Gyerekként minden éjjel az kívántam a csillagoktól, hogy én legyek az a hercegnő, aki megérdemli azt a kiváltságot, hogy fehér paripán vágtázva eljöjjön és megmentsen a szőke herceg. Egy darabig hittem is ebben a csodában, de ahogy a napok teltek-múltak a fátyol, ami a mesevilágot és a valóságot választja el, szertefoszlott. Ám a sors szeret tréfát űzni az életemből; végül hercegnővé tett, viszont a hercegem...

Se nem szőke, se nem tart kardot a sárkány felé; ő piros zászlót lobogtat azt jelezve, hogy közeledik a veszély, ami elől menekülnöm kellene. Helyette közelebb futottam. Levetettem magam a magas toronyból, míg földet értem egyenes a rózsakertbe, ahol a tövisek a szívemet szúrják.

Nem kellett volna megszöknöm, ott kellett volna maradnom az ablaktalan szobában, amit nem világít meg semmilyen reményteli fény éjszakánként. Miért nem maradtam a toronyba zárva? Mondd, Aliyah, miért nem tudod egyszer azt csinálni, amit mondanak neked?!

A Valentino magassarkú kicsúszik a kezemből, ami legurul néhány lépcsőfokon. Hallom a szívem dobogását, érzem, ahogy egyre hevesebben ver; azt kívánom bárcsak hirtelen végleg megszűnne! A harisnyával fedett lábfejem majdnem megcsúszik, ahogy gyorsan utána sietek, majd felkapom. Egyszer akarom észrevétlenül elhagyni a házat.

Nem törődők azzal, hogy gyorsan felhúzzam a cipőmet, inkább a bejárati ajtó felé sietek, hogy mielőbb távozzak ebből a fullasztó légkörből. Lélegezni szeretnék, még ha csak pár órácskára is, mert ha egy percénél többet maradok itt akkor abba belefulladok. Mint Colten parfümjébe, ami azonnal megcsap, mikor a konyhából kifordulva elzárja a menekülőutam.

– Szép jó reggelt, hercegnő! – dől neki az ajtófélfának mosolyogva karba tett kézzel. Itt fog a vég utolérni! – Csak nem sietünk valahova? – biccent a fejével a kezembe lévő cipőm felé.

– Ami azt illetti... – lépek el mellette, viszont utánozva engem ő is oldalra lép.

– Elviszlek.

– Nem szükséges – jelentem ki a kelleténél gyorsabban. – Biztos te is késésben vagy, szóval...

Colten mosolya szélesebb lesz, csak úgy sugárzik belőle az önelégültség. Tudja, hogy futni szeretnék előle, ami... igaz... félig...

Futólag rápillant a Rolex órájára.

– Jééé, pont annyi időm van, hogy el tudlak vinni iskolába!

Ki gondolta volna, sóhajtok kicsit indulatosan. Ajkamat beszívom, ami ragad egy picit a szájfénytől.

– Tudod... – húzom el a szót, hogy legyen időm tanakodni. – Én... – Lassan felpillantok Coltenre, aki jó kedvűen várja a válaszom. Tudja, hogy is ne tudná, hogy erre nem voltam felkészülve. Kijátszott, mint a vesztésre álló győztes az ellenfelét.

– Ha nincs ellenvetésed – szólal meg rövid csend után, és előrébb lép egyet. A levegő bennem reked, most érzem igazán, hogy tényleg fulladozok, viszont ebbe az illatba szívesen belehalnék. – Segítek – suttogja mély hangon.

A felkaromon libabőr futkos, mintha valami földön túli hang szólna hozzám, Colten pont úgy hívogat magához. Megigéz, akárcsak pár nappal ezelőtt, amikor ugyanúgy követtem őt – amit nem bántam meg. Tekintetem minden egyes lépését issza, ahogy térdre ereszkedik, miközben szempárját nem szakítja el rólam. Az arcom ég és a kelleténél hangosabban veszek levegőt, amikor a bokámat átfogva felemelni a lábam.

Egyensúlyomat még időbe korrigálom, mielőtt teljesen Coltenre esnék. A meleg kiver, mint mikor egy hűvös szobából hirtelen kimegyek a napsütötte forróságba. A cipőt feladja rám, bokacsontomat becézgeti az ujjával, miközben kínzó lassúsággal csatolja be a pántot. Az idő olyan lassan telik, amíg a másikat is rám adja, már azt hiszem, egy időhurokban ragadtunk.

