FIGYELEM!
TW.: megrázó és felkavaró szöveg olvasható a fejezet több pontjában.
Felelősséget nem vállalok!

És a TRIGGER WARNING listát is módosítani fogom az Előszóban , amiről fogtok értesítést kapni, mert visszafogom szedni a fejezetet, majd visszateszem.
(szerk.: 2024.06.27)

*****

Annira rosszul éreztem magam, hogy szinte hányni tudnék, ha még egy falat grillezett zöldséget meg kell előttem. A natúr csirkemell szinte a képembe vigyorog, amiért tiszteletlenül otthagyom a tányéromon, ezzel kifejezve az étterem felé, hogy nem ízlett. Pedig tényleg nem megy erről van szó, csak nem. Ki akarok rohanni innét, ahol biztos mindenki engem bámul és az erkölcstelen viselkedésemet vitatják.

Mert az vagyok; romlott és elcseszett.

A fekete kalapomat még jobban a fejemre húzom, a napszemüveget pedig feljebb tolom az orromon. Nem kell, hogy felismerjenek, így is elég, hogy ott virítok néhány újságban és a közösségi médián. Ráadásként a képeken úgy voltam felöltözve, mint egy csöves.

A hűtött vizet remegve fogom meg, majd emelem az ajkaimhoz. Az összes izmám göcsbe áll, annyira erőlködők az egyenes tartással. Belégzés és kilégzés , imitálom a gondolataimat, ami nem megy a legjobban. A víz az orromra fröccsen, amire lehunyom a szemem a sötétrózsaszín, visszatükröződő keret mögül.

Én tényleg mindjárt sírva fakadok.

Gépiesen leteszem a poharat, mintha csak egy jól begyakorolt ​​​​mozdulat lenne. Akárcsak ahogy a villát ismét kézbe veszem. Meg kell tennem , biztatom magam . Nem szabad ott hagyni még egy morzsát se a tányéromon.

Velem szembe enyhén krágoknak, hogy végre figyeljek rá, ne a saját kis világomba éljek. Pedig milyen egyszerű dolgom lenne akkor. Biztos egy olyan helyet teremtenék, ahol betiltanám a pletykákat és a rosszindulatosságot.

– Megtennéd, hogy végre leveszed azt a kalapot és szemüveget, hogy lássalak is?

– Nem – suttogom. – Akkor mindenki fel fog ismerni, és már biztosan valamelyik bokorban a lesifotósok bujkálnak.

A festett szőke hajú nő a homlokát ráncolja, amit hamarosan úgyis egy plasztikaiműtét fog korrigálni. Kecses kezét felém nyújtja, és a kalapot lekapja a fejemről.

– Nem vagy Nicki Minaj – teszi a mellette lévő székre, hogy eszembe se jusson visszaszerezni. Pedig a hajam, mint egy szénakazal, tehát nagyon is jól el tudnám rejteni avval.

Pár mozdulattal gyorsan megigazítom a szőke hajzuhatagot, mielőtt még észrevennék ezt, vagy azt, hogy pofátlanul az asztalnál szépítkezek.

– Pár évet le vagy maradva, Bree, mert már más a menő. De a te korodban... – eresztek meg egy kis mosolyt.

Bree morcosan rám néz. A mosolygó ajkaimat elrejtem, ahogy harapok egyet a répából, amit olyan keserűen nyelek le, hogy szívem szerint kiköpném. De ezt nem szabad. Úrihölgy vagyok vagy micsoda, nem egy éjszakai bestia, aki random mindenfelé eljárkálgat. Nyelek még egyet, hogy semmi se jöjjön vissza.

– A te korodban én szó nélkül leléptem Costa Ricára a szüleim tudta nélkül, és végigbuliztam az egész hetet.

– M-mi?

– Jól hallottad – nevet lágyan. – Utána egy hónapig nem mehettem sehova és zsebpénzt se kaptam, de minden percet megért. Főként a pasik miatt... – sóhajt fel vágyakozva. – Főként Alessandro miatt. Olyan dolgokat művelt a...

– Bree, túl sok infó! – harsanok fel hirtelen, még a fülemet is befogom.

Látom, ahogy a mellkasa emelkedik a nevetéstől. Csak azután engedem be ismét a külvilág zajait, mikor jóízűen megeszik egy villányi carbonarát. Az a sok zsír és kalória... Pedig olyan finom. De nem szabad, mert csak eltompítja az íveimet. Bár a majdnem ötven éves nő simán letagadhatna tíz évet köszönhetően a megfiatalító műtéteknek – ahogy ő szokta nevezni.

