Néha meg kell szabni a határokat. Van, amikor az ember azt akar csinálni, amit az ösztöne súg, de az nem mindig a legjobb megoldás. Néha csak csendben meg kell húzódni, és várni a megfelelő pillanatot.

Igen, nekem is ezt kellene csinálnom; várni és mosolyogni.

De nem fogok az idők végeztéig türelmes lenni. Ha igaz, hogy Ruby és Colten együtt voltak, akkor annak a ribancnak meg kell tanulnia a leckét. És természetesen Coltennek is. Hogy merészelt egyből ágyba vinni valakit azután, hogy hazajött? Eddig azt hittem fontosabb vagyok számára, mint egy kaland. Legalább illendően köszöntött volna, aztán mehetett volna oda, ahova akart.

Az időzítő hangos csipogással jelzi, hogy letelt a negyedóra, vagyis ideje levennem a hidratáló maszkot az arcomról. Most már sokkal szebbnek látom és érzem magam, mint ezelőtt. Egy görgős arcmasszírozóval eldolgozom a maradék szérumot. Vörös szemeimet nem tudom figyelem kívül hagyni. Gyenge voltam tegnap este. Hagytam, hogy a könnyeim között aludjak el, mialatt ismét felidéztem az életem megrázó eseményeit. De új nap virradt, ahol nem volt helye a sírásnak és a bánatnak. Csak a jövőre kell koncentrálnom és mosolyogni az elkövetkezendő eseményeken.

Ki tudja, lehet, nem is Ruby volt a nő, hanem csak véletlen egybeesés, mert nem csak ő használhat ilyen parfümöt. Buta, meggondolatlan kislányként viselkedtem, aki előbb ítélkezett, mint kérdezett. Tizennyolc évesen már illendő lenne felnőttként viselkedni.

A fehér flakon után nyúlok, amiben szemcsepp van. Az átlátszó folyadék elűzi minden rossz gondolatot, amik a fejemben kavarognak.

A szemem alá rakok egy kis korrektort, hogy ne látszódjon a csúnya fekete folt, ami olyan mély, mint egy árok. A frissen mosott szőke hajamat állandóan simogatnám, mert olyan puha. De ezzel csak azt érem el, hogy hamarabb zsíros lesz, így még egyszer kifésülöm, majd felkötöm.

Igen, most már minden tökéletes.

A telefonom jelez, hogy hamarosan megérkezik a rendelt étel és kávé. Mivel lassan kettő hete nem vagyok itthon, így élelem híján vagyunk, mert a nyakamat teszem rá, hogy a fiúk nem voltak hajlandóak bevásárolni hazának.

A szobámat elhagyom, majd a fehér és sötétbarna lépcsőn lemegyek ügyelve, hogy ne maszatoljam tele az ujjlenyomatommal az üvegből készült korlátot.

Nem is kell sokat várni, míg a futár megérkezik. Gyorsan átveszem a csomagot, amit a mindjárt jobbra eső konyhába teszek.

A konyhát bevilágítja a természetes fény, ami a nappali szemközti, faltól falig ablakának köszönhető. A fehér márványon megcsillan a déli napfény, ami melegséget szokott árasztani a nyári napokon. Szerencsére a légkondi egy áldás a mai világban. Anélkül nem is bírnám ki ezeket az időket.

A konyhabútor és a falra szerelt szekrények között egy keskeny, világosbarna keretes ablak van, amin, ha kinézzük, zöldellő növényeket lehet látni. A kilátás teljesen összhangban van a felül fehér és alul világosabb tölgyfa konyhabútorral. Egyszerre elegáns és letisztult, ami fontos. A kétszárnyas, szürke hűtőből kiveszem a vajat és a lekvárokat, majd a szekrényből a mogyoróvajat, a pisztáciakrémet és a Nutellát. Mindent a konyhaszigetre pakolok, ahol általában enni szoktunk, ha szűk családi körben vagyunk, ráadásként pont négy, fekete székkel van párosítva.

A telefonomat hozzácsatlakoztatom a nappaliban lévő hangszórókhoz. Már elmúlt délután egy óra – amit gyorsan az elektromos sütőről, ami a konyhapult közepén helyezkedik el, olvastam le, amikor beléptem –, így a többiek is felkelhetnének már. Ben és Oli egyből meghallanák a zenét – feltéve, ha itthon töltötték az estét –, mivel az előbb említett fiú mindjárt a nappali mellett lakik; a másik szobája pedig közvetlenül a felettem van.

A kezemet megmosom a konyhaszigetbe szerelt csapnál, aztán a rendelt vajas croissantokat egyesével felvágom és megkenem, mialatt a zenére ringatom a csípőmet. Elsőként csinálok magamnak egy csokoládékrémeset, amit a többi készítése közben megeszek. Bánatomra nincs itthon vajkrém, szalámi, sajt és koktélparadicsom, mert úgy a legfinomabb. Szinte a nyálamat csorgatom, ahogy rágondolok, de nem panaszkodhatok. Gyerekkoromban örültem, ha napi háromszor ettem, most meg egy vagyont érő házban lakok. Semmi okom nincs a siránkozásra.

