Merry Go Round of Life-Joe Hisaishi

Hangos kopogásra kelt fel a két fiú, mely szüntelen hallatta magát. Az idősebbnek egyből kipotyogtak szemeiből a reggelig fáradság morzsái és rögtön a szomszéd szobába sietett. Minden szó nélkül berontott oda, és amilyen gyorsan csak tudta kirángatta az ágyból a félálomba lévőt. Ismét csak csendre intette a fekete hajút, aki kezdte nagyon megutálni ezt a gesztust. Mindketten kilestek azon az ablakon, mely az erdő fele nézett. Nem nyüzsögtek a katonák, viszont a lakások ajtaja előtt többen is álldogáltak. Itt vannak... Az ajtót egyre türelmetlenebbül bántalmazták és kintről egy katona éles hangját is meghallották; "Ház kutatás, nyisson ajtót!" Cselekedniük kellett. Igaz, a fekete hajú hirtelen azt se tudta, hogy mit keres itt egyáltalán. Csak a feszültséget érezte, ami teljesen megzavarta őt, hisz semmi veszélyest nem látott vagy érzékelt. Úgy érezte, hogy a fülei minden apró neszre rosszul reagálnak, mert félni kezdett a hangoktól. Miért? Miért kopognak? Miért üvöltenek? A kinti zajokról nem is beszélve...sikítás hang, ajtó kopogások, csapódások. És ez a nyugtalanító aura, mely mindent eláraszt. Sehol nem találta benne a helyét. Megijedt és össze volt zavarodva, mint egy kisgyerek, aki hirtelen elvesztette a szüleit.
-Jól figyelj rám! Ki kell másznod az ablakon. Úgy kell tenned, hogy a katonák ne lássanak meg. Fuss be és rejtőzz el, menj a zugba. Ha minden rendben lesz, megpróbállak megkeresni. Gyorsan!-suttogta szépen lassan a szőke. Olyan nyugodtan tudta intézni felé a szavakat, hogy Jungkook képes volt egy kicsit is megnyugodni tőle. Pedig ha tudná, hogy mennyire aggódik és fél! A szőke hajú azonnal az ajtóhoz sietett, ugyanis már hallotta, hogy azzal fenyegetőznek a katonák, hogy betörik az ajtót, ha nem engedi be őket. Mielőtt kinyitotta volna, egy fáradt és álmos tekintetet vett fel álarcául, majd kinyitotta az ajtót. Három katona állt a ház bejárata előtt.
-Mi tartott ilyen soká?-kérdezte idegesen a legmagasabb közülük.
-Elnézést kérek, mély alvó vagyok-morogta a reggeli fáradságtól. Legalábbis azt akarta, hogy ezt higgyék, ezért így is írom le.
-Hogyan kell fel időbe a hétköznapokon?-
-Sok tűzzel-
-Gondolhattam volna...Beléphetünk?-
-Persze, jöjjenek csak-állt el az útból és engedte be a három urat. Annyira félt és annyira aggódott érte...hisz nem hallott semmit kintről, talán nem vették észre, vagy lehet, hogy még el sem indult, vagy legrosszabb esetbe nem értette meg őt. Mardosta a szívét minden rossz érzés és bár nem akarta, de muszáj volt a "betolakodók" után leskelődnie. Először a nappalit fésülték át, ami nem volt nehéz tekintve, hogy egy piciny lakásról beszélünk, kevés bútorzattal. Ezek után a konyhába mentek, ahol már rendesen átnéztek minden egyes szekrényt, polcot, de még a szemetest is. Az egyikük—akinek kissé kampós orra volt—az egész padlót megkopogtatta, hátha valami titkos lejáratott, vagy pincét talál, míg a másikuk—akinek hosszú haja majdnem eltakarta az arcát—ugyan ezt tette, csak a falakkal. Be kellett látnia, hogy precíz munkát végeznek, hisz tényleg minden helyet megfigyeltek és meglestek. Következett a fürdőszoba, ahol már nem voltak restek kérdezősködni sem.
-Miért van két fogkefe ki téve?-kérdezte a kampós orrú.
-Néha meglátogat az unokatestvérem Requies prefect-ából. Nem szoktam elpakolni-rántotta meg a vállát. Azt nem mondhatta, hogy nem rég volt itt, hisz akkor egyből gyanúsítottá válhatott a nem létező unokatestvér.
-Egy nap többször is átöltözik?-kérdezte a hosszú hajú.
