Lovely-Billie Eilish

A szőke fiú idegesen sietett be a lakásába. A katonák hol létéről semmit nem tudott és ez egyre csak nyugtalanította. Lehet sejtenek valamit? Esetleg valaki megsérült a házban, vagy a katonák közül? Az órára pillantott, már így is késésben volt. A szíve viszont folyton azon volt, hogy a fiú mellett tartsa magát. A katonákat szinte elnyelte a föld, az utca is teljesen üres volt, mi van, hogy ha elkapják az üldözöttet? Viszont neki muszáj az egyetemre mennie. Orvosnak készül, ahhoz pedig sok mindent kell tanulnia. Eddig ez volt neki a legfontosabb, mostanra kezdett kicsit felborulni a fontossági sorrendje...és nem lehet tudni, hogy a jó vagy a rossz irányba. A fiatalabb semmit se sejtve lépkedett a nappaliba és a zugba történteken járt az agya. Nem érezte magát már annyira rosszul, inkább csak nem tudta, hogy mi volt az, ami hívogatta őt. Nem félt tőle, ezt az egyet tudta, de kicsit zavarta, hogy fogalma sem volt ki a dallam tulajdonosa. Megakarta tudni, ehhez viszont mihamarabb vissza kell mennie oda...
-Jungkook. Nekem mennem kell-mondta Jimin erőt gyűjtve magán. A sötét hajú elszomorodott. Jimin nélkül unalmas itthon lenni, a titkos zugba pedig nélküle nem akart menni. Kellett Jimin is oda, hátha könnyebben kitalálják ki—vagy mi—az, aki segíteni akar nekik.
-Ha kopogtatnak az ajtón, ne nyisd ki. Még véletlenül se. Ha beakarnak törni, akkor ugorj ki az én szobámba lévő ablakon, az egyenest az erdővel szembe van. Fuss és rejtőzz el-mondta aggódva. A fiú persze nem mindent értett meg. Például a "beakarnak törni" ismeretlen volt abból a megfogalmazásból nézve, amit a szőke akart közölni. De a lényeget felfogta, így válaszul bólintott egyet.
-Vigyázz magadra-mondta szomorúan, majd kilépett a házból és elindult az iskolába, ahova már egészen biztos, hogy késve fog érkezni. Kicsit megnyugtatta, hogy az utcákon megjelentek emberek, ám mind olyan rémülten néztek, hogy az ismét feszültté tette őt. Kétségbeesetten beszéltek egymással és mindenki sugdolózott. Próbálta kihallgatni, hogy miről folyhat az ijesztőnek tűnő dráma.
-Jimin!-kiáltotta San, a szőke mögül.
-Oh, szia San!-köszönt Jimin mosolyogva.
-Elképesztő, ami ma reggel történt, nem? Kicsit még én is megijedtem-mondta elképedve. Az alacsonyabb egyre idegesebben szorította a táskája pántját, ám kívülről az arcán próbált hasonló arcot vágni, mint a mellette lépkedő. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett.
-Túl sok mindent hallottam róla, mindenki máshogy beszélt a reggelről. Elmondanád nekem te mikként láttad?-kérdezte furmányosan. Valahogy megkellett tudnia, hogy mi is történt.
-Uhum, persze!-lelkesült fel a rózsaszín hajú.
-A katonák csak úgy semmiből figyeltek fel arra, hogy a Teneo te utcába az első ház égni kezdett. Persze azonnal mozgósították az összes vitézt a környékről, mert ez a tűz nagyon gyorsan terjedt. Elvileg a házon belül csak a konyhát érte el a vész, mert gyorsan cselekedtek. Viszont, ami a legijesztőbb az egészbe, hogy állítólag a házak Acauston-ból vannak építve, ami köztudottan az őskirályok által mesterségesen előállított éghetetlen anyag. Bár, ez csak egy szóbeszéd, hogy ilyen anyagból vannak a házfalak. Az viszont szinte biztos, hogy a megszökött rab hibája. A király a palotába hívatta az összes katonát az incidens után, hogy tanácskozásba kezdjenek. Annyira durva ez az egész! Ha tényleg igaz, hogy éghetetlenek a házak, akkor elképzelhetetlen, hogy mekkora erő birtokába van az az elszökött rab-mesélte el izgatottan, ám még is ijedten az előbb történteket. Jimin csak nézett ki a fejéből...legalábbis kívülről ez látszódott. Belülről fájdalmasan küszködött azért, hogy el ne ájuljon. Kétségbeesetten kereste a válaszokat még saját magában is és átkozta az eget, még véletlen Laicus-t is. Nem, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az ő tüze ilyenekre képes. Hiszen volt, hogy egy évre teljesen el is tűnt. Nem lehet igaz...nem ez mind egy hazugság lehet. Mégis micsoda ő abban az esetben, ha a ház fala tényleg éghetetlen? Próbált nyugodt maradni és tudatni magában, hogy ez biztos csak egy szóbeszéd, ám egyre jobban csak megijedt. Már csak azért is, mert így minden katonát ide vonzott... Tudják, hogy valószínüleg itt van Jungkook. Laicus, mondd mégis mit tettem?