Mint azt vártam, az egyik fiú megjelenik az ajtóban, aki egy nagyon álmos, kócos, barna hajú Ben.

– Lehalkítanád? – ordibálja, amire a távirányítóhoz nyúlok és lejjebb veszem pár fokozattal a hangerőt. – Valaki aludni is szeretne.

– Csináltam reggelit. – Igyekszek megpuhítani, amire felcsillan a szeme. Tudom én, hogy mivel lehet őket kiengesztelni.

– Lekvárosát kérek. És csokist. Meg jöhet még mogyorókrémes-lekváros – sorolja fel egyesével a kéréseket.

Az elkészített péksüteményeket egy tányérra szedem, majd a „Ben" nevezetű kávéval, ami történetesen flat white, átadom neki.

– Remélem, abból nekem is van! – jelen meg Oliver a konyhában.

Az övét is odaadom neki, ami fekete kávé kettő cukorral. Amikor megfogja a poharat arca fintorba fordul.

– Ez hideg.

– Akkor melegítsd meg! Ne légyél sznob fiúcska! – Aztán neki is szedek a reggeliből. – Egyébként ugye nem felejtetted el Emily ruháját? És bocsánatot is kell kérned tőle!

– Mennyibe került?

– Ötezerötszáz dollár – válaszolok egy körülbelüli árat, amire Ben visszaköpi az italt a papírpohárba.

Meglepődve nézünk az irányába. A barna folyadékot a szája sarkáról törölgeti, mialatt krágok egyet-kettőt.

– Egy ruháért?! – kiált fel, miután összeszedi magát. – Mégis miből van? Aranyból?

– Ez egy igen drága és márkás ruha. Nem egy kínaiba vett...

– Vagyis kifizetett egy közepes kategóriájú anyagot ötször annyiért, mert márkás – mondja Oliver másképp, avagy fiúsan, amire a szememet forgatom.

Ez egyáltalán nem így van. Az anyagja igenes is kiváló minőségű, és különben se a fiú vette. Ha figyelmesebb lett volna egy részegekkel teli szórakozóhelyen – ahol mellesleg józan is volt –, akkor nem kellene most fizetnie. Ez csakis az ő hibája, nem Emily-é.

– Neked mennyibe került a tegnap esti inged? – kérdezek vissza, mert annak az ára is biztosan négy számjegyű.

– De az nem apámé volt! Én kerestem meg rá a pénzt, szóval a két eset teljesen különbözik egymástól – áll ki a saját igaz mellett, noha nincsen neki az, amit hosszas szuggerálással a tudtára adok. – Jó, kifizetem neki, csak zárjuk már le a témát!

– És bocsánatot is kérsz tőle!

– Legyen! – fújtat. – Most már ehetek? – biccent a kezemben lévő négyszögletű, fehér tányérra, amit addig nem adtam át neki, míg el nem értem a célom.

– Aha.

– Amúgy hol van Colten? – érdeklődik Ben teli szájjal.

Nagyon gusztusos mondhatom... De már megszoktam három férfi mellett, aki lélekben még bőven gyerekek. Konkrétan egy egész, óriási szoba volt nekik videójátékokkal, hatalmas mozivászonnal, ahol az unalmas hétköznapokon lógtak. Még egy popcorn gép is található bent, ami nincs ellenemre, de a bőrömnek annál inkább. Teljesen pattanásos leszek tőle, amit próbálok krémekkel és sminkkel eltüntetni.

– Nem érdekel – motyogom, és letörök a tésztából egy darabot. – Ő ugyse kapna.

– Már megint min vesztettek össze? – érdeklődik Ben, miután lenyeli az eddig rágcsált falatot.

– Nem számít. Egy seggfej és kész!

Nem kell nekik megtudniuk, hogy pontosan miért is haragszom rá. Hetekig azzal csesztetnének, hogy szerelmes vagyok és blah, blah, blah... Nem hiányzik most ez nekem, és különben se érzek így iránta. Csak bánt a dolog, ennyi, semmi komoly.

Felnézve egyből meglátom Coltent, ahogy a konyha boltíve alatt, a keretnek dőlve áll. Sötétbarna haja kócosan áll, ami bizonyítja, hogy nemrég kelhetett csak fel, de nála még így se ront az összképen a dolog. A tegnap este viselt ruhák vannak rajta; világosszürke melegítőnadrág és fehér felső, amit a déli napsütést kiválóan megvilágít. Hülye időjárás, csak egyszer lenne beborulva...

– Már megint mit csináltam? – kérdezi beljebb lépve.

– Tudod te azt nagyon jól.

– Nem, pont azért kérdezem – értetlenkedik, pedig nagyon is jól tudja, mit csinált az este, és kivel...

Erős gyanúm van azzal kapcsolatban, hogy Ruby volt az a lány, akit hazahozott az éjjel. – Ami már alapból furcsa tőle, hiszen mindig ő megy, hogy jó példát mutasson nekem. Persze nem kell nekem őket bemutatni, hisz nagyon jól ismerem a fiúkat. Az ártatlanság távol áll tőlük.

