Egy démonnal nézek szembe, aki mindenáron magához akar csábítani, de igyekszek ellenállni neki minden erőmmel. A száraz kézfejemet görcsösen szorongatom ahelyett, hogy inkább bekenném kézkrémmel, aminek borzalmas az illata, viszont cserébe pár nap alatt ismét szép és puha lesz a bőröm, ami kétségkívül megéri.

Az ujjaim megcsúsznak egy pillanatra, mert már vagy ötször leizzadtam. Néhány nap alatt a hőmérséklet jócskán felemelkedett, ami a nyár előjövetelét jelenti. A fürdőruha szezon egy szempillantás alatt itt lesz, akárcsak a nyári szünet, ami alatt az ágyban feküdhetek magányomban, mert már nincs egy barátom se.

Emily elhagyott, Ruby sohase volt az igaz barát. Egyedül maradtam a nagyvilágban; senkit se érdeklek már, hogy élek vagy halok. A melegítővel takart combomba belemarkolok, hogy még véletlenül se nyúljak a sötétbarna dohányzóasztalon lévő chips felé. Sajtos, ami a kedvencem. De nem szabad. Ma már jócskán ettem szénhidrátot.

Pedig úgy sóvárgok érte, amiért még soha.

A zacskó tényleg egy démon, nem, inkább a sárga ruhás, nagy betűs Ördög. A számba beleharapok, és nyelek egyet, hogy a nyál ne folyjon ki.

A buta fejemben tudom, nem szabad ennem, mert a bőröm már így is csúnya, amit – Ruby szerint – nem tudok már sminkkel elfedni. Ha mások látják, akkor tényleg törődnem kell vele, mert csúnyán mégsem mászkálhatok az utcán. Nem kell, hogy rajtam nevessenek, a démonjaim már így is kacarásznak a szobám sarkában este.

Kellemetlen zajjal Oliver eltünteti a rágcsálnivalót a kívánkozó tekintetem elől. Megilletődve pislogok párát, aztán végignézem, ahogy a fiú könnyedén kibontja majd egyet a szájába dob.

– Az az én chipszem – jelentem ki vékony hangon, amit gyorsan korrigálok.

Oliver felvonja a szemöldökét, ahogy rám néz. A zacskót felém nyújtja, hogy vegyek belelő, de csak bámulom. Olyan csábító... Csak pár másodperc lenne az egész, viszont annyival több kiló. És a zsíros arc... Nyelek egy nagyot. Nem mártózok meg a bűnben; csak sóvárgok, ami rossz.

– Most akkor veszel belőle vagy sem? – rázza meg egy kicsit.

Tévedtem. Oliver az Ördög, aki felkínálja nekem az egészségtelen almát.

– N-nem... – suttogom, majd a fejem rázom.

– Miért nem? – szökik ékbe a szőkésbarna szemöldöke. – Tiszta a kezem.

– Nem azért – sóhajtok. – Csak most nem kívánom. Különben is egészségtelen szóval neked se kellene ilyen szemét kajákat enni.

A chips felé nyúlok, de Oli mosolyogva távolabb húzza tőlem.

– Add ide! – hajolok közelebb, de ő hirtelen feláll. – Oliver, kérem, hogy kidobjam!

– Dehogy dobod ki! – öleli át, mintha ő lenne a sárkány, aki megvédi az aranyló kincset.

Én pedig az első áldozat, akit legyőz, mert ez ilyen szomorú mese. Az élet is keserves, akkor a gyerekeket se kell téves reményekbe ringatni, hogy majd jön a szőke herceg fehér lovon és megment. Szomorú tény, a herceg nem tud lovagolni, ezért leesik és kitöri a nyakát! Senki se fog megmenti, fogadd el!

– Most meg hova mész? – kiáltok utána, amikor sebes léptekkel felrohan az emeletre. – Ne hagyj egyedül... – suttogom immár magamnak a szavakat.

Mint a szellemek a fiú is úgy tűnik el a falak között. Még a láthatatlan lényeket se érdeklem, ők is inkább mást kísérgetnek, minthogy velem foglalkozzanak.

Vagy már lehet, én is kísértetté változtam?! – ötlik fel a gondolat a fejbe.

