdei lények táncára emlékeztethette a legtöbbeket. A dalok mind a tüzet és Laicus-t dicsértették. De a közönség nem mindent értett tisztán, sőt néhány szó teljesen idegenül csengett. Aequor oris n prefect érkezett, ezt már mindenki sejtette. A sziget lakók, akik kissé elszigetelve éltek a többi provinciától. Éppen ezért a beszéd és azon belül a hangsúlyok, szavak, kicsit másképpen alakultak ki. Nyelvükben sokkal több ősi szó maradt fenn, amitől hanglejtésük is másabb volt. Ezt nevezték a köznyelvben a aequor-i tájszólásnak. A vízre, ami körül veszi őket, egy átokként tekintettek, hiszen erejük rendkívül gyengének látszott, köszönhetően az elemnek. Az itt élők igazán vallásosak voltak, rengeteg templom és egyházi fenntartás alá került intézmény is felfedezhető volt. Mindenünk volt a tűz, ez jelentette számukra a nagyságot, amihez hozzá akartak jutni. Háborúkba sose mutatkoztak meg, hiszen bármennyire is igyekeztek volna, tudták, hogy minden prefect-tel szembe a vereség elkerülhetetlennek látszott. És bár a víz, egy átok, egy szégyenfoltnak számított az életükben, mégis muszáj volt hozzá nyúlniuk ahhoz, hogy az életüket megkönnyítsék. Mivel a terület messze tartózkodott Abundans-tól, élelmük nagy részét otthon termelték ki, öntözéses földműveléssel. Kisebb dombjaikon, pedig szőlőt termesztettek leginkább. A szigeten való élet által a legkiválóbbnak számítottak a vízi közlekedést illetően. A háborús időszakokban gyakran adtak el jól felszerelt hadihajókat, így szerezve több pénzt és nyugodalmat, hiszen nem kellett félniük, területük nem szenvedett semmiféle csapást a csatázgatások alatt. Így nem véletlenül hajókat hoztak ajándékul a királynak. Ezeket persze nem a kis szekereken hozták, sőt nem is érkeztek sok kocsival, azon a néhányon pedig a nők és a gyerekek csücsültek. A hatalmas és fenséges hajókat, —melyeken az ősi írások és motívumok voltak felfestve, pirossal és annak világosabb árnyalataival— griff madarak szállították az égen. Az ősi álatok egyike, akik életben maradtak az évek során és alkalmazkodni tudtak a környezeti változások alatt. Igaz, egyedül a szigetet körül ölelő óceán az, ami életbe tartotta őket, hiszen a nagy szelek miatt, folyton hűvös a levegő. A griffek voltak a büszkeségeik. Miattuk látogatták sokat a kis elszigetelt világot. A világítótorony ezért nem csak a hajók útbaigazítását segítette, hanem itt közelebb kerülhettek a királyi madarakhoz. Szokásaik és gondolkodásuk kicsit másabb volt, nem voltak olyan szabad szelleműek, ez köszönhető volt a kemény vallásgyakorlatnak is. Ruházatuk ennek megfelelően réteges volt és szinte mindenüket takarta valami anyag. Ellentétbe a többi prefect-ával, a hajadonok haját vastag fehér, vagy narancssárgás árnyalatú díszes fejkendő takarta. A szimbólumok, mind arany színűként ékeskedtek, és a fejbúbtól indulva körben sorakozva díszelegtek. A megházasodottak egy átlátszó kendőt tehettek fejükre, melyet egy egyszerű és vékony aranylánccal tartottak ott. A mindennapokban is visszafogottan öltözködtek, ruháik egyszerűek voltak és nem rejtették el magukat benne, mint a viseleteiknél. A férfiakra a fekete ing és nadrág volt jellemző, a prefect Comes-e volt egyedül barna szettben. Úgy általánosságban egységeseknek tűntek ruháik. Egyedül a gyerekek voltak azok, akiken csak egy kötött fehér pulcsi volt az egyetlen hasonló ruhadarabuk. Őket nem ragadták be ezekbe a vallási szférákba, hagyták, hogy tanuljanak a világról a saját módjukon, egy bizonyos korig. 12 éves kort elérve viszont az iskolákba külön órákat tartanak a hitről és mellette a filozófiáról, könyv fejtéséről. Ezek mind Laicus teremtés történetéből indultak el, ugyanis a teremtő, nem hagyott magára semmit a kezdetekről szőtt könyvecskén kívűl semmit. (Infabre tartományba ezzel foglalkoznak a tudósok, a legfontosabb tudomány a filozófia és a természet felfedezése.) A közönségnek ezért is osztogatták a teremtés történet könyvét, melynek címeként, a vallási irányzatuk neve szerepelt: Deismus*.  És sokan kántálták a könyv prológusának első mondatát; Sanctum poetae nomen quod nulla unquam barbaries violavit.*
-Egyszerre érzem magam feszültnek és nyugodtnak. Összezavarodom miattuk-rázta meg a fejét San, hogy még inkább kimutassa zavartságát.