Colten felnéz rám, féloldalasan elmosolyodik, amivel zselévé formálja a testem. Ujjával lassan végigsimít a harisnyával fedett lábamon. Hátam borsódzik, ahogy egyre feljebb vándorol a keze. Hátra kellene lépnem, hogy megszakítsam a testi kontaktust, de nem bírom rávenni magam a mozgásra. Akarom, hogy feljebb érintsen, amíg csak lehetséges, de nem teszi meg.

A térdemen köröz egyet, aztán feláll. Az arcom ég, érzem, amikor eltűröm a hajam a fülem mögé. Colten, mint aki jól végezte a dolgát, kisimítja, azt követően begombolja a felső gombot az öltönyén.

– Mehetünk? – fordul a konyha felé, ahonnét egy ételdobozt hoz ki, ami az enyém. – Reggeli – nyomja a kezembe, amit kis híján elejtek.

Nem tudom, hogyan voltam képes megtenni akár egy lépést is, hogy ne essek össze, de nem tudok másra gondolni, minthogy Colten reggelit csinált nekem. Colten reggelit csinált! Még főzni se tud.

A garázs felé menve gyorsan belepillantok, hogy mit készített nekem, ami nem más, mint kettő óriási szendvics, amiből egyet se fogok tudni megenni és mellé különböző gyümölcsöket szelt fel, amit itthon talált. Gondosan visszazárom és átlépem a küszöböt.

Lassan teszem meg a távot Colten szürke Audijához, amit általában munkába járáshoz szokott használni. Az dobozt megszorítom, és azon imádkozok, hogy a lábam ne remegjen vagy lépjek félre. Mosolyogva figyel, mikor odaérek, ami elől elbújnék. Kinyitja az anyósülés ajtaját, majd megvárja, hogy beszálljak és visszacsukja.

A táskám majdnem leesik a lábamhoz, miközben a biztonsági övvel szerencsétlenkedek. Miért vagyok ilyen ügyetlen? Ő csak Colten. De ahányszor arra az estére gondolok összeszorul a mellkasom, az ajkaimat harapdálom és ki akarom verni a fejemből az emlékeket, amik még álmaimban is kísértenek.

Colten vet rám egy pillantást, miután ő is beül az autóba, majd beindítja. A szoknyám szélét piszkálom, amit nem lát, mivel a táskám eltakarja a kezemet. A nyomasztó csendet az autó halk hangja töri meg, de az se tudja teljesen eltűntetni. A szám belsejét harapdálom, tekintetemet az ölemben lévő ételdobozon tartom, azt figyelve hol vannak rajta apróbb sérülések. Kell vennem újakat, gondolkozok, hogy mikor lesz időm vásárolgatni egy kicsit.

– Megcsókoltál – szólal meg hirtelen Colten az egyik piros lámpánál.

– Nem! – jelentem ki egyből és felpillantok rá. – Te voltál.

A szemöldökét felvonja, egyik kezét a kormányon pihenteti, míg a másikat az ölében. Öltönye megfeszül karján, amiről gyorsan elpillantok, mielőtt nyál csorgatva azt bámulnám.

– Én is – nyugtázza. – Ahogy te is a VIP kanapéján, a tánctéren, az ágyamban...

– Jó, elég – dölök hátra az ülésen, és kibámulok a szélvédőn. A lámpa még mindig pirosan világít. Mikor lesz már végre zöld?!

– Pedig én nagyon élveztem – folytatja tovább, amire még jobban belesüllyednék a fekete bőrülésbe. – És te is. – Igaza van. Hibába akarom eltitkolni, ő átlát rajtam. Nincs menekvés, nem futhatok tovább. – Ezért se értem, miért érzed kínosnak.

Mélyen beszívom a levegőt, mielőtt válaszolnék. Félek a szavaktól, mert hangosan kimondva igazzá válnak, amit nem akarok. Nem ezt a valóságot szeretném.

– Mert ennek nem szabadott volna megtörténnie – suttogom, ami bombarobbanást aztán fülsüketítő csöndet hagy maga után.

A körömet az ujjbegyembe vájva fájdalmasan végighúzom. Colten nem szólal meg. A lámpa zöldre vált, már azt hiszem, ez lesz a menekülőútam, de egyre távolabb sodor tőle egyenesen bele egy dugóba. Ez pompás! A belső sáv egyikében állunk, így életveszélyes lenne kiszállni, hogy inkább futva tegyem meg a távot az iskoláig, de azzal még jobban rontanék a helyzeten.

