A luxus és a gazdagság teljes mértékben látszott az étteremről, amit csak egy bizonyos társadalmi réteg tudott megfizetni, viszont nehogy azt higgyék az emberek, hogy itt se voltak megkülönböztetések. A különböző csoportok itt is megjelentek, mint bárhol máshol; a gazdagok sok várakozás után az éttermi részben kaptak helyet, a milliomosokat szinte azonnal fogadni tudták, a milliárdosoknak pedig külön rész volt fenntartva, ahol bármikor étkezhetnek, mert a nevük ott virít a lapon, ahol számontartják ezeket a személyeket.

Hát milyen világban is élünk?

A milliárdosok szemében a náluk kevesebb vagyonnal rendelkezők nem is számítanak, pedig ők is nagykutyák a szegények szemében. Szóval igen, ha mások azt hiszik, hogy pénzesebbek között nincsenek megkülönböztetések, akkor nagyot tévednek, mert egymást itt kétszer annyira lenézik.

Viszont Darius Russel nevét bemondva azonnal az elkülönített részhez kísértek, ám a férfi, akin az idő alig látszott meg, még nem érkezett meg. Az órám képernyőrén idegesen koppintok egyet ismét megnézve az időt, de alig telt el egy perc az utóbbi óta.

A tizenöt perces késésre már a személyzet is felfigyelt, a pincér már másodszorra jön vissza az asztalhoz. Egy kedves mosolyt erőltetek magamra.

Kicsit se gáz a helyzet...

Illedelmesen visszautasítom a rendelést, a fiatal fiú leutánozza az előző mozdulatomat, majd nagy léptekbe visszamegy a helyére, ahol pusmogva beszélgetni kezd a másikkal. Biztosan nem én vagyok a téma, hogy buta lánykát felültették, és hogy nem tudja kifizetni ezt az öt csillagos éttermi árat, ahol egy víz – nézek az étlapra – tíz dollár?! Mégis honnan származott, a Mariana-árokból, vagy honnét a bánatból?

Nem is arról van szó, hogy nem tudom kifizetni, de azért egy kicsit legyünk már reálisak. Bizton állítom, hogy ez ugyanaz a víz, amit a boltokban egy dollárért megkapsz.

A személyzet ismét felém pillant, én inkább elbújok az étlap mögé, hogy ne lássam őket. A vendégek már biztosan engem figyelnek, ahogy egyedül ülve várok, egyszerűen érzem a hátamba fúródó pillantások, aztán meghallom a nevetést. Remek, még ki is nevettek.

Szégyenemben sírva menekülnék el a kínos helyzet elől, mert ha távoznék akkor fixen hazugnak gondolnának, amiért egy elismert férfinévvel akartam bejutni, de ha rendelek, akkor az milyen lenne? Már kétszer elküldtem a pincért, harmadszorra gáz lenne, hogy több mint tizenöt percembe telik egy nyomorult ételt kiválasztani, amit nem is kívánok annyira.

Vajon kiférek a mosdó ablakán?

– Aliyah – hallom meg nevem magam mögött, amire egy kő esik le a szívemről megszabadítva egy hatalmas nagy súlytól, ami miatt már könnyebben tudok lélegezni. – Bocsánat a késésért, de egy fontos telefonbeszélgetést kellett lebonyolítanom – szabadkozik Darius, Oliver apja, aki papíron a nevelőapám, bár vele sohase volt olyan jó kapcsolatom, mint Lorenzoval, de csak is a jogi procedúrák miatt van ez így.

– Én is csak most érkeztem – hazudom kedvesen, elhallgatva azt a negyedóra idegeskedést, ami miatt már őszülni kezdtem, akárcsak a férfi.

Darius leül velem szemben, a pincér azonnal hozzánk iramodik, de mikor meglát minket az arca némi értetlenkedésbe – talán undorba – fordul.

Mi olyan hihetetlen, hogy két ellenkező nemű, akik között korkülönbség van beül ebédelni egyet?