-Én nagyra tartom őket. Ők vannak a leginkább elzárva éltető elemünktől és mégis ők tisztelik meg a legjobban. Szerintem ez becsülendő, bármennyire is tűnhet túlzásnak-mosolyodott el kedvesen, ahogy beszéde közben egy ifjú kacagó Aequor oris n-i hölgyet, aki buzgón osztogatta a Szentkönyvet. Valamiért meghatotta és megihlette a kisasszony. Volt valami varázsa amitől egy különös érzés kerítette őt hatalmába. Azt hiszem engem is.
-De a zenéjük igazán szép, ez a hagyomány ide is visszatérhetne-nézte a kézi hárfázó kislányt énekelve játszani a hangszerével. A szabadság, amit San olyan nagyra említett...senkiben nem volt akkora, mint abban az ártatlan szeplős kislányba. És ezt Jimin tudta. Tudta, hogy ő volt a legszabadabb. És fájt a szíve, hogy ezt az eszmét a fekete hajúnak ilyen szinten meg sem mutathatja. Bele sem vezetheti. Ő sose lesz szabad. Mindig keresni fogják, feladni nem fogják. Mégis mit mutassak meg neked, ami elég szép ahhoz, hogy megérje látnod? Több szépség is az eszébe ötlött, de azt mind szerte fújta egy a háttérben történő esemény. De nem engedhette el Jungkook-ot. Mert a részévé vált, ő volt az, akinek a közelébe lehetett és ő volt az, akivel a zugba mehetett. A tudtunk nélkül alakult ki egy kapcsolat köztük, ami mind a zugban találkozott. Nem tudtak róla, de központi helyé és az érzelmeik otthonjává vált.
-Nagyon elmélyedtél, pedig jön az utolsóelőtti prefect! Montivagus!-mutatott a várkapu felé izgatottan San. A hegyen élő magas és ridegnek tűnő embersereglet. Ők éltek a legészakibb területeken, ezért haj színűk szőke, szinte már-már fehéren lógott ki a barna, vastag bundás sapka alól.
-Nagy szerencséjük, hogy tél van, mert másképp nagyon melegük lenne a viseletbe-jegyezte meg a magasabb. Igaz is volt. A hegyek között élő népeknél a leghidegebb a hőmérséklet. És a legveszedelmesebb ragadozók birodalma is egyben ez a terület. Néhány állatot a mai napig nem sikerült beazonosítani. Nem mindenki éli túl a ragadozók társaságát és a gyengített tűz erejük sem nagy segítség a védekezésben. Ezért sokat foglalkoznak fizikumuk fejlesztésével, akár a nők is. Mindennap felkészültnek kell lenniük az esedékes támadásokhoz. Ruházatuk, hogy beleolvadhassanak a fagyos környezetbe, kék és fehér színűek voltak, így az ellenséges állatok nehezebben vették őket észre, vagy könnyebben eltudtak bújni előlük. Nagy és vastag csizmájuk is segíti őket az elől, hogy elnyelje őket a hó-rengeteg. Ám ők sem vetik meg a szépséget és az elegáns öltözéket, bár ez leginkább a nőkre érvényes. Szeretnek kiöltözni és szép ruhákat felvenni, főként a falvak központjába. Olyankor jégből faragott ékszereket aggatnak magukra és a nők testre szűkülő, ugyancsak kékszínű fehér bundával ékesített ruhát vettek fel. A férfiak pedig lengébb viseletet húztak fel, izmos karjaikat általában szabadon hagyták. Háborúkba erőszeretettel hívták őket, ugyanis hatalmas és erős termetük miatt kitűnőek a közelharcokban, viszont ők nem szívesen léptek be a csatákba. Az ott élő emberek rendkívül békések és nyugodtak, egymásra sosem emelik fel hangjukat. A közösség a legfontosabb számukra, ezért is a falvak körökbe záródva helyezkedtek el, aminek a közepén különböző szórakozóhelyek épültek, ezzel is közelebb érezve magukat egymáshoz. Ha