– Tudod – kezdi Colten, hallom ahogy fészkelődik az ülésen –, nem érdekel. – Egy kicsit felé fordítom a fejem. – Leszarom, hogy mit gondolnak mások, hogy szabad-e vagy sem. Engem az érdekel, hogy te mit akarsz, Aliyah.

A szívem megdobban, a mellkasomat elfogja egy furcsa érzelem, mint amikor fontosnak érzed magad. Azt gondolom, törödnek velem, de nem tudom, milyen lehet ez, hiszen nem vagyok hozzászokva ehhez. Furcsa, de közben iszonyat jó, míg nem jön ismét a magány.

– De a barátok nem csókolóznak – jelentem ki halkan.

– Akkor nem vagyunk barátok – von vállat, és egy pillanatig nem figyel rám míg előre haladunk úton.

– Akkor mik vagyunk?

Még a dudaszóra se rezzen össze, kezét mozdulatlanul tartja a kormányon. Kezdem azt hinni, hogy meg se hallotta vagy én nem mondtam ki hangosan. A számba beleharapok, annyira kiszabadulnék a levegőre, ahol nyugodtan lélegezhetek a gondolataim nélkül, amik nem hagynak nyugodni. Kattognak, mint az óra mutatói, amik ahányszor megszólalnak elveszenek az életből egy-egy másodpercet. Néma énekük akkor is megöl, ha nem hallod.

Colten lassan rám néz, szájat lusta mosolyra húzza, amitől már előre félek.

– Nem-barátok, akik néha... sokszor csókolóznak.

Számat szólásra nyitom, de hang nem jön ki. Csókolóznak... Mintha ez lenne az új szokásunk, hogy amikor unatkozunk, akkor megcsókoljuk a másikat. Ő tényleg így gondolhatja, vagy ez megint egy laza kijelentés a részéről? Lehet, tényleg komoly volt... Lehet ő is azt akarja, hogy... Nem, Aliyah! Ne álmodozz, mert az álmok reményeket szülnek, amik tönkretesznek! Álmokból nem tudsz semmit elérni az életben!

Próbálok rámosolyogni, de szerintem csak a szám széle rándul meg, inkább elfordítom róla a fejem. Nagyot sóhajt.

– Nem hiszel nekem – jelenti ki szórakozottság nélkül.

– Nem erről van szó... De néha nem tudom eldönteni, hogy komolyan is gondolod, vagy csak egy újabb vicces megjegyzés.

Nem szólal meg, némán vezet tovább, miután áthaladunk a zöldön. A percek csak úgy szaladnak, ahogy közeledünk az iskolához, ahol már sok napja nem jártam. A gyomrom görcsöl, a mellkasom összeszorul, nem tudom, hogyan fogom elviselni Ruby és a többiek ítélkező pillantásait. Olvasták a cikket, és biztos azt gondolják, hogy Coltennel valami pedofil mostoha kapcsolatban élünk, de nem. Mi csak... nem-barátok vagyunk, akik néha csókolóznak.

Nekem végem lesz!

Az iskola kellős közepén fogok összeesni, mint egy korhadt pad, ami már nem bírja ki a terhem. Nehéz vagyok... És a súly bármelyik pillanatban egyre nagyobb és nagyobb lesz. A torkom összeszorul, a testem megfeszül. Mi fog rám várni? Nem vagyok felkészülve a lehetséges helyzetre.

Amikor megérkezünk az iskola elé, azonnal ki akarok szállni, de a központizár megakadályoz. Értetlenkedve fordulok Colten irányába, aki engem bámul; kékes-zöld szeme át akar látni a bőrömön keresztül egyenesen a szívemig. Nem szabad, ellen kell állnom a csábításnak, de a napok elteltével egyre nehezebb küzdenem. Veszteni fogok, de talán örömmel teszem.

– Valamit a szobámban felejtettél hétvégén – dől felém, viszont fogalmam sincs, miről beszél, az illata elveszi az eszem.

– M-mit? – Rekedt, akadozott hangomtól még én is megijedek, a torkom ki van száradva.

Keze a nyakamra csúszik, ujjai cirógatják a tarkóm.

– Ezt. – Egy határozott mozdulattal magához húz és megcsókol.

Ez nem olyan csók volt, mint a legelső. Ez sokkal másabb, mélyebb, érzelmesebb. És józanabb. A gondolatok elárasztják a fejem, háborút vívnak a jó és a rossz oldalán. De nincs jó oldal. Valahogy minden rosszban lesz valami jó, amit önző módon kihasználok. Visszacsókolom Coltent, a vállába kapaszkodok, teljesen átadom magam ennek a rózsaszín mámornak, ami eláraszt. Érzem a nyelvét az ajkamon, az érintését az arcomon és a gallérom alatt, amikkel nem tudok betelni. Többet és többet akarok; szinte megrészegít.