– Kérdezhetnéd a tegnap esti partneredet... – motyogom a papírpohárba, amiben a kedvenc karamellás lattém van.

– Te komolyan felhoztad a stewardesst? – mondja vihogva Oliver, amire most rajtam a sor, hogy visszaköpjem az italt.

Mi van?!

Colten komolya egy buta nőcskével volt, mialatt azt hittem, hogy a legjobb barátnőmmel van együtt? Nem vagyok normális! Ez is csak a túlképzeltségnek köszönhettem. Akárcsak a vörös szemeimet, amibe már megint csepegtettnem kellett; vagy a szemem alatt lévő karikákat, amire megint egy rakat korrektor raktam. És komolyan mindezt egy buta parfüm miatt? Nekem tényleg elmentek otthonról. Ráadásként ott van az Emily-vel való elmélkedések is, miszerint Ruby eltitkol előlünk valamit, ami valószínűleg így is van, de hogy mit azt még nem tudjuk.

– Komolyan hazahoztad azt a nőt, akinek lényegében te adsz munkát? – akadok ki a kelleténél jobban.

Mivel nem tudják, milyen agyament összeesküvés zajlott le bennem tegnap, ezért ténylegesen nem is tudják a kiakadás okát sem.

– Most mi a baj ebben? – tárja szét a karjait értetlenkedésében. – Ő ajánlotta fel a lehetőséget, én éltem vele.

– Nem feküdhetsz le az összes lánnyal, aki szembe jön veled.

– Akkor hogyan találjam meg az igazit?

– Hát nem így! – kiáltok rá. – Vidd el randizni, ismerkedjetek, beszélgessétek! Tudod, mint egy normális ember. Nem kell egyből ágyba menni...

– Csak nem féltékeny vagy, Ali? – kérdezi mosolyogva Oliver.

Nyilván pont Colten szajháira féltékenykedtem... Ch, még ilyet!

– Nem, Oli – mosolygok vissza rá. – De te ma nem eszel – veszem el tőle a tányért.

– De ne már! – visong. – Ez a te hibád! – mutat Coltenre.

– Mégis hogyan? Te kötöttél bele Aliyah-ba, nem én.

– Én inkább a szobámba eszek... – jön Bentől a mondat, és a tányérjával együtt a szobájába indul, amit meg is értek. Még nekem is túl korán van ehhez.

Az elvett tányérját a pultra rakom, amire Colten egyből kap. Mosolyogva harap bele az egyik péksüteménybe, amivel csak felhergeli Olivert.

– Az az enyém! – indul meg a barátja felé, aki az étellel együtt szaladni kezd.

– Édes istenem! – motyogom az orrom alatt.

Vagy még nyolc darabot csináltam, erre komolyan azon a négyen veszekednek? Tipikus férfiak, ráadásul még le is fogják szórni a morzsákat, amiket nekem kell majd felszedni, mert ők azzal már nem fognak törődni.

De most komolyan... – elmélkedek el ismételten ezen.

Felnőtt, huszonhárom és huszonkét éves férfiakról beszélünk, akik egy vállalatot irányítanak. Erre itt kergetőznek a nyamvadt reggeli miatt!

– Befejezni! – elégelem meg a dolgot, amire mindkét fiú vigyázban áll.

Egy újabb tányért elővéve szedek Olivernek újabb adagokat. Nagyon nincs türelmem ehhez ma reggel, pedig már megszoktam tőlük a gyerekes piszkálódást.

– Nesze! – adom át neki, amit védelmezve a kezei között fog.

Oli lassan hátrálni kezd a konyhából, mialatt Coltennek önelégült pillantásokat küld.

– Oh, és jó lenne, ha bevásárolnál, ha már nem voltál itthon két hétig! – szánja nekem a mondatot, és eltűnik a szobájába rejtekébe, amit hangos trappolással tudat velünk.

Coltennel ketten, csendben maradunk a világos, természetesen konyhába. A halk zajok sokkal erősebben hatnak, ami bántja a fülemet. Ritka alkalmak egyike, hogy némaságban vagyunk egy helyiségben.

– Sajnálom! – jön a halk hang mellőlem, mikor leül.

– Mindegy – vonom meg a vállamat rá se nézve. – Csak seperd fel, amiket leszórtatok!

– Mi? – értetlenkedik. – Nem azt. Az estét – pontosít a válaszon. – Hülyén viselkedtem... Nem kellett volna megtudnod.

– Mindegy – ismétlem meg magam a problémát lenyelve. – Gondolom, akkor nem sikerült az út – terelem el a témát, mert amiről nem beszélünk, az nem is létezik.

– Nem a legjobban, de jobb, mint a semmi. Majd megoldjuk.

Abban egy percig se kételkedem.

Sok minden elmondható a fiúkról, de a munkájukba vetett erő az száztíz százalékos, főként Coltennek. Már csak a vállalat – és az emlékek – maradt meg neki a szüleitől. Ezt nem fogja semmiért és senkiért se háttérbe szorítani. Fiatalsága miatt sokan hitték, hogy a cég csak egy pénzforrás lesz neki, amit majd el fog szórakozni, de neki ez sokkal többet jelent. Mindig is büszkévé akarta tenni a szüleit, és ez pár kosza, rossz év után se fog változni. Viszont Bridget és Lorenzo, akik a legjobbat akarták a fiúknak, mindig is büszke volt rá.