fogalmazhatok kicsit szlengesebben, akkor a legnyugodtabb extrovertált embereknek is nevezhettük őket. Izgatottságuk talán csak mosolyukban mutatkozott meg, vagy sok kérdésükben. Szekereket nem hoztak, ugyanis a magaslatokban igen nehéz a közlekedés még gyalog is. Így férfiak és nők egyaránt segítve egymást, nagy méretű kosarakban hozták a védő felszerelésüket és kemény, szinte törhetetlen eszközeiket, mint a balta és csákány. Zöld terület a falvakon túl nincsenek, így minden forrásukat a jégből és a bérceik ásványaiból nyerik ki. Illetve faragott kisméretű kőszobrokat is hoztak magukkal, hogy azt elosztogathassák a közönségnek. Jégből is szoktak szobrászkodni, ám annak ellenére, hogy Celsitas-ban is tél van, megolvadhatott volna a szobor.
-Ők egyszerűen csak aranyosak. Nem gondolod?-kérdezte Jimin. Olvadozott a szíve a sok nyugalomért, amit boldogságukban árasztottak.
-Aranyosak? Én kicsit azért félek tőlük. Nézd mekkora izmai vannak...és olyan könnyen fogja a kezébe azt a baltát! Ráadásul akkora az a balta mint én?!-hüledezett sokkoltan a két fiú mögött egy magas, narancssárga hajú aranyos arcú fiú, ijedten. Szépen ívelt nagy barna szemeiben őszintén lelehetett olvasni, hogy bár igazat mondott, de pimaszan eltúlozta gondolatait. Jimin már ebből sejtette, hogy játékos lelkületű fiúról lehetett szó.
-Ne is figyeljetek rá-legyintett az idegen fiú mellett egy szintén magas, fekete hajú fiú. Keskeny, szinte fekete szemei a mosolygástól még inkább összementek és aranyos nevető ráncok futottak végig szemei és orra körül. Mindketten hasonló fizikummal rendelkeztek; magas és vékony termet, szálkásan izmosak. Ezt leginkább mellkasukból lehetett kivenni. Fekete hajkoronájú ifjú talán egy pár centivel volt magasabb a barátjánál.
-És kérlek, az a balta maximum akkor lehet, mint ő-mutatott Jimin felé a fekete hajú, ám amint a mondata végére ért, kissé rémülten és gyorsan húzta vissza az ujját. A két idegen egy lépést hátrált is. A szőke tudta. Tudta, hogy megérezték rajta azt az aurát, ami akaratlanul szivárog belőle.
-Elnézést-hajoltak meg egyszerre.
-Hé, semmi gond! Ne ijedjetek meg tőlem, kérlek-mentegetőzött talán kissé erősen. A két fiú viszont nem tudta, hogy mit tegyen. Maradni akartak, ám féltek. És nem tudták pontosan, hogy mitől.
-Higgyétek el, a barátom ártalmatlan-mosolygott San bátorítóan és ami a leginkább jólesett Jimin-nek; határozottan. Úgy érezte, hogy a rózsaszín hajú komolyan gondolta azt, amit mondott. Ő tényleg ezt állította és nem csak feltételezte. És ezért annyira a barátjának akarta nevezni. Azt akarta, hogy úgy mutassák be egymást mint; Szerbusz, ő itt Jimin az egyik barátom. Magában még San hangjával is kísérte ezt a képzelgést. És már nem olyan különös módon, de Jungkook-kal is elképzelte ezt a szituációt. Ez...nem okozott neki akkor örömöt. Valamit hiányolt, vagy éppen túl soknak tartott abból a bemutatkozásból.
-Csak most értetek a felvonuláshoz?-kérdezte San és maga mellé terelte a két szinte egymásra csimpaszkodó fiúkat. Az idegenek pedig kissé félve, de csatlakoztak melléjük, így San mellé került a narancssárgahajú és Jimin mellé pedig a feketehajú. Nem volt sokkal alacsonyabb, mint San, ám az meglepte, hogy a két fiú bőven magasabb, mint a rózsaszín hajú.