Az emberek olyan gyorsan tudnak ítélkezni, hogy megáll az eszem. Darius az apám lehetne, és nem, nem olyan értelemben, mint azokban a sztorikban az interneten... A szőr is feláll a hátamon, ha csak erre gondolok. Nem úgy nézek ki, mint akinek ilyen munkát kellene vállalni, hogy pénzt keressen.

Vagy mégis? – Futólag gyorsan végignézek magamon.

A fekete ceruzaszoknyám és fehér ujjatlanom nem erre utal. Talán a Ralph Lauren fekete-fehér kockás blézerem és szintén e márkájú táskám nem erre utal. Áldom az eget, hogy a fekete Yves Saint Laurent cipőmet nem látják.

Tudtam én, hogy nem leszek így jó, pedig abszolút hozom az elegáns üzletasszony stílust. De akkor ezek szerint mégsem...

A rendelést gyorsan leadom, míg Darius némileg hosszabb ideig bámulja az itallapot, hogy szakszerűen a megfelelő bort válassza ki. Kis töprengés után ő is végez, aztán a fiatal fiú kettesben hagy minket.

– Szóval... – kezd bele a velem szembe ülő férfi. – Hogy vagy manapság? Az iskola jól megy? – kérdez rá a dologra, mint aki már mindent tudna.

Egy hamis mosolyt küldök felé, de kár a gőzért, már tényleg mindent tud. A kérdésemre meg is kapom a választ, hogy miért is akart velem találkozni, aminek kicsit se örülök.

– Minden rendben van, köszönöm! Egy tantárgy kicsit gyengébb, de a többi jól megy – válaszolom tárgyilagosan, amire homlok ráncolva bólint.

Hogy én milyen rosszul hazudtam neki, de nem is mondtam annyira valótlan állítás, mivel a többi tantárgy lényegében rendben van, csak hát a biológia... Az mérföldekkel le van maradva a többitől.

Inkább a vízbe folytom a bánatomat, amit a pincér hoz nekem a borral együtt, amit Dariusnak önt ki, majd az üveget otthagyja az asztalon. Miért nem tudom borrá varázsolni a vizet? Azzal könnyebb el lehet felejtkezni a dolgokról.

– Igen, hallottam arról a biológiáról. De ne aggódj, még ki tudod javítani B-re, ha igyekszel.

A vizet majdnem visszaköpöm a pohárba, amint meghallom ezt. Oh, basszus, remélem, nem ittam le magam, hogy ezzel még jobban fokozzam a kínossági szintet, ami már így is kezd tele lenni. A számat megtörlöm a szalvétába, amit rendezetten visszarakok az ölembe.

– Hááát... Közelebb állok a bukáshoz, mint a jóhoz – nevetek kínosan, amivel csak még jobban hozom ezt a hangulatot.

Darius hátradől a székbe, és a pohárban lévő bort profin elemzi, az évek alatt gyűjtött tapasztalat ott fénylik a mélyzöld szemében. Várat, hátha megtörök és kitálalok neki, hogy kevesebb, mint két hónap alatt annyi esélyem van az F-ből B-t csinálni, mint a világbékére.

– Én úgy tudom, megvan a stabil C... – töpreng el, miután nem adtam meg magam a nyomásnak.

– Nem, sajnos nem...

Lehet, hogy szőke vagyok, de bolond nem. Tisztában vagyok a jegyeimmel és a képességeimmel, amit be is tudnék bizonyítani az órán, ha a tanár nem rühellne.

A férfi hirtelen rám pillant, szemöldökét szigorúan felvonja.

– Pedig de – jelenti ki határozottan mély hangon. – Hidd csak el!

Enyhén a fejemet rázom, de Darius kis kortyban megkóstolja a bort és azt nézegeti. Teljesen úgy viselkedik, mint aki nem akarja elfogadni a tényeket. Mint aki tudja, hogy meglesz az a B évvégére. Mint, aki...

Nem... Az nem lehet...

– Te lefizetted az iskolát? – kérdezem döbbenten, de sokkal inkább hangzott egy kijelentésnek.