Neki nem kellett elérni egy elvárt szintet, hogy szeressék; őneki szerető családja volt, nem úgy, mint nekem az elején.

Hiába haragudtam rá még mindig, nem bírom ki, hogy ne öleljem át. Izmos karjával átkarolja a hátamat; most már mindenki otthon van. Colten mindig is magasabb volt nálam kicsivel több mint tíz centivel, de így a magasított széken ülve egy törpének érezem magam mellette.

– Eljössz velem vásárolni? – kérdezem tőle, mikor elengedem őt.

– El – mosolyodik el.

Visszaülve a székre magam elé húzom a nagy, fehér tányért, aminek a legaljáról kiveszek egy croissantot és Coltennek adom.

– Mi ez? – kérdezi meglepődve.

– Pisztáciakrémes – adom az egyértelmű választ. – Neked csináltam... – suttogom, mire Colten szélesen elmosolyodik.

– Úgy tudtam, egy seggfej vagyok – elmélkedik hangosan, amire még rá is játszik. – De te mégis megcsináltad a kedvencemet? Te tényleg belém vagy esve – nevet, amire a szememet forgatom.

– Csak álmaidban vagyok szerelmes beléd.

– Tévedés. Álmaimban odáig vagy értem.

– De csakis a képzeletedben – teszek pontot a témára. Az utolsó falatot lenyelve a mosogatóba rakom a tányért. – A garázsban találkozunk! – Gyorsan kimegyek a konyhából, hogy én érjek előbb oda.

– Alig ettél – kiált utánam Colten.

– Pont eleget – kiabálok vissza neki már a lépcsőn felmenve.

Okom van a sietségre, mert ez a szokásos versengésünk a fiúkkal. Hiába vagyunk kőgazdagok, akkor is hatalmas vita szokott kerekedni, hogy ki fizet éppen a bevásárlásért. Mivel a beosztások nem voltak annyira hatékonyak, mint azt az elején elterveztük, mert csak ritka alkalomkor sikerült betartani, ezért azt találtuk ki, hogy aki a legkésőbb ér a garázsba, az fog fizetni.

A szobámba olyan gyorsan érek be, mint még sohase. Nincsen semmi komoly tétje, ha esetleg Colten lenne az ügyesebb, de én akkor is győzni akarok. A gardróbszekrénybe bemegyek, ahol egy gyors nézelődés után kikapok egy fekete, térdnél szaggatott farmernadrágot és egy világoskék, elegáns felsőt, aminek a zártabb nyak részénél, apró, csillogó kövek vannak felvarrva lefelé eltünedezve. Hozzáillő fehérneműt átcserélem a régebbi helyet, amit most viselek.

A szekrényből kijőve a fésülködőasztalhoz ülök. Oldalra nyúlva felkapcsolom a tükörre szerelt lámpákat, amik sokkal jobban megvilágítják az arcomat. Sminkekkel próbálok elfogadhatóbb arcot varázsolni magamnak, amit publikusan is viselhető és benne van az elegáns fogalmában.

Csak tökéletesen és természetesen. – Cserélem ki a matt rúzst egy halvány szájfényre, amit csak épphogy élettelibbé és fényesebbé festi az ajkaimat. – Amilyennek nekem is kell lennie. A fejemet megrázom elűzve a gonosz gondolataimat, majd hajamat kibontom, hogy aztán ki tudjam fésülni, de a mobilom nem engedi, hogy befejezem a műveletet.

Emily vigyorgó feje fogad, amit még kilencedik vége felé csináltam, és azóta is ez a háttérem. Áldom az eget, hogy felnőttünk, mert nagyon gázul néztünk ki akkor.

– Szétmegy a fejem – hallom meg komás, most kelő hangját. – És még a ruhámon is ott van a borfolt, pedig beáztattam, hogy eltűnjön, de semmi! – mérgelődik.

A reggeli mérges Emily a legrosszabb mind közül. Még ha próbál is kedves lenni velem azokon a napokon, nem mindig sikerül, amit sűrű bocsánatkéréssel palástol. De nem panaszkodhatok; bármikor is hívom fel, hogy szükségem van rá, ő azonnal indul hozzám, bárhol is legyek.

– Ne aggódj, Oliver hétfőn ki fogja fizetni – nyugtatom meg.

Beleképzelve magam az ő helyzetébe, én ezerszer idegesebb lennék. Ha az anyja megtudja, akkor búcsúzhatunk az eddig eltervezett nyarunktól, mert Emily-t szeptemberig látni se fogom.

– Itt vagy? – szólalok meg újra, amikor csend jön a túloldalról.

– Aha, csak szerintem még alszok, mert azt mondtad, hogy Oliver kifizeti a ruhát. De szép álom volt!

– Nem álom volt.

Emily köhögése miatt megáll a fésű a mozdulatban.

– Életben vagy még?

– Szerintem nem – krákog párat. – Az egy kibaszott Alexander McQueen ruha! – kiált fel. – Egy vagyonba kerül, és... és... Úgyse fogja kifizetni.

– Megfenyegettem, szóval kifogja. Ha szerencséd van, akkor még kaphatsz üzletben, viszont, ha nem, akkor rendelj most gyorsan. Talán anyud nem fogja észrevenni, hogy hiányzik.

– Aha... De... Nem kell, én is ki tudom fizetni – ellenkezik tovább, amit nem értek. Mit számít, hogy egy gazdag kifizet egy másik gazdagnak egy ruhát? Oli tette tönkre, akkor fizessen csak.

– Abból a pénzből, amit a szüleidtől kapsz? Szerintem észrevennék, ha hirtelen hiányozna a számládról az a sok pénz – mondom neki, mert egyszer már említette, hogy a szülei figyelik a pénzforgalmát, ezért nem költekezhet sokat, mert egyből számonkérik. – Oliver maga keres, szóval mindegy. Csak fogadd el tőle! – kérlelem, mert ha nem így fog tenni, akkor még sokáig hallgathatom Oliver szekálását, miszerint felesleg dolog miatt drámáztam, már megint.

– Oké – egyezik bele végül, amire mosolyra görbül az arcom. Hajamat még gyorsan megigazítom, mielőtt bemegyek egy táskáért és egy cipőért, mert időközben az elmaradt.

Alsó ajkamba beleharapok. Szájfényem ízét megérzem, amire észbe kapok.

– Tudsz valamit Ruby-ról? – kérdem mellékesen.

– Nem írt. Neked?

–A-a.

Egy közepes méretű fekete, Dior táskát leveszek a felső polcról, amit tökéletesnek találok.

– Ez mi volt?

– Micsoda volt mi? – értetlenkedek.

– Ez a hangsúly. Mit tudsz?

– Semmit. Csak... – harapok megint az ajkamba. Aj, abba kell ezt hagynom, mert a végén sebes és csúnya lesz. – Tegnap elültetted a bogarat a fülembe Ruby-val kapcsolatban, és azt hittem, hogy Colten őt hozta fel este.

– A ribanc!

– A stewardess volt.

– Ismételjem meg magam?

– Nem kell – forgatom meg a szemeimet, és gyorsan egy újabb réteget felviszek a számra. – Ezer közül felismerem a parfümjét és attól bűzlött, szóval egyből erre következtettem.

Ruby híres Chanel No 5. parfümjét még az amnézia se felejtetti el velem. Tavaly nyáron kiejtette a kezéből a magánrepülőgépen, amikor Miamiba mentünk. Mivel már felszálltunk, nem volt lehetőség egy alapos szellőztetésre, így attól fuldokoltunk majdnem kettő órán keresztül. Egy életre megutáltam a Chanelt. Ráadáséként Ruby addig nem nyugodott, míg nem kerítettünk egy boltot, hogy beszerezzen egy újabb üveggel.

– És jól vagy?

– Miért ne lennék jól? – nézek összehúzott szemöldökkel a telefonra, amit a tükörből látok.

– Ali...

– Mennem kell – szakítom félbe. – Coltennel vásárolni megyünk, és tudod, sietnem kell. Majd beszélünk!

– Akkor is ki foglak faggatni! Nem menekülsz!

– Szia – nyomom ki gyorsan.

Egy fekete sportcipőt felhúzok, mert már semmi kedvem nincs kényelmetlen magassarkúban futkosni. Tegnap elég volt. A táskámba bepakolom a szükséges dolgokat – pénztárca, szájfény, esernyő (mindig jó, ha van nálunk), és a legfontosabbat, a telefonomat –, aztán kisietek a szobámból, mintha az előbb nem az érzelmeimről beszélgettünk volna.

Az ajtóból látom, ahogy Colten is abban a pillanatban lép ki a fekete ajtón. Gonoszul rám mosolyog, majd a lépcsőt veszi célba. Mivel az én szobám a folyósó végén helyezkedik el, így nagy előnyt szerez magának. Fekete sportcipőmmel dübörögve végigfutok a fehér márványcsempén.

Hoppá! Bocsi, Ben, a zajért!

A garázsajtónál érem be, ami kicsivel arrébb van, mint a bejárat. Coltennel szinte egyszerre érünk hozzá a kilincshez, de mégis ő volt a gyorsabb. Férfias keze alatt eltűnik a szépen manikűrözött kezem.

Enyhe izomrángás futkos végig az alkaromon, mikor lenézek és megérzem, mennyire puha is a kézfeje. Oh, hogy nekem mennyiszer kell kenni, hogy ilyen legyen! Óvatosan elveszem az ujjaimat róla.

– Ne légy tapló! – nézek fel rá. – Engedj előre!

– Akkor lennék tapló, ha elsőként engednélek le a lépcsőn. Szóval – nyomja le hangosan az ezüst kilincset – én nyertem, hercegnő – mosolyodik el önelégülten, és átlépi a küszöböt.

A becenév hallatán megforgatom a szemeimet, de mégsem hagyhatom figyelmen kívül az egy másodpercre bennem rekedt levegőt. Csak egy szó volt, semmi komoly dolog nincs a hattérben. Hiszen már tizenhat éves korom óta így hív.