-Igen, most tudtunk csatlakozni. Én Astrum-i vagyok, csak megvártam Yeonjun-t. Ő Aequor oris n-i-próbált felszabadultan, önmagához hűen beszélgetésbe elegyedni.
-És honnan ismeritek egymást?-kérdezte Jimin szégyenlősen. Nem mert megszólalni...félt, hogy valami olyat mond, amivel mindent elronthat.
-Ez a két prefect egymás szomszédja, édesapám pedig kereskedő volt a két provincia között. Én pedig a nyomdokaiba léptem, így naponta többször is átkelek a Linea-tengeren. A bolond pedig mindig velem tart-magyarázta meg és a végén pimaszul a barátja hajába túrt, aki nevetve hessegette el a kezét.
-Legközelebb nem engedem, hogy nálunk aludj-nyújtotta ki a nyelvét a fekete hajú.
-Szabad a nevetetek megtudnunk?-kérdezte San.
-Choi Yeojun a becsületes nevem, a barátomat pedig Kim Jungwoo-nak hívják-mutatkozott be a fekete hajú.
-Örvendek-mosolygott Jimin. Aranyosnak találta a két fiút, na meg nagyon helyesnek is. Szép párt alkottak, legalábbis ő biztos volt abba, hogy a két fiú közt szerelmi kapcsolat állt fenn.
-Szépek vagytok együtt-mosolygott és megpróbált hozzá határozottabb és legfőképpen barátságosnak tűnni. A két fiút bár elsőként kirázta a hideg a szőke hangjától, miután viszont realizálták amit mondott, egymásra néztek majd felnevetettek. A rózsaszín hajú talán még jobban meglepődött mint Jimin.
-Nem, még véletlenül sem a párom-hahotázott Yeonjun a másik nevető társára dőlve, aki talán még hangosabban és nagy beleéléssel kacagott.
-A legjobb barátom-mondta ki mosolyogva a fekete hajú, majd csitítatni kezdte a még mindig őrülten nevető Jungwoo-t. A szőke kezdte magát igen kellemetlenül érezni, amiért ennyire nevetség tárgya lett amit mondott. Bár nem akart ítélkezni. Biztos egy idő után vicces történetbe megy át ez az egész, ha már a sokadik embertől hallják ugyan azt.
-Ne félj, nem ti vagytok az elsők, őszintén már az a furcsa, ha valaki nem kérdezi vagy jegyzi meg-mondta könnyeit törölve Jungwoo. És kezdett elmúlni. Mint ahogy San is "mondta" az a különös érzet egy idő után eltűnik. Nem örökre, de elmúlik és ez volt a lényeg. Aki időt töltött vele megismerhette egy biztonságot nyújtó oldalát is a szőkének.
-És titeket? Hogy hívnak?-kérdezte Yeonjun.
-Choi San vagyok és-itt mintha egy kis szünetet tartott volna, hogy egy apró pillantásra Jimin kíváncsi és reménykedő szemeire tekinthessen. Ez pedig abban a pár másodpercben is megőrjítette a legalacsonyabbat.
-Park Jimin!-szólalt meg gyorsan. Nem...nem akart csalódni, nem akarta a talán hamis remény boldogító igéit hallgatni.
-Egész végig itt voltatok?-kérdezte a legmagasabb.
-Igen, Jimin-nek ez volt az első alkalma-mesélte kedvesen.
-És milyen volt? Csalódott vagy?-kezdte el faggatózni a narancssárga hajú.
-Ami azt illeti igen. Kellemesen csalódtam. Nagyon érdekes élőben látni ezeket és nem csak képekről-
-Hamarosan vége és jön majd a tűzbemutató est. Ahh már alig várom, éhen halok-fogott a hasára szenvedve Yeojun.
-Áh igen, már én is alig várom. Már korog a hasam-mondta együttérzőn barátja.
-Nem is tudom mit gondoljak azokról, akik most jönnek. Olyan...furcsák-mondta San zavartan.