– Nem – adja meg a választ, ahogy visszarakja a poharat az asztalra. – Nagyobb összeget adományoztam nekik, és úgy gondolták, a tanárod igazságtalanul és ok nélkül bánik veled ahogy.

Más szóval tényleg lefizette őket.

– É-értem. – A szó csak úgy kicsúszik a számon, de még ezt is képtelenségnek tartom, hogy valójában megtörtént.

– Biztosra állítom jövőre még a kiváló is meglesz – biztosít róla, de nem tudok örülni ennek az információnak.

Én önerőmből akarok jó jegyeket elérni, nem pedig pénzből. Így mit is bizonyítok? Hogy rendelkezem annyi dollárral, amiből bármit meg tudok venni?

– Na, ne búslakodj, Aliyah! – kérlel kedvesen. – Jót fog mutatni a jelentkezéseiden. Tényleg gondolkodtál már, hova mész továbbtanulni? Van pár protekcióm néhány borostyán ligás egyetemen...

– Köszönöm – találom meg a hangom –, de a tudásom alapján szeretnék bejutni.

Darius arca mosolyra fakad, már attól félek, hogy hangos hahotázni fog kezdeni.

– Természetesen úgyis felvennének, de egy kis ösztönzés sose árt – néz rám jelentőségteljesen.

Miért nem hisz bennem? Miért kellett mindig mindent pénzzel megoldani?

A gazdagok olyan könnyen kezelik a pénzt, hogy észre se veszik, ez káros és tiszteletlen másokkal szemben. Míg a szegények minden erejüket beleadva harcolnak, addig a pénzesek előveszik a csekkfüzetet és ráfirkantanak egy bizonyos összeget.

Én nem akarok csekkeket írni. Én tudom, honnan származok, és igenis meg akarok küzdeni azért az elégséges jegyért, még ha igazságtalan is velem szemben a tanár. De mikor is volt az élet igazságos...

Az órám hangos jelzéssel tudatja, hogy üzenetem érkezett. Most jövök rá, hogy elfelejtettem lenémítani azt a fránya készüléket. Csak egy pillantásra nézek oda, de a tartalma miatt majdnem hangosan káromkodok egyet:

Colten <3
ÉN MONDTAM, HOGY HAGYJATOK KI BELŐLE!!!
Oliver megtudta.
És dühös
NAGYON

Ezt nem hiszem el! Coltennek egy feladata lett volna, hogy hallgasson, de nyilván valamilyen hülye kifogassál mentett ki, amit Oliver nyilván nem hitt el. De mégis hogyan sikerült neki kideríteni, hogy hova is mentem?

– Minden rendben? – kérdezi Darius.

– Igen, csak... Oliver... – suttogom el a szavakat, mert érzékeny téma ez a családnak.

Darius aprócska mélabús mosolyt küld felém, amivel kimutatja, hogy a kemény külső mögött ott dobog az érző szív, ami nem fog egy hamar megszűnni.

– Még mindig nem akar velünk beszélgetni, mint három normális felnőtt ember?

– Még hallani se akar rólatok – árulom el az igazságot az ölemben lévő szalvétát piszkálva.

Az idősebb férfi torokhangon felnevet, vele ellentétben nekem fájdalmasan megdobban a mellkasom. Nekem sohase volt igazi apám, akivel veszekedni tudtam volna, akit rá tudtam volna venni, hogy játszunk valamilyen lányos játékot és satöbbi. Nekem csak Lorenzo volt, akivel nem tehettem meg, hogy neki állok veszekedni, inkább bebeszéltem magamnak, hogy én vagyok a hibás, mert nem akartam, ha rossznéven vennének valamit a részemről.

A hálatlan kis csitri – hangzik az idős nőihang a fejemben. Én nem akarok azzá válni.

– Olyan makacs, mint az apám volt – mormogja, és kortyol egyet a pohárból.

Sajnos nem találkozhattam Oliver nagyapjával, de rengeteg történetet hallottam róla. A fiú mindig imádattal beszél róla annyira, hogy olykor nekem is mosolyra fakad tőle a szám.

