Megvan az érzés, hogy reggel olyan boldogan kelsz fel, amikor még a szomorú zenéket is boldogan énekled? Na, én pontosan ezt érzem ma, ami egy csodás hétfőnek indul. A New York-i időjáráshoz képest a Nap elég szépen süt, ami miatt kevesebb fényvédőt kell alkalmaznom, és pluszban kap egy kis D vitamint a bőröm.

A lágy szellő beszökik a kinyitott teraszajtón, felfrissülve köszöntve a bőröm, míg a hajamat, mint egy kisgyerek, úgy fogja összekócolni. Délutánra úgy fogok kinézni, mint Szörnyella de Frász, aki éveket lemaradt az új smink és szépségápolási újításokkal. Ezért döntök amellett, hogy a szőke hajzuhatagot felcsatolom egy nagy törtfehér-arany csattal. Viszont sürgősen le kell állnom a selymes tincsek tapogatásával és szaglásával, pedig olyan jó barack illata van, hogy esküszöm, megkívántam a barackos smoothie-t.

Már nyolcadszorra állok neki a frizurámnak, mikor valaki beront a szobámba – természetesen kopogás nélkül, ismételten... Komolyan mondom, egyszer kulcsra zárom az ajtót, vagy beszerzek ilyen ujjlenyomattal nyíló kilincset.

– Fekete vagy világoskék? – mutatja fel Ben a kettő inget, amit a tükörből nézve tanulmányozok.

– Egyik se – válaszolom könnyedén.

Ben felváltva mindkettőt megnézi, arcára kitükröződik az értetlenség, amit a szemöldöke ráncolásából figyelek meg. Azt szemlélve egyből eszembe jut, hogy ki kell majd szednem neki, mert ez egy természetes dolog, hogy a férfiak nem hagyják ápolatlanul, főként, akinek olyan gyorsan nő, mint Benjaminnak.

– De ne már! – tekint vissza rám. – Csak válassz egyet, mert tárgyalásom lesz, és nem mehetek felső-zakó kombóban.

– Pedig még az is jobb választás lenne – fordulok meg a széken, és a támlára könyöklök. – A kékben azt hangsúlyozod, hogy a főnök csicskája vagy, aki talán ki tudja könyörögni az évvégi fizetésemelést. – Ben már ellenkezne, de az ujjamat feltartva elhallgattatom. – A fehér basic, deee... – döntöm oldalra a fejem. – Nem rossz – bököm ki végül rövid tanulmányozás után. – De ne fekete zakóval húzd fel, mert az olyan "meh" – fintorodok el. – Az egyik bézzsel. Vagy talán sötétkékkel.

– Köszi, Ali – dobja le az ágyamra a világoskék inget, aztán kimegy a szobámból.

A kezemet széttárom az ágyamon heverő ruhadarabot nézve. Én nem értem a férfiakat. Ben képes volt itt hagyni a ruháját, ráadásként, még össze is gyűrhette. A szememet forgatom, majd a vállfánál fogva felemelem, és a szobájába viszem.

Benjamin szobája a legjobb az egész házban, és nem csak azért, mert egy külön bejáratú ajtó vezet a hátsó udvarra, hanem azért, mert ez a legnagyobb az egész házban. A régen vendégszobának használt helyiséget most Ben lakja be, amire titkon igencsak fáj a fogam. Annyira kényelmesebben el tudnék ott lakni, hogy arra alig vannak szavak. Egy óriási king size ágy kényelmesen elfér ott, ami felett négyzet alakban egy LED csík színezi be az adott hangulatra a szobát, ami az esetek többségében piros.

Ben sohase volt rest elpletykálni nekem minden apró részletet az életével kapcsolatban, amit mindig végighallgatok, hiszen mindenki megérdemli, hogy valaki meghallgassa. Még akkor is, amikor részletesen elméséli, hogy miért is volt piros az a bizonyos LED. De Ben már csak Ben, akit még az új kollekciójú Hermès táskáért se cserélnék el, pedig nagyon szeretnék egy olyat.

