Meg se várom, hogy Ben leparkoljon a feljárón, én már az előtt kiszállok, mielőtt kinyílna az automata nagykapu. Az autóajtót becsapom, mire Ben utánam szól, hogy ne bántsam a kicsikéét, de nem érdekel. A kiskaput erővel kirántom, a cipőmben majdnem félrelépek, de csak egy cél lebeg a szemem előtt; kiszabadítani Emily-t az ördög karmai közül.

– Hányszor mondjam, hogy nem támogattam az ötletét? – gurul mellettem az autóval Ben.

– Én meg hányszor mondjam, hogy ne intézkedjetek helyettem? – vágom vissza neki rá se nézve, és folytatom az utat a bejárati ajtóhoz.

Ben gyorsan előre hajt, és ameddig odaérek a bejárathoz ő már ott áll. Az ajtó és közém áll feltett kézzel, amit legszívesebben félrelöknék, de csak karba tett kézzel és dühös pillantásokkal illetem.

– Csak nektek akartunk jót.

– És azzal hogyan segítetek, ha Oliver elrabolja Emily-t?!

Ellépek mellette, a vékony, kicsi testemnek köszönhetően ki tudom kerülni Benjamint, aki még mindig azt bizonygatja, hogy nem így tervezték.

– Oké, dühösek vagytok, de azért az túlzás, hogy elraboltuk.

– Stfu, Benjamin!

A kilincset erőszakosan lenyomon, az ajtó feltárja a konyhából jövő veszekedés zajait. Nem pazarolok el egy percet se, nyomban csatlakozok én is. Emily és Oliver a konyhasziget két szélén vitatkoznak, a lány még mindig az iskolai egyenruhában van, míg Oliver a szokásos ing-öltönynadrág kombinációban, amiben munkába szokott menni.

– Te normális vagy? – vonom egyből kérdőre Olivert, aki felém fordulva a vállát vonja.

– Már nem bírtam elnézni a depressziós Aliyah-t, így muszáj volt tennem valamit. De ahogy látom, máris őt véded, szóval...

A szemöldökömet meglepetten felvonom. Annyira nem voltam magam alatt, csak egy kicsit... Nagyon... De most nem ez a lényeg.

– Akkor se rabolhatsz el embereket.

– Nem raboltam el! – kiált fel.

Emily azonnal megszólal:

– Az akaratom ellenére hoztál ide, így ez elrablás.

Oliver felé fordul, tekintetében vészjósló fény csillan, amire még mögöttem álló Ben se szólal meg.

– Nem tartottalak fogva, még itallal is kínáltalak – szól lassan, nyugodtan. – Szerinted egy elrabló így viselkedik?

– Igen! – harsan fel Emily. – Mondtam, hogy nem akarok jönni, de téged nem érdekelt, szóval még seggfej is vagy. – Kezeit keresztbe teszi, amire Oliver közelebb lép hozzá.

Basszus! – lepődök meg én is egy pillanatra, mert ilyenkor el kell engedni a vitát Oliverrel. Mindenki így járt a legjobban, de nem, Emily felkéri táncolni Mr. Ördögöt – ahogy ő nevezte a fiút a telefonban.

– Miben fogadunk, hogy ezek ketten hamarosan letépik egymásról a ruhát? – suttogja Ben a fülembe, amire azonnal felé fordulok. Arcán hatalmas mosollyal nézi őket.

A gondolataimat azonnal elterelem a csábító Prada táskáról, amit a napokban néztem ki. Ez nem helyes, nem tehetem fel az emberek párkapcsolatát – vagy minek is nevezzem azt, ami köztük van – egy fogadásra, mert ez erkölcstelen. Ők Emily és Oliver, a barátaim, a családom, ezt nem tehetem meg velük.

Emily és Oliver... – ízlelem a neveket még egyszer. Oh! Oooh!

Vagy én olvastam túl sok könyvet, vagy Olivernél mentek el otthonról, hogy még nem hagyta ott a számára idegesítő lányt. Mert Oliver Russel nem fektet felesleges energiát olyan dolgokba, ami számára bosszantó vagy nem érdekli. Ki kell faggatnom Olivert vagy Emily-t még akkor is, ha nem akarják.

– Na jó, elég! – szakítom félbe a csipkelődést a páros között, amire Ben azt mormogja, hogy ünneprontó. – Ti ketten tűnés – mutatok a fiúkra. – Beszélnem kell Emily-vel.

Oliver elmosolyodik, majd hátrálni kezd Bent magával húzva, aki mindennél jobban itt akar maradni velünk lányokkal és lelkizni, viszont ez most nem az az alakalom. Mielőtt még eltűnnének, Oli visszafordul és visszaszól Emily-nek:

– Oh, és kis démon! – mosolyodik el gonoszul. – Majd még megbeszéljük azt a kikötözést.

– Menj a Pokolba! – szól a távolodó fiú után Emily.

Oliver kacagását még a lépcsőről is hallom. Oliver nevet! – döbbenek rá. Milyen isteni csoda történt?! Gyorsan Emily-hez fordulok, mert tudnom kell, hogyan érte el ezt a csodát.

– Hogyan...

Meg se várja, hogy befejezzem a kérdést azonnal félbeszakít.

– Ne! – kiált fel kezét védekezően felemelve. – Csak ne.

Bólintok. Egyikünk se szólal meg, csak bámuljuk a konyha egy-egy pontját. A turmixgépen hamar kiszúrom az rajta maradt foltot, amit nem vettem észre tisztitáskor. Remélem, más nem szúrja ki, mert a végén még azt gondolják, hogy rendetlen vagyok, pedig ez nem igaz. Nagyon ügyelek, hogy ne legyen semmi se koszos, csak tiszta, ahogy annak lennie kell.

Emily hangos sóhajtására felkapom a fejem. Ügyelek rá, hogy levegővételeimet meg se hallja, pedig a szívem a fülemben dobog.

Miért érzem ilyen cikinek a helyzetet, amikor mindig tudtunk valamiről beszélni?

Mintha két idegen lennék az utcán, akik kínosan hosszú ideig bámulják a másikat, nem az a két barát, akik még hajnalban is képesek felhívni egymást, ha vihar tombol odakint. Mi történt velünk?

Lassan odalépek a konyhaszigethez, a cipőm sarka kopog a parkettán, amire Emily azonnal felfigyel. Most vagy soha, gondolom magamban, mielőtt szó szerint megfutamodnék:

– És mizu? – kérdezem meg, miután összeszedtem minden bátorságomat, viszont ez is csak a kezdetben volt erős. Az utolsó szót szinte már suttogom, de legalább már megmerek mozdulni, hogy a táskám letegyem a konyhaszigetre, ahol észreveszek pár morzsát.

Én komolyan mondom, a porszívóval fogom megkergetem valamelyik fiút, aki otthagyta, de legalább örülök annak, hogy nem a földre söpörték le, mint ahogy azt általában teszik. Tényleg elhitték, hogy ott nem veszem észre, de igen, minden apró hibát kiszúrok!

Emily kérdőn felvonja az enyhén világosbarnára színezett szemöldökét.

– Most komoly Aliyah? Egy hét után megkérdezed, hogy mizu?

Számat szólásra nyitom, amit hamar összecsukok. Tudom, ez volt a legbénább kérdés ebben a helyzetben, de jobbnak gondoltam, mintsem szótlanul bámulni egymást, amivel fokozzuk a kínosság szintjét. Ám a jelek szerint ez cikibbnek bizonyult, mint azt vártam.

– Inkább megyek – indul el az ajtó felé. – Nem is értem, mit keresek itt... – mondja a kijárat felé sétálva.

– Nem én mondtam, hogy hozzon ide! – kiáltok utána.

Emily-nek több se kell, azonnal megtorpan és visszafordul. Arca megkeményedik a harag lángja miatt, amit nem értek. Nem én voltam a hibás! Egyszer az életben elhittem, hogy nem én tehetek a dolgokról, hogy egy külső erő miatt kerültem ebbe a rossz, választhatatlan helyzetbe, erre pont az a személy kérdőjelezi meg az ártatlanságomat, akibe kérdés nélkül megbíztam.

– Igen, tudom! – szól vissza abban a hangsúlyban, mint én az előbb. Nem gondoltam, hogy ilyen bántó hangnemet engedtem meg magamnak... Mégis milyen barátnő vagyok? – De Oliver törődik veled, és segíteni akar, ahogy mindenki, de te nem tudod ezt értékelni.

Az önbizalmam, amit Ben öntött belém lassan elpárolog, mintha Emily lenne a kemény, meleg aszfalt, én pedig a gyenge hideg eső, aki csak szomorúságot hordozz. Az önbizalmam darabkáig így vesztek oda, amíg éhen nem halnak, mert már senki se fogja táplálni azokat.

Éhen halok, mert nem fogok tudni enni.

A pislogásom megszaporodik. Csak most tartsam vissza a könnyeimet! Bennek elég volt látni ebben az állapotban, másnak már nem muszáj. Nem lehet, ezt nem szabad. Vékony, gyenge kezemmel megtámaszkodok a konyhaszigetnek. A légzésem sűrűbbek, mintha légszomjjal küzdenék, amit csak akkor olthatok el, ha végleg eltörik az üveg.

