– Idióta! – dobja Emily Oliver fehér felsőjét a tulajdonosához. – Lesokkoltad szegényt.

Oli szórakozott mosollyal az arcán figyeli, ahogy a ruha a földre hull, amin... egy kávéfolt van?! Nem tudom, melyiken lepődők meg jobban, hogy Oliver mosolyog, vagy hogy Emily ígéretéhez hűen tényleg leöntötte őt.

– Azt hittem, kimosod majd – néz fel Emily-re, akinek a lapos szemei mögött a harag lángja csillog. Már előre rosszat sejtek...

– Mossa ki anyád! Nem vagyok a cseléded.

Ja, gondoltam...

Oliver arcáról leolvad az a mosoly, amiből jeges, kemény pillantás formálódik, amit már megszoktam tőle. Nem válaszolt semmit se, helyette sarkon fordulva, nagy léptekkel iramodik a konyha kijáratához, ahol én is állok.

– Nem úgy... – Próbálkozok enyhíteni a dolgot, de helyette egy széllöketet hagy maga után távozva a társaságunkból.

Remek! – sóhajtok fel. Én meg már azt hittem, hogy ez egy boldog, nyugis nap lesz.

Beljebb lépek a helyiségbe. Miután lerakom a táskámat, azonnal felveszem a földön lévő ruhát. Pedig esküszöm, megneveltem őket, hogy nem hagyjuk a ruhákat össze-vissza, hanem a szennyesbe dobjuk. Vagy legalább mellé... Én már az apró lépéseknek is örülök.

A mosószobába viszem, ami a konyha oldalából nyílik, pontosabban a hűtő és pult között. A fehér tolóajtót elhúzom, az automata világítás rögvest felkapcsol, amint belépek.

A törtfehér falakat szinte beteríti a világoszöld színű szekrények. Kettő-kettő mosógép és szárítógép helyezkedik el szemben, ami felett szekrények vannak, ahol a mosószereket és az egyéb dolgokat tároljuk. A pultba épített csaphoz megyek, és gyorsan beáztatom Oliver kávéfoltos felsőjét, amit aztán a fiú szennyeskosarába dobok. A négy kosarat elnézve ideje lenne neki állnom mosni, mert már szinte mindegyik tele van, és akkor még ne is beszéljünk a fürdőszobába lévő szennyesekről.

Magamba gyorsan fel is jegyzetelem, és kimegyek.

Visszamegyek Emily-hez, mert most már tényleg érdekelne az egész történet. Ahogy meglátom a lányt a konyhaszigetnél ülve, aki a cigisdobozát szorongatja, egyből rászólok:

– Felejtsd el! – mondom neki, amire rám kapja a fejét a telefonról. – Kimész a teraszra, mert a fiúkat se engedem, hogy bent cigizzenek.

Pufogva feláll a bárszékről a dolgait a kezébe véve.

– Oké, anyuci! – mondja flegmán majd a nappalin keresztül kilép a teraszra.

Még egy sóhaj elhagyja a számat. Mindketten mérgesek lettek rám, pedig mit csináltam? Semmit, csak hazajöttem...

A kávéfőzőhöz lépek, mert úgy érzem szükségem lesz az édes koffeinre, hogy estig kibírjam. A telefonomon gyorsan lecsekkolom a közösségi médiát és az üzeneteimet, amíg a kávé elkészült.

Kettő bögrét elővéve gyorsan beízesítem, ahogy szeretjük. Lassan emelem fel őket, a kezem megremeg egy ponton.

Csak ne most öntsem ki!

Pedig Tiktokon láttam egy videót, hogy ha nem nézünk a pohárra, mialatt megyünk, akkor nem tudjuk magunkra önteni az italt. Hááát... múltkor kipróbáltam, és sikeres leöntöttem magam. Valószínűleg köze van a szerencsétlenségemhez, amin sürgősen javítanom kell.

Amilyen lassan csak tudok kimegyek a teraszra, ahol Emily már félig elszívott egy cigit.

– Tessék – teszem le az asztalra a csészéket.

– Eszpresszó kettő cukorral és kicsi tejjel? – kérdezi reménykedve rám nézve, amire bólintok.

– És duplán készítve – teszem hozzá.