-Igen, gyorsan izzadok-hazudott továbbra is. Mivel a kérdésekre kielégítő válaszokat adott, áttértek Jimin szobájába, ahol ugyan így, minden kis dolgot megfigyeltek. Bár kérdéseket nem tettek fel neki. Már szinte olyan dolgoktól félt, amikről nem is tudott. Teljesen kétségbeesett, mikor azt képzelte el, hogy találni fognak egy titkos lejáratot, holott ő egyáltalán nem készített semmi ilyesmit. Már nem tudta, hogy meddig bírja még az álarca ezt a nagy nyomást.
Majd elérkezett a vendég szoba, mely Jungkook szobájaként funkcionálódott titokban. A szőke rettentően megijedt, hisz tényleg nem tudta mi történhetett a fiúval. Továbbra sem hallott a néhány sikításon kívül más neszt, vagy nevet, mely ismerős lett volna. Talán még mindig ott van? Az lehetetlen, nem teheti ezt meg magával, sem vele. A másodpercek szinte óráknak tűntek, mikor az ajtókilincshez értek a katonák. Szíve a torkában dobogott és olyan imákat engedett meg magának, amiket csak a nagy papok olvashattak. Az ajtó kinyílt, majd mintha leleplezni készültek volna a katonák, berontottak azon.
-Ez kinek a szobája?-kérdezte a magas.
-A szüleimé volt, ma már csak az unokatestvéremnek adom, ha néha napján meglátogat-
-Akkor ezek az ő ruhái?-
-Igen, az övé. De néhány dolog még édesanyámé és édesapámé-
-Ez a ruha nem régen lett használva. Mikor járt itt az unokatestvére?-a magas merészen méregette ezzel a kérdésével. Teljesen meglepődött ezen és letaglózta őt a katonák észjárása. Olyan profi munkát végeztek, hogy teljesen kétségbeesett; hiszen olyan ügyesek, hogy ne találnának rajtam valami fogást?
-Talán 1 hónapja járt itt utoljára. A ruhát pedig én használtam. Az unokatestvéremen kívűl nincs más számomra, kérem ne kérdezzenek erről, mert nem csak én fogok zavarba jönni, ha tovább beszélünk erről, hanem maguk is!-hajtotta le a fejét félénkségét kifejezve. A katonák elhitték a szavát, így csak tovább keresgéltek. Jimin próbált az ablakon kilesni, hátha megpillantja a fiút valahol, de nem járt sikerrel. A kampós orrú, folyton figyelte őt és el sem nézett róla. Kezdte azt hinni, hogy talált valamit, esetleg gyanúsan viselkedett, ám mikor megszólalt, életében először megnyugodott a kérdést illetően.
-Nem maga az, aki a királyfival együtt hált?-
-Tényleg! Igazad van!-csapott a homlokára a hosszú hajú.
-De a menet leállt elég hamar, nem igaz?-nevetett gúnyosan
-Sajnos nem mindenkinek sikerül az, ami a legegyszerűbb egy férfi számára-rázta meg a fejét tettetett csalódottsággal a magas úr.
-Készen vannak?-kérdezte érzelemmentesen.
-Igen, gyorsan elmegyünk-nézett össze a kampós orrú a többivel, mire mindannyian nevetni kezdtek. Egyfolytában csak azt mondogatta magában; A hazugság nem szégyen, a hazugság nem szégyen! Azóta a nap óta hazudik mindenkinek. Azon a napom az élete a visszájára fordult. Szerelme elárulta, hazugságot terjesztett róla. Szülei nem sokkal később elhunytak. És az emberek mind kinevették és sugdolóztak körülötte, mint egy rossz viccen, egy szégyenen. És bár ismét megfeledkeztek róla, néha napján visszatérnek a gúnyok és megvetések, melyek mind megtévesztésen alapulnak.
-Rendben, akkor viszontlátásra uraim-bólintott, majd kijött a szobából, hisz kezdett összetörni az álarca. Muszáj volt legalább egy kis időre is megszabadulni tőle. Apró, alig észrevehető könnyeket engedett útnak, amiket szépen le is törölt, mielőtt végig folytak volna arcán. Mit tett, amivel ezt érdemelte? Akár a herceg ellen...teljes szívéből szerette és mindent megtett érte. Mindent, amit csak tudott. A sok hazugság, a kétszínűség. Teljesen tönkre teszi a lelkét. Sőt nem csak az övét! A kiskirály bűnös szívét csak még inkább beszennyezi! Éppen időben törölte le utolsó könnycseppjét, ugyanis a "vendégek" szállingózni kezdtek a bejárati ajtóhoz.