Basszus, lehet, nekem is hamarosan el kellene kezdeni zsírleszíváson gondolkozni, ha így folytatom az evést.

– Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én felelőtlenül elmentem a kontinens másik felére szórakozni, míg te csak jól érezted magad egy este. Ebből nincs semmi baj, aki meg így gondolja az nézzen magába először, aztán ítélkezzen.

– De rólad nem írtak cikket a neten – suttogom.

– Persze, mert akkor még nem volt internet...

– Bree... – szakítom félbe, mert ez egyáltalán nem segít a helyzeten.

Egy nyomorult lesifotós és újságíró, akik megkapták az ötperc hírnevet, míg én még napok multán is emésztem magam, amiért hagytam Coltennek, hogy elcsábítson. Elfelejtkeztem magamról, mert voltam oly bolond, hogy a tetteim felül emelkedjenek az eszemen. Csak egyszer éreztem jól magam... Egyetlen örömteli éjszakára, ami olyan súlyos következmények hozott a fejünkre, ami örök nyomott égetett az internet lapjaira.

A látásom elhomályosodik, ahogy felidézem a cikkben szereplő szavakat:

„Pénzéhes. Fruska. Mostohahúg."

Miért kellett nyilvános helyen megölelnem Coltent? Miért kellett hirtelen megragadnom őt, amikor kinyitotta nekem az autóajtót, és a nyakába csimpaszkodnom?

Elég lett volna itthon megköszöni neki azt az estét, ami... Hát meg is történt... Még szerencse, hogy azt az arcra puszit nem fotózták le. Az a kettőnk titka marad, ami a sötét folyosóba veszett el.

– Nézd – teszi vissza az evőeszközt a tányérra –, lehet, hogy az a névtelen firkász csúnya és valótlan dolgot írt rólad, de ez csak egy pletyka. A normális gondolkozású emberek tudják, hogy nem csak a szerelemből ölelkezhetsz. Aki meg ezt nem tudja felfogni a pici agyával, akkor ő még akkor se fog hinni neked, ha bizonyítékokkal kiszúrod a szemét. – Kételkedve nézek rá, amire folytatja. – Érzelmileg nagyon megterhelő tud lenni ez a dolog, hogy nem hiszik el az igazságot. Sok híresség jár hozzám, akiket szintén kikészítenek a pletykák, amik nem igazak. És... Ettől te még nem leszel kisebb, hogy pszichológushoz jársz – mondja kertelve, de a szavai mögött megértem az eredeti célzást. Nekem is rendszeresen kellene járnom az ülésekre.

– Én is járok...

– Aliyah – szakít félbe. – Tudod, hogyan értettem.

Igen, tudom hát! De akkor se... Az ajkamba harapok. Nem tehetek róla, hogy ilyen elcseszett vagyok. Nem én kértem ezt az életet, nem dönthettem el, kik legyenek a szüleim. Ezt a kihívást állították elém, amit vagy megugrok, vagy a földre görnyedve sírok, hogy nem sikerült.

– Kis lépések, Bree.

– És mikor kezded meg azokat a léptek?

A fogam megsebzi a puha húsomat, ahogy összeszorítom az állkapcsomat. Bree-t nem kértem meg sok dologra csak annyira, hogy kezeljen, esetleg adjon tanácsokat, hogy feldolgozzam a történteket, hogy olyan tökéletes legyek, akinek látni akarnak. Ez nem olyan nagy kérés.

– És mégis mit vársz tőlem? – hajolok előre. – Valljak színt, milyen elcseszett vagyok? Tudják már. Mindenki tudja, aki csak hozzám szól.

– Ez nem igaz – könyököl az asztalra. – Problémáid vannak, amin a terápiás ülések segíteni tudnának.

– Ezért járok hozzád.

– Ezt nem hiszem el, Aliyah! – csattan fel, egy kicsit összerezzenek a hirtelen hangváltáson.

Elrontottam, buta voltam. Nyugtatásként ismét az számba mélyesztem a fogamat. Bree a homlokát dörzsöli. Haragszik rám, amiért felidegesítettem. Ezt nem szabadott volna. Ostoba vagyok. El akartam menekülni a mosdóban ettől a katasztrófától, és többszörösen a falba verni a fejem. Megérdemelném.