– Imádlak! – sóhajt fel hálásan, kissé hátra vetett fejjel, ami hatására mosolyogva megrázom a fejem.

Leülök a kerti kanapéra, a bögrét a kezembe veszem. A karamell szórást egyből enni kezdem a hab tetejéről.

– Elárulod, hogy mi történt?

– Késett fél órát – válaszolja, majd nagyot szív a cigiből, aminek a füstjét már lassabban fújja ki.

– Ezért leöntötted kávéval? – ráncolom a szemöldökömet.

– Nem – forgatja a szemét. – Az véletlen volt, viszont megérdemelte volna már az elején. – Heves mozdulattal pöccinti meg az ujjai közt lévő szálat.

– Miért is? – kérdezek rá a dologra, amikor nem folytatta tovább, és iszok egy kortyot.

– Abban a félórában az autóban ült – veszi a kezébe az saját kávéját. – Mégis ki tesz ilyet egy randin? – háborodik fel.

Ahelyett, hogy szóvá tennem, ez nem is számított igazi randinak, inkább csendben maradok. Az idegesség és a fáradtság egyveleg sohase jó előjel.

– Amúgy honnan tudod, hogy direkt váratott meg?

– Miután véletlenül leöntöttem, mondtam neki, hogy hozzon el ide – rakja vissza a csészét az üvegfedelű dohányzóasztalra, és lehamuz egyet közben. – Akkor lecsekkoltam a parkolójegyét.

El se tudom képzelni, hogyan zajlott az az autóút, de látszólag Emily se akar róla beszélni. Ő volt az, aki szinte minden dologhoz tudod fűzni egy apró megjegyzést, legyen az bármilyen téma. De az se állt távol tőle, hogy szinte minden dolgot megosztott velem.

Viszont most inkább hallgat, ami bánt egy kicsit. Talán egyszer mindent el fog árulni nekem.

– Nem mondom, hogy Oliver ártatlan – hiszen a fiú is szította a tüzet –, de... részben a te hibád is... – Emily se volt bűntelen, hiszen teljes mértékben belement Oli játékába – még ha véletlen is volt –, és a lányt ismerve nem lehetett kedves a találkozó alatt.

– Most mégis kinek az oldalán állsz?! – mérgesedik fel.

– Egyikötőkén se! – válaszolom olyan tónusba, mint ő. – Elég problémám van, szóval hagyjál! – Ösztönösen előre hajolok a cigarettásdobozért.

Egy pillanatra megállok a mozdulatba, hogy körbenézek. Csak Emily lát engem, de a rossz szájszagot és a büdös cigibűzt a ruháimról nem fogom egyhamar eltüntetni.

Argh! Most nem érdekel; mert a fejemben olyan szinten összekeveredtek a szálak, hogy még az olló se lenne elég a kibogozásához. Csak rövid darabok maradnának utána, ami teljes összefüggéstelenséget és értetlenséget eredményezne. Mint egy sok darabszámú puzzle, amivel napokat kell eltölteni, hogy újra egész legyen.

– Colten féle probléma vagy a szokásos Aliyah féle? – kérdezi Emily, mialatt átnyújtja a kék öngyújtóját, aztán megrázza a fejét. – Bocsi, a kettő ugyanaz.

Egy gúnyos mosolyt villantok rá, és meggyújtom a szálat. Kifújom a füstöt nem törődve vele, hogy szinte Emily arcát éri.

– A kettő nem ugyanaz – forgatom a szemem. – De részben köze van neki is hozzá... – némul el a hangom, ahogy újabb slukkot szívok.

Teljesen úgy érzem magam, mint hétfőn Bree-nél, annyi különbséggel, hogy Emily sokkal fiatalabb és nem a rendelő fehér falait bámulom, hanem a csodás New York-i kilátást előttünk egy hatalmas medencével.

– Mit csinált? – Fényes ajkát apró, csintalan vigyorra húzza, amit a fehér porcelánnal rejt el.

A számba harapok, aminek a belseje már félig meggyógyult. Jobbnak látom, ha nem mondok semmit arról a képről, amit Colten küldött nekem, mert Emily még a végén képes lenne ellopni a telefonomat, hogy feltöltse a netre, ezzel pénzt keresve, ami teljesen felesleges.