Nem szabad!

Nem,

nem,

nem...

– Sajnálom – suttogom rekedten. Az arcomat megtörlöm, felitatom a könnyeimet. – Annyira sajnálom – sírom ki.

Lehajtom a fejem, hagyom, hogy a hajam az arcomba hulljon eltakarva a szánalmas kinézetem Emily elől, aki úgyis itt fog hagyni. Elmenekül, mint körülöttem mindenki. Mert mégis kinek van szüksége egy összetört, szegény lányra, akik a gazdagok hátán próbál felkapaszkodni? Senkinek, egy ilyen senkinek se kell, egy ilyet csak eldobni érdemes, mint a szemetet. Talán a kukások összeszednek, mert ez a munkájuk, de ezt is undorodva teszik meg. A szánalom bűze, ami belőlem árad mindenkit elriaszt.

Két kéz durván magához ránt, az ölelésébe zár. Emily virágillatú parfümje elnyomja a szagomat, ezért kétségbeesve belé kapaszkodok. Könnyeimmel megöntözöm a virágokat, amik egyszer még szebbek lesznek. Talán van értelme, hogy a lány nyakába sírom ki a bánatomat, talán nem bántom ezzel őt, talán érek valakinek annyit, hogy ne hagyjon magamra.

– Hé, nézz rám – fogja a kezem közé az arcomat, és kisepri a szőke hajzuhatagot az arcomból.

Megteszem, nem akarok még nagyobb csalódást okozni neki. Mélabús zöld tekintetem a barnájába mélyesztem.

– Nem vagy egyedül – mondja halkan. – Sajnálom, hogy otthagytalak, mikor kellettem. Csak... – Hangja megreked egy pillanatra, mintha nem tudná, hogyan folytassa. – Neked mindened megvan – szakad el tőlem, és szégyenkezve hátralép. – Biztos anyagi háttered, szerető családod, akikre mindig számíthatsz...

– Neked is megvannak ezek – törlöm le az arcom. – Ott van a családod, akik a maguk módján, de biztos, hogy szeretnek.

Emily felhorkant. Nem beszélt sokat a családjáról, sőt eddig nem jártam náluk, mert szerinte jobb, ha messziről elkerülöm a környéket, mert az anyja nem díjazza, ha felesleges dolgokkal vesztegeti az idejét, mint például a pletykálkodás. Ezért nem erőltettem tovább, tiszteletben tartottam a dolgot, hogy számára kényelmetlen téma, akárcsak Olivernek esetében.

– Anyám utál – árulja el. – Csak egy kis csitrit lát bennem, aki még nem tett le semmit se az asztalra, apám pedig... – torpan meg egy pillanatra. – Nincs otthon. Sokat – teszi hozzá gyorsan. – Folyton dolgozik.

– Ezt nem tudtam... – kotorászok egy zsebkendő után a táskámba, hogy kifújjam az orrom.

– Mert ez nem olyan dolog, amit az emberek híresztelnek. Főként olyanok előtt, mint Ruby – forgatja a szemét.

Ebben igaza van, anno én se szívesen árultam el Ruby-nak, honnét jöttem, de nem hagyott más választást; a legjobb eszközhöz folyamodott, hogy beismerjem, méghozzá a nyilvános rákérdezésnek, ahol sok részeg iskolatársunk ott volt. Volt képes egy buta felelsz vagy mersz játék közben rákérdezni, csak azért, hogy beismerjem, egy gettótelepről jött lányka vagyok, akit örökbe fogadtak.

– Tudod – kezd bele Emily –, hiányzol az iskolából. Ma majdnem megvertem azt a három hárpiát – mondja mérgelődve.

Az esetek többségében én fogom vissza, hogy ne csináljon semmi butaságot, de most, hogy nem voltam ott nagy önkontrollra lehetett szüksége, hogy ne tegye meg.

– Miért? Mit csináltak?

Emily beleharap az ajkába. Elnézve rólam a hűtőhöz sétál, amiből kiveszi a narancslevet. Miért nem akarja elmondani?

Két poharat elővesz, aztán visszasétál hozzám a pulthoz. Az idegeim megfeszülnek a szótlanság miatt, amit még tetézik azzal, hogy lassan leül a bárszékre, ahogy én is teszek. Nagyot sóhajt.

– Látták a cikket – böki ki végül, ami hideg zuhanyként ér. De mit hittem? Hogy majd pont Ruby nem fogja a címlapokat olvasni?