Oliver biztosan azért rohant ki a nappaliból, mert elijesztettem a sápadt arcommal. Tudtam én, hogy kellett volna sminkelnem, mielőtt úgy döntöttem, hogy a nappaliban lohasztom a jókedvet. Még a zöldellő dísznövények se fénylenek a Nap hatására, ami beszökik az óriási üvegablakon. Lekókadnak, amivel a kertészeknek még több dolguk lesz, hála nekem. Amire csak ránézek azt elrontom, az életet is elszívom a környezetemből.

A fejemet hátrahajtom a világosbarna kanapén. A szőke tincsek bökik a tarkómat, köszönhetően az igénytelen, töredezett hajamnak, amivel nem is foglalkoztam. Nem is értem, hogyan lehetek ilyen felelőtlen, amikor megfogadtam magamnak, hogy havonta egyszer elmegyek fodrászhoz, hogy ne borzasszam el az embereket a szénakazal frizurámmal.

Viszont az utcára akkor is ki kell lépjek, ahol mindenki látni fog. Sőt véletlenül még egy kép is készülhet, amit feltölthetnek az internetre... Egy örök életre rajtam fognak nevetni a közösségi médián, ráadásként én leszek az új mém alany.

Nem, nem, nem! – A szememet összeszorítom, ahogy veszek egy nehézkes, mély levegőt. Azt hiszem, a feszültség el tud belőlem távozni, ha lassan kifújom, de semmit se ér. Az élet nem ilyen egyszerű, hogy légzéssel mindent meg lehet oldani... Pedig akkor milyen egyszerű lenne az egész világ.

– Hé – bökik meg a combom oldalát, amire ijedten kinyitom a szemem.

Colten visszadobja a chipseszacskót az asztalra, aztán leül mellém.

– Visszaszereztem – mosolyog gyengéden rám, kezét a háttámlára rakja mögém.

– K-köszi – szólok halkan. – De nem kívánom.

A homlokát ráncolja, amit aztán meg dörzsöl. Térdét felhúzza a kanapéra, hogy teljesen felém forduljon, amire a szám húsába harapok, amit már véresre kirágtam a napok alatt. Fáj; enni szinte alig tudok, ami most egy kicsit se zavar.

– Akkor mit szeretnél? – Halántékát a tenyérén támasztaja meg, ami nagyon aranyos.

Colten bármit csinált ő akkor is tökéletes volt. Teljesen mindegy, hogy szomorú vagy dühös ő még azt is jól csinálta! Én pedig akkor is rosszul festek, ha lélegzek, de azért azt csak nem hagyhatom abba. Ugye? Én nem akarok meghalni!

– Megölelhetlek? – suttogom el a kérdést reménykedve.

– Ruhában vagy anélkül? – vonja fel a szemöldökét, miközben féloldalasan elmosolyodik.

Még a pislogásomat is alig érzékelem, ahogy az agyam próbálja feldolgozni az előbbi kérdést. Én... Én ezt nem. Colten most komolyan... Kész, ennyi, én megverem, döntöm el magamban. Mindjárt szétsírom az utolsó akaraterőmet és önbecsülésemet, erre előveszi a meghódítalak kártyát, vagy mi is akart ez lenni.

Az egyik barna díszpárnát felkapom, aztán azonnal ütni kezdem vele, ahol csak érem. Colten nevetve védekezik a támadásom ellen, amíg meg nem kaparintja a becses fegyveremet, amivel halálra ítéltem. A csuklóimat megfogja, azzal magához ránt.

Vagyis...

A lendülettől hátradől a kanapén, én pedig egyenesen belé állítom a könyökömet. Gonosz vagyok, de elmosolyodok, amikor fájdalmasan feljajdul, aztán kirobban belőlem a nevetés, ami még a fiú mellkasát is megrázza.

– Örülök, hogy jól szórakozol, de szerintem eltörted a bordámat. – Az arca fájdalmas fintorba fordul, amire a homlokomat hozzádöntöm.

A könnyem majdnem kifojt, a hasam már fájdalmasan görcsöl a megszakíthatatlan kacagástól. Nem bírom abbahagyni, de nem is akarom. Olyan jól érzem most magam.

Colten keze a hátamra csúszik; egyik aztán a másik, míg gyengéden megölel. Elcsendesülök. A torkomban érzem, ahogy az a kettő pirítós, amit ma ettem, vissza szeretne jönni, de mégis...