A terítő alá rejtem a kezem, a műkörmeim félholdat rajzolnak a tenyerembe. Miért nem volt annyi önkontrollom, hogy gondolkodok mielőtt beszélek? Miért kell megbántanom másokat? Miért viselkedek mindig meggondolatlanul? Ha nem egyezek bele, hogy Coltennel elmenjek este, akkor ez az egész meg se történt volna. Miért tettem? Miért hagytam, hogy átlássanak a pajzsomon felfedve a gyengeségem? Miért voltam rossz gyerek, akit elhagytak?

Miért?

Miért?

Mié-...

Felszisszenek, mikor a középsőujjamon fájdalmasan felszakad a műköröm. A melegség elárasztja, még egy kis vért is látok rajta. Miért tettem ezt? A felgyülemlő könnyeim azonnal elárasztják a szemem. Sírni akarok, de tudom, ezt nem tehetem meg nyilvános helyen. A sminkem elkenődne, mindenki felfigyelne rám és szánakozó pillantásokban részesítene.

Talán otthon lesz rá alkalmam, hogy a könnycseppek hagyjam lefolyni az arcomon. Talán kapok majd egy vigasztaló ölelést, amire oly régóta vágyok. Egy anyai ölelést... Mint amilyet Bridgettől kaptam.

Bree-re pillantok, aki amint meglát egyből elpárolog a haragja.

– Aliyah... – suttogja, a kezem felé kap, amit megszorít.

Bridget már nem ölelhet meg, anyukám pedig soha nem ölelt meg úgy igazán. Némán könyörgök az előttem ülő nőnek, akit már nem érdeklik a nyers szavaim, csak vigasztalni akar, de...

– Haza... – nyögöm ki nehezem, de megakadok. Nyelek egyet, hogy eltüntessem a gombócot a torkomról. – Haza akarok menni – hadarom el.

– Hazaviszlek – kap gyorsan a táskája után, hogy kifizesse az ebédünket, de én sebesen a fejemet rázom. Értetlenkedve néz rám.

– Nem lehet... – válaszolom halkan.

Bree arcán látszik, hogy nem fogadja el a nem választ. Kitartó és akaratos egy nőszemély, de most... Most hátrálnia kell, mert ha hazavisz, akkor kitör a harmadik világháború.

– Majd... – kelek fel a székről. – Szólok Bennek.

– Aliyah! – A nevem hallatán összehúzom magam, mint akit most készülnek megróni. Nagyot sóhajt. – Vigyázz magadra! – bocsát el az útamra, amivel meglep.

Semmilyen tanács vagy figyelmeztetés, hogy mit kellenem tennem, hogy könnyítsek a lelkemen, amit még jobban nyom a mázsás súly. Egyszerűen csak elenged. Köszönetképpen bólintok, még rámosolyognék, ezzel kifejezve a hálámat, de az már nem megy. A mai nap után már semmi se fog menni, egyedül a puszta létezésem támasztaja alá, hogy élek.

Az étteremből kisietek, szerintem még voltam olyan tiszteletlen, hogy nem köszöntem el és kívántam szép napot. Bunkó, felfuvalkodott lányka vagyok, akit apuci pénzel. De nekem nincsen apám, mert számomra sohase létezett.

Valahol él a nagyvilágba – ha nem halt már meg –, de semmit se tudok róla. Talán valami nagy ember lehet, vagy valamilyen titkos kém, akinek senki se tudja a kilétét. Esetleg katona, aki éppen az életéért küzd a fronton. Biztos csak ezért nem találkoztam még vele, mert csak engem védett, és nem azért, mert nem kíváncsi rám.

Milyen gyötrelmes reménybe ringatom magam.

Gyerekként gondolkodok, mint aki még hisz a Mikulásban, pedig már négyévesen tudtam, hogy nem létezik. Lehetséges, hogy apám mindet tud rólam, de hamar rájött, hogy nem vagyok arra érdemes, hogy velem foglalkozzon. Egy teher vagyok, aki csak a pénzt viszi. Semmi hasznod nincs, Aliyah.

Ben sötétkék Aston Martinja a vártnál korábban megérkezik. Az autóból gyorsan kiszáll, szinte körül se néz az úton, ami miatt a pánik és bűntudat lesz úrrá rajtam. Miattam akár elüthették volna, csak azért, mert gyenge vagyok. Miért vagy egy kislány, aki még egyedül se képes haza menni? Mondd, Aliyah, miért?