Semmi komoly – vésem még egyszer az elmémbe, és megrázom a fejemet.

– Csak le ne lökjelek – motyogom az orrom alatt szorosan mögötte. A száznyolcvanhárom centiméteres testével szemben nincsen esélyem, főként, hogy még be is gyorsít.

Mérgelődve nyitom ki a sötétszürke Porsche ajtaját, és huppanok be az anyósülésre.

– Ne durciz! – indítja be az autót, és kinyitja a garázsajtót. – Nem áll jól.

Oldalas pillantásom mindent elárul. Ráadásként nekem minden jól áll, de még jobb lenne, ha én nyertem volna. Be kell ismernem, nehezen viselem a veszteség gondolatát.

Bugyuta dolog ez a játék, de akkor is jó lett volna, ha gyorsabb lettem volna. Igen, legközelebb jobb leszek; a legjobb.

*****

A hatalmas bevásárlóközpontban való sétálás gondolatára izgatottság járja át a testem. Igaz, e hét szerdán jártam itt utoljára, de minden egyes alkalommal hasonlóan érzek, amikor új dolgokat vásárolhattam. Csak egy ruha, cipő, táska vagy egy nagyon olcsó valami és egyből jobb a közérzetem.

Terápiás vásárlás; azok a legjobbak, viszont nekem minden héten kell minimum egy. Ha azt gondolják mások, hogy nekünk tinédzsereknek könnyű az életünk akkor tévednek. Beismerem, hogy a felnőtt lét se lehet könnyű, de a feltünés viszketegségben szenvedő, apuci pici gyerekei a legrosszabbak. Ők általában a nagy betűs bántók.

Ha túl zártan öltözködtél, akkor prűd voltál, ha kihívóan, akkor ribanc. Ha nem volt rajtad smink, akkor lúzer, vagy ha van, akkor feltűnő, aki magára akarja vonni a figyelmet. Ha gazdag, akkor számítasz valakinek, ha szegény, akkor egy senki vagy. Milyen világban is éltünk? Hát nem elfogadóban. Mert, ha úgy fogadnanák el, ami tényleg vagyok, akkor csak egy zabi gyerek lennék, aki még a szüleinek se kellett, nemhogy egy férfinek. Meg kellett találnom a tökéletességet, amiben tökéletes főszerepet játszok. llyen az élet; egy nagy színdarab csupán, ahol a kulisszák közé csak azok nyernek belátást, akiknek van engedélyük.

Az én két belépőkártyám már elfogyott. De vajon megérte az újranyomtatásra energiát szánnom? – Szerintem nem, mert akkor kirúgnának.

Az üzlet kirakatának üvegéről elkapom a tekintetemet, és inkább a mögötte lévő csodálatos cipőt bámulom. Vörös színű, mint a két lábon járó veszély, és kell nekem!

– Nem – ragadja meg Colten a kezemet, és elhúz a bolt elől.

– Tíz perc alatt végzek – nézek rá könyörgő szemekkel, amire hevesen a fejét kezdi rázni.

– Abból a tíz percből öt cipő lesz, és egy óra múlva talán néggyel és kettő táskával kijövünk.

– Plusz kettő pénztárcával, hogy passzoljon a táskákhoz – javítom ki, hogy tisztába legyen a dolgokkal. Na, mindennek összhangba kell lenni!

– Pláne! – Colten kitartott az állítása mellett, de én egyből szerelmes lettem abba a lábbelibe.

Vállat vonok.

– Nem baj, majd máskor megveszem – mondom semlegesen, némi szomorúsággal a hangomban, amire nagyot sóhajt.

*****

Boldogan, szinte szökdécselve megyek be a nappaliba, ahová a bevásárlószatyrokat teszem le.

– Na, végre! Hol voltatok négy órán keresztül? – kérdezi Ben. – Már éhen haltunk!

– Vásároltunk – felelem boldog mosollyal az arcomon, és leveszem a cipőmet.

– Ehető dolgot is? – néz fel Oliver a telefonjából, amire bólintok.

Az öt szatyor közöl kikeresem, amiben hazajött az újdonsült szerelmem. A vörös Christian Louboutin cipőt egyből kibontom a csomagolásából, majd felhúzom. A burgundi magassarkúban – amit történetesen Colten fizetett – ellenállhatatlannak vagyok. Úgy érzem, ha hordom, én uralom a világot, mint a reklámokban, amivel az embereket hülyítették, hogy vegyék meg a márka termékeit. Jézusom! Jobban belegondolva bedőltem nekik...

De lett két új cipőm!

Az arcizmaim már begörcsölhettek, mert azért nem lankad a mosolyomon. Boldogan mutogatom a két fiúnak az új szerzeményeimet, akik közül az egyik – Oliver – unottan megforgatja a szemét, míg Ben nekem szenteli figyelmét.

A garázsból vezető ajtó becsapódik, ahonnét Colten jön az élelmiszerekkel megpakolt szatyrokkal. Oliver a menekülőutat kihasználva a segítségére siet, nem mintha annyira jellemző lenne rá. Fél szemmel őket figyelem, míg a másikkal még mindig a lábamat csodálom.