Megnyugvásra találtam.

A fejemet a mellkasára fektetem, egy nagyot lélegzek, aztán még egyet és még egyszer. Nem tehetek róla, egyszerűen olyan különleges illata van Coltennek, mint ami senki másnak. Mintha otthonra leltem volna. És ez baj. Óriási nagy baj.

A számat összepréselem igyekezve, hogy ez alkalommal ne a fogamat mélyesszem bele az ajakimba, mert azt Colten nem szereti, ezért mostantól már nem csinálhatom. Nem akarom felidegesíteni e rossz szokással, amiről nem is baj, ha leszokok.

A hasam óriásit kordul, ami miatt azonnal elszakadok tőle. A hajamból kiszökött tincset a fülem mögé tűröm, és tökéletesnek találom, hogy kibámuljak a mögöttünk lévő teraszajtón, hátha jön egy tornádó, és a kanapéval együtt messzire repít innét.

A térdemet átölelem, a lábujjaimat a kanapé huzatjába vájom a fehér zoknin keresztül. A belém hatoló tüzetes pillantástól nem tudok megszabadulni, egyszerűen érzem, ahogy lyukat váj a bőrömbe. Feltár és beférkőzik ez a kórság, amire nem létezik orvosság.

– Mi lenne, ha elmennénk kajálni egyet? – kérdi egy krákogás után, amivel akaratlanul felhívja a figyelmemet magára.

– Nem vagyok éhes... – suttogom el, de a pillantásától még kisebbre zsugorodnék.

Hazugságomat a gyomrom is alátámasztja, ahogy hangosan megszólal. A hasamat behúzom, hátha tudom csillapítani a kellemetlen zajt. A számat erősen összeszorítom, a fogam fájdalmasan a belső ajkamat sértegeti, ami fémes ízt fakaszt. Még a lábam is úgy gondolja, hogy keljek fel és fussak világgá, amíg el nem érek egy szakadékot, hogy itt érjen véget a történetem, de valahogy az agyam megijedt a férfitől. Colten nem hagyná ezt. Addig üldözne, míg fel nem kap és belém nem kényszerít annyi ételt, ami óriásira növesztené a gyomrom.

– Mit ettél ma, Aliyah? – A halk kérdés végzetes és fájdalmas a számomra. A nevemen szólított...

– Pirítóst... – suttogom vissza. Colten felvonja a szemöldökét, amire folytatom. – Avokádókrémmel.

Nyelek egyet. A csend vibrál köztünk, csak a természet zaja hallatszik, ami most sokkal inkább csendes. Se egy mentő- vagy autó hangja, ami el tudná terelni a figyelmünket. De most még annak is örülnék, ha megzavarna minket a másik kettő fiú. Akkor talán el tudnék menekülni.

– És még? – Elnézek róla. Nem vagyok képes tovább állni a pillantását. – Basszus, Aliyah, este hat van!

– Tudom... Én csak...

– Te csak most felhúzod a cipődet és velem jössz – kel fel gyorsan a kanapéról. – És addig nem jövünk haza, míg már mozdulni se fogsz tudni.

*****

Colten Fost kétségkívül betartotta az ígéretét, vagy legalább is nagyon közel állt hozzá. Amikor elsőként hallottam, hogy mennyit rendel a szemeim kikerekedtek, mert ennyit képtelenség megenni. Már azon kezdtem gondolkozni, hogy több, mint fele gyorséttermi, zsíros kaját odaadhatnánk néhány hajléktalannak, de Colten kijelentette, hogy ezt muszáj megennünk, pontosabban nekem.

Egy csirkefalatkát egyből a számba nyomta, miután megkaptuk az ételt. Még időt se hagyott gondolkozni, hogy ezzel mennyi problémát fog okozni a testemnek, csak adta a kaját a számba, mint egy babának.

A végén még tényleg a sportautóban fogok aludni, mert még a lélegzés is nehézkesen fog menni ezek után. De mégis a gyomrom örült ennek, pedig nem szoktam nagyon éheztetni magam. Keveset, de szoktam enni, azért tudom, mi ennek a következménye, és kórházba tényleg nem akarok kerülni. Ott borzalmas a tisztálkodási lehetőség. A hajam és a bőröm akkor is a fertőtlenítőszagtól bűzlik, ha óránkét fürödnék, amit egy idő után már tiltanak.