– Mi történt, Aranyhaj? – siet hozzám. Még a bugyuta becenevei se tudnak most boldogságra kényszeríteni.

– Ne most, Ben – szólok halkan, a tekintetemet a talajon tartom, amikor elindulok a kocsi felé.

Nem akartam semmi mást, csak túlélni az utat minden beszéd nélkül, hogy aztán otthon elzárkodjak a kegyetlen valóság elől. Ben megragadja a kezem, és visszaránt magához. Ujjával az állam alá nyúl, kényszerít, hogy ránézzek. Nem akarom, sikítanám az utca közepén, ezzel megszakítva az emberek békés programját. Ahogy Bennel tettem... Dolgozott, de én felborítottam az egész napirendjét, hogy engem pátyolgasson. Milyen barát – gyerek – vagyok?

A mécses eltör, én pedig Ben nyakába borulok, azt hajtogatva, hogy sajnálom. Arcomat a vállába temetem, hogy csillapítsam a sírásom zaját. Könnyeim szétáztatják a fiú ruháját, miközben a hátamat simogatja. Nyugtatása semmit se ér számomra, csak még jobban kesergek a vállában. Miért foglalkozik velem? Miért nem hagy az út szélén? Egyszer azt kellene.

Végül is megérdemelném. Összemaszatoltam az ingét, jövök rá, amire gyorsan felemelem a fejem. Főként szempillaspirál és alapozó keveréke ékeskedik az anyagon, amit kétségbeesetten megdörzsölök.

– Kérlek, ne haragudj! – hüppögöm. – Nem akartalak összekenni! – Folytatom a tisztítást, de még jobban a ruhába maszatolom a koszt. Ne, ne, ne! Ne csináld, kérlek!

Ben lefogja a kezem, amit kissé, de nem fájdalmasan megszorít.

– Gyere – vezet az autójához, az ajtót kinyitja, csak aztán enged el, mikor már lehetetlenség a menekülés.

Még ha menekülésre fogtam volna, akkor is hamar utolérne. Esetleg figyelmetlenségemben elüt egy autó, amit meg is köszönnék a sofőrnek, hogy a világot megszabadította tőlem. Jobb hely nélkülem a ház, ahol élek.

Miután Ben beszáll az autóba, felém fordulva szemügyre vesz. Még tükör se kell, de látom a saját arcképem. Szétsírt szemek, fekete csíkos arc, ami minden jót elszív, ha rám néznek.

A fiú kinyitja a kesztyűtartót, és egy nedves törlőkendős zacskót vesz ki, amiből kihúz egy darabot.

– Mi történt? – kérdi halkan és az arcomhoz nyúl, hogy letörölje a sminkmaradékot.

A körmömet piszkálom, ami felszakadt az étteremben. Rettentően fáj, immár jobban lüktet. Ennek ellenére se hagyom abba, a fájdalommal érzem, hogy élek, mint amikor korog a gyomrom.

– Várj, neked nem iskolában kellene lenned? – vesz elő egy újabb nedves törlőkendőt.

– Beteg vagyok, és így nem tudok menni... – válaszolok halkan. A törlőkendőt kiveszem a kezéből, és inkább a kezembe veszem a dolgokat.

– De egy öt csillagos étterembe azért tudsz ebédelni, mi?

– Éhes voltam – jelentem ki azonnal.

Ben a mogyoróbarna szemét a lelkembe mélyeszti, mint aki a hazugság darabkáit keresné. Oh, ha tudná az igazat... Ezt nem mondhatod el senkinek se, Aliyah!

– Aliyah... – A nevem miatt egyből felkapom a fejem, de nem érdeklődve vagy kíváncsian, inkább irritáltan.

Minek kell mindenkinek az éltemben kutakodni?! Ha úgy döntök, hogy nem járok iskolába, akkor nem, mert Darius úgyis megveszi nekem az egyetemi jelentkezésemet. Ha nem akarok beszélni senkivel se, akkor mindenkit otthagyok. Úgyse érdekli az embereket, amit beszélek. Ha nem eszek, akkor az ételt senki se tudja lenyomni a torkomon! Már nem egy gyerek vagyok, akit pátyolgatni kell! Felnőttem, nincsenek már szüleim, akik gondoskodnának rólam. Egyedül én vagyok!

– Csak vigyél haza!

– Miután elmondod, mi történt – akadékoskodik tovább, pedig most nincs hozzá kedvem. Semmihez sincs most kedvem.

– Ez zsarolás – dobom hozzá a koszos, nedves törlőkendőt.

– Tudom, de másképp sohase mondasz el semmit.

Számat szólásra nyitom, de a szavak azért se akarnak kijönni rajta. Ben szavai durván csengenek, ami után nem marad semmi más, csak a külvilág hangja. A dudáló autók, a motorzajok, az emberek nevetése és a beszédzaj. De mi mégse mondunk semmit se.

Mert Bennek igaza van.

Nem akarok nekik beszélni a problémáimról, mert minek terheljem a sajátjaimmal őket, amikor mindenkinek vannak gondja-baja. Ezt kegyetlenségnek tartom, hogy másokat terheljek, mert én is meg tudom oldani őket. Vagy ha nem... Akkor felemészt, de akkor se rántok magammal senkit se.

– Miért? – kérdem halkan. – Miért akartok mindent tudni?

– Mert egy család vagyunk, az isten szerelmére! – kiált fel érzelmektől dúsan. – A családtagom vagy, és mindent tudni akarok, ami bántja a lelked, vagy ami miatt boldog vagy.

– De... – kezdek bele, viszont megakadok. A folytatáshoz nem találok megfelelő szavakat, mert vagy hazudok, vagy megbántom őt, legalább is szerintem.

Akárcsak egy memóriazavaros, akinek most tisztul ki az összes emléke. A jó rossz dolgok végre a helyükre egy mérlegen egyensúlyt alkotva a tiszta látásért cserébe. Vak voltam; Bennek fontos vagyok, avagy minden jel erre utal. Azonnal ráfordítom a fejem.

– Te... ti szerettek engem?

– Persze, hogy szeretünk, butus – fogja meg a kezem. Még a becenév se veszi el a kedvem. A szemeimben könnyek gyűlnek; engem szeretnek. Igazán szeretnek.

– Na, ne sírj! – törli le a kibuggyanó könnycseppet, mintha lyukat ütne a falon, ami beengedi a fényt. – Minden rendben lesz. – És én hiszek neki.

– Köszönöm! – Esetlenül próbálom megölelni, ami mindkettőn számára kényelmetlen, de nem zavar. A hátamra fonódó kéz alapján arra következtetek, hogy őt se. Nem érdekli a kényelmetlen teszthelyzet, mert neki is szüksége van erre az ölelésre, mint nekem.

Lehet, az élet megtör minket, de ha ilyen barátai van az embernek, mint Ben, akkor veszünk nekünk ragasztót és összeragasztja a darabokban lévő lelkünket, míg az teljesen össze nem forr. És még ha egy raklapnyi pillanatragasztó fog ehhez kelleni, akkor is mellettünk fog állni, amíg a világ a világ.

És ha már barátok...

Az Emily hívásához beállított csengőhang betölti az autót, amire a pulzusom felugrik pár tíz mértéket. Körülbelül hete nem beszéltünk egymással, erre most a semmiből hív.

– Szerintem vedd fel – tanácsolja Ben egy gyenge mosollyal az arcán, aztán beindítja az autómotort.

Kételkedve lebeg az ujjam a képernyő felett, amikor Ben behajt a forgalomba. Döntöttem; a zöld gomb elhúzom lesz, ami lesz. Még köszönni sincs időm, Emily azonnal beleszól:

– Elraboltak.

*****

Sziasztok! <3

1 héttel később, de megérkezett az új fejezet. Mentségemre szóljon 1-2 hétig szinte hozzá se nyúltam a doksihoz, mert egyszerűen nem ment most ennek a hangulata, de varázslatos módon sikerült befejeznem. :D

HOGYAN TETSZETT? :D
Bármilyen észrevételt szívesen látok/olvasok. ^-^

Szerintetek ki rabolhatta el Emily-t?

Köszönöm szépen, hogy időt szakítva elolvastad az új fejezetet! A nézettségért, csillagért, kommentért hálás vagyok, és előre is köszönöm szépen mind! <3

A fejezet montázsa holnap érkezik instagramra. p_julia_99_
(Lehet, még ma este megcsinálom, de nem ígérek semmit se.)

A KÖVETKEZŐ FEJEZETBŐL...
Felkészülni, mert egy rég elfeledett családtag tiszteltet tesz. Na, de kicsoda?

Addig is sziasztok! Szép estét/napot! <3