Emily elém teszi a narancssárga folyadékkal teli poharat.

– Gondolom, nem örültek neki. – Emily a fejét rázza. – Mit mondtak?

Miért akarom még jobban kínozni magam? Miért nem egyszerűbb a tudatlanságban élni?

– Nem számít, mert buta libák, mind a...

– Mit mondtak? – kérdezek rá még egyszer, félbeszakítva őt. Nem kell ide kertelés, a mai nap már nem lehet ennél rosszabb.

Emily kételkedve rám néz, mintha előre tudná, hogy össze fogok törni, de téved. Már törött vagyok. A műkörmét a fogai közé veszi, mintha ez meg tudná gátolni az elkerülhetetlent, de hétfőn inkább felkészülten menjek vissza az iskolába, mintsem egy váratlan pillanatban kapjanak el.

– Undoritónak tartanak, hogy a mostohatesóddal feküdtél össze, de ez nem így van, mert már nem vagytok azok, már Oliverrel vagy az, de különben is nagyon cukik vagytok a képen, ők meg hülyék, ahogy az újságírók is – darálja le egy szuszra, ami miatt nagyot kortyol az italából.

Bámulok magam elé feldolgozva az információ áradatot, amit az imént zúdított rám. Az agyam üresség, egy nagy vászon, amit lassan színes festékkel borítanak be, míg össze nem áll a mestermű.

– Tényleg cukik vagyunk a képen?

Emily a pultra dobja a kezeit, mintha mérges lenne, ami értetlenséggel kever össze.

– Komolyan ennyit fogtál fel az egészből?

A melegség kiver, amit a hideg gyümölcslével igyekszek lehűteni. Számtalan alkalommal megnéztem a rólunk készült lesifotót, amit mindig kritikus szemmel tanulmányoztam. Annyi érvet felsorolhatnék, amiért borzalmasan festek a tökéletes Colten mellett, hogy már meg se tudom számolni, de Emily-t hallva ismét megnézném a képet. Lehetséges, hogy mégsem olyan rossz, mint azt elsőként feltételeztem. Talán felvállalhatóan festek raja, talán tényleg aranyosak vagyunk együtt.

– Te elpirultál! – kiált fel Emily. – Jézusom, te...

– Hallgass! – pisszegem le, mielőtt meghallják a fiúk. – Ben él-hal a pletykáért, Oli pedig mindent elmond Coltennek, szóval bármit is akarsz mondani nem mondhatod ki, amíg a közelben vannak.

Emily a fényes ajkait csibész mosolyra húzza, mint egy rossz gyerek.

– Nem tagadtad le – suttogja immár.

Nem, tényleg nem...

Nem tagadtam le!

Csak azért nem ellenkeztem, mert... Nyelek egyet. Mert összezavarodtam. Mert nem lehetséges. Képtelenség. Tilos. Egyenlő a világvégével.

Én szerelmes vagyok Coltenbe?

A levegő bent reked a tüdőmbe, ami fájdalmasan nyom, minden levegővételnél. Az ajkamba durván beleharapok, amit csak azért hagyok abba, hogy vegyek egy mély levegőt. A kezem remeg, ahogy ökölbe szorítom az ujjaimat. A nemrégiben letört, sérült körmömbe fájdalom hasít, ami jó. A fájdalom jó, emlékeztet a valóságra, ahol ez nem történhet meg velem.

A szememet lehunyom, ahogy a nem akaró szűnni fájdalom a mellkasomba egyre erősebb lesz akárcsak a zihálásom.

– Basszus! Pánikrohamod van?

A szék zörgésének a zaját eltompítja a heves szívverés a fülemben. Mint egy hirtelen villámcsapás, ami most csapott be az ajtó és ablak nélküli házba, úgy csapott le rám is a melegség. Tűz ütött ki, én pedig a házban ragadtam, ahonnét nincs menekvés, élve fogok elégni.

Nekem végem van. Nincs menekvés. Elégek.

Az ajkaimba tűket szurkálnak, amibe bele mélyesztem a fogam. Ki akarom rágni minden fájdalmat belőle, de a hideg nem engedi. Nedvesség gördül le az államon, amiről elsőként azt hiszem, hogy izzadság, de nem. Emily sietett a segítségemre, és azonnal vízzel itatott. A poharat megfogom, szinte kicsúszik a kezemből, de nagyot kortyolok, hogy eloltsa a tüzet.

– Nincs semmi baj. – Nyugtató simogatást érzek meg az izzadt hátamon. – Próbálj meg lélegezni.