Nekem miért nem volt rendes családom, normális nagyszülőkkel? Én miért ezt a sorsot kaptam az élettől. Miért?

– Egyszer csak megbékél – biztatom őt, hangomat igyekszem szinten tartani, hogy az ne legyen elcsuklott.

Én nem ismerem az apámat, még az se tudom, hogyan néz ki, de Darius Russel a történtek ellenére nem rossz ember. Törődik a fiával, még annak ellenére is, hogy Oli nem hajlandó a szüleivel tartani a kapcsolatot.

– Azt kétlem. – A szomorúságtól szinte elhalkul. – Eladom a borászatot.

A szám kissé elkerekedik döbbenetembe, ahogy felfogom a szavak jelentőségét. A régi családi vállalkozás, amiből generációkon keresztül a Russel család tartott fent, egy kincsnek számít, és nem csak azért a minőségi és finom bor miatt, amit gyártottak. Ha Darius ezt meglépi azt Oliver ezt sohase fogja megbocsátani az apjának.

– Megveszem – jelentem ki gondolkodás nélkül.

Nem tehetek róla, de tudom, milyen mély sebet fog hagyni a fiú szívébe. Az egyik legjobb emléke, ami a nagyapjához kapcsolódik, amit nem hagyhatok, hogy végleg elvesszen. Egyszerűen képtelen vagyok végignézni, ahogy Oliver megindul a leejtőn, aminek a hegyét már sohase fogja megmászni. Ezt nem hagyhattam!

Darius gyengéden mosolyogva megrázza a fejét.

– Aranyos vagy, hogy törődsz a fiam érzéseivel, de már van rá vevő. És... – húzza el kicsit a szót. – Még ha van is rá pénzed, akkor Bridget és Lorenzo nem akarná, hogy erre költsed az örökségedet.

Tényleg nem. Ők már a vételi papírokat intézték volna.

Nem kevés összeget és részesedést hagytak rám a haláluk után, amihez semmi jogom nincs, és ami mind Coltent illeti. Viszont a fiú hallani se akar arról, hogy visszaadjam neki, így hát akkor már nemesebb célra költöm az összeget; segítek a családomon.

– Ezt nem teheted meg – szólok a szívemből remélve, ezzel sikerül a lelkére beszélnem legalább annyira, hogy elgondolkodjon rajta. – Oliver számára nagyon fontos ez...

– Akkor a fiamnak javaslom, hogy ideje lenne foglalkozni is vele. – Érzelem ittas hangon, előrébb hajolva közli velem. – Nézd, nem azért csinálom, mert ezzel szeretném büntetni őt, egyszerűen ez csak egy üzleti döntés. Van egy nagyobb lehetőségem, amihez kell a pénz, és biztosíthatlak róla, hogy jó kezekbe lesz a vállalkozás. Szóval – dől vissza székbe – win-win szituáció.

– Kinek a számára? – vonom fel a szemöldökömet, amire elismerően bólint.

Tudtam én, hogy más szemszögéből ez nem volt egy győztes helyzet, sőt... Egyenesen a legszívszorítóbb döntés volt ez.

– Okos lány vagy, Aliyah. A feleségem is megmondta, és mint tudjuk, neki mindig igaza van – mosolyog kedélyesen.

A felesége említésére hirtelen rájövök, hogy eddig nem is hiányoltam, pedig Mrs. Russel az a személyiség, akit nem lehet egykönnyen elfelejteni. Haját a mai napig az eredeti színére – szőkés barnára – festeti, ha észrevesz akár egyetlen egy ősz hajszálat. A titkos plasztikai műtéteknek köszönhetően éveket is letagadhatna, de ennek ellenére a kedves mosolyát semmilyen szike nem fogja tudni eltüntetni. Oliver kétségtelenül tőle örökölte a makacsságát és harciasságát, ami mögött egy törődő és empatikus lélek rejtőzik.

Egyszerűen imádom Oliver anyukáját, még ha a viselkedése olykor megkérdőjelezhető, de mindig mellettem áll. Még akkor is támogatott, amikor az történt velem már lassan két éve. Tőle vettem át a táskák és a cipők iránti szenvedélyemet, ő hozta be akkor a korházba minden szükséges szépségápoló terméket, amire szükségem volt, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy halott, aki szinte akkor voltam.