-Ezzel egyet tudok érteni. De lehet amiatt is van ez, mert őket bélyegezte meg leginkább a Nagyfelejtés korszaka. Semmi emlékük, ezáltal viseletek sem maradtak fenn-gondolkodott Jungwoo.
-Megint ezen agyalsz Juwoos-sóhajtott a fekete hajú.
-Mert ez olyan amiről tudnunk kéne bármit is!-
-Nézzétek! Jönnek is!-mutatott Jimin a kapu irányába. Mindenki elnémult. Egytől-egyig, még az állatok is. Fekete felhők gyülekeztek és sötét ködbe burkolózva megérkeztek a birodalom legkülönbebb serege. Mindenki mosolygott. Kivétel nélkül. Fekete ruhákba érkeztek, amikben néhol-néhol egy két sötétebb színű árnyalat is feltűnt, mint a bordó, kék és a lila. Egyetlen egy dologban voltak kiemelkedőek. Feladat végrehajtásban. Bármilyen feladatot kaptak bárkitől, gond nélkül elintézték. Ebben lelték örömüket, de ez sem töltötte el szívüket boldogsággal. Sosem érezték magukat elégnek. Az életcéljukká vált szolgálni és azzal kiteljesedni. A megbízatásokban is azért voltak páratlanok, mert kiválóan hazudtak és vertek át embereket. Mindezt bűntudat nélkül, hisz elsősorban a boldogságot hajkurászták, azaz a küldetés elvégzését. A tömegnek életrajzokat osztogatta, hogy még több munkát és örömöt lelhessenek a világból, amiben mintha átok sújtva élnének. Bizarr és egyenes émelyítő volt, hogy ajándékba magukat hozták és nem volt semmi más, amit mutogathatnának. Még talán Requies prefect is jobbnak és becsülendőbbnek tűnt. Talán már mindenki azt várta, hogy vége legyen a felvonulásnak. Az étvágy, ami eddig kergette a két magas fiút, hirtelen átváltott hányingerré. És a közérzet is egyre csak romlott minél több ember haladt el előttük. Borzalmas volt...
-A felvonulás ezennel véget ért. Kérek mindenkit, hogy készüljenek fel és induljanak el a főtérre, ahol majd a ceremónia zajlani fog. A király parancsa-szólalt fel hangosan a kaputól sétálva Cardinalis comes-e. A négy fiú el is indult. Nem is tudták megszólalni ezek után. Csak reménykedtek, hogy hamarosan visszatalál hozzájuk a boldogság. Jimin menet közben megtorpant. Valaki őt nézte, érezte. Fülelni kezdett. Nem mert hátra tekinteni, hisz kitudja mi, vagy ki lehetett az, aki folyamatosan rajta legelteti szemét. Ám a kíváncsiság erősebb volt a félelemnél. Lassan, szinte centiket mozdulva fordult meg, hogy körbe nézhessen. És ekkor megpillantotta, megtalálta a szemeit. A barna boci szemeket, amikben most talán félelem csillogott. És a szőke csak suttogva ejtette ki rémülten a nevét:
-Jungkook-

*Deismus=deizmus. Az a fajta vallási irányzat, melyben Istent elfogadják, mint teremtő, ám úgy gondolják, hogy utána magára hagyta az embereket és a történésekbe nem szól bele. (Az én történetembe ez kicsit másmilyen lesz)
* Sanctum poetae nomen quod nulla unquam barbaries violavit=szent a költő neve, semmiféle barbárság sem sértette meg soha

Sziasztok kedvesek! Úristen, borzalmasan régen tettem ki részt! De ne aggódjatok, előre haladtam a részekkel így bátran bejelentem, hogy ezentúl 2 hetente fog érkezni rész, hogy véletlenül se maradjak le ismét. (Megeshet, hogy hamarabb is kiteszek majd, ha nem bírok magammal)

Fuh nagyon hosszú résszel érkeztem, remélem nem lesz unalmas ennyit olvasni. :'D Nagyon igyekeztem szép seregszemlét írni, szóval elnézést, ha nem sikerült olyan jól.

Mik a véleményetek az új karakterektől? És San-ról? Még ellenséges szereplő számotokra? Melyik prefect szimpatikus nektek? Mit gondoltuk róluk?

Remélem mind jól vagytok! Legyenek szép napjaitok és köszönöm, ha még itt vagytok és elolvastátok a történetet!^^♡