-Remélem minél hamarabb előkerül...nem érzem magam biztonságba-mondta San és arcáról őszinte riadtságit lehetett leolvasni.
-És ha...nem a rab tette?-kérdezte Jimin óvatosan.
-Ez lehetetlen, hiszen senkinek nincs olyan nagy ereje. Még Yunho-nak se-mondta és mellé határozottan megrázta a fejét.
-De ha mégis?-kérdezte Jimin is határozottabban. San egy pillanatra megrémült. Jimin fojtogató aurája hirtelen erősödött fel, mintha ezzel sarokba szorítaná a fiút. Jimin olyan kiszámíthatlan volt, mint a tűz és mégis olyan gyenge, mint a friss hajtás. Ezért volt még San számára is kiismerhetetlen annyi idő után.
-Ha mégis, akkor is veszélyben vagyunk. Egy őrült gyújtogató van a környéken-mondta San komolyan. Jimin, ezen válaszon csak még jobban magába roskadt. Mégis mi a fenét képzelt? Nem lesz következménye annak, hogy ha ő felgyújt egy házat? Nevetségesnek gondolta magát és ezt az egészet. Olyan zavart és dühös volt, hogy képes lett volna egyenesen a király elé lépni és kiharcolni a kérdéseire a választ. Úgy érezte, hogy már nem csak Jungkook-ról szól minden, hanem részben ő is valahogy a részese lett. És lehet, hogy jól is érzi.
-Remélem bent nem fognak minket leszidni amiért kicsit késünk-terelt a szót és a kissé kínos csöndet San.
-Utálok késni én is-sóhajtott fel Jimin. Most először érezte azt, hogy a fiú barátként beszél vele és ez ebben zavaros pillanatban jól esett neki, legfőképpen a szívének.

Jungkook még az ablakon sem mert kinézni, sőt kerülte is azokat. Nem tudta, hogy visszatértek-e azok, akik üldözik őt, de nem akart kockáztatni. Ami a leginkább zavarta, hogy nem tudja mit érez most. Olyan, mint mikor Kegyetlen folyton elment mellette...de ez valahogy még annál is rosszabb volt. Akkor tudta, hogy Kegyetlen miatt érzi ezt. Most viszont a lebukás esélye miatt, ami már teljesen másképpen is hatott rá. Már nem érezte fullasztónak az érzéseit, már nem érezte úgy, hogy beléjük hal. Inkább...nem is tudom hogyan mondjam el. Elveszett volt, ami mindig is igaz volt rá. De úgy, hogy erről kezd tudomása lenni, máshogy kezdett viszonyulni ehhez az érzéshez. Nem érezte magát csillagosan, ám a börtönbe érzett emóciókat sem találta magában. Ez most sokkal másabb volt, mint amiket eddig valaha is megtapasztalt. És mint egy mentsvárként, lelki szemei elé került a zug. A titkos hely, melyre ha csak rágondolt, a lelke megnyugvásra lelt. A dallam—melyet még az erdőben hallott utoljára—egyszerre csak felcsendült halkan, ám most is másként zenget hangja. Nem hívogatta, sokkal inkább nyugtatta. Mintha vigyázni akart volna rá. Érezte, ahogy megszólította és mellkasát simogatta és ahogy a teste körül ide-oda szállingózott. És a zene lágy hangja között, apró suttogások zendét hallhatta. Ismerősen csengett fülében a selymes suttogó hangocska. Olyan halkan susogta, hogy csak annak dallamát tudta meghallani, avagy megérteni. Nem érezte zajosnak ezt a pillanatot. Bár egészen biztos volt abban, hogy valami baj lehet vele emiatt. Olyat hall, amit még a picije sem hallott. Magában—másképp fogalmazva—kezdte magát őrültnek tekinteni. Hirtelen a halk beszéd abba maradt és újra csak a zene édes hangját hallotta, ami most—ha lehetett—még nyugodtabban zenget. "Jungkook" hallotta meg hirtelen Jimin hangját, amint neki szólt. A fekete hajú lelkesen nézett körbe-körbe. Azt hitte, visszajött érte a picije és elviszi a titkos helyükre, ám csalódni kellett, a dallam súgta neki, hogy ez mind csak ábránd. Nem bánta, hogy csak ábránd volt. Valahogy közelebbinek hatott a köztük lévő viszony a fiatalabb számára. Magában hallotta, ahogy beszélt hozzá és kívülről hallotta ahogy a zene érzelmeket, az ő "nyelvén" szólva adott át neki mindent. Mindent, amiről tudott. A többi minden, amit nem tudott, azt maga a suttogó hang próbálta megértetni vele. Ne suttogj, így nem értem. Próbált szólni a fekete hajú, ám a picije nem tett semmiféle változást. Végül feladta a kérlelést és a kanapéra feküdt háttal, hogy jobban élvezze a zenei kavalkádot. Nem is sok idő után, lehunyta kissé könnyesedő szemét. Annyira a más világon járt, hogy észre se vette ezt a drámai fordulatot. Egy könnycsepp. Se több, se kevesebb. Végig hullott a fiú arcán, ami aztán a földdel érkezett és esett darabjaira. Akárcsak az általa felállított falak egy kisebb bástyája. Valami beférkőzött a ledöntött bástyán keresztül. Egyel közelebb került a szíve és az elméje felé is. Ám ez a valami ismét elakadt egy újabb várfalban. Valami, ami ismét csak a minden volt. Észrevétlenül jutott be és telepedett meg a várfal mellett, amin ismét csak beljebb készült haladni.

Jimin, az iskolában, a késésért nem kapott beírást. Minden figyelmét az órákra akarta szentelni, ám folyamatosan azon agyalt, hogy mi lehet a fekete hajúval. Vajon jobban érzi magát? Esetleg bajban van? Evett ma rendesen? És egyéb ilyen röpke kérdések uralkodtak elméje felett. Az ebéd szünetben erősen gondolkozott azon, hogy haza fut és megnézi, hogy minden rendben van-e Jungkook-kal. Ám, mikor indult volna, a rózsaszín hajú "barátja" leszólította őt.
-Jimin! Gyere gyorsan A katonák itt vannak és kérnek mindenkit, hogy álljunk eléjük. Az erdőben cipő lábnyomokat találtak és megpróbálják megkeresni ki járhatott ott-mondta idegesen San.
-Micsoda? Miért fontos ez?-kérdezte lepetten. Nem akart ránézni a cipőjére, amit elfelejtett otthon levenni... A félelem erősen úrrá lett rajta. Hallotta, amint azt parancsolja neki, hogy fusson és meneküljön el, ám ezt nem tehette. Valami mást kell kitalálnia.
-Lehet, hogy köztünk van a rab...vagy egyikünk a bűntársa, mivel 2 ember lábnyomát találták-mondta továbbra is ijedten. Jimin kissé meghátrált. Most mit tud tenni? Legszívesebben őrjöngött és kiabált volna, hogy Valaki mentsen meg! Nem akarom ezt! A hazug állarca, viszont sikeresen visszatartotta ebben. Nem hagyhatta, hogy meglássák azt az énjét, amit mindenki elől is próbált elrejteni...kivéve Jungkook. Előtte nem félt önmaga lenni.
-Gyere! Én is félek, de nem lesz baj-mondta San, majd a fiú csuklójára fogva kezdte húzni a főbejárathoz. Jimin engedte, hogy a fiú vigye őt. Nem is nagyon tudott a külvilágra figyelni, sokkal inkább azon agyalt, mikként tudna ebből kikerülni. A cipője tetőtől talpig sáros, ami azonnal szemet fog szúrna mindenkinek. Át kell húznia a testnevelésre használt cipőjét. Nem volt más megoldása.
-El kell mennem wc-re!-jelentette ki Jimin ijedten.
-Most? Nem tudsz várni?-kérdezte San lepetten.
-Nem tudok várni, tényleg nagyon kell-játszotta meg magát az alacsonyabb.
-Rendben, majd mondom, hogy mindjárt jössz, de siess!-mondta San, majd kisietett. A szőke hajú azonnal a szekrényéhez sietett, hogy átvegye a cipőjét. Kétségbeesetten hámozta le magáról a cipőt, amire már a sár rászáradt. Hála istennek nem potyogott le a cipőről egyetlen egy szem nedves föld sem. Amint felhúzta fehér cipőjét, indult is kifelé a főbejárathoz. Ám, ismét megtorpant. Mi van, ha a tornazsákokat is megnézik? Gyorsan kellett cselekedni, már így is túl sok ideig volt itt. A bűn tárgyat, egy nejlon szatyorba tette és ijedten nézett körbe-körbe. Hova rakja, ahol nem veszik észre? Úgy érezte magát, mint egy bűnöző...ami valamilyen szemszögből igaz is volt. Egy bűnöző, aki nem tett semmi olyat, amivel bűnbe eshetne. Ekkor, megpillantotta a szellőző járatot. Nincs más esélye, mint oda betenni... Azonnal odaszaladt, amit óvatosan felhajtotta, majd beljebb csúsztatva azt, lehajtotta és meg sem állt addig, amíg San mellé nem ért. A szíve hihetetlen gyorsasággal vert és úgy érezte, hogy talán így is fog verni a továbbiakban. Úgy rettegett, mint eddig soha. Ugyan mibe keverte magát? Csendült fel ez a kérdés. Nem érdekelte, hogy mibe keveredett. Akarta, hogy továbbra is mellette legyen az, akit megvédeni kívánt. Mert akármennyire rosszul is hangzik, amit gondolt, akkor is élvezte ezt a félelmet. Úgy érezte, hogy van értelme az életének és nem volt olyan magányos, mint azelőtt. Igaz, még most sem teljesen érzi azt, hogy van valaki úgy igazán mellette, de tudta, hogy van, akinek szüksége van rá.
-Park Jimin...gondolhattuk volna-forgatta meg a szemét az Archid. A fiú erre csak lesütötte a szemét. Inkább nem akart a szemébe nézni. A főparancsnok szemei pirosak voltak, mintha maga a tűz, de annál ördögibb fény csillant volna meg benne.
-Mindenki cipőjét körbe nézzük, ha nem találunk semmit, megnéznék a testnevelés cipőtöket is, persze azokat nem elemeznénk ki, csak megnézzük, hogy valakinek hiányzik-e. Ha esetleg valakinek nincs, az is gyanúsítottá válhat-mondta az Archid, mire Jiminbe még a vér is megfagyott. Nem keveredhet gyanúban semmiképpen sem. Úgy érezte, mintha a szívét vagy ezer késsel döfnék le egymás után. Talán úgy rettegett, mint eddig sohasem. Ezt a fajta félelmet nem kellett átélnie, ám most, hogy magáért is és valakiért is aggódik...ez a paranoia teljesen eluralkodott rajta. Mit tegyen? Mit tehetne most? A lábai a földbe gyökereztek, pedig egyre inkább közelebbinek érezte a lebukást. Valami Isteni csoda kéne, ami megmentheti őt, bár ebben erősen kételkedett. Mégis egy kis reményért fohászkodott Laicus-hoz. Valami történjen, ami megmentheti, ami ismét csak láthatatlanná teszi őt. Mert ő, egész életében egy árnyék volt, akit mindig a legrosszabbkor vettek észre. Talán túl nagy az, amit kíván, talán teljesíthetetlen. De ő akkor is követeli magának!
Mikor az egyik katona Jiminhez ért, akkor érezte magát igazán csapdában. A lehető legjobb hazudó késségét vette elő, amiért már díj járt volna színészkedésért. Kívülről teljesen nyugodt volt, belül majd megőrült a folytonos félelemtől és aggódásért.
-Emelje fel a lábát kérem-mondta a vitéz meglepően kedves hangnembe. Jimin nem tétovázott, azonnal felemelte a cipőjét, hogy még véletlenül se legyen gyanús.
-Rendben van. Nem sáros és nem is egyezik az erdőben lévő lábnyommal-mondta, majd tovább haladt. A szőke hajú ahelyett hogy megnyugodott volna, csak még inkább félni kezdett. Vissza kell tennie a cipőjét, a sárosat pedig azonnal le kell mosnia, nincs más választása. Mikor San lábbelijét is megnézték, egyszerre fordultak egymás felé. A rózsaszín hajú ezen elmosolyodott, míg Jimin igen meglepett fejet vágott.
-Szerinted be lehet már menni?-kérdezte San érdeklődve.
-Nem tudom, de már én is szeretnék bemenni-mondta sóhajtva egyet.
-Akkor megkérdezem-mondta a fiú határozottan, mire—ha lehetett—a szőke csak még inkább meglepődött.
-Elnézést! Nem lehetne közbe bemenni? Hideg van itt kinn-mondta a rózsaszín hajú és a hatás kedvéért, megborzongott a hideg levegőtől.
-Rendben, de menjenek a terembe rögtön!-adta ki a parancsot az Archid. Azok az emberek, akik kész voltak, vissza is sietettek az iskolába. Talán itt az esély! Lelkesült fel egy kicsit. Ám bent is elvesztette a reményét. Sokan sereglettek folyamatosan befelé, egy nyugodt perce sem lehetett anélkül, hogy ne botlott volna emberekbe. Dühös volt rájuk ezért, legszívesebben bezárta volna az ajtót, hogy több ember ne jöjjön be rajta. Most már fogalma nem volt arról, hogy mit is kéne tennie. Mikor egy újabb diák társa lépett be az ajtón, megelégelte és elindult kifelé. Tombolt lelke a minden miatt. Még a félelme is őrjöngött, nem tudta kezelni már olyan jól. Érezte, hogy szemei lángolni kezdenek, kezein érezte a bizsergető érzést, mely azért könyörgött, hogy "engedje szabadon a ketrecéből, ő ennél sokkal hatalmasabb". Észre se vette, hogy merre vitték lábai. Szekrényénél olyan könnyedén nyúlt be a bizonyítékért, mintha egyszerűen csak a könyveit vette volna ki. Mire észbe kapott, körbe nézett, hogy látta-e valaki. Mivel sehol nem látott embereket, sebesen kezdte levenni a cipőjét, majd azt berakta a testnevelés dolgai közé. Éppen időben, ugyanis lépteket hallott közeledni. Nem akart az illetőre még csak ránézni sem, hiszen ha látott is valami különöset a tetteiben, jobb ha nem látja meg az arcát. El is indult, mielőtt az idegen észre veszi csupasz lábait. A lábai ismét öntudatra kelve vitték a szellőzőhöz, ahonnan leemelte a szatyrot. Meg sem állt a mosdóig. Mintha a vért tisztította volna a késről, mellyel nem rég egy emberi életet tett volna tönkre. Egy bűnözőnek érezte magát, pedig az igazság ennek ellenkezőjét mutatja. Idegesen tisztította a sárral ellepett lábbelijét. És mint Arany János Ágnes asszonya, tisztán is koszosnak látta a tisztítandót. Bár ő fizikailag látta, hogy a cipője rendben van, lelkében érezte, hogy a nedves anyag rátapadt. Mindig is hazudott mindenkinek. De ekkora mocskos hazugságot még soha nem tett. Bensője döntésképtelennek látszott, hisz akarta és közben mégsem akarta, hogy ez megtörténjen. Bár egyre inkább kikívánkozott az akarat. Lopakodva indult vissza a szekrényéhez, majd azonnal betette a tárgyi bizonyítékot és miután körbenézett visszaindult a termébe. Szíve kezdett visszarázódni a normális kerék vágásba, bár még mindig ordított a félelme és bizonygatta, hogy "ebből még nagy baj lesz, majd meglátod!" Próbált nem foglalkozni vele és remélte, hogy senki nem látta meg őt...
Ám a fiú nem vett észre egy másik árnyékot. Egy embert, aki a tetteinek egy kis részét végig nézte. És ez a lélek ijedten nézett végig rajta, mert tudta, valami köze lehet a szökevényhez.

Kedvesek, megérkeztem egy újabb résszel! Hirtelen megtámadott az ihlet, így most hamarabb hoztam ezt a részt^^

Remélem tetszik nektek és nem unalmasak a részek. Hosszúra tervezem ezt a könyvet, így ha esetleg már untok valamit benne, akkor nyugodtan szóljatok.

Legyenek szép napjaitok és vigyázzatok magatokra  (っ^-^)╮💜