Oli odasúg valamit Coltennek, amire vállon boxolja a barátját, aki halkan kuncog.

– Hé! – vonja magára Ben a figyelmemet. – Tényleg jól áll rajtad – kacsint.

– Köszi – mosolygok rá.

Ben volt a pótbarátnőm, aki mindig meghallgatott, ha Emily nem ért rá. Felvidított, mikor látta rajtam, hogy rossz a hangulatom, vagy kezd az lenni. Ő akadályozta meg a rossz hangulatom, Oli volt, aki a legvégső esetben beszélt a fejemmel, Colten pedig... Ő csak Colten, aki mellett sosem szomorkodtam.

– Felviszem őket – ragadom meg a szatyrokat és a levett sportcipőmet.

Gyorsan kisurranok, hogy minél előbb a szobámba érjek. Már a hazaút során az álmosság kerülgetett, de tartottam magam. Nem volt kipihent éjszakám...

Hogyan lehettem ilyen buta, szőke, liba? – ostorozom magam ismét.

Akárhányszor rágondolok Ruby-ra és Coltenre, elkap a szégyenérzet. Mintha ez lenne a büntetésem az illetlen elmélkedések miatt.

– Nem vagy éhes? – kiáltja utánam az említett fiú. – Alig ettél.

– Nem – kiabálom vissza már a lépcsőn.

A szobámba érve a gardróbszobába teszem a kezemben lévő dolgokat és a középen lévő, világosrózsaszín díványra ülök. A telefonomat kiveszem a táskából és lövök egy képet az új szerzeményemről, majd elküldöm Emilynek:

Én
Bemutatlak az új szerelmemnek, Mr. Szexinek. 😉😍

Szöszi
Mr. Szexi megengedi, hogy feltöltsem OnlyFansre, hogy profitáljunk belőle és a gazdájából, aki vissza tudja nyerni az ára kétszeresét? 😏👀

Én
Csak akkor, ha kapok 50% részesedést! 💲💲
Oh, és Colten vette, szóval csak profitálni fogunk belőle. 😁 (Amúgy nem gondolkoztál, hogy pénzügyet tanulj? 🤔)

Szöszi
Megbeszéltük!
(Az lesz a B terv, ha nem találok egy gazdag férjet 😉🤑)
Este beszélünk, most mennem kell. ❤️

Mosolyogva a fejemet ingatom az Emily-vel való beszélgetésünkön. Őt nem érdekli a népszerűség és a vagyon, mint a velünk egykorú diákokat. Míg kilencedikben bármit megtettem, hogy beilleszkedjek az elit magániskolába járó diákok közé, mostanra már mit sem érnek ezek a dolgok, mert itt van nekem Emily, akivel magasról teszünk, hogy melyikünk ruhája a drágább. Ha jobban belegondolok, ezért is kezdtem barátkozni vele. Hamar kiszúrtam a műmosolyát, amikor az egy fokkal szegényebb diákokat cikizték a többiek. Felismertem a színlelést a maszkja mögött, mert nekem is ottvolt az az álarc.

Én sohase felejtem el, honnét jöttem. A most vásárolt dolgok árából sok nélkülöző családnak segíthettem volna, ahogy a ruhatáromból is.

Végignézek a két teljes falnyi dizájner dolgokon, amik közöl némelyiken még a címke is rajta lehet. Csak úgy az ölembe hullottak, semmit se kellett tennem értük, mint másoknak. A pénz elrejtette a nincstelenség foltjait, ahogy ezek a ruhák az én foltjaimat. Ruby sohase tudja meg, hogy a turkálóból származott gyerekkori göncök még mindig ott lapulnak abba a fekete, kisebb méretű bőröndbe, amit még régen magammal hoztam. Csak nevetne rajtam, és arra bíztatna, hogy dobjam ki, de nem lehet ilyen könnyen elengedni az egykori énemet.

Ezért is tettem meg bármit, hogy elfeledjék a – szerintük – szégyenfoltokat. Került az bármibe, akár még az egészségembe.

A világosbarna faszekrényre nézek, ahol ott lapul az a bizonyos bőrönd, amit utoljára két éve vettem elő.

Vajon mikor fog ismét romba dőlni az életem, hogy újra feltárjam a titkokat? – gondolkozom el, mialatt a vagyonokat érő anyagokat és kiegészítőket bámulom.

Nagyot sóhajtok.

Fáradt vagyok; keveset aludtam az éjjel, így nem csodálkozom, hogy badarságokat gondolok. Csak aludnom és ennem kell, aztán minden rendben lesz velem.

A ruháimat a kanapéra dobom, aztán egy bő, fehér felsőt húzok fel, amiben kényelmesen tudok majd aludni.

A villanyt lekapcsolom, mielőtt kijövök a gardróbból. Most még az se érdekel, hogy nem pakolok el magam után, csak aludni akarok. A távirányítón megnyomom a gombot, ami leereszti a fekete sötétítőket az összes ablakra. Csak egy gombnyomás, még meg se kell erőltetnem magam. Milyen egyszerű a gazdagok élete!