– Semmit – válaszolom végül. – Viszont lehet – az ujjaimra nézek szégyenbe, ahol a cigipapír lassacskán ég el – egy kicsit tovább bámultam, mint kellett volna...

Emily perzselő tekintetét magamon érzem. Az üvegasztalon lágyan koccan a kávéscsésze.

– Oké. És? – kérdezi végül.

– Mi az, hogy és?! – kapom rá egyből a fejem. – Én hátulról stíröltem Coltent! – fortyanok fel.

Basszus, ha ezt a beszélgetés valaki meghallja, akkor már most elkezdem ásni a síromat a kert végében. Habár inkább nem, mert nem akarom tönkretenni a szép pázsitot.

– Tizenhárom éves korod óta vele élsz. Akaratlanul is kialakulhatott benned valamilyen érzelem. Főként ahogy viselkedik veled...

– Colten nem szerelmes belém – szakítom félbe.

Szívok egy kicsit abból a káros anyagból. Az íze sokkal keserűbb, mint volt, akárcsak ez a téma.

– Biztos vagy benne? – vonja fel a szemöldökét, aztán meggyújt még egy cigit.

– Ő nem olyan, aki...

– Aki minden alkalmat megragad, hogy ágyba vigyen valakit? – dobja a gyújtót az asztalra. A fejemet odakapva keresni kezdem a törés vagy karc jelét. – De ő pontosan olyan.

– Nem ezt akartam mondani... – nézek vissza rá. – Velem nem ilyen!

– Mert megvakultál a szerelemtől.

– Ez nem igaz!

– Oh tényleg? Sohase játszottál el a gondolattal, hogy több legyen köztetek? – teszi fel a végzetes kérdést Emily.

Erre most hogyan feleljek normálisan? Nyilván, a tizennégy-tizenöt éves Aliyah gondolt már rá, hogy egyszer neki is olyan fiúja lesz, mint Colten. Aki törődik vele, meghallgatja a butácska gondolatait, támogatja... De akkor se konkrétan Coltent akartam.

Csak olyat, aki úgy viselkedik velem, mint ő. Ez két különböző dolog.

– A vonzalom nem mérhető a szerelemhez – jelentem ki halkan és bölcsen, amivel még magamat is meglepem. – Nem táplálok olyan érzéseket iránta, oké?

– Aliyah... – szólít meg Emily gyengéd hangon.

– Nem, semmi Aliyah – pöckölőm le idegesen a cigit, amit inkább elnyomok. – Csak... Hagyjuk ezt a témát, mert a semmiről nem lehet beszélni.

A kávé utolsó cseppjeit is kiiszom, csakhogy ne lássam Emily ítélkező arcát. Ez az egész helyzet teljesen kúsza volt. Én nem tehettem meg, hogy szerelmes legyek belé. Egyszerűen nem volt jogom hozzá, mert nem élhettem vissza a helyzettel. Pénzt, ételt és házat biztosítottak a számomra, mialatt ezt meg se érdemeltem. Csak úgy az ölembe pottyant, mint a kéretlen tartalmak a neten.

Na, és magamat ismerve úgy se kellenék neki. Én senkinek se kellek...

Ezért is az a legjobb megoldás, ha megvédem magam, mielőtt olyan dolgokon kezdek gondolkodni, ami veszélyes, fertőző és sebző. Igen, így lesz a legjobb mindenki számára.

Emily barna szemei a lelkemig hatolnak, mint a víz a sziklák közé. Az aprócska résen beáramlik, hogy felfedezzen minden rejtett zugot.

A természet csendjét egy telefon szakítja félbe. A lány meg se nézi, ki keresi, máris a szemét forgatja.

– Anya az... – mondja, de a kezét nem mozdítja a készülék irányába, csak a szája felé.

– Nem akarod felvenni? – kérdem tőle, amire a fejét rázza.

Alig telik el pár másodperc a kettő hívás között. A másodszorra már felveszi, és épphogy elfordul.

– Szia... – Emily az ajkaiba harap, ahogyan az anyukáját hallgatja a vonal másik végéről. Az arca, mintha egy árnyalattal világosabb lenne, de biztosan csak a fáradtsághoz van köze. A vonal végén lévő rikácsoló hangot, némileg még én is hallom. Mielőtt kivehetek a beszélgetésből bármilyen értelmes szót Emily lejjebb veszi a hangerőt.