A sápadt bőröm és a sovány arcom látványát elűzőm a fejemből, ami nem egyszer kísértett a rémálmaimban, helyett inkább kérdezek:

– Tényleg, ő most hol van?

Darius megvonja a vállát, amivel már mindent értek. Egy aprócska mosolyszerűséget kényszerítek magamra, de még erre is alig vagyok képes.

– Ha jól rémlik, azt mondta, a Bahamákon tölti a hétvégét.

Mert a Russel család számára, mi se volt természetesebb, mint random másik országokba utazni. Én is szeretnék ilyen laza lenni, aki csak éli az életét nem foglalkozva mások véleményével, mert a felsőbb társadalomban lévők is pletykálnak, sőt... Ők még rosszabbak.

*****

Miután véget ért az ebéd, ahol úgy kellett leküzdenem a cézársalátát, még egyszer megpróbálkoztam, hátha Darius belemegy, hogy nekem adja el a céget, de hajthatatlan volt.

Pedig még fel is ajánlottam, hogy kétszeresét kifizetem akár most azonnal ahelyett, hogy még várna majdnem két hónapot míg a vevője elrendezi Európában az ügyeit, és végleg ideköltözik, de nem, ő inkább egy ismeretlennek adja el, mintsem nekem.

És mindezt el is kellene mondanom Olivernek, aki már így tajtékzik a dühtől, amiért titkon az apjával ebédeltem. Akkor ehhez mit fog szólni? Jobban járok, ha elhallgatom előle, de a lelkiismeretem nem engedi ezt, hiszen hogyan fogok minden áldott nap a szemébe nézni, mialatt tudom, hogy az apja bármikor összetörheti a szívét. Már megint...

Erre képtelen vagyok, ezért is lassan közelítem meg a hátsó udvarban kialakított tűzrakó helyet, aminek fényét már a házból ki lehetett szúrni. Mintha mezítláb forró, szöges talajon járnék, annyira el akarom kerülni a lehetetlent.

A betonból formált félkör alakú hely puha párnákkal biztosította a kényelmességet, ahol Oliver is ül. Zöld szeme ég, ahogy merengő arcát a tűz táncoló lángja világítja meg, mi mögött a múlt emléket igyekszik felidézni. Vagy elfelejteni. Nem tudom megmondani, mimikája kiismerhetetlen és sötétbe burkolózó jelenleg.

A pár lépcsőfokon lemegyek, ami egy a kis vájatba vezet, ahol a kiülő rész van. Teljesen olyan, mintha elnyelte volna a talaj. Tökéletes olyan alkalmakor, mint ez, amikor valaki el akar menekülni a világ elől.

– Szia – suttogom, amire csak egy pillantásra méltat. – Tessék – nyújtom át neki az üveg bort, amit piros masnival díszítettem.

Elsőként az üveget tanulmányozza, ami a családja egyik terméke, aztán felnéz.

– Honnan vettél alkoholt?

Orcám egy pillanatra felgörbül, mikor rájövök, hogy sikerült meglepnem egy kicsit.

– Nem csak nektek volt hamis személyitek fiatalon. – Oliver szemöldöke épphogy megmozdul hitetlenségében. – Jó... A szekrényből vettem ki, de hé, értékeld az erőfeszítésemet, mert a masnit én vettem rá!

Szája széle megrándul, de gyorsan korrigálja a pókerarcát. Az üveget kiveszi a kezemből, amit a földre tesz. Leülök mellé a padra, a lábamat felhúzom, és várom, hogy ki fog megszólalni elsőként. A tűz melege pont jó hőmérsékletet ad számunkra a hidegebb éjszakán, de ennek ellenére érzem a jeges szorítást a mellkasomban, ami egyre jobba megdermed.

– Ne haragudj! – török meg. – Elismerem el kellett volna mondanom, hogy apáddal ebédelek, de... – Elnémulok egy pillanatra, hogy megfontoljam a következő szavakat. – Oliver, ennek már lassan nyolc éve...