A begörcsölt lábamat lassan megmozgatom, hogy szűnjön a fájdalom, ami ezúttal sokkal rosszabb volt. Lerakom a poharat, a remegő, nedves kezemmel beletúrok a hajamba. A nappaliból áradó napfény, hirtelen érzékenyen hat a szemeimre, de mégis a szapora légzésem lelassul. Itthon vagyok.

Szédelegve felállok, hogy vizet töltsek magamnak, mert a torkom, mint a sivatag.

– Aliyah – szólal meg halkan Emily.

– Hm? – fordulok hátra ránézve, miközben megengedem a hideg vizet a csapból.

– Jól vagy? Az imént...

– Ne... – mondom ki hirtelen. Veszek egy mély levegőt. Elzárom a csapot, aztán visszafordulok a szőke barátnőmhöz. – Nem... Nem mondhatod el senkinek se.

– De...

– Kérlek! – suttogom. – Így is árgus szemmel figyelnek – folytatom szintén halk tónussal. – Ha megtudnák... – A fejemet rázom. – Így is aggódnak, de ezek után még jobban fognak, amit nem tehetek meg velük.

– És ha rosszabb lesz? – lép közelebb. – Ha megint kórházba kerülsz?

– Nem ezért kerültem kórházba – rakom le durván az üvegpoharat, és teljes testtel Emily felé fordulok. A derekamat megtámasztom, hogy még véletlenül se essek össze.

– Oh, tényleg, már el is felejtettem, hogy Ruby miatt – forgatja meg a szemét.

– Nem az ő hibája volt.

– Ne védd már azt a ribancot! Ha nem csesztetett volna, akkor meg se történt volna! Baromságok beszélt, amik nem voltak igazak, és te minden szavát elhitted.

Hazugság! Mind óriási hazugság, amit Emily mond, mert ahányszor belenézek a tükörbe látom a címkéket, amik rám tapadtak. Minden vörös betű beleégett a bőrömbe, elcsúfított, megsebzett, mégis a tökéletes bőr begyógyult, de a láthatatlan hegek sohase fognak. Örök életen át emlékeztetni fognak a szavakra, amit mindennap elviseltem mások szájából. Bántottak, és még elképzelni se tudták, milyen sebet ejtett rajtam egy semmiségnek gondolt szócska. Ruby sohase fogja átérezni, hogy mit éltem át két évvel ezelőtt. A bántalmazok élvezik, ha a szavak pengéjét végighúzzák az áldozatuk bőrén, aki szó nélkül tűri a fájdalmat. És ez csak egy iskolai eset, a való élet sokkal kegyetlenebb.

– Igazad van – szólalok meg hosszas hallgatás után.

A táskámhoz odalépek, és a telefonom után kezdek kutakodni. Ruby toxikus személy, akire nincs szükségem az életben. Ha meg akarok gyógyulni, akkor a mérgező emberek ki kell vonnom az életemből, mert a méreg öl, sejteket pusztít el. Nekem erre nincsen szükségem.

– Mit csinálsz? – kérdi Emily, aki a pultra könyökölve nézi a hirtelen felindultságomat.

– Kiállok magamért – veszem elő a telefont. – Megmondom Ruby-nak, hogy pukkadjon meg és felejtsem el minket.

Emily büszkén elmosolyodik, ami rám is átragad. Magabiztosnak érzem magam, amiért bátor vagyok megtenni ezt a lépést. És ha esetleg meghátrálnék a horgonyom itt van mellettem, aki nem enged, segít majd Ruby-t elküldeni a bús fenébe. Emily nem fog magamra hagyni.

A telefonomat feloldom az ujjlenyomattal, egy utolsó mosolyt küldök a legjobb barátom felé, aztán a képernyőnek szentelem a figyelmemet. Az ujjam megáll a zöld ikon felett, inkább megnyitom az üzenetet, amit körülbelül húsz perccel ezelőtt kaptam:

Anyukáddal Floridában vagyunk. Hajlandók vagyunk megbeszélni a múltbeli hibákat, ha te is. Üdv, Mary nagymama.

*****

Sziasztok! <3

Szerintem én még jobban vártam, mint ti, hogy kész legyen ez a fejezet, mert... Ezt a kicsit titkot meghagyom magamnak, de egyet elárulom nem fogtok csalódni. :D

Hogy tetszett a fejezet? ^-^

Remélem, valahogy még ti is bírjátok ezt a kánikulát, mert én már nagyon nehezen. :'D Igyatok sok vizet és vigyázzatok magatokra! <3

A KÖVETKEZŐ FEJEZETBŐL...
Felkészülni, mert a nem csak a pohárból fognak majd inni!