*****

Mikor felkelek már bőven sötét van, amit a már átlátszó üvegen keresztül szemlélek. Az egyetlen világosság az a városból jövő csillogó fények. New York újra életre kelt, ami addig nyüzsög, míg az emberekből az összes energiát kiszívja. Aztán nappal minden elölről kezdődik a munkából induló emberekkel, akik futva rohangálnál az utcán, hogy ne késsenek el. A város belőlünk, élőkből táplálkozik; a mi energiánk élteti. Viszont én már kezdek lemerülni. Hiába aludtam, ugyanolyan fáradtnak érzem magam. Talán nem is testi fáradtság a bajom?

A fejemet rázom. Elég a badarságokból!

Arcom zsírossága nagyon zavar, így egyből felkelek és fürdőben embert varázsolok magamból.

Gyorsan letusolok és rendbe teszem az arcom. A korgó nyomrom nem hagyja, hogy visszafeküdjek, mint ahogy azt eredetileg elterveztem. A szürke, szőrmés papucsomba lecsoszogok a konyhába, ahol majd gyorsan összeütök egy szendvicset. Ám, ez a tervem sem jön össze. Oliver szürke melegítőben és ugyan olyan színű felsőben szorgoskodik a tűzhely előtt, amire egyből kimegy az álmosság a szememből.

– Végre, hogy felkeltél, Csipkerózsika!

– Nem a herceg keltett – dünnyögőm az orrom alatt, és a székre ülve a pultra könyökölök, ahol már ki vannak készítve az evőeszközök, a szalvéták és a két tányéralátét.

– Akkor menj vissza, majd szólok Coltennek! – mosolyog rám piszkosul.

– Állj le! – szólok rá.

Utálom, amikor Coltennel csesztetnek. Sohase volt olyan, hogy mi; csak ő és én vagyunk.

– Oké, Hamupipőke – folytatta a cukkolást. – Ugye a cipődet nem veszítetted el máris?

– Inkább elkések, minthogy bárhol otthagyjam a cipőmet.

– Az igen drága cipődet – teszi hozzá.

– Csak nem féltékeny vagy rá, hogy én kaptam valamit? – mosolygok önelégülten.

– Csak egy picit – mutatja az ujjával.

– Majd kapsz egy szép inget! Amúgy mit csinálsz? – kukucskálok a válla felett, noha semmit se látok a fekete serpenyőn kívül.

– Carbonarát – feleli, és beharapott ajkakkal, nagy koncentrációval két tányérba önti a tésztát.

Oliver sohase főz, ezért is lepődtem meg, mikor beléptem a konyhába. Inkább rendel magának valamit, vagy kikönyörögi valamelyikünktől, hogy csináljunk neki kaját. Tény, hogy nagyon elkényeztetett.

A hűtőből kiveszi a parmezán sajtot, amiből bőven reszel a két tésztára.

– Kész a vacsoránk. – Felvonom a szemöldökömet. – Most mi van? – tárja szét a karjait. – Tudok főzni, ha akarok.

– De nem szoktál. – Vállat von.

– Együnk – hagyja figyelmen kívül a mondatot.

Egy kicsit éhes vagyok, és legalább előbb vissza tudok menni a szobámba, ha már nem nekem kell kaját készítenem. Egy pohárba önt nekem baracklevet, ami mellékesen a kedvenc italom, és elém rakja a jól megrakott tányérral együtt.

– Ennyit nem tudok megenni – borzadok el a sok tészta látványától, ami miatt összefut a nyál a számban.

– De megtudsz, és meg is fogsz!

– Nem vagyok annyira éhes – motyogom.

A kezembe veszem a villát, majd megkóstolom a vacsorámat. A szalonna sóssága és a sajtos, tojásos szósz íze tökéletes egyensúlyban van, amit fekete bors fűszerez meg. A villámra gyorsan feltekerek még egy adagot. Csak akkor esik le, hogy szinte falom az olasz ételt, amikor Oliver felvont szemöldökkel kémlel. Lenyelem a nagy falatot.

– Mint mondtam...

– Nem érdekel, hogy mit mondtál! – szakít félbe. – Azt a kettő vacak croissantot etted egész nap, szóval addig innen egyikünk se mozdul, míg nem eszed meg mind!

– Oli... – kezdek bele ismételten.

– Fogd be és egyél! – dörren rám, amire a fejem döbbenten hátrahőköl. – Nem fogsz kórházba kerül megint a baromságod miatt!

*****

Sziasztok! 🥰

Már idejét se tudom, mikor publikáltam, amit rettentően sajnálok. Sajnos, sok minden történt az életemben, ami miatt hiába akartam, nem tudtam írni. 😔

De igyekszem a lehető leggyakrabban hozni a fejezeteket, hogy ne veszítselek el titeket és a sztori iránti érdeklődést. ❤️

Ha tetszett a fejezet, akkor nyomj egy csillagot, vagy ha van kedved a kommentszekcióba írd meg a véleményed! (Főként az igen gonosz lezárás miatt. 😅)

Legyen szép hetetek (még ha mindjárt itt az iskola)! ❤️