Inkább elkerülném ezt, és ráveszem magam, hogy pár falatot egyek, ami megkímél az eszméletvesztéstől. Ám most nem is panaszkodhatok annyira; az életem vonala, csak olykor görbül lefele egy kicsit, de nem súlyosan, ami még javítható. Ez így a jó, csak felé és tovább, a pillanatnak kell élni nem a múltnak. Az ráér este magányomban.

– Mosolyogsz – szakítja meg Colten a köztünk lévő csendet, amit csak az olykori rágás tört meg.

Felé fordítom a fejem. Férfias keze a kormányon pihen, míg a másik a válton, amit nem is értek, hiszen ez egy automata autó.

– Észre se vettem.

– Engem nem zavar – dobol egyet az ujjával. – Csak ne hagyd abba.

– Miért ne? – érzem, ahogy az ajkaim elválnak egymástól, ahogy még szélesebb lesz a mosolyom.

– Mert olyankor még az éjszakába is világosságot hozol. – Oldalasan rám pillant, ezzel növelve a veszély százalékát, azonban az izmaim most nem a félelemtől feszülnek, a hasam nem a kockázattól görcsöl. Ez valami más, perzselően ellenállhatatlan álom.

– Ez... ilyen csajozós duma akart lenni?

– Dehogy – nevet fel, és előrenéz. – Tudok ennél jobbat is.

– Oh, tudom én azt, mert mindig mondogatod – forgatom meg a szemeimet játékosan. – De tudod mit, Colten Fost? – Futólag rám pillant és felvonja a szemöldökét. – Akkor most mond egy olyan csajozós dumát, ami miatt olyan vörös leszek, mint a paradicsom. – A cseresznyés kólába beleiszok, a pillantásom kihívástól cseng.

Nem is értem, mi jött hirtelen rám, mikor azt hittem, hogy Colten kisfiúk módjára meg fog futamodni. Ő az a férfi, akinek a szeme sötétbe borul egy ilyen megszólalás után, a kezével pedig hirtelen megmarkolja a hozzá közelebb eső térdemet, és magafelé húzza.

– Most elviszlek egy helyre – mondja lassan. – És biztosíthatlak róla, hogy ott nem fogod összeszorítani a combjaidat – néz le mosolyogva a lábaimra, amik tényleg össze vannak zárva.

Az épphogy eltátott számat kínosan visszacsukom. Az egész olyan... abszurd, de mégis Colten keze a combomon olyan melegséggel tölt el, mint még a legforróbb nyári nap se.

Colten keze a combon! – jövök rá hirtelen, hogy elmozdította. Basszus!

És még mindig ott van, nem vette el onnét az első adandó alkalommal, szimplán ott tartja, mialatt én az élet és a halál közt lebegek. A mellkasomra ránehezedik egy súly, ami nem engedi, hogy hangosan kapkodjam a levegőt. Teljesen a bűvkörébe vont, annyira, hogy még nem is hessegetem el a kezét onnét. De lehetséges nem is akarnám...

Nekem miért ne lehetne egy görbe éjszakám, amire ötven év múlva mosolyogja emlékszek vissza? Egyetlen rossz döntés csak nem fogja megpecsételni az egész életemet.

*****

Ha eddig azt hittem, hogy New York a szíve központjából, sok emeletnyi magasból nézz ki pazarul, akkor óriásit tévedtem. Távolból olyan, mint egy vászon, ami csak arra vár, hogy csodákat fessenek rá a sárga és a fehér pontok, amik kirajzolják az épületek körvonalait. Az folyó most nyugodt, nem háborog, nem verdesi a hidat, alszik, mint ahogy sokan mások. Csupán azok vannak ébren, akik egy titkos, sötét háttérű, fényes csodát akarnak látni, ami nem más, mint maga a város innét, az eldugott kilátóból.

Mindenki minket néz, de senki se látja az ámuló tekintetemet, nem hallja a heves szívdobogásomat. Magunk vagyunk a város lába előtt. A semmiből elmosolyodok, a pulcsim ujját teljesen lehúzom a tenyeremre, ahogy Colten felé fordulok a padon.