-További szép napot-köszönt el, majd meg se várva a katonák válaszát, rájuk csapta az ajtót. Kintről még hallott egy jóízű nevetést, ami csak méginkább szomorította szívét. Ám ezzel nem akart tovább törődni. Van más, akiért aggódhat, akinek az érzésein gondolkodhat. Ebben is "előny" számára a fiú, eltereli a negatív képzeteit. Levette pizsamáját, majd melegebbe öltözött, mert érezte, a tél még nem hagyta el teljesen Celsitas-t. Szépen és kimérten zárta be maga után az ajtót és elindult az erdőbe. Természetesen körbe nézelődött, hogy figyelik, ám nem látott egy ráfigyelő katonát se, így végül elnyelte őt az erdő sűrűje.

A fekete hajú, szinte azonnal tette is, amit mondtak neki. Olyan gyorsan futott a fák rejtekeibe, hogy az egyetlen ráfigyelő katona is egy állatként tudta beazonosítani. Mikor már úgy érezte, hogy elég messze menekült a várostól, megállt és lihegve a földre ült. Még mindig össze volt zavarodva és megint félni kezdett. Egyedül volt...sose érezte a magányt eddig. Határozottan félelemmel és szomorúsággal töltötte el. Nem tudta mit is tegyen, hogyan találja meg az utat a zug felé. Hirtelen abba is elbizonytalanodott, hogy láthatja-e még a picijét. Túl gyorsan történt minden és nem is értette. Miért kellett elmenekülni, Jimin miért nem jött vele? Azt mondta, megpróbálja majd megkeresni őt. Talán, ha ő is keresi a szőkét, akkor hamarabb egymásra találnak. Kétségbeesetten kezdte keresgélni a szőkét és közben minden egyes neszre figyelt, hogy ne eshessen bántódása. Persze kívülről annyi látszódhatott, hogy sétálgat, vagy talán úgy érzi, hogy  követik. Fejét kapkodta ide-oda, csak ennyi lehetett szembe tűnő. A dallam sem csendült fel és a suttogó hangocska is elkerülte. Hogyan találhatná így meg a titkos helyet? Annyira szomorú volt...rettenetesen érezte magát, szíve majd beleroskadt ebbe a hatásba. Megakart nyugodni, sőt hirtelen sehogy sem akart érezni! Csak abba az állapotba akart lenni, ami helyet jelölt. A zugban, Jimin-nel. Miért kell egyedül lennie? Talán mindig is magányos volt? És ez volt az első szálka gondolat, ami önmagától kérdeződött meg. Elméjén megnyílt egy rés, mely beengedett egy kusza felvetést. Tovább marcangolta magát, ezt az egyetlen kérdést rágcsálta és nem volt hajlandó ellépni mellőle. Egyedül rossz. Ez az apró gondolat annyi fájdalmat, szomorúságot hordozott magában, hogy kifolyni látszott rajta. Muszáj volt megállnia és a földre esnie, mert eszméjét veszítette a sok hullámzó érzés hatására. A picimet. Őt akarom. Már csak ez a két mondat foglalt helyet a gondolatai közt. Meg akart nyugodni és elfelejteni mindent, amit a szívében érzett az elmúlt percekben. Valami csiklandozni kezdte arcát. Egy könny volt. Sőt nem is egy! Sokkal több, mint tegnap. Arca továbbra sem változott, csak is könnyek csillogtak a szemeiben. Döbbenten tapintotta meg nedves kezét és újra összezavarodott. Sír? Tényleg szomorúság könnyek szöknek a szemeiből?
-Jungkook! Hála Laicus-nak! Úgy aggódtam-jelent meg hirtelen a szőke és térdelt le a fiú elé. Ám amint megpillantotta könnyáztatott arcát, ugyanannyira meglepődött, mint ahogy a vele szembe ülő.
-Te sírsz?-leplezni se tudta volna döbbentségét.
-Igen-válaszolta könnyedén, mellyel a régen várt melódia ismét szárnyra kelt, hogy a szőke fiú lelkét simogassa. Váratlanul és romantikusan az idősebb, a pityergő kezére fogott. Olyan kedvesen és elvarázsoltan nézett a fekete hajúra, mint még soha. A fiatalabb lélegzete el is akadt egy pillanatra. Óvatosan cirógatta ujjaival a fiú nagy kézfejét és mosolyával messzire űzte a magány érzetét.
-Bármi miatt is szomorodtál el ennyire...itt vagyok neked. Nem hagyom, hogy bántsanak-simított a fejére. Újra elvesztek egymásban. Szemeik szinte mágnesként tapadtak egymáshoz és az idő ismét nem létezett. Meg semmisült a kettőjük pillanatában, legyőzték a mulandót, az örököt, a megállíthatatlant. Mindkét fél mimikával akart üzenni a másiknak. Jimin azt, amit beszédben ki is mondott, Jungkook pedig...nos azt nem igazán tudom megmondani. Kusza gondolatati tele voltak a szőke fiúval és nem találtam ki belőlük. Mindenütt őt látta, ez pedig őrült módon tetszett is neki. Szépséges kábulatba ejtődött, szinte szédült a gyönyörűségtől. Dallam szólalt fel a távolba. Ezzel teljesen lerészegedett és teste minden pontja kocsonyássá vált. Hirtelen fülei is sípolni kezdtek, így muszáj volt behunynia szemeit. Ahogy tisztulni kezdett hallása, a dallam, mint tünemény énekelt. Olyan szavak csengettek ragyogva a zenében, amiket még a fiú is megértett. Újra hívogatta. Biztos volt benne, hogy ismét a titkos helyhez szólítja. A szőke kezét fogva feltápászkodtak. A fekete hajú körbe-körbe nézelődött és fülelt, hogy tudja merre kövesse a dalt. Az alacsonyabb megint láthatta, amint arcán kivetül az emberség. Határozottan így szeretett a legjobban elveszi arca tanulmányozásában.
Egyre ismerősebbé vált a hely, ahol haladtak. A fekete hajú izgatottan követte a dallamot és néha megpróbált vele beszélgetni is. Hangokat hallatott ő is, hátha válaszol valamelyik feltett kérdésre. A mellette ballagó pedig árgus szemekkel figyelte. Úgy érezte, hogy magával egy tündérrel van dolga, aki elvezeti őt meseországba. Mert határozottan ezt érezte. A biztonságot. Még a szülei mellett sem érzett ekkora hatású védelmet. Mintha neki lett volna...teremtve. Igen. Pontosan így érezte. Az, aki kedvesen a kezét fogja és édes kis hangocskákat enged megszólaltatni, számára lett teremtve, hogy óvhassa. És mégis neki kéne oltalmaznia. Egy cseppnyi keserűség suhant át a vérerein keresztül. Mert haszontalannak érezte magát. Miért akarja, hogy őt védje meg, mikor a fekete hajúnak van a legnagyobb szüksége az őrizetre?
"Megérkeztünk" hallotta meg suttogva a magasabb bársonyos hangját. Olyan hirtelen kapta fel a fejét és nézett az előtte lévőre, hogy majd hátra esett. Tudta, hogy ezt nem ő mondta. Tisztán hallotta a fejében, misztikus volt és egyben rémisztő. A sövény előtt álltak, amire Jimin, a nagy elmélkedések közepette fel sem figyelt volna, ha a gondolatai közt meg nem hallotta volna. Vajon tényleg nekem lettél teremtve?
-Ide találtál. Nagyon ügyes vagy!-szívesebben mondta volna azt, hogy káprázatos, ám tudta, hogy ezt a szót a fiú biztosan nem ismeri.
-Menjünk és maradjunk itt egész nap-mosolygott bájosan és összefonódott kezeiket kicsit megszorította. És bár nem tudta Jungkook, hogy mit jelenthetett ez a gesztus, mégis valami kedvességet nyújtott neki. Ő is mosolyogni akart az alacsonyabbra. Szépen és tündöklően akár egy csillag, de nem tudta megtenni, még nem.
Átléptek a sövényen és beléptek a titkos zugba. A helybe, mely egy állapotot jelentett. Egyből ellepte őket az eufória és a nyugodtság, amiből kiutat nem találtak, bár nem is kerestek. A kis tölgyfa és mellette a patak még inkább odavonzotta őket, így mellette telepedtek le. Itt, aligha volt szükség szavakra. A patak mellett ültek egymás mellett és csak kémlelték a környezetet, mely a saját történetét mesélte el susogva, búgva, ropogva. A szőke hajú óvatosan rápillantott a mellette ülőre. Az a nyugodtság, amit az arca mutatott, teljesen elvarázsolta. Nem volt félelmetes. Olyan baráti volt, amit még sose látott a fiútól. Nem volt mást tennie, minthogy vállára hajtsa a fejét. Úgy érezte, ez a pillanat most az övék, a kettőjüké. Az emberek, a hatások, de még az idő sem vehetik el tőlük ezt. A fekete hajú egy aprót megugrott, mikor a vállára nehezedett a picije feje. Ez is olyan gesztus volt, amit nem tudott mihez kötni, mégis melegséggel töltötte el. Ezért is hagyta, hogy Jimin ott pihentesse fejét és tovább figyelte a zugot, melyet életében először az otthonának tudott nevezni. Ebben a pillanatba tudta, hogy akármennyi rossz is fogja még érni, a most történtekért, megéri megszenvedni. Most élek. Elkezdődött. Valami merész és tudatos, melyben a résztvevők készen állnak a legjobbra és legrosszabbra egyaránt. Mert már tudta, hogy nem minden csillagos. Néhány sötét felhő eltakarja az eget éjszakánkét én nem engedi át még a fényük sem. És valamiért ezt gyönyörűnek találta. Nem volt tőle szomorú, vagy kétségbeesett. Várta a rossz eljövetelét, mert úgy gondolta utána csak boldogabb pillanatok érkezhetnek.
-Bárcsak örökre itt maradhatnák-sóhajtott fel a szőke hajú.
-Köszönöm, hogy itt vagy. Boldoggá teszel-motyogta kissé kásásan, ugyanis szemei le-lecsukódtak már. Jungkook szíve egy nagyot dobbant erre. Sose hallotta még senkitől sem azt, hogy miatta éreznének csillagosan. Hisz a boldogság az valami olyan, amiért megéri küzdeni, magadénak akarod, ám ugyanakkor megosztani másokkal, mert ez egy kincs, melyhez szorosan kapcsolódik a szeretet. És hogy a mindenből egy aprócska darabot adhatott a szőkének, a szíve olvadozott. Érezte, hogy kezei kellemesen remegnek az előbb elhangzott szavak hatására. Ő is akar mondani valami szépet! Valami olyat, amivel kocsonyássá válik a rajta szunnyadó fiú egész teste. El akarta varázsolni, le akarta nyűgözni.
-T...e va...gy a...z ör...ök-válaszolta nehézkesen. Még sose kellett romantikus dolgokat mondania. És hogy ez pontosan mit jelentett? Nos...több mindent is jelenthetett. Így rád bízom ezt, értsd meg úgy, ahogy te szeretnéd, mert ez túl szép ahhoz, hogy egyetlen jelentéssel bírjon.
-Tudod mi az örök?-kérdezte érdeklődve. Válaszul bólintott egyet.
-És vajon minden jelentését?-
-Ah...ogy é...n szere...t...né...m-mondta és közelebb engedte magát a szőke buksijához. Szemtől szembe kerültek, amitől egymás levegőjét lélegezték be. Mintha titkos ki nem mondott szavakat és óhajokat adtak volna tovább a másiknak, semmi jelentéssel. Ez mind csak képzelgés volt, amit egyre jobban formáltak valóságossá. Mert azt akarták, hogy valódiak legyenek, hogy minden titok értelmet nyerhessen és letudják azt olvasni egymásról. Nyitott könyvek, vakok számára. Pontosan így szemlélték egymást.
-Egyszer megértem majd, hogy nálad mit is jelent ez-suttogta a fekete hajú arcára. Le sem vette szemét a másikéról. A szépség, mely ezekben az időtlen pillanatokban történt, oly lassúsággal és érzelmességgel, melyet ma már senki nem ért meg, mélyen legyökerezett a tölgyfa mellé. És tényleg elkezdődött. Valami, ami a mindenből szakadt ki. Az már az övék. És maga Ardor sem részesülhet benne.
Most viszont váratlanul, a fekete hajú szakította meg a szemkontaktust. Visszahelyezte fejét a patak felé, ám továbbra is hagyta a szőke fejét a vállán. Ott a helye neki. És igen, többet nem beszéltek. Nem volt szükség rá. Mert tudták, hogy most csak ennyit kaphattak a másikból. És türelmesen vágyakozva várják, mikor is tudhatnak meg ismét apróságokat egymásról.

Sziasztok kedveskék! Nagyon zavarba érzem magam, mert ismét jó ideje nem volt rész :(
Tényleg sajnálom, főleg, hogy nem igazán vagyok megelégedve vele.

Remélem tetszett nektek ez a rész. Sok utalást rejtettem el benne—na nem mintha a többibe nem tenném—szóval ezt csak így megsúgtam, hátha kíváncsibbá tesz titeket ;)

Legyenek szép napjaitok és vigyázzatok magatokra! (っ^-^)╮♡