– Van, amit nem lehet könnyedén elfelejteni – szakít félbe durván. – És neked ebbe semmi beleszólásod sincs!

– Talán – ismerem el. – De neked se.

Oliver égető pillantása jobban megsebez, mint a parázs.

– Miattuk kellett eljönnöm otthonról.

– Nem, a makacsságod miatt jöttél el otthonról.

Erőltetetten és gúnytól csöpögően felnevet.

– Te nem tudod, milyen abba a házba élni.

– Tényleg nem. – A hangom durvaságtól cseng. – De azt tudom, hogy milyen olyan helyen élni, ahol gyerekként órákra egyedül hagynak, ahol az anyád inkább átvisz a szomszéd házba, hogy az újabb gazdag pasijával találkozzon. De volt olyan is, ahol letagadta a gyerekét, mert a csávó nem szerette őket... – halkulok el a végére.

Ha választanom kell, akkor egy percig se kételkedek, hogy a Russel házban sokkal jobban szeretnek és tisztelnek, mint anno anyámnál. Oliver nem is tudja, hogy vannak gyerekek, akik még ennél is rosszabb helyzetbe vannak. Akik az utcákon élnek, mert nincs otthonuk vagy valamilyen fedél a fejük felett, ahol legalább addig meghúzzák magukat, míg esik az eső.

Aztán itt volt Oliver, aki amiatt panaszkodott, mert a szülei hoztak egy döntést, amivel nem ért egyet. Mert bármennyire is fájdalmas neki ezt végignézni, őt sohase rakták volna ki a Fost család kapujában.

– Ezt nem tudtam – szól halkan egy idő után. – De akkor is...

– Téged szeretnek a szüleid. És szeretnék, ha tartanád velük a kapcsolatot.

A férfi lemondóan a fejét rázza, ahogy Darius is tette az ebéd során.

– Apám miatt nem jött össze az egyik európai üzlet. Elhappolta előlem ezzel is bizonyítva a fölényességét és a dominanciáját felettem. De tudod mit? – fordul felém teljes testtel. – Tegye csak! Én nem fogok neki behódolni. Vezesse csak el egyedül a borászatot.

A vonásaim ellazulnak. Tudom, hogy hallani se akar felölük, de bármennyire is fájdalmas ezt már végképp nem tudom elhallgatni előle. Miért bántom azokat, akiket szeretek?

– Eladja a borászatot – árulom el neki.

Oliver arcán most először látok bármilyen érzést a mai nap folyamán. Csalódott. A darabokban lévő lelke porrá alakult, ami hamarosan fallá képződve végleg kemény, áttörhetetlen kővé formálódik.

– Nem meglepő... – forgatja a szemét.

– Sajnálom. – Kezem a vállára teszem, ezzel is kifejezve a támogatásomat. – Próbáltam én megvenni, de...

– Nem! – harsan fel hirtelen, és lesöpri az érintésemet magáról. – Felejtsd el, hogy akár egy centet is adsz neki!

– Oli, tudom, milyen fontos neked ez...

Emlékszem, még mesélte, hogy mindent a nagyapjától tanult, amit csak ezzel kapcsolatban tud. Ő volt számára a mester, Oliver pedig a fiatal tanítvány, aki a termést ette, mialatt a földeket járták. Miután a nagyapja eltávozott minden odaveszett. Egyedül csak ez maradt meg számára, viszont most már ez is másnak a kezébe kerül.

Oliver feláll mellőlem, a bort felveszi a földről, aztán visszaindul a házba.

– Oli... – kiáltok utána, és azonnal a fiú után iramodok, de a nagy lépteivel nehezen tartom a tempót.

– Jól vagyok, Aliyah – válaszolja hátra se nézve.

Nincsen jól, amit nagyol jól tudok, de mit is tehetnék, ha ellök magától? Hiába akarok segíteni neki, ő csak menekül, amíg a falnak nem ér, bár Oliver Russelt ismerve ő még a falat is kivésné, hogy tovább rohanjon a végtelenbe.