Az orromon keresztül élesen beszívom a levegőt, végre lélegzek. Mint a szél úgy söpör végig rajtam a borzongás, ami arra késztet, hogy dobjak el mindent az ölemből és másszak Cotlenre. A kezem már mozdul, de véget ér a csók. Zihálásomat igyekszek csillapítani, az arcom ég, amit Colten is érezhet, hiszen a kezét nem veszi el onnan.

Hüvelykujjával letörli a szájfényt a szám széléről, ami a heves csókolózásunk miatt tönkrement. Majd megcsinálom, most nem érdekel még ez se. Colten rám mosolyog, amit örömmel viszonzok.

– Délután találkozunk – hajol közelebb. Már azt hiszem ismét meg akar csókolni, de helyette a fülembe suttog, ami megborzongtat. – Legyen szép napod, hercegnő!

Végtagjaim remegnek, még az ajtót se tudom egyedül kinyitni, Colten hajol át és segít. Orromat a nyakába fúrnám, hogy nagyot szippantsak a fűszeres, férfias illatából, amivel képes elolvasztani a testem és a lelkem. Miután kiszállok megfeszítem az izmaim, mielőtt a többiek szeme láttára sikoltanék fel vagy perdülnék táncra. Mint egy kislány teljesen olyan vagyok, de a felfelé kunkorodó szám nem akar lankadni.

Egyenes megyek előre, szerintem azt se tudom, pontosan merre, amíg valaki meg nem ragadva a karom kiránt az euforikus állapotból.

– Na, végre már! – sóhajt fel Emily. – Már azt hittem, hogy hamarosan az ablak is párás lesz.

Rákapom a tekintetem, és megállok.

– Láttad?

– Szerintem mindenki, akinek van szeme. – Karját keresztbe fonja, a bőrkabát feszül rajta. A vörös iskolai zakó helyett másban van, ami szokatlan. – Szóval hivatalos? – vonogatja a szemöldökét. – Te és Colten?

Beleharapok az ajkamba, amiről majdnem lejött az összes szájfény. Egy pillanatra elkalandozok az imént történteken, amikor Colten a semmiből úgy döntött, hogy megcsókol, mintha a barátnője lennék. Talán az is vagyok? Ne álmodozz butaságokról, Aliyah!

– Nem tudom... – suttogom, amire Emily barna szeme kikerekedik.

– Na, ne szórakozz! – Megragadja a vállamat. – Aliyah, Colten teljesen odáig van érted. – Minden szónál gyengéden megráz.

Az ételdobozt, amit még mindig szorongatok, erősebben fogom, mielőtt ledobnám. Emily-nek igaza lehet. Hiszen Colten mondta, hogy akkor nem vagyunk barátok aztán megcsókolt!

Minden hirtelen a feje tetejére állt. Egyet pislogok és a másik pillanatban összedől a kártyavár, amit Colten segítségével újra felépítek. Közösen egy új dolgot alkotunk majd. Emily viszonozza a mosolyom, amikor a szememben látja a választ.

Az ég tiszta, a madarak boldogan szállnak a fejünk felett kiélvezve ezt a jó időt. Én is kezdem jól érezni magam. Csak kár, hogy a vihar a semmiből csap le ránk.

– Te! – kiáltja Ruby méregtől átitatott hanggal. – Csak hogy végre visszajöttél.

*****

Sziasztok! <3

Nem mostanában volt fejezet, amit tényleg sajnálok, ám az elmúlt hónapokban sok minden történt, ami miatt leszűkült az időm az írásra, ami azt jelenti, hogy hétvégénként van időm és energiám az írnom. Viszont 2025-be lépve sok tervem van, amiket nagyon megszeretnék valósítani, köztük a sztorit befejezni. (Ezt úgy mondom, hogy kb. a felénél járhatunk. :'D)

Hogy tetszett? ^-^ Erre ti se számítottatok, hogy már a második... harmadik? negyedik??? vagy ki tudja hányadik csóknál tartunk. :D (ami Colten szobájába történt az ott is marad. Vagy nem?)

A KÖVETKEZŐ FEJEZETBŐL...
Bevallom, nincs semmi frappáns szövegem most, de lehet, valakinek van tetoválása a karakterek közül. Ki lehet az?

Szép estét/reggelt/napot! <3