– Ide szoktad hozni a lányokat titkos találkákra?

Colten szája önelégült mosolyra húzódik, amint meghallja a kérdést.

– Áh – legyint –, van egy saját hotelom. Még fizetnem se kell a szobáért.

A szememet forgatom. Mintha annyira eget rengető csökkenéstől esne el, ha esetleg kibérelne egy hotelszobát estére.

– Igazán lovagias vagy, Colten...

– De most komolyan – fordul felém az egyik lábát átlendítve a padon, amire én is felhúzom törökülésbe a másik lábamat. – Miért várják el a lányok, hogy fizessek azért, hogy tudjunk szexelni?

Mint a rajzfilmekben, én is annyira tátottam el a számat. Már nagyon várom a stáblistát, hogy véget érjen ez a döbbenet, mielőtt belemélyedünk egy sokkal intimebb és zavarba ejtő témába.

– Ez... nem... ez más... tudod... – beszélek össze-vissza, amin Colten nagyot mosolyog. – Inkább hagyjuk! – nézek el róla.

– A-a, most kezdünk még csak belemelegedni. – Az biztos, hogy az egyikünkről már folyik az izzadság.

Miért nem beszélhettünk például arról, ahogy nő a fű, vagy bánom is, hogy miről. Csak semmi olyanról, ahol meztelenek vagyunk, vagy ami nagyon hamar élénkké kelti a fantáziánkat.... Vagyis Coltenét.

– Te most komolyan ki akarod tárgyalni a másik szexuális kalandjait? – vonom fel a szemöldökömet visszafordulva.

– Aha – feleli könnyedén majd a kezébe kapja a kóláját. – Vagyis csak a sajátomat.

A szemöldökömet összevonom zavarodottságomban. A kérdések sokasága kavarog a fejemben, hogy Colten tényleg nem tart annyira, hogy képes vagyok vonzó lenni valaki számára. Ennyire reménytelen eset lennék?

– És a sajátomat?

– Neked nincsenek – rázza meg a fejét.

– Mert...?

– Csak... Csak, mert. – A szívószálat a vékony ajkai közé fogja.

– Mert a mostohahúgod vagyok?

Colten azzal a lendülettel visszaköpi a kólát, ami végigcsöpög a kezén és a padon. Szerintem még én is kaptam belőle a fehér pulóveremre. Igazán kedves...

– Jézusom, Aliyah! – rázza le a kezét. A zsebemből gyorsan előveszek egy zsebkendőt, amit odaadok neki. – Nem azért... – törli meg a ragadós ujját. – Te okosabb vagy annál, minthogy összefeküdj az első fiúval, aki érdeklődést mutat irántad.

A számba beleharapok. Gyorsan észbe kapva palástolni próbálom, hogy csak kiszáradt a szám. Colten nem szereti, ha harapdálom az ajkaimat, emlékeztetem magam.

– És ha mégsem? – suttogom el a kérdést, amire meglepetten rám néz.

Én is meg akarok felelni minden társadalmi elvárásnak, ezzel elkerülve a nyilvános megalázást és folytonos bántást. Mert igenis, ha nem dobod oda magad az egyik menő diáknak a focicsapatból, akkor máris szemet szúr ez a többieknek. Az már nem számít, hogy csak kihasználja a tested, semmi lelkibiztonságod nem nyújt cserébe. Eldob, mint egy koszos zoknit, aztán a hátad mögött ott röhögnek a haverjaival. Undorító dolog csak ezért elvenni egy lány ártatlanságát, hogy egy újabb strigulát húzzanak a listán. A tudatlan lányka csak a rózsaszín ködöt látja, abban reménykedve, hogy viszont szeretik, és egymás karjaiban fognak elaludni, de ez a képzelgés hamar sötétté változik, miután a másik fél megkapta a saját élvezetét.

És csak utána jön a többi dolog.

Az éjszakai sírások, amért voltál ilyen naiv; Ruby és a hozzá hasonlók csesztetése, akiknek teljesen mindegy, hogy mi mellett döntöttél. Ha nem kedvelnek, akkor te sohase leszel tökéletes a szemükben. Már az első pillanattól kezdve be kell hódolnod nekik vagy megtalálják rajtad a kivetnivalót. Kár, hogy ha belenéznek a tükörbe, akkor a piszok eltünteti a saját hibáikat, amit csak attól nem látnak. Az én tükröm tiszta, tudom a múltbéli baklövéseimet, amiért a mai napig ostorozom magam.

Ha vért izzadok, akkor se leszek a tökéletesség közelébe.

– Ali... – Colten a kezébe veszi a kezem, amire a tekintetemet azonnal odakapom.

Ujjai megszorították a sajátomat, ami miatt kiráz a rossz érzés. Nem tudom, mire számítottam... Azt hittem, Colten elfogja az egészet viccelni, és nem gondolja komolyan, hiszen... Ez csak testi szükséglet – mondta egyszer Oliver. Nem kellene ezt ennyire komolyan venni, de ezek szerint Colten túlságosan is komolyan gondolja.

Miért kell mindenkinek a hangulatát elrontanom? Miért nem lehetek az, akinek látni akarnak?

Egy mosolyt erőltetek magamra, még egy kuncogással is megpróbálkozok, de az inkább kellemetlen, mintsem jó.

– Csak vicceltem, Colten – szabadítom ki a kezemet az övéből. – Inkább beszéljünk másról – húzom ki magam.

Kutató zöldeskék tekintetét belém akarja vésni, de nem hagyom neki. Ismerem a lelkem sötétségét, ahol néhány titkot rejtegetek, a sarkokban a démonok az őrzők, akik mindenkit kiűznek onnét, aki fel akarja tárni a kapukat. Bárcsak tovább szállna a széllel együtt ez a kínos hangulat! Kár, hogy csendes az éj, amit Colten sóhajtása tör meg. Csalódott, de remélem, egyszer fog még büszke, csillogó szemekkel rám tekinteni.

– Nem szoktam senkit se idehozni – árulja el. A szemem jobban kinyílik, mikor meghallom. – Sokat jártam ide gondolkodni, mikor... mikor a baleset történt. – Vagyis amikor meghaltak a szülei.

Remek, beletapintottam még egy érzékeny témába. Mi jöhet még?

– Tudod, néha elgondolkodom azon, hogy nem is haltak meg – suttogja. A szívem fájdalmasan dobbant érte is. Annyira el akartam venni minden rosszat, ami vele történt, hiszen én kibírom, megérdemlem. – Valahol a dzsungelben vannak, és a túlélésért küzdenek, hogy végre haza tudjanak jönni, aztán...

A szavak benne rekednek. A folytatás miatt előre félek, főként, hogy Colten száján egy apró mosoly látszódik, ami még jobban alátámasztja a kétségeimet. Visszakérdezek, a keserűség kiül az arcára.

– Aztán rájövök, hogy nem egy filmben vagyunk, ahol minden boldog végét ér. Ez a kicseszett valóság, Aliyah, ahol a remény lesz egyszer a halálunk.

– Én már nem reménykedek – jelentem ki azonnal. – Felesleges... – nézek a távolba, a kegyetlen jövőbe.

Milyen élet is fog rám majd várni? Coltennek igaza van, a remény fog majd megölni, mert amilyen erősen és gyorsan otthonra talál a szívünkben, idővel olyan hamar és fájdalmasan fog távozni.

Colten megragadja az arcomat, és magára irányítja a tekintetem. Az arca közel, szinte az intimszférám határát verdesi, de mégsem húzódok hátra. Inkább arra fogom, hogy a szorítása miatt nem tudok mintsem, hogy nem akarok.

– Majd én reménykedek helyetted is.

Ajkairól lassan felpillantok a szemébe, ami engem néz. A mellkasom lassan emelkedik, a tekintetemet szívem szerint lesütném, de Colten nem hagyja.

Elcsábít, bekebelez és reményt add.

– M-miért? – suttogom, lélegzetünk összekeveredik, a meleg levegő, amit kifúj kellemesen az arcomat verdesi.

– Mert te megérdemled a boldog befejezést.

Elenged, a fejemet oldalra döntöm, csakhogy ne veszítsem el a testikontaktust. – Reflex, semmi más. – Az egyik kilogó tincset a fülem mögé tűri. Ezúttal többször akarom összefogva viselni a hajam, hogy a kosza tincseim az arcomat verdessék.

– És mi a te boldog befejezésed?

– A hazugoknak az nem jár – távolodik el.

Nem akarom ezt elhinni, mert ez egy hazugság. Coltennek igenis jár a boldogság, hiszen mindig maga elé helyez másokat. Az önzetlenséget miért nem értékelik ott fenn?

– Ha még a hazugságról is hazudsz, akkor tényleg hazug vagy, de te igazából nem vagy az, csak túl szerény vagy. Szóval ne hazudj, mert az rossz és te jó vagy.

A fiúból kitör a jóízű kacagás, amit még messziről is hallhatnak. Arcom értetlenséget tükrözhet, hogy most milyen viccest dolgot mondtam, mert éppen a hatalmas egoját tápláltam.

– Most mi van? – tárom szét a karjaimat. Még engem is mosolygásra késztet.

– Csak aranyos vagy, ahogy próbálod megmagyarázni, amit nem is tudsz.

Nem is értem, mi üt belém, amikor felkapok egy sültkrumplit a padról és felé dobom, nem is törődve azzal, hogy éppen most szemetelek.

– Tudom, miről beszélek, csak te nem fogod fel a pici agyaddal.

– Tévedsz – dobja vissza az ételt a mellkasomnak.

– Hé, elég! – nevetek fel, de a kezem csak azért se tud nyugodtan maradni. A zsíros sültkrumplis dobozt megfogom és egyenesen Coltenre borítom.

Mindig megvan a pillanat, amikor elgondolkodsz, hogy nevess vagy inkább maradj csendben, mert nem tudod, melyikkel jársz jobban. Én pont ebben a helyzetben vagyok a fiú arca miatt. Az ajkamba beleharapok, amíg Colten szeme le van csukva, hogy visszatartsam még az apró kuncogásokat is.

Lehet, később vagy pár nap múlva már rettentően bánni fogom a tettem, de most egy cseppet se. Ez az arckifejezés mindent megért, még akkor is, ha egy aprócska bogárka azt zúgja a fülembe, hogy ez nem fog megtorlatlanul maradni.

Colten felnyitja a szemét, megcsillan benne az éj sötétje. A borzongás kirázza az egész testemet. Száját gonosz félmosolyra húzza, és még én se értem, de az ajkaim közül kiszökik a boldogság hangja.

– Oh, hercegnő, a helyedben most futnék!

Azt kellene, de mégsem teszem. Nem akarok tovább menekülni.

– Vagy különben?

Arca valamiért megrándul, mintha meglepődne, hogy incselkedve visszakérdeztem, de aztán hamar korrigálja magát, és a mosoly ismét ott játszik az arcán.

– Elkaplak... – hajol közelebb hozzám. – És ha a karjaim között leszel... Akkor nincs menekvés.

A mosolyomat igyekszek visszafogni, de percről-percre felfelé görbül, mint annak a macskának az Alice Csodaországból. Nem tudom, ő milyen hallucinogénszer hatása alatt volt, de azt tudom, hogy én színtiszta józan vagyok, de mégis mintha megbabonáztak volna. Az elmémet átveszi egy világos, fényes köd, ami nem enged át semmi rosszat, de ha mégis, akkor az jóvá formázza. Ilyen érzés a boldogság?

A madarak felébrednek mély, szépséges álmukból a sikításom hangjára, amikor Colten felém kap. Szerintem ilyen gyorsan még soha nem keltem fel, mint most, mielőtt szaladni kezdek a nevetésem zaját hátrahagyva.

A mögöttem rohanó heves léptek egyre közelebb és közelebb jönnek, míg végül célba nem érnek. Colten elkap. Kezével átöleli a hasam, majd sebesen megfordít és a vállára dob.

– Tegyél le! – nevetek torkom szakadtából.

– Nyem – válaszolja kisfiús hangon.

Az arcizmom már begörcsölt csak azért nem lankad az az örömteli arckifejezésem. De vajon akarnám, hogy a könnyeim szépítsenek? Nem, most semmiféleképpen.

– Szeretem, amikor mosolyogsz – mondja Colten, amikor végre lerak, csak történetesen az autó motorháztetőjére.

– Tényleg? – A mosolyom még akkor se görbül le, amikor lábával kissé befurakszik a sajátjaim közé.

– Igen – teszi a kezét az autóra, ezzel közbe zárva engem. – Olyankor nem kell azon gondolkoznom, hogy mi bánt téged, egyszerűen csak élvezem, hogy boldog vagy.

– Most boldog vagyok. – Ujjaimmal a pulcsija zsinórjával játszok, mert csak nem volt egyforma hosszú kétoldalt. A rövidebbet kissé meghúzom, aztán a másik végét megfogva igazgatni kezdem, hogy ugyanakkora legyen.

– Mit csinálsz? – kérdi szórakozottan.

– Csak megigazítom – válaszolom, miközben a kapucnijához nyúlok.

Ebbe a helyzetbe szinte már átölelem őt, de jól esik a közelsége, a hidegebb tavaszi éjszakán.

– Jó az úgy – vitatkozik velem. – Különben se fogod egyformára csinálni.

– Csak figyelj – mondom lelkesen, ám Colten ezt teljesen máshogy gondolja.

A tenyerét a hátamra teszi, egy határozott mozdulattal közelebb húz magához ezzel megakadályozva az ügyeskedő kezeimet. Karjaim a vállain nyugodnak, és mindent feladok; megállok, és összekulcsolom a két végtagom a nyaka mögött.

– Ne legyél mindig ilyen tökéletes – suttogja közel a fülemhez, amire kiráz a borzongás.

– Nem is vagyok mindig az – ellenkezek vele, amire játékosan meghúzza a copfomat pont annyira, hogy az arcára nézzek.

– Kapásból három dolgot fel tudok sorolni, ami most tökéletes rajtad.

– Halljam!

Colten egy másodpercig se haboz, azonnal válaszol:

– A ruhád, amiről azt gondolod, hogy alulértékelt, pedig tökéletes ehhez az esti programhoz. Az arcod, mert teljes mértékben kitükröződnek az érzelmek rajta, amit nem fedtél el sminkkel. És te – fejezi be megszakítás nélkül.

– Én? – vonom fel a szemöldökömet.

– Te – bólint. – Nem is gondolnád, de... – kezd bele hezitálva, majd élesen beszívja a levegőt, és kiböki a gondolatait. – Sokszor megmentettél – suttogja el a szavakat. – Sokan azt várják, mikor roppanok bele az egészbe, és adok fel mindent, hogy az a bulis ficsúr legyek, aki gondtalanul eltapsolja az örökségét. De tudod mit? Mosolyogva fogom bebizonyítani, hogy több vagyok ennél, mert te itt vagy nekem. Aki mindig hisz bennem. Aki a tudatán kívül visszaránt, ha túl messzire készülök menni.

– Colten... – kezdek bele, de a mutatóujját a számra teszi.

– Csak... ne agyalj rajta – kérlel, majd lassan eltávolítja az ujját a számról, ami tüzet hagy maga után. – Legyen ez a mi a titkos éjszakánk, amiről senki se fog tudni, ahol a rejtett önmagunk leszünk. Benne vagy?

Fontolgatni kezdem az ajánlatát, ami ellen több érvet is fel tudnék sorolni, hogy miért nem jó. De csessze meg mindenki! Belefáradtam a tökéletességbe, és ma már nem vagyok képes tovább játszani a szerepet. Ezért sodródok az árral és lesz, ami lesz.

– Hódítsuk meg New Yorkot! – jelentem ki, amire Colten szélesen elmosolyodik.

*****

Sziasztok! <3

Még egyszer elnézést kérek a hosszú várakozás miatt. Múlt héten akartam kitenni, de mint írtam is vizsgára kellett tanulnom, ami szerencsére sikerült is. :D

De frissen, ropogósan, egyenes New Yorkból kint is van az új rész. :D Hogy tetszett? ^-^

Egy kis közérdekű: A flufftober novellákat a jövő hét folyamán le fogom szedni, hogy átírjam és javítsam a hibákat. Az epilógus után ismét ki fogom tenni a javított és bővített verziókat.

 Köszönöm szépen, hogy olvastál! A vote-okért és kommentek előre is köszönöm és hálás vagyok érte! <3

A KÖVETKEZŐ FEJEZETBŐL...
Ti szeretitek az elrablos sztorikat? Mert valaki maffiást fog játszani...