Amint a házba érünk azonnal az emelet felé iramodik, még Colten szavaira se áll meg. Tehetetlenül lefékezek a lépcső aljánál, mintha egy piros vonal jelezné, hogy ezt most ne tegyem.

Én ezt nem így akartam, csak segíteni szerettem volna! Miért nem segíthetek? Én csak jót akarok, remeg meg az ajkam. Én senkinek se kellek.

– Hé! – Colten lágy hangjára még jobban elgyengülök, olyan selymes és lágy. – Jól vagy?

A testemet erőszakkal kell rávenni, hogy egy apró, erőtlen bólintásra hajlamos legyen. Össze kell szednem magam, mert ha most neki állok sírni Colten itt marad velem – ahelyett, hogy most a barátját támogatná – és még a sminktől maszatos és puffadt, vörös arcomat is látná.

– Jól leszek – biztosítom róla, noha alig hiszek az elhangzott szavaknak. – Menj utána. Neki nagyobb szüksége van most a társaságra.

Colten bólint. Az első fokra fellép, azután lassan, szinte nehezen teszi meg a másodikat, mintha láncok tartanák vissza. Imádkozok, hogy ne nézzen hátra, csak menjen felfelé engem egyedül hagyva, de pont az ellenkezője történik. Megáll, majd hátranéz egyenesen rám.

– Mi az? – kérdezem tőle ingadozó hangerővel.

A korlátot megszorítja; az üvegen otthagyja az ujjlenyomatát, amit majd sürgősen le kell takarítanom.

– Nem akarlak itt hagyni, hogy azt érezd, el vagy hanyagolva. – A szemembe nézve mondja a szavakat.

Utáltam, hogy ennyire egyértelmű a dolog. Én tisztában vagyok vele, hogy nem hanyagolnak el, és igen, örömmel mondanám neki, hogy most az én lelkemet ápolgassa a legjobb barátja helyett, viszont ezt nem tehetem meg. Olivernek most nagyobb szüksége van Coltenre, mint az én problémás fejemnek.

– Meg leszek, Colten, ne aggódj! – Erőltetetten rámosolygok.

Colten vonallá préseli az ajkait tanakodásában.

Kérlek, csak most ne legyél velem! Eddig olyan jól bírom.

– Menj már! – utasítom, mint egy igazi háziasszony, amire Colten szája megrándul jókedvében. – Ha végeztél Olivernél, és ha van kedved, akkor utána beszélgethetünk.

– Mindenképp, hercegnő. – Kezét színpadiasan a homlokához emeli, aztán játékosan tisztelegve otthagy engem.

Apró mosollyal figyelem, ahogy a folyosóra befordulva eltűnik, aztán hamar úrrá lesz rajtam az üresség. A konyha felé akarok menni, de lépni már nem lépek oda. Helyette a szobám biztonságot nyújtó birodalmába megyek, ahol a hercegnőt meg fogja védeni a vár fala, ha már a herceg háborúba ment.

*****

Sziasztok! <3

Remélem, azért még megmaradtunk egypáran a hosszú kihagyás után, ami igen, megint az elbizonytalanság miatt volt. ^-^"

Kaptam jó néhány kommentet (amire ígérem, egyesével válaszolni is fogok!), hogy abbahagyom-e stb. és a válasz még mindig nem (bár néha elgondolkodom rajta, mert rossznak érzem, amit csinálok ^-^"), mert ha valamibe belekezdek azt végig is fogom csinálni, és bízzatok bennem: Aliyah és Colten még sokáig fog vendégeskedni. :D

Köszönöm szépen, hogy olvastál, csillagoztál, esetleg kommentben megírtad a véleményedet! <3

A KÖVETKEZŐ FEJEZET TARTALMÁBÓL...
Amerika Kapitány vs Vasember? 

Tiktok: julia_pataki
(Hetente videók az új részekből/más történeteimből)

Instagram: p_julia_99
(Minden fejezethez készül egy montázs/a sztorikhoz lévő saját szerkesztések)