A homlokomat ráncoltam. Mégis miről lehetett szó?

– Igen, tudom... – válaszol halkan. – Bent maradtam a suliba tanulni... – A levegőt élesen beszívja. – Mondtam már, hogy nem! – harsan fel hirtelen, amivel némileg meglep.

Tudtam, hogy nem a legjobb a szüleivel a helyzet, de sohase gondoltam, hogy komolyabb lehet a szokásos tinédzser lázadásoknál.

– Otthon beszélünk – szól rövidesen, aztán a választ meg se várva bontja a hívást.

A szemeit lehunyva mélyen sóhajt. A cigit elnyomja a hamutartóba. Mintha egy pillanatra meg is remeg a keze. Már nem tudom eldönteni, hogy a kialvatlanság miatt, vagy ennél sokkal mélyebb és komolyabb dolog áll a háttérben.

– Minden oké? – törőm meg a csendet.

– Aha – vágja rá gyorsan. – Csak a szokásos... Mennem kell – kel fel hirtelen.

A példáját követve én is felállok a fekete kertibútorról. Emily hevesen a dolgait szedegeti össze az asztalról, majd besiet a házba, ahová követem.

– Biztos minden rendben? – kérdezek rá ismét a dolgokra.

– Igen – ismétli meg. – Csak volt egy kis balhé köztünk... anyuval.

– A ruha miatt?

– Nem – válaszol hirtelen. – Vagyis igen – javítja ki gyorsan magát, aztán nagyot sóhajt. Kiegyenesedik; a mozdulatból kivehető, hogy nehezére esik még mozogni is. – Csak... kereste a ruhát, és nem találta. Még nem rendeltem újat, mert nem volt rá időm. Nem nagy ügy – von vállat, de hangjába némi kételyt vélek felfedezni. – Megyek, mielőtt rosszabb lesz a helyzet.

– Oké. De ha bármi van hívj vagy írj.

Emily csak bólint. Ahogy elhalad mellettem megáll egy pillanatra. Vékony kezeivel átölel, mintha megnyugvást keresne. Átkarolom. Az aggodalom hamar a testembe költözik; legbelül érzem, többről van szó, mint arról a jelentéktelen ruháról. Segíteni szeretnék neki, de nem akarok tolakodó se lenni. Utálom, ha nem tehettem semmit se a szeretteimért, ha nem oldhattam meg a bajukat.

Jelenleg csak támogatni tudom őt, és ha a legjobb barátnőmnek erre az ölelésre van most szüksége, akkor addig fogom őt ölelni, amíg csak kell.

– Köszönöm! – suttogja el a szót, és elenged.

*****

Az Instagramot vagy százszor nyitottam meg és frissítettem az üzeneteket, várva, mikor lesz Emily-nek szüksége rám. De semmi se történt. Ez olyan szinten az őrületbe kergetett, hogy már a második adagot teszem be a szárítógépbe. Eközben az üvegkorlátot már letisztítottam, és a konyhát is rendbe raktam, ami reggelről megmaradt.

Jelenleg a világosbarna kanapé huzatjával játszok, különböző mintákat belerajzolva, amiket aztán letörlök, hogy ismét szép sima legyen, ahogy az kell. A tévé pusztán háttérzajként szolgál, már egy ideje nem is figyelek rá.

Lépések zaja üti meg a fülemet, amire hátranézek. A mosoly egyből az arcomra költözik, és reménykedek benne, hogy nincs izzadságszagom a takarítástól.

– Mutasd a körmöd, hercegnő! – huppan le mellém Colten a kanapéra.

Boldogan nyújtom felé az egyik kezemet. Egy aprócska valamit megmozgatott bennem, hogy emlékezett erre az információra. Főként, hogy fiú, és gondolom, számukra az ilyen dolgok nem is megjegyzendőek.

Colten hosszasan tanulmányozza, majd bólint.

– Aranyos – szól szűkszavúan.

A testem megmerevedik egy pillanatra. A vonásaimat gyorsan rendezem.

– Hogy érted, hogy aranyos? – tudakolom kissé félve.

Tudtam én, hogy ez a csillogós, hologramos rózsaszín kislányos lesz. Muszáj lesz vennem körömlakkot, hogy befessem!

– Hááát... – Kissé oldalra dönti a fejét. – Hogy cuki – mondja, amivel csak ront a helyzeten.

Ez kezd egyre kínosabb lenni!

– Jó, de olyan gyerekes vagy dögösen aranyos és cuki?

Colten értetlenkedő arccal néz rám. Szerintem ő se gondolta, hogy valaha körmökről fogok vele beszélgetni, de na... Fontos nekem ez a dolog.

– Nem egy köröm fog vonzóvá tenni, Aliyah.

– Akkor mi tesz vonzóvá? – teszem fel a kérdés némi kíváncsisággal a hangomban, és egyértelműen nem azért, mert tudni akarom, hogy miért vagyok vonzó egy férfi számára.

– A nyilvánvalón kívül? – vonja fel a szemöldökét végignézve rajtam.

– Ez, de béna volt – nevetek fel halkan. – Tudsz te ennél jobbat is.

– Igen. – Féloldalasan elmosolyodik, a gödröcskéjét megmutatva. – De akkor olyan helyen is elpirulnál, amiről nem is tudtad, hogy lehetséges.

Egy kínos mosolyt varázsolok az arcomra. Nem, biztosan nem flörtöl, hiszen én csak én vagyok. Az idegesítő mostohahúg, akit csak azért nem rakott ki a szülei halála után, mert megszánta azt a gyereket. Megesett a szíve rajtam, amikor plüssmackómba fojtottam el a könnyeimet, miután az két ember is elhagyott, akik úgy viselkedett velem, mintha a gyerekük lennék.

Mégis miért vállalnak azok az emberek gyereket, akik nem is akarnak? Anyám se akart engem, csak egy véletlen baleset vagy...

A telefonom vakuja a szemembe világít, ahogy üzenetem érkezik. Bárki is az most hatalmas nagy hálát érzek, amiért nem hagyott sírni, főként Colten előtt... A sminkem elfolyt volna, és borzalmasan festenék ki úgy.

A szemöldökömet ráncolom, ahogy a pár mondatos SMS-t olvasom. Ez nem jó, a levegőt élesen beszívom. Ez nagyon nem lesz jó!

– Falazol nekem? – Próbálok kissé aranyosan Coltenre nézni.

– Mit adsz érte cserébe? – Száját azonnal pajkos mosolyra húzza, amit szemforgatással díjazok.

– Főzök és mosok rád... Mi kell még? A fél vesém?

– Nem, azt tudok újat venni – legyint. – De a szíved csücskét elfogadom.

– Ha vesét tudsz venni, akkor szívet is.

– De nekem a tiéd kell.

– Colten, kérlek, most komolyan! – Könyörgő tekintetemnek hála, abbahagyja a flörtöt... Vagyis ez nem számított annak. Ő nem is szokott velem ilyeneket csinálni!

– Oké – sóhajt. – Ki előtt kell?

– Oliver előtt... Az apja találkozni szeretne velem szombaton... – piszkálom a körmömet, ahogy elsuttogom a szavakat.

– Oh, nem! – tiltakozik azonnal. – Engem hagyj ki ebből. Egyáltalán miért kellett elmondanod nekem?!

– Nem mondhatok nemet.

– De, mondhatsz.

A számat vékony vonallá préselem.

– Nézd, tudom, hogy gázos a helyzet, de papíron a nevelőapám. Miattuk nem kerültem árvaházba...

Miután Bridget és Lorenzo meghalt, a fiatalkorom miatt árvának tekintettek, mivel anyám lemondott a szülői jogairól. Oliver szülei segíteni akartak Coltenen, tekintve, hogy ő és Oliver már gyerekként is legjobb barátok voltak. Emlékszem, hogy a tizenhat éves Oliver szinte már akkor nálunk lakott, mert annyit töltötte az idejét nálunk.

A fiú szüleivel megegyeztünk, hogy maradhatok a házba, csak a jogi oldal tekintetébe segíthetnek, tekintve Oliver problémás kapcsolatát a szüleivel. Viszont már ez se volt akadály, hiszen a törvények szerint tizennyolc évesen már legálisan elköltözhettek otthonról, de akkor se lehetek ennyire hálátlan. Egy ebédbe nem halok bele.

– Csak... – szólalok meg ismét. – Mondd azt neki, hogy vásárolni mentem, vagy hogy Emily-vel találkozok! De ha nem kérdezz rá, akkor csak hallgass!

Colten az orrnyergét masszírozza. Jó, lehet, egy kis fejfájást okozok neki ezzel a kéréssel, de most nagyon számítok a segítségére.

– Legyen – néz rám. – De ha lebuksz, akkor én ártatlan vagyok, mert aljas módon rávettél.

Mosolyogva kezet nyújtok Colten felé.

– Öröm volt üzletelni magával, Mr. Fost!

Colten elsőként a kezemet nézi, aztán rám téved a zöldeskék tekintete. A gesztusomat figyelmen kívül hagyja, ehelyett az arcom felé nyúl. A testem minden pontja megmerevedik, és bizton állítom, hogy eléggé kínos mozdulatba fagytam le.

Férfias ujjai gyengéden érinti meg a homlokomat. A csiklandós érzésre megrándulok, ahogy egy hajtincset a fülem mögé túr. Megmagyarázhatatlan érzéseket generál a testem. A mellkasomra mázsás súly telepszik, mintha ki akarna valami szabadulni onnét. Mélyen magamba temetem ezt a dolgot, ahová való.

A testemet láncok fogják vissza, ahogy felpillantok Coltenre. Olyan közel hajolt hozzám, ami már a magánszférám határát súrolja.

Meg akarom érinteni.

Valahogy csak ki fogom magyarázni, miért nyújtom a feje felé a kezem.

Csak egy kicsit.... Egy ártatlan, bűnös pillanatra...

Ben szobájának az ajtaja becsapódik, ami hatására gyorsan hátrahőkölők. A testem ég, mintha egy szaunába lennék.

Ciki, az egész helyzet cink volt!

A kanapéról gyorsan felkelek. A saját lábamba majdnem elesek, ezzel még zavarba ejtőbbé téve az egész helyzet számomra.

– Megyek enni. – Hangom még a suttogásnál is halkabb. Csoda, ha Colten meghallotta.

A konyhába gyorsan beiramodok, és úgy teszek, mintha csinálnék valamit. Csak némi távolságot sikerült létrehoznom. Miért nem azt mondtam, hogy tanulni megyek? Akkor legalább a szobámba tudnám a fejemet a falba verni, amiért így viselkedtem.

Ben megtorpan mellettem. Felvont szemöldökkel felé fordítom a fejem.

– Jól vagy? Eléggé vörös vagy... – állapítja meg rövid tanulmányozás után.

– Nem is igaz – ellenkezek vele, noha tudom, hogy teljes mértékben igaza van.

– Ne mondd már! Úgy nézel ki, mint a paradicsom szósz a tésztán – szól hangosabban. – És mit csinálsz? – bök a kezembe lévő pohárra.

– Iszok – engedem meg a hideg vizet a csapból.

– Jézusom, Aliyah! – zárja el, majd a kezemből kiveszi a poharat. A nappaliból mozgolódást hallok. – Az a pohár koszos, és miért akarsz csapvizet inni? – értetlenkedik.

Vagy végleg elsüllyedek szégyenembe, vagy tényleg keresek egy ásót.

Ben a mosogató mellé teszi a poharat, aztán oldalra fordítja a fejét. Amint meglátja Coltent az arca mosolyra fakad. Ám mielőtt megszólalhatna gyorsan kimenekülök a konyhából, egyenes a szobámba, ahonnét még vacsorázni se voltam hajlandó kijönni.

*****

Sziasztok! <3

A 8. fejezetben sajnos Coltennek még mindig nincsen kedvezménye a feketepiacon, hogy új vesét vegyen magának, de talán a lány szívét majd megszerezni. Vagy nem. :D Kit tudja? Ez nem rajtam fog múlni! :D

Köszönöm szépen, hogy olvastál! <3
Ha bármi észrevételed van nyugodtan írd meg! ^-^
Sok szeretettel várlak vissza legközelebb is! <3

A KÖVETKEZŐ FEJEZETBŐL...
Valaki nagyon erősen gondolkozik, hogy otthagyja az iskolát, és vegyen egy borászatot. :D