Ben színes egyéniséget rettentően jól tükrözi a szobája. A drága műalkotástól – ami egy kép és egy szobor – és a játék konzoljától kezdve az apró emlékekből származó tárgyak egyaránt megtalálhatóak a szoba különböző pontjain. Az ajtó falán különböző időkből képek lógnak a családjáról, vagyis rólunk, négyünkről. Csak egy szempillantást vetek arra a fényképre, ahol a tizenhatodik születésnapomra a fiúk egy hercegnős partit rendeztek, amikor kikényszerítették, hogy egész nap viseljem azt az átkozott koronát. Életem legboldogabb és legkínosabb napja volt egyben, aminek az emlékét leszedném Ben faláról, de ő megtiltotta.

A villanyt lekapcsolom, és a távirányítón megnyomon a függöny elhúzó gombot, hogy természetes fényt engedjek a sötétszürke és koszos fehér falakra. Egy mély levegőt veszek, ahogy meglátom a szétszórt ruhákat az ágyon és a forgószéken. Ez nem az én gondom, ez nem az én szobám, gondolom magamban, és igyekszek visszatartani a tisztaság mániámat, amit a fiúk szerint ideje lenne kivizsgáltatnom, mert ez már súlyos.

Az inget felakasztom a gardróbszobája ajtajára, ahol Ben is keresgéli a megfelelő ruhákát. A fémek súrlódásának a hangjára összeszorítom az állkapcsom, mert Ben őrültek módjára tologatja a vállfákat.

Megszánva – és a hallásomat megkímélve – a segítségére sietek, és gyorsan kiválasztom neki a krémszínű zakót a nadrággal, amiről beszéltem.

– És nyakkendő nem kell, mert úgy hülyén nézel ki – adom át neki a ruhákat.

– A kedvességed határtalan. – Kezd el öltözködni, mintha itt se lennék.

Mondanám, hogy hozzá vagyok ehhez szokva, de... Kit álltatok? Nincs olyan hét, hogy ne látnék legalább egy félmeztelen férfi felsőtestet, mert reggelenként valahogy elfelejtek egy nyomorult felsőt felhúzni, és aztán azok az izmok annyira elterelik a gondolataimat, hogy még a reggeli kávémat is magamra öntöm. Ez csak egyszer fordult elő, és Colten napokig ezen szórakozott.

– Tudod, én már csak ilyen vagyok – lépek közelebb hozzá, miután felöltözött, és a zakójának a gallérját és a vállbetétjét igazítom. – Főzök, mosok rátok, takarítok utánatok, segítek felöltözni, szétszedlek titeket, ha elkezdetek verekedni...

– Oh, tényleg, jó is, hogy mondod! – fordul a fejével hátra. – Ki tudod mosni a sötétkék, Armani zakómat?

A kezem megáll a mozdulatomban. Magamban elszámolok háromig, hogy lenyugtassam a bennem háborgó idegek tengerét.

– Persze. Még csomagolok reggelire szendvicset, és le is vágom a kenyérnek a szélét – forgatom a szememet, és a helyére igazítom a gallér részt.

– Tényleg? – csillan fel Ben mogyoróbarna szeme, ami az esetek többségében mosolyráncokkal gazdagítja a szeme sarkát, ahogy most is.

– Nem! – harsanok rá. – Még mindig nem vagyok az anyukátok, Benjamin.

– Pedig... – húzza el a szó elejét – sokkal inkább voltál az anyukám ezalatt a négy év alatt, mint a saját anyám.

A vállaim megfeszülnek, ahogy az elhangzott szavakat feldolgozza az agyam, amit nem akarok hagyni neki. Bármennyire is igyekszek, nem tudom megállítani ezt, ami a gyomromat rugdosó lelkiismeretem is tanúsítja. Az elmém tisztában van vele, hogy nem az én feladatom lenne a Bennek említett dolgokat megcsinálni, de a pici lelkecském minden alkalommal átveszi az irányítást.

Nem tudok, vagy nem is akarok beletörődni, hogy a fiúban és bennem sok közös van, amit mások nem is gondolnának. Mindketten elhagyatottak vagyunk, akik olyanokban találták meg az igazi családjukat, akikkel nincsen semmilyen közös vér. De Ben nekem egyszer azt mondta, hogy: „– Nem csak azok lehetnek a családod, akikkel közös a véretek, mert ha úgy akarják, egy örök életre eldobhatnak vagy elüldözhetnek. Azok az igazi családod, akik a szarban és utána is melletted maradnak."

Az már teljesen mellékes, hogy mindketten részegek voltunk, és vagy egy órára eltűntünk az élet bölcs dolgairól beszélgetni. De ez nem számított, mert a részeg Ben nagyon igazat állított erről, amit mi négyen alá is tudunk támasztani.

Megengedek magamnak egy mély sóhajt, és kútba vetem az eddigi összes gondolataimat.

– Elviszem majd a tisztítóba – mondom ki végül, amit egy kisfiús mosollyal díjazzak.

– Te vagy a legjobb, Ali – nyom egy cuppanós puszit a hajamba, amit remélek, nem tett tönkre. – Cserébe elviszlek suliba, és előtte veszek neked reggelit – jelenti ki az utolsó részt kicsit komolyabban, amire egy ártatlan mosolyt villantok. Kizárt, hogy észrevette a mostanában elhanyagolt étkezéseimet, ami jobban a vacsora volt.

*****

Mikor Ben azt mondta, vesz nekem reggelit, akkor nem gondoltam volna, hogy ő ezt úgy értette, minimum három személy részére. A táskám tele van szénhidrátokkal teli péksüteményekkel és szendvicsekkel, amikből még Emily-nek is bőven fog jutni. Szerintem egész nap ezeket fogjuk enni, mert biztosan nem lesz az a pénz, amiért kihajítom őket a kukába.

Az illatjuk összekeveredik Ben sötétkék Aston Martini autójának az illatosítójával és egy kicsi kávé illattal. A New York-i reggeli dugót képtelenség elkerülni, de ennek ellenére nem vagyunk idegesek, hiszen még egyikünk sincsen késésben, ráadásként öt szexi fiú hangja bömböl a hangszóróból.

Bennel ezért szeretek bárhová utazni, mert azt hallgatok, amit csak szeretnék, mert a zenei ízlésünk rettenetesen hasonló. Míg Ben hangosan és kissé hamisan énekli a One Directiontől a What Makes You Beautiful számát, addig én visszafogottan engedem megszólaltatni magam. Nincs szép hangom, szerintem kissé rekedtebb, mint az a kellemesen csendülő. Bár a fiúk szerint bolond vagyok, főként miután pár éve elkezdtem utána nézni a hangszál műtéteknek. Két napig nem engedtek az internet közelébe, mikor kiderült az új hóbortom, azóta elfogadtam ezt a tényt.

– A szülinapomra VIP jegyeket kérek a koncertjükre – jelentem ki határozottan, mert ez az egyik nagy álmom, ami lehetséges már soha az életbe nem fog teljesülni.

– Ugye tudod, hogy már feloszlottak? – pillant rám Ben oldalasan a szája sarkában kis mosollyal.

– Nem érdekel. Van annyi pénzed, hogy fizess nekik, hogy újból összeálljanak.

– Hidd el, szívesen odaadnám az összes pénzem, hogy ismét elmenjek a koncertjükre.

A citromos málnás muffin majdnem kiesik a kezemből, ahogy meghallom a szavakat. Mint akiben most tört volna össze egy egész világ, úgy fordulok Benhez, aki egy kicsit halad a dugóban.

– Hogy érted, hogy ismét? – motyogom szomorúan.

– Oh, tizenhat évesen voltam az egyik koncertjükön. Titokban vettem egy jegyet és kiszöktem rá. – Ben arcára kiül a nosztalgikus, gyenge mosoly, ahogy visszaemlékezik a pillanatra. – Életem egyik legjobb napja volt.

A muffint visszaejtem a papírzacskóba, amit aztán az ölembe.

– Te elmentél... nélkülem?!

– Nem is ismertelek akkor még! – engedi el a kormányt, hogy ő is felém tudjon fordulni. – De mennyi is lehettél? Tizenegy-kettő?

– Nem ez a lényeg, Benjamin! – kiáltok fel indulatosan. – Ez árulás! Azt hittem, barátok vagyunk... – nézek el róla sértődötten.

Én is el akartam volna menni, de erre nem kérhettem meg Bridgetet és Lorenzot, főként, hogy VIP jegyet akartam volna, hogy csináljak képet a srácokkal, esetleg megöleljem Harry-t vagy Louist. Számomra egy örök emlék maradt volna, de iszonyat drágák voltak a jegyek, és nem akartam ezzel terhelni őket, hogy egy rajongó kislányt kísérgessenek.

Örültem, hogy nem kerültem árvaházba, nemhogy még hálátlanul drága dolgokat kérjek és terhet szakasszak a nyakukba.

– Hé! – böki meg a harisnyás combomat, amire szomorkásan ránézek. – Most megsértettél. – A szemöldökömet felvonom. – Azt hittem, öri barik vagyunk. De ha nem... – cseni el a kedvenc süteményemet az ölemből, ami után már későn kapok.

– Hé, add vissza! – hajolok közel hozzá az autóban, de az öv sokban akadályoz. – Az enyém!

– Én vettem!

– Igen, nekem!

– Jó, akkor most visszaveszem.

Éles dudaszó szakítja félbe a kisebb veszekedésünket, amire Ben fújtatva visszaadja a muffint, amiért csak úgy kapok, mint az éhezők. És csak most gondolok bele, hogy oda is adhatnám nekik ahelyett, hogy én itt eszem, mert nekik sokkal fontosabb, mint nekem. A hajléktalanok számára az életet jelentené ez a félig megevett, túlárazott muffin, míg nekem természetes, hogy táplálkozhatok. Úgyis csak meghíznék, akkor miért ne segíthetnék másokon. Évekkel ezelőtt igaza volt Ruby-nak, nem kell olyan sokat ennem.

– Ezt a parasztot! – mérgelődik Ben mellettem, én pedig a barna zacskót gyorsan visszateszem a táskába. – Hát nem látja, hogy én se tudok egy centinél továbbmenni?!

– Lehet, késésben van – mondom halkan, rossz szájízzel.

– Akkor gyalogoljon – forgatja meg Ben a szemét. – Ez New York belvárosa, nem újdonság a dugó.

Csak egy bólintásra futja, aztán kinézek az ablakon. Még ha meg is akadályozza az a rengeteg autó a tovább haladást, de akkor is kompenzálva van ez a kilátással. A Nap még nem ért fel teljesen a horizont legtetejére, csak pár sugara kukucskál ki a sötét felhők között, ami az éjszaka jelképe. A hatalmas épületek ablakain visszatükröződik a narancssárgás árnyalatok különböző színjátéka, ami onnét fentről, még pazarabbul nézhet ki, de innét se rossz a látvány.

Az utcákon az emberek majdnem fellökve a másikat sietnek, de mégis van benne valami varázslatos. A nagy városban, nem ismerjük egymást, az idegenek szemében bárkik lehetünk. A diáklányok vigyorogva jönnek ki a kávézóból, akik lehet, elválaszthatatlanok, vagy csak azért töltik együtt az idejüket, hogy ne legyenek egyedül. Egy idős bácsi bemegy a pékségben, hogy megvegye a mindennapos kenyeret magának, vagy esetleg a feleségének, aki otthon várja őt. De ma reggel a legérdekesebb számomra a férfi, aki feketében öltözve lassan halad, gondolom, a munkahelyére. Vagy lehet, bankot megy rabolni, de ezt senki se tudja, és pont ez benne a szép.

A zene átvált a srácok Kiss You című számára, amire egy apró mosolyt eresztek meg, és elszakítom a tekintetemet a külvilágról. Ben a kormányon ütemre dobol, mialatt ismét nekiáll énekelni. A szájfényezett ajkaim, amiről már félig lejött a smink, felfele kunkorodik, és megengedem magamnak, hogy egy kicsit lazítsak.

A hangom olykor felemelkedik, vagy megszakad a nevetéstől, de nem is foglalkozok vele, hiszen jól érzem magam. Az ülésen, amennyire csak tudok még táncolok is, és teljesen átadom magam az érzésnek, akárcsak Ben, aki a fejét kifulladva dönti neki a fejtámlának.

Hirtelen felnevet, miközben a levegőt kapkodja. Arca könnyedén kipirult a meleg és a táncikálás miatt. Kezemmel megigazgatom a dús, hullámos sötétbarna haját, hogy legalább valahogy kinézzen, mikor beér a munkahelyére.

– Megcsókolnád? – kérdezi a semmiből, amire kissé meglepődők, de értetlenkedek is.

– Kit? – húzom vissza a kezem. – Louist? Persze! Ki nem? – eresztek meg egy csintalan mosolyt. – De Harry-vel is beérem.

– Béna – megy előrébb egy kicsit az autóval, amint ismét megindult a sor, de gyorsan meg is állt. – Niall jobb.

– Mindig a cuki pasik jöttek be, mi? – nyitom le a szemellenzőt, hogy megigazítsam a kócos hajamat, aztán pedig egy újabb réteg szájfényt kenjek fel.

– Aha, a gyengéim. De most nem rájuk értettem, hogy megcsókolnád őket.

– Hanem? – csavarom le a tubus kupakját, és az az ajkaimhoz emelem. Legalább nem lászik, hogy megint milyen száraz a szám, pedig ma még nem is rágcsáltam őket.

– Coltenre.

A kezem szinte leesik, az állam csillog és ragad, ahogy végighúzom rajta az ecsetet. Csoda, hogy lélegezni még tudok, mert az agyam működése szerintem lassacskán kezd leállni, viszont a hallásom már végleg elromlott. Vagy képzelődők, mivel képtelenség, hogy Ben azt mondta, meg akarom csókolni Coltent. Nem! Miért is akarnám megcsókolni azokat a rózsaszín ajkakat, amik a teltségével hívogatják az embert, hogy a nyelvével végigsimítson rajta. Vagy gyengéden beleharapjak, hogy egy kis pirosságot fakasszon. És ha még fel is mordulna... A fejben olyan szexi látványt nyújtunk így együtt; talán, mint múltkor, ha a homlokunk nem koccant volna össze.

Tényleg megtettem volna vele ezeket a dolgokat?

Ben nevetésére megcsap a meleg, pedig nincs a legeslegjobb idő, mivel még csak reggel van, ráadásként csak május eleje. Szerintem beteg leszek, hiszen nem normális ez a hirtelen testhőmérséklet váltakozás.

– Az ott nyál az álladon, vagy még mindig a szájfényed maradéka? – mutat felém az ujjával, és nagyon jót szórakozik a helyzeten.

Mérgesen rápillantok, azután a táskámba turkálok egy zsebkendő után, ami legalul bujkál. Szépen leszedem az állomról a nem oda illő sminkmaradékot, hogy ne hagyjon utána piros foltot a bőröm, aztán korrigálom a letörölt alapozót. Most biztosan tönkrement az egész sminkem, és mindenki azon fog nevetni, hogy nem vagyok képes normálisan eldolgozni az legalapvetőbb terméket. Miért velem történik meg az ilyen?

– Akkor... – szólal meg Ben még mindig mosolyogva. – Gondolom, ez egy igen akar lenni.

– Nem, Benjamin, ez egy határozott nem! – Mérgesen visszavágom a szemellenzőt, és nem érdekel, hogy csak az egy vagyonba kerülhet. – Colten különben se csókolna meg, szóval ez egy hülye kérdés volt.

Végre valahára megindul a dugó, aminek rettentően hálás vagyok. Minél előbb szabadulni szeretnék, mert a végén még Ben azt is megfogja kérdezni, hogy esetleg nem dobnám-e le a ruhát Colten miatt...

– Jó, de arra tudom már a választ... – gondolkodik el hangosan.

Egy pillanatra megijedek, hogy hangosan kimondtam, hogy lefeküdnék Coltennel. Vagyis nem, ilyet én nem tennék meg. Jézusom, mikre gondolok én? Kezdek megbolondulni!

– Szerintem inkább azon gondolkodj, hogyan érek be mielőbb a suliba, mielőtt elkések... – motyogom az orrom alatt, amire Ben direkt lassít. – Benjamin!

– Igen, Csipkerózsika? – mosolyog rám. Tudja, hogy utálom ezt a becenevet, vagy bármilyen hercegnős nevet, amit adni szokott nekem.

– Fejezd be!

– Oh, nem! – nevet fel. – Azt hitted, el tudod hallgatni előlem, hogy mi történt tegnap este az ágyadban? Pont előlem?

Már előre érzem, hogy hosszú lesz ez az út, de még milyen hosszú.

– Rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony...

– Ugyan, kérlek! Én mindent tudok.

Abban nem is kételkedek egy perce se. Nagyon szeretem Bent, de néha annyira ki tud készíteni az ilyen dolgaival, hogy mindenről elsőként akar tudni. Ezt még értékelem is benne, hogy törődik velünk, mindig ott van, ha kell, de néha olyan elképzelhetetlen elméleteket tud legyártani a kis fejecskéében, hogy olykor csak leesett állal nézek rá. Én meg Colten... Na, persze!

– Igen, véletlenül lefejeltem, és ennyi – vonom meg az egyik vállam, mivelhogy csak erről van szó, semmi másról.

Ben felvont szemöldökkel pillant rám, mikor megáll az egyik pirosnál. Nem veszi be, hogyan is hinné el ezt.

– És gondolom, nem vizsgáltad meg közelről a homlokát vagy egyéb testrészét sérülés után kutatva?

Szívem szerint odavágnám neki, hogy de még meztelenre is levetkőztettem, de amilyen szerencsém van, még el fogja hinni ezt nekem. Miután beér a vállalathoz, azt követően az lenne az első dolga, hogy berohan Colten irodájába, és elmondja neki. Hiszen hiába tagadják, de a fiúk nagyon pletykások. Mert akkor Ben mégis honnét tudhat ennyi mindent a tegnap történtekről? Az a szemét Colten mindent elmondhatott nekik, feltehetőleg kiszínezte, ami valójában történt.

Még ki is nevethettek, amiért voltam olyan ügyetlen és buta, na, meg hiszékeny. Mert Colten olyan könnyen rávesz mindenre, hogy megkérdőjelezni alig van időm. De én ezt nem azért csinálom, mert annyira halálosan szerelmes lennék belé, hanem csakis azért, hogy ne csalódjanak bennem, esetleg ne mérgesítsem fel, hogy aztán kirakjon.

Az ajkamba beleharapok. A hallgatásom feltehetően mindent elárul, vagy ha nem akkor sejthető, hogy egy aprócska részem meg is tenné ezt.

Miért vagyok ilyen elcseszett?

Pedig olyan jól indult ez a nap, de rájövök, ez csak egy szép álom, ami eredetileg a rémálom felvezetője.

*****

Az iskola udvara megtelt élettel, köszönhetően a napsütéses időnek, aminek elvileg vidámságot kellene hozni az életünkbe. A kedvenc Dior napszemüvegemet felhúztam, de nem azért, mert annyira bántaná a szemem a Nap, hanem mert nem akarom, hogy mások lássanak. Az általában mosolygos arcomra most nem tudok semmilyen boldog érzelmet kényszeríteni, mint az esetek többségében.

Egy részről már előre féltem ettől a naptól, de a reggeli autóút most még jobban a taccsra vágott. A lábam megállíthatatlanul jár a neonsárga műanyag pad alatt. Mrs. Fletcher, a biológia tanár biztosan kapni fog az alkalmon, hogy megalázzon. A csoportban lévő összes diák előtt le fog égetni, mikor felszínre hozza, hogy nem fog megbuktatni évvégén, hanem megadja a gyenge B-t. Mindenki tudni fogja, miért kapom meg azt a jegyet, ebédszünetre pedig azt fogják gondolni, hogy én vagyok az elkényeztetett, gazdag kislány.

De ez annyira távol áll a valóságtól, mint tőlem a Mars. Már régen megtanultam önerőből elérni a dolgokat, hiszen a legjobb tanárom volt, az élet. Az ajkamba erősen beleharapok, szerencsémre a napszemüveg elrejti a kitörni készülő könnyeimet. Most nem sírhatok. Tönkretenné a sminkemet, aminek a korrigálására már nem lenne időm. Fekete maszattal a szemem körül pedig nem jelenhetek meg sehol se.

Hamarosan egy szempillantás alatt össze fog omlani az életem. Legszívesebben hazarohannék, bebújnék az ágyamba a plüss mackómat szorongatva, amiben talán találok egy kis vigaszt ebben a szörnyű és gonosz világban.

Mégis miért gondoltam azt reggel, hogy ez egy csodálatos nap lesz? Mit gondoltam, mikor ébredés után átfordultam a másik oldalamra, és mélyet szippantottam az fűszeres illatból, amit a párnám árasztott?

– Miért nézel ki úgy, mint akit elütött egy autó? – Szinte ledobják elém a fekete Prada táskát az asztalra.

Emily is napszemüveget visel, mint aki láthatatlanná szeretne változni, akárcsak jómagam.

– Inkább egy kamion – javítom ki, mire letolja az orrán a szemüveget, hogy jobban szemügyre vegyen.

Képzelem, milyen látványt nyújthatok; nyomorult és életkedvetlen valamit láthat, aki elvileg én, Aliyah Bell lennék.

– Mi történt? – ül le mellém a napszemüveget letéve az asztalra. – Kit kell megvernem?

A szám széle megrándul egy apró pillanatra, de még ez se tudott teljesen rávenni, hogy a jó kedvtől nevetésre csendüljek.

– Senkