Cry for love-Baekhyun

Az elveszett fiú egyáltalán nem így tervezte a napját. Már eleve a sok gondolat és a jóleső ábrándok felkeltették az érdeklődését a különleges hely iránt, mégsem mehetett oda. Valaki kinn volt a szőkével, ezt ő is hallotta. Hallott egy kellemes női hangot. Tetszett neki a hang és kíváncsi volt, hogy milyen arc társulhatott hozzá. De a picije megparancsolta, hogy addig kell a szobában tartózkodnia, amíg ő be nem lép oda. Így hát semmiféle lépést sem tett az ajtón túl, bármennyire is akarta tudni, hogy hogy nézhet ki Jimin beszélgető partnere. Csalódott volt...amit ő persze nem tudott és megkérdezni sem tudta, hogy vajon mit érezhetett most. A szobájában alig volt valami, amit tanulmányozhatott volna. Búslakodva kellett várnia, míg az idegen elmegy. Bár igaz, tervezett hallgatózni, de ahogy eddig is tapasztalta, egy idő után fájni fog a feje a sok új és zavaros szavaktól. Érzett ő valaha ilyen emóciókat? Mikor a tömlöcben csücsült, sose érezte magát így...azaz csalódottnak. Sose, mert nem volt rá szüksége. Mert nem ő "irányította" az életet. Most, a szabadsága—ami még mindig szárnytalan—felülkerekedik rajta és a gondolatait, érzelmeit korlátlan útra engedi. Mert csak ezt tudja szabadon ereszteni. A jövőben járhat az utcákon úgy, hogy ne keresnék őt? Abba fogják hagyni és meg fognak feledkezni róla? Csak remélni tudja...hiszen ő az emberek mellett szeretne sétálni és beszélgetni velük. Egy olyan életet élni, mint egy normális fiatal felnőtt. Bár még ő sem tudja, hogy azt mit jelent, de bármivel is jár, ő foggal és körömmel ragaszkodik hozzá. Mert akarja, teljes lelkével. Ismét itt a minden. A mindent akarja tudni, mint ahogy azt eddig is említettem. Azt hiszem ez lenne a válasza, ha valaki megkérdezné tőle, hogy mi a kedvenc szava. A Minden. Azt a mindent, viszont nem kaphatja meg teljesen. Ő nem Laicus, ő nem érthet olyan dolgokat, amik már nem valóságosak...legalábbis nem annak tűnnek. Ilyen például az, hogy mitől érezzük magunkat boldognak, ha valaki gondoskodik rólunk. Jól esik, ez tény...de miért esik jól? Miért leszünk boldogok tőle? Mi emberek erre a kérdésre nem keressük a választ. Érdekel minket, de tudjuk, hogy választ erre nem kaphatunk. Jungkook viszont ezeket is tudni óhajtja. Nem tudja még, hogy nem mindenre van válasz. És ha ez kiderül lehetséges, hogy beleroskad majd. De ne szaladjunk még ilyen előre, hisz még a tüzét sem sikerült kibontakoztatni. Messze van, hogy még meg is értse az előbb említett "problémákat". 
Hallgatózni próbált, ám az ajtó remekül védte ki a hangok támadását. A sutyorgáson kívül nem hallott mást. Módfelett dühös volt, amiért neki idebenn kell lennie és nem mehet ki hozzájuk. Talán a beszélgető partnere elárulná, hogy itt van? Hisz soha nem is látta! Mit csináljon, mit csináljon? Itt olyan unalmas! Az ablakra fordította tekintetét. Merész ötlet, ami pont az unalmas ellentéte. Az unalom, ami eddig semlegesként viszonyult hozzá,—míg a börtönbe tartózkodott—most aktívan csatlakozott új érzéseihez. És nem tetszett neki. Ez az "akarni valamit csinálni, de az adott helyzetben nem tud mit tenni" teljesen kikészítette. Az ablaka egyre inkább csalogatta. Egy kapu volt, ami egyenesen a zugba vihette. Csak egy kislépés...

-Milyen témáról kell szólnia a projektnek?-kérdezte a szőke fiú érdeklődve.
-Szabadkezet kaptunk. Bármilyen kreatív ötletet beletehetünk, nem muszáj papirosra rakni és azt felmutatni, vagy Intercessor*-ral bemutatni-feszülten gyűrögette a szoknyája alját beszéd közbe. Bárkinek szemet szúrhatott a lányka zaklatott jelleme, éppen ezért a fiú a konyhába sietett minden szó nélkül és vizet töltött a vendégének. Reménykedett benne, hogy ez majd megnyugtatja és ellazítja egy kicsit.
-Tessék-nyújtotta át a poharat.
-Köszönöm...- motyogta, majd óvatosan elfogta vizet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel miután elemelte a szájától.
-Melyik irodalmi művészetet vagy művészt kedveled?-kérdezte Jimin kedvesen.
-Hát...szeretem Monare* műveit. Az "Önmagammal való küzdés a boldogságért" prózáját kifejezetten-mosolyodott el halványan.
-Igen, az tényleg nagyon szép. Sok elgondolkodtató kérdést tesz fel benne. Szeretem a költői kérdéseket-lelkesedett fel ő is.
-Melyik kérdés ragadt meg a leginkább?-kérdezte a lányka érdeklődve.
-"Miért vagyok magam ellen?
Miért maradok folyton egy helyben?"-idézett pontosan a műből.
-Na és téged?-
-"Tudom mi lenne helyes,
Miért választom azt, ami veszélyes?"-bazsalygott keserűen.
-Ez sokat elmond rólunk-mondta a szőke egy aprót felnevetve.
-Lehetséges-nevetett fel a lány is kedvesen.
-Nem is tudtam, hogy ennyire ismered az irodalmat-már egyre közvetlenebbül szólalt meg a lányka.
-Nagyon szeretem! Sokszor olvasok régebbi írásokat. A könyvtár egy eldugott részében egy nagyon érdekes verskötetet találtam a múltkori látogatásom alkalmával-mesélte izgatottan.
-Igazán? És ki írta?-
-Coeptus Res Gestae-
-Még sose hallottam róla! Melyik korszakban alkotott?-kérdezte lepetten Jia.
-Én se hallottam róla még azelőtt, hogy megtaláltam volna a könyvet. A köteten még a Nagyfelejtés korszak évszámai vannak bevésve a bőrkötésbe-mesélte izgatottan.
-Micsoda? De hisz ez hihetetlen! Ezt a könyvet csak bemutatnunk kéne projektként és egészen biztosan ötöst adna rá az öreg Tani úr!-ámult el a fekete hajú lányka.
-Hmm...Igazad van. Nagy homály fedi azokat az időket, legalább találtunk valamit, ami abból a korszakból való-egyetértését egy határozott bólintással is alátámasztotta. Az, az időszak nem véletlenül kapta ezt a nevet. Több mint 2000 évvel ezelőtt, mintha 100 év kiesett volna az akkori emberek fejéből. Emlékeztek a múltukra, de akkoriban 1174-et írtak és az utolsó "történelmi" emlékük még 1055-ben volt felidézhető. Pár ember akkoriban azt is állította, hogy valami eltűnt, ami eddig körülvette őket. De azt, hogy mi lehetett az, arra nem tudtak választ adni. Rengeteg kutatás zajlik a mai napig, hogy kiderüljön mi történhetett akkoriban, de eddig csak feltételezések és mesék születtek ezzel kapcsolatba. Jimin nem igazán foglalkozott ezzel a dologgal, mégis annyira meglepte, mikor egy 1080-ban írt verskötetre lelt, hogy alig tudta letenni miután megtalálta. Ebből azt tudta levonni, hogy nem lehet igaz az a teória, miszerint időkapszulákba rejtették az őseiket valami veszély elől. Csak néhány művet sikerült elolvasnia, ugyanis nehezére esett leolvasni a kézírást és a néhány régi szót, vagy fogalmat, amikkel még soha életébe nem találkozott.
-Már 3812-öt írunk és még mindig semmi érdekeset nem találtak. Miután megmutattuk Tani úrnak, lekellene adnod a királynak, vagy valami magasrangú személynek. Ez egy jó kiinduló pont és legalább mi már előre találhatunk valamit-mosolygott szélesen a lány a saját ötlete miatt.
-Jó ötleteid vannak-mosolygott Jimin kedvesen.
-Igaz?-kérdezett vissza nevetve. A fiú szíve egy aprót ugrott. Jia úgy beszélt hozzá, mintha a barátja lenne. Egyre bensőségesebbé vált a beszélgetésük és ezen a szőke nem tudott nem mosolyogni. Hihetetlen boldog volt, hogy a lány talán már elfogadta és lehet a barátja. Csak át ne verjen a reménykedésem!
-Nincs kedvem még több részletbe belekezdeni...nem gond?-kérdezte félénken a fekete hajú lányka.
-Nem, semmi gond. Kérsz valamit mielőtt elmennél?-kérdezte udvariasan.
-Egy pohár vizet elfogadnék, köszönöm-pirult el alig észrevehetőn.
-Már is hozom-mosolygott kedvesen, majd a konyhába indult, hogy újra italt töltsön Jia-nak.

Óvatosan felmászott az ablakhoz és az ablakpárkányon guggolt. Készült elrugaszkodni és olyan sebesen futni az erdőbe, hogy egyik üldözője se tudja utolérni. Unatkozott és közben mégis csak ideges volt. Nyugalmat akart magának, ezzel pedig semmi probléma nincsen. Az viszont annál inkább probléma, hogy így szeretne nyugalomra lelni. Veszélyes és kockázatos egyedül neki vágnia. Jimin egészen biztosan meg is ijedne, ha nem találná a szobában őt. De úgy hívogatja, annyira kíváncsi. Ugyan mit tudna ellene tenni? Mikor épp elhatározta magát, egyszer csak újra suttogni kezdtek körülötte. Tudta, hogy ki suttog neki. De nem értette, hogy mégis miképpen tudja vagy teszi ezt meg. Mégis miért pont most szólalt meg? Úgy sem fogja érteni miről sutyorog... "Maradj, kérlek" hallotta meg tisztán a szavait. Jungkook egész testén végig haladt egy kellemes borzongás. Libabőrös lett, amit a hideg miatt már többször is átélt, de ez...jó érzés volt és fogalma nem volt, hogy ez mitől lehetett. Szinte elvesztette az erejét egy pillanatra, így hátra esett, vissza a szobájába. Lábát fájlalta, ám hangot most sem adott ki. Megszokta, hogy a börtönbe a fájdalom semmi jelét sem mutatta. Akkor sem tudta, hogy miért tette ezt. Csak azt tudta, hogy lefoglalta és másra figyelt, minthogy az ütésekre fordította volna a figyelmét és jól is esett neki, erősnek gondolta magát ettől. Bár azt se tudta, hogy miért volt boldog attól, hogy erősnek érezte magát. Annyira sok volt a zavaros kép előtte. És a legtöbb kép mellett még zavaróbb volt a sok kérdőjel. Szinte látta maga előtt a dolgokat, melyeket már megszemlélt, ám nem tudta mik azok, vagy mire valók. Galéria szerűen felvoltak akasztva a képek a fehér falakon homályosan és a kérdőjelek eltűnésével látta csak tisztán a festmények jelentését( legyen az a festmény példaként szolgálva a fésű) És most sem tudta, hogy hogyan tüntesse el a suttogó hang elől a megannyi kérdőjelet. Pedig érteni akarta...Jimin miért nem engedi el őt? Egyáltalán ő az igazi Jimint hallja beszélni? Az lehetetlen, hogy más szólaljon meg. A fiú jól az eszébe véste a vékonyka hangot. Annyira nem érti, miért nem érti? Ez a sok kérdőjel zavarja, nem lát tőlük. Ő a kiállításra kíváncsi, nem pedig az azokat eltakaró bosszantó írásjelekre. Mégis marad és térdeit felhúzva kuporodik le az ágya mellé, ahova leesett. Mert a picije ezt kérte tőle és ő, hallgatni is fog rá.

A szőke fiú amint visszaért a lányhoz, meghallotta, hogy valami zaj szűrődött ki Jungkook szobájából. Sajnálatára a lány is felfigyelt rá és árgus szemekkel nézett az ajtó felé. A szőke tudta, hogy valami hazugságot kell kitalálnia, ugyanis a lány még mindig nem bízik meg benne.
-Bocsi, biztos nyitva hagytam az ablakot a szobába és valamit lefújhatott a szél-mondta, majd átnyújtotta a poharat.
-Oh, értem-válaszolta a lány lehajtott fejjel.
-Megnézhetem a kötetet? Azután már szerintem nem foglal zavarni-mondta kellemetlenül a lányka és még véletlenül se akart a fiú szemébe nézni.
-Persze, már hozom is-mondta, majd elindult Jungkook szobája felé. Félre ne értsétek, nem ott volt a könyv. Csak tudni akarta, hogy jól van-e a fiú és mi lehetett az a puffanó hang, ami a szobából szűrődött ki. Az ajtót úgy nyitotta ki, hogy Jia meg ne lássa a bent ücsörgő fiút. A sötét hajú azonnal felpattant a földről és a fiú elé lépett.
-Sssh-adta ki újra ezt a hangot a szőke.
-Jól vagy?-suttogta kedvesen.
-I...gen. Meh...etün...k a...z er...dőb...e?-kérdezte ő is suttogva. Még sose beszélt halkan. Nagyon furcsa volt, főleg a hangját így hallani. Mintha mélyebb lett volna és karcosabb.
-Csak egy kicsit kell még várnod. Aztán ígérem mehetünk-mondta, majd az ajtóhoz lépett.
-Maradj még egy kicsit-kérte, majd kilépett az ajtón és becsukta maga után. Szép lassan átsétált a szobájába, ahol az éjjeli szekrény fiókjából elő is vette a keresett tárgyat. Jungkook most még inkább maga alatt volt. Nem szeret várni, erre rájött az elmúlt percekben. Borzalmasan érezte magát és dühös volt az ajtóra, ami eltűntette a Jimin-t a szemei elől. Miért nem mehet ki? Ki az akivel a szőke beszél? Szeretne végre a picijével lenni és az erdőbe sétálni...csak ezt szeretné semmi mást!

-Itt is van-nyújtotta át a bőr borítású könyvet a lánynak. Óvatosan és ámulva fogta el a kötetet. Leplezni sem tudta volna a csodálatát a különleges tárgy iránt.
-De hisz ez nagyon szép-húzta végig ujjait a könyv gerincén. A bőr borítót gyönyörű zöld hímző minták borították, néhol arany színű bevonattal a zöld virágok porzói és körvonalaik. Az alján az 1080-as évszám díszelgett bevésve a borítón, a címe és az író arany bevonatot kapott. Coeptus Res Gestae: Sárkányok szíve voltam.
-Ez nagyon érdekes Jimin! Már alig várom, hogy beleolvassunk-lett izgatott a lány.
-Én is! Kicsit nehéz lesz, nekem csak az első hármat sikerült elolvasnom-vallotta be őszintén.
-És találtál valami érdekeset?-
-Azon kívűl, hogy gyönyörűek, nem igazán-mosolyodott el kedvesen.
-Hmm, majd biztos találunk valamit-bólintott határozottan.
-Nekem viszont ideje indulnom-mondta Jia, majd az asztalra tette a könyvet és felállt a székből. Jimin bólintott, azután az ajtóhoz kísérte a lányt.
-Köszönöm a vendéglátást-
-Igazán nincs mit, vigyázz magadra!-mosolygott őszintén a fiú. Integetve köszöntek el egymástól. Amint az ajtó bezárult, rögtön futott a fiú szobájához. Jungkook ismét gyorsan pattant fel a földről és most már egyenesen kilépett a szobájából. Dühös volt és már az sem érdekelte volna, hogy az a valaki meglátja őt. Szinte tajtékzott a méregtől és fel-alá sétálgatott a lakásban.
-Tudom, sajnálom! De nem láthatnak meg. Igyekszem vigyázni rád, de kérlek próbálj megnyugodni. Holnap nincs iskolám és az egésznapot a zugban tölthetjük-próbálta nyugtatni a felbőszült fiút. Megpróbált hallgatni a picijére, de valahogy nem akart csillapodni az idegessége. De ebben is volt valami jó. Most először volt igazán ideges és a szemöldöke ismét összeszűkült.

Intercessor: ez egy technika, amivel bemutatót tarthatnak az emberek. A tűzzel kapcsolatba lehet hozni a fényt és így a papírra fénnyel vetíthetik le a közölni kívánt információt. Kicsit könnyebben kifejtve olyan, mintha maguk a bemutatót tartó emberek lennének a vetítők vagy projektorok.

Monare: 2600-as években élt és alkotott híres költő.  (nem létezik, az én agyam szüleménye)

Sziasztok kedvesek! Ahh tudom ez nagyon gagyi rész lett és unalmas is, de higgyétek el, hogy nem közlök fölösleges információkat. Csak valahogy fel kell építenem a történetet, hogy majd nektek is kirajzolódjon valami a titkokkal kapcsolatba.

Mikor elfogjuk érni a 20. részt, kifogok tenni egy szótárat, ami az összes idegenszavat fogja tartalmazni, hogy ezzel is sejtessem a történet apró szálait.

Legyenek szép napjaitok és vigyázzatok magatokra, puszi mindenkinek (っ^-^)╮ 💜