– Hogy vagy manapság? – kérdezi Bree, a pszichológusom, akinél már lassan egy éve nem voltam terápián.

– Kényelmetlenül és idegesen – motyogom azon a speciális széken feküdve.

– Miért érzed ezt?

– Ott egy folt a plafonon. – Felé fordítom a fejemet. – Nagyon idegesítő, hogy megtöri a szép fehér színt. Én a helyedben lefestetném, hogy ez ne zavarja a betegeket.

– Majd intézkedni fogok ez ügyben – biztosít róla. – Nincs ma iskola? – kérdezi gyanakvóan.

Na, igen! Hétfő kora délelőtt csak úgy beállítani nem biztos, hogy jó ötlet, de lealább megúsztam azt a borzalmas biológia órát.

– Logók. – Akaratlanul is elmosolyodom.

– Aliyah! – szól rám egyből. – Nem lóghatsz az iskolából, főként évvégén!

– Hé! – ülök fel, és szembe fordulok vele. – Mi a fontosabb, a fejemet rendbe rakni vagy bioszon ülni?

– Amiből bukása állsz? – vonja fel a szépen ívelt és rajzolt szemöldökét.

A számba beleharapok, ahogy rám tör a kínos érzés.

– Átfogok menni! – ígérem meg neki, mert tényleg nem lenne célszerű harmadik évvégén megbukni.

– Őszintén, miért jöttél?

Bree tudja, hogy önszántamból nem jönnék vissza hozzá csak akkor, ha tényleg nagy probléma van. De nincsen, csak felesleges aggódás.

– A fiúk vettek rá.

– Pontosabban melyik és miért?

– Oliver – suttogom, aztán ránézek. Bree élesen beszívja a levegőt. A keresztbe tett lábát megcseréli, majd várakozva néz rám, hogy folytassam. – Talán... – húzom el a szóvéget – nem ettem annyit, mint szoktam. Lehetséges, hogy egyszer-kétszer ki is hagytam... De utána igyekeztem pótolni – teszem hozzá gyorsan.

– És miért csináltad ezt?

– Elfelejtettem. És... – A szavak bennem akadnak.

Mégis hogyan mondhatnám el, hogy olykor megint akarattal felejtettem el étkezni? Mert bizony, ebben a két hétben ilyen is volt, amiért másnap magamat ostoroztam, és aztán csak úgy habzsoltam az ételt.

– És?

Nagyot sóhajtok.

– Hát a fiúk elmentek két hétre, addig nem otthon laktam, hanem a szállodában, mert nem akartam egyedül lenni, és ott legalább a szobalányokkal, pincérekkel és néhány ismerős arccal tudtam beszélni – húzom el a számat. Utálom az egyedüllétet.

– Néha még az extrovertáltak is igénylik az egyedüllétet. És három fiú mellett nem könnyű ez. Szóval pontosan mitől féltél ebben a két hétben?

Csessze meg! Ezért utáltam itt lenni és az érzéseimről beszélgetni. Feltártam a legmélyebb gondolataimat, amiktől már nyitott könyv vagyok. Bree a belsőmbe lát, ami gond; óriási nagy gond.

Megtagadom a válaszlehetőséget, mert jogom van hozzá. Bree, amikor látja, hogy makacs módon nem fogok válaszolni, kimondja helyettem a szavakat:

– Nem fognak elhagyni, ahogy anyukád tette. – A kezemet bámulom, amin holnap már a frissen manikűrözött körmök fognak visszatekinteni rám.

De a repülő attól még lezuhanhat...

A kimondatlan szavak ott keringenek a fejemben, amiket igyekeszem visszazárni az ajtó mögé. Nem kell nekik előbújniuk.

– Ezt nem tudhatod – motyogom neki.

– De, igen, tudom.

– Nem – ellenkezek tovább, és indulatosan ránézek. – Szerinted Colten mit fog szólni, hogy ismét bukásra állok biológiából, vagy hogy véletlenül széttörtem azt a vázát a szállodában, amit németektől kapott? De akkor még ott van az is, hogy ismét alig eszek, mert megint kicsi rám egy ruha – fakadok ki, amivel még magamat is meglepem.

Bree csendben fürkész, majd lejegyzetel valamit az ölében lévő papírra. A kíváncsiság úrrá lesz rajtam. Vajon mit ír? Biztosan azt, hogy bolond vagyok. Kétségkívül. Már írja is a beutalót az egyik magán pszichiátriára, hogy elektrosokkos terápiával rendbe tegyenek.

– A lehetséges bukást nem fogja jó szemmel nézni, de ezt te is tudod – bólintok. – Gondolom, az étkezést már tudja, ezért is vagy itt. – Ismét egy bólintás. – Viszont azért a vázáért hálás lesz, mert ronda volt. – Mosolyra fakad a szám. – De az előbbi kettőt mindenképp el kell mondanod nekik. Elsősorban az étkezést. Nem csinálhatod megint ezt, mert te is tudod, mi lesz a vége. Vannak olyan étrendek, amik nem hizlalnak, majd átküldöm. Próbáld meg azt! Biológiára meg tanulj, légy szíves! Fontosak a tanulmányaid.

– Tudom. Ha már befogtak, nem bukhatok meg, mert akkor csalódna bennem, és valószínűleg kirakna otthonról, mert hálátlan voltam.

– Ezt nem tennék meg. Anno én is megbuktam az egyetemen egy-két tantárgyból – árulja el, amivel igazán meglep. – És látod, itt vagyok – tárja szét a karjait a magánrendelőjében, ahol főként gazdagok és celebek fordulnak meg. Ezt a két dolgot figyelembe véve nekem semmi keresni valóm nincs itt.

– Ezt nem is tudtam – tördelem a kezemet.

– Mert ez nem olyan dolog, amivel dicsekednek az emberek. Sokan megbuknak egy-két tantárgyból az egyetemen kezdve az orvosokkal és ügyvédekkel.

Talán így van. Tényleg nem olyan dolog, amit minden idegennek elárulsz, de mi van, ha egyszer kiderül? Mit fogsz mondani, miért nem sikerült? Hazudsz, hogy elferdítsd magadról a csúnya igazságot, vagy bátran bevallod a tetteidet? Én biztosan hazudnék, ami csak újabb maszlagot szülne.

– Amúgy akarsz hallani egy pletykát? – vetem fel a kérdést mosolyogva, hogy egy picit eltereljem a szót.

– Ez etikátlan lenne, Aliyah.

– Ugyan már! – legyintek. – Lényegében még időpontom sincs, szóval ez nem is egy ülés.

Bree oldalra döntve a fejét elgondolkozik a kérdésem. Biztosra tudom, hogy a munkáján kívül él-hal a pletykákért, főként, amiket én szolgáltatok neki.

– Na, jó, de csak egyet! – adja meg magát. A papírokat a mellette lévő asztalra teszi, aztán előrébb dől a fotelben, ezzel jelezve, hogy felkészült.

– Oliver leöntötte Emily fehér ruháját péntek este a Deviantban.

Bree a homlokát fogja kínjában.

– Részeg volt?

– Csak Emily, Oliver akkor érkezett.

– Édes istenem! – ingatja a fejét, és a hullámos, barnára festett haja enyhén mozog közben.

– Emily is ezt mondta, csak csúnyábban – mosolyodom el az emlékre visszagondolva. – Viszont rávettem Olit, hogy kifizesse neki a ruhát.

– Még szép! Ez a minimum.

– Én is ezt mondtam neki. Szerintem... – kezdek bele egy kicsit félve. – Szerintem szép pár lennének.

– Azt mondod? – figyel rám sokkal jobban. Oh, jaj nekem! – Miért gondolod ezt?

– Nem tudom – vonom meg a vállaimat. – Olyan könyvben illő jelenet, ahol idővel összejönnek a főszereplők egy több mint ötezer dolláros, kárba ment ruhának köszönhetően.

– És mit éreznél evvel kapcsolatban? – dől vissza a székben. – Örülnél neki, ha a legjobb barátnőd összejönne a másik legjobb barátoddal?

– Nem is tudom... Nem zavarna a dolog. Mármint örülnék neki, ha mindketten boldogok lennének.

– És ha Bennel jönne össze akkor is? – Bólintok, bár tudom, hogy Ben esete nem az Emily féle lányok. – És mi a helyzet Coltennel?

– Vele nem jönne össze – jelentem ki határozottan, és még a fejemet is rázom hozzá.

– Miért? – Megint a kezébe veszi azokat a fránya papírokat és a tollat.

– Mert tudja, hogy Colten milyen, és ő ilyen férfit nem akar.

– És kitől tudja, hogy Colten milyen?

– Tőlem, nyilván – mozgolódok egy picit a kanapén, hogy kényelmesebben üljek.

– Értem – ír a papírra. Hát én tényleg megörülök, gondolom a számat elhúzva.

– Miért kérdezted?

– Csak kíváncsi vagyok – von vállat. – Ez a dolgom.

– Hogy az emberek fejében turkálj? – vonom fel a szemöldökömet. – Kedves...

– Jelenleg a tiedben – pontosít, és felém mutat a tollával. – És éppen azt próbálom megérteni, hogy miért zavarna, ha Emily összejönne Coltennel.

– Mire jutottál?

– Mondd meg te! Miért zavarna?

Csak... Csak mert! Colten más, mint Ben vagy Oli, és ezt Emily is tudja. Ő egy nagyon picivel közelebb áll hozzám, ezért nem tudnám elviselni, ha Emily átvenné a helyemet. Vagyis nem venné át, mert Coltennek én egyáltalán nem tetszek, csak, mint egy családi jó barát. Mindegy, a lényeg, hogy akkor vele több időt töltene az én káromra, amit nem akarnék. Csak erről van szó.

– Szerintem azért, mert... – kezd bele Bree, de nem tudja befejezni, mert az ajtó kinyílik, amire ő mérges én pedig hálálkodva nézek abba az irányba.

– Oh, elnézést! – szól a recepciós, majd hátrébb lép egyet. – Úgy tudtam, nem volt előjegyezve időpont – fürkész engem összehúzott szemöldökkel.

– Sürgős eset volt – válaszol Bree. – Megtennéd, hogy kimész? – mutat a kijárat felé.

– Igen, de... – helyezi a súlyát a másik lábára. – Itt az első páciens.

Bree felsóhajt mérgében, amit én örömmel pásztázok. Ennyi éppen elég volt a kínzásból. A titkárnő sebesen kisiet az ajtón, de én addigra már felállok, és a vörös iskolai blézeremet húzom fel.

– Gondolkozz el, amiről beszéltünk, főként az utóbbin! – adja ki a házifeladatot Bree, amire bólintok, bár nincs ezen mit gondolkozni. – Mikor jössz legközelebb?

– Te is tudod, hogy nem jövök vissza – válaszolom neki, amire rosszállóan a fejét ingatja.

– A fiúknak elmondtad már? – kérdezz rá arra a bizonyos dologra.

A számat vonallá préselem, majd bizonytalanul bólintok egyet. Lehet, nem mondok el nekik mindent, de legalább eljöttem beszélgetni egyet egy pszichológussal.

– Aliyah! – kiált rám, amire összerezzenek, mert most tényleg bajban vagyok. – Már másfél éve húzzuk ezt... Ideje lenne elmondani nekik, mert nem csak te fogsz sérülni.

– Nemsokára. Csak most még nem alkalmas – veszem a vállamra a táskát.

– Te is tudod, hogy erre nincsen megfelelő pillanat.

– Igen, tudom – nézek el róla az absztrakt képre, amiről egyből a tökéletlenség jut eszembe, hiszen sehol sincs egy szépen meghúzott vonal, vagy bármi. – Majd beszélünk – búcsúzok el tőle, aztán kisietek a rendelőből.

*****

Az iskolába még a harmadik óra előtt érek be, ahol a többi diák már a szünetet élvezi. Nekem meg az agyam mély rejtelmét tárták fel, de inkább tömték volna meg tudással. Csak is a fiúk miatt csináltam, semmi másért. Csak az ő lelki békéjük miatt, hiszen csak egy-két hét kellene míg minden helyreállna az életemben, de ha nekik ez ennyire fontos... Akkor legyen! Legalább megúsztam a bioszt.

A hátsó udvaron egyből kiszúrom Emily szőke fejét. Boldogan megyek oda hozzá, majd hátulról egy nagy ölelésben részesítem.

– Sajnálom! – motyogom a szabadon hagyott, kivasalt hajába. – Oliver egy barom volt hétvégén.

– Igen, tényleg az volt. Baszott drága az a ruha! – kiált fel mérgében.

A körülöttön lévők felénk pillantanak a megszólalás miatt, de engem teljesen hidegen hagy, mert Emily-nek igaza van; tényleg egy drága ruháról van szó, még akkor is, ha megengedhetjük magunknak.

– Délután jön, és kifizeti – biztosítom róla megint, majd leülök mellé a padra. – Amúgy hol van Ruby? Nem jött?

– De – forgatja a szemeit. – Lett két új csatlósa is hirtelen. – A szemöldökömet felvonom, mert nem értek ebből semmit se. – Majd meglátod. Már vártalak. Hol voltál?

Én el akartam mondani neki az igazságot, de Ruby-ék éppen akkor érnek oda. Azért előttük mégsem beszélhetek erről.

– Elaludtam – felelem helyette, amire Emily felhorkant.

– Biztos sokat tanultál. Bár feleslegesen, mert nem jöttél be, szóval... Velem is jöhettél volna moziba – vágja közbe Ruby, aki velünk szemben foglal helyet a két újdonsült társaival, akik szinte ugyanúgy néznek ki, annyi különbséggel, hogy az egyiknek rövid barna haja volt, a másiknak hosszú.

– Nem, így terveztem – motyogom. – De úgy tudtam, hogy ne zavarjunk hétvégén...

Ruby a szemét forgatja. Ha jól látom, akkor még új szempillát is rakatott. Különös...

– Jó, na! Mégse voltam annyira elfoglalt a hétvégén.

– A bácsikád előbb hazament? – érdeklődik Emily, hangsúlyában gyanakvást vélek felfedezni.

– Mi? – nézz rá Ruby értetlenkedve. – Ja, igen! – kap észbe.

A nyakamat teszem rá, hogy nem is volt itt a nagybátyja, de akkor mit csinált? Ha egy új hódítás van a dologban, azt már híresztelné is, főként, hogy itt van kettő személy is, akik szemében még menőbbnek kell tűnnie. De ha nem az akkor...

Az apró bogár elültette a fülemben a gondolatot, miszerint Colten hazudhatott nekem. De miért tenné? Tudja, mit tett Ruby velem régen, de ennek ellenére is képes lenne összefeküdni vele? Nem hinném, de akkor is ott vannak a bizonyítékok: a parfüm, a név eltitkolása, Ruby hazugsága...

Én ezt már nem bírom tovább. Muszáj szemtől szembe megkérdeznem a lánytól, aki – tudom – dicsekedne ezzel a dologgal.

– Az ott csokis muffin? – kérdezi Emily-től a rövidebb hajú lány, asszem Claire a neve, aki nem hagy szóhoz jutni. – Ugye vegán? És szénhidrát és kalória csökkentett, meg cukormentes?

– Nem – harap nagyot a muffinba, majd a lányra vicsorog.

– Te tudod, mennyi kilót fogsz hízni?! – sipítja. – Jobban tennéd, ha nem ennél ilyeneket, mert a végén még elhízol. Kövéren senkinek se fogtok kelleni – néz ránk felváltva.

Amennyire csak lehet összébb húzom magamon a kabáton, mert érzem, hogy az ingem nem is fehér, hanem átlátszó.

Utálom, amikor nyilvánosan beszélnek mások alakjáról, főként, ha egy idegen teszi. Mindenki tisztában van a számokkal nem kell ebből egy versenyt csinálni. Mi értelme is lenne? Ha negyven kiló lennél, akkor is valaki megszeretné dönteni azt a számot harminckilencre. Ráadásként egészségtelen és veszélyes is. Felesleges és életveszélyes versengések, csak azért, hogy te legyél a legvékonyabb a világon.

Viszont mégis a versenyszellemnek és a tömeges véleménynek köszönhetően majdnem mindenki ezzel verseng. Mert hiába ellenezem a dolgot, nagyon rossz érzés azt hallani, ha valaki kövérnek nevez, amikor te nem is így gondolod.

Tényleg az voltál, vagy csak mások az irigyek? Ebben az elcseszett társadalomban már semmi se lesz megfelelő, mert ilyen a világ. Mindegy, hogy mit teszel, hogyan nézel ki, te akkor se leszel tökéletes, bárhogyan is igyekszel.

De vajon létezik olyan, hogy tökéletes, vagy ez csak egy szép álom, amiben gyerekként hittünk?

– Aliyah! – hallom meg a nevem, ami kiszakít a csúf gondolatból.

– Igen? – nézek Ruby felé.

– Figyelsz te egyáltalán? Mert egész végig hozzád beszéltünk és nincs kedvem megismételni...

Nekem sincs semmi kedvem itt lenni, de hé, mégis itt szenvedek velük.

– Bocsi, elbambultam!

– Mindegy – forgatja a szemét, amin rengeteg smink van, kezdve a barna púdertől, a csillámig és szinte, ami csak létezik. – Azt akarjuk, hogy hétvégén a Deviantba menjünk bulizni. Akár a fiúkat is hozhatod... – teszi hozzá jelentőségteljesen.

Persze, csakis a kerítőnőt fogom játszani!

– És mint már mondtam, nekem nem jó – mondja Emily, ezek szerint, még egyszer, de szokás szerint Ruby-t nem érdekli a mi álláspontunk.

– Jól van, akkor különcködj – vágja hozzá durván, amire Emily csúnya pillantással illeti.

– Szerintem nekem se lesz jó – tudatom vele kissé félve. – De meglátom, mit tehetek, hogy soron kívül bejussatok.

Ruby felhorkant.

– Konkrétan tulaj vagy, és ennyit nem tudsz megtenni?

De megtudnám, de megfogadtam magamnak, hogy nem fogom mindenki kérését teljesíteni, aki csak be szeretne jutni, mert akkor nem lenne egy szabad percem se. És ha most kivételt teszek azzal a kettővel, akkor mit fognak rólam gondolni? Akkor én leszek a szemét lány, aki a ''barátnőinek'' egy csettintésre elintéz mindent.

– De megtudnám tenni, viszont ez nem csak rajtam múlik. A fiúk klubja nem az enyém.

– Bezzeg te bármikor bemehetsz – mondja nekem Claire Beverlus, a rövidebb hajú.

– Ja – ért vele egyet a hosszabb hajú, aki az ikertestvére, Amanda. – Csak elég egy kicsit villantanod nekik, és bármit megtesznek, amit csak kérsz.

A sokk gyorsan ér, a számat el is tátom egy kicsit. Hogy merészelte?! Szerencsémre Emily jó barátnőhöz híven kapásból visszavág neki:

– Mint ahogy anyád Rugh tanár úrnak kilencedik tavaszán a Pláza hotelben? – vicsorog rá.

A számat még jobban széttátom, de már meglepettségemben, amit mosolyogva zárok össze. Emily mégis honnan tudja, hogy az anyja összejött a matektanárral, hogy ne buktassa meg? Kész rejtély ez a lány, de egyenesen imádom!

– Ez hazugság! – kiált magas hangos. – A tudásom miatt engedtek át.

– Akkor mit keresel tizenegyedikben? Ötödikben lenne a helyed... – Az étkeződobozát lecsukja, majd feláll, és felém fordul. – Mosdóba kell mennem, gyere velem!

A táskámat a vállamra veszem, és követen, de a koppintott, barna hajú, Barbie baba egyike nem tudta megállni komment nélkül:

– Majd dob ki azt a muffint, mert kicsi lesz az az ing.

Emily negédesen rámosoly, majd a középső ujjával megvakarja a homlokát. Az illetlen mozdulatra visszatartom a nevetést, noha tudom, hogy ennek a mozdulatnak egyedül Ruby érthette a jelentését, a másik kettő az se tudja, hogy nem csak Amerika létezik a világon.

Az iskolába visszamegyünk, de ahelyett, hogy a mosdóba mennénk, Emily leül az egyik padra az aulában. Fejemet félre döntöm, a szemöldökömet ráncolom, minek hatására megvonja a vállát.

– Ha tovább maradtam volna, akkor az egyiknek kitéptem volna a póthaját a másiknak pedig levágtam volna a tíz centis körmét.

– Szerintem nem volt neki olyan hosszú... – ülök le mellé. – Csak nyolc és fél centi – nevetek fel.

Lehet, egy kicsit túlzásba estem, de na... akkor is megbántott egy olyan dologgal, ami nagyon rosszul érint.

– Igaz – adja át a világoskék étkeződobozát, amiben, ha jól látom, még három muffin van. – Egyél!

– Nem vagyok éhes – mondom azonnal, amire kapok egy Emily féle csúnya pillantást.

– Ha nem eszel, akkor lenyomon a torkodon! – fenyeget meg, amire a remegő kézzel veszek ki egy édes süteményt. – Hülyeséged beszéltek – suttogja, hogy csak én halljam. – Jó alakod van, és akit majd, ha ez zavarni fog, az nem érdemel meg.

Az apró biztatás felért a lottó nyereménnyel egy szegényebb család számára. Rengeteget jelentett, és nem csak azért, mert – valószínűleg – ez az igazság, hanem mert Emily mondta. Hiszen ő volt az, aki mindig megmondja nekem az igazságot legyen az jó vagy rossz.

Jelentőségteljesen rámosolygok, majd belecsípek a barna tésztába, ami hemzseg a cukortól. Viszont most nem foglalkozok vele, hiszen ma még nem is ettem.

Emily elvett a dobozból egyet, amire szélesebb lett a mosolyom.

– Ez ma már a második – viccelődők vele.

– Harmadik – vonogatja csintalanul a szemöldökét. – Reggel ettem egyet.

– Nagyon rosszkislány vagy.

– Kár, hogy nincs, aki megneveljen. Még.

És eddig bírjuk, a nevetés kirobban belőlünk. A néhány perccel ezelőtti rossz megjegyzések a semmivé foszlanak, köszönhetően egy olyan igaz barátnak, mint Emily.

*****

Miután kiszabadultunk a csúnya, sárga színű épületből egy felszabadulást érzek a lelkemben. Ahányszor csak ránézek a falakra, nyomja a hangulatomat, de lehet, azért gondolom így, mert az iskolában vagyok.

Viszont most már zöldellő füves területen és a szép, sima úton lépkedek a szabad levegőben.

Amint meglátom Oliver egyik autóját, ami a szürke Tesla, boldogan megyek oda hozzá. A fiú a kocsi oldalának dől, ami csak úgy csillog a rásütő Naptól. A Ray-Ban napszemüvegét elveszi a szeme elől, amikor elé érek.

– Hazaviszel? – kérdezem köszönés nélkül.

– Nem. Mi vagyok én taxi?

– Ha fizetek neked leszel az? – vonom fel a szemöldökömet.

– Nem, de fizetni fizethetsz, ha már miattad buktam hatezer dollárt.

A szememet forgatom.

– Ez a minimum... – kezdek bele.

– Aliyah, mondtam neked, hogy nem kell kifizetni – áll meg mellettem Emily összekulcsolt kézzel a mellkasa előtt.

A szememet lehunyom, mert kezdődik. Oliver velem fog hisztizni Emily pedig veszekedni. Hát kell ez nekem? Nagyon nem!

– Szóval a semmiért fújtad fel a dolgot? – kérdi tőlem Oliver. Már válaszolnék, de Emily megelőz.

– Az egy ötezer-nyolcszázkilencvenkilenc dolláros ruha – ismerteti a szőke hajú barátnőm az árát, amit még én se tudtam pontosan. Akkor tényleg nagyon fontos lehet neki ez a dolog, hiába tagadja. – Amiből képtelenség kimosni a puccos vörösbort, szóval ez nem semmiség.

– Mondtam, kifizetem – veszi ki Oliver a zsebéből a fehér borítékot.

– Nem kell – ellenkezik Emily. Jézusom, miért csinálja ezt?

– De. – A lány kezét elveszi a mellkasa elől, majd odaadja a jól becsomagolt pénzt. – Tessék, hatezer dollár.

– Százeggyel több... – motyogja, és a hangjában némi sértődöttséget veszek észre.

– Igen, tartsd meg! – legyint. – Bocsánatkérés, amiért tönkretettem azt az igen értékes ruhát – mosolyog rá gonoszul.

– A bocsánatkérést nem pénzzel kell kifejezni – teszi keresztbe ismét a kezét.

– Akkor mivel fejezem ki? – méri végig a mérges lányt.

– Nyakon önthetlek egy forró kávéval?

Oliver elmosolyodik.

– Nem, de elvihetlek kávézni.

– Oké – vágj rá azonnal Emily. Szerintem fel se fogta, mire mondott igen.

– Szerdán iskola után? – nézz rá a lányra a válaszra várva, és kinyitja a vezető felőli ajtót.

– Rendben – válaszolja végül Emily.

Kikerekedett szemekkel váltakozik a tekintetem kettőjük között. Uram atyám!

Oliver felém fordul.

– Otthon tali – szánja nekem, amire öntudatlanul is bólintok. – Sziasztok.

Az autójába beülve mindjárt el is hajt.

A távolba nézek az elhalványodó pont után. Fel se fogom a jelent, mert szinte sokként ért az egész. Amint fejben visszatérek, azonnal Emily felé nézek, aki száj húzva a borítékot nézegeti.

Mégis mi történt itt most?! Jól gondolom, hogy...

– Te randira mész Oliverrel! – adok hangot a gondolataimnak, szinte kiáltva.

– Mi? – néz fel. – Ez nem is igaz – rázza meg a fejét. – Ne beszélj butaságokat! – A pénzt a táskájába süllyeszti. – Inkább menjünk!

Csendben indulunk útra. Mivel taxival jöttem el idáig, és az a szemét Oliver se vitt haza, ezért ismét ez a megoldás marad, annyi különbséggel, hogy egy ubert hívok.

Alig teszünk meg pár lépést Emily hirtelen lefékez, majd megragadja a karomat.

– Jézusom! – szól hangosan. – Én randira megyek Oliverrel!

*****
Sziasztok! 🥰
Egy kis közérdekű információ!
Nem olyan régen készült velem egy kisebb interjú, amit itt wattpaden el tudjátok olvasni, ha szeretnétek!
A profilomra kattintva kiírtam a beszélgetések köze a linket.
Ha van kedvetek nézzetek bele, mert nem csak én, hanem számos, remek író is köztük van.
Előre is köszönöm, ha beleolvastok! ❤️

És ne aggódjatok a következő fejezetben már Colten is szerepelni fog, ahol még jobban belé szerettek majd a cukisága miatt. 😁😍

Ha tetszett és ha van kedved nyomj egy csillagot vagy írd meg kommentbe!
Nagyon hálás vagyok nektek, mert már átléptük a 10k nézettséget!
Köszönöm, hogy olvassátok a történetet! 🥺❤️
Legyen további szép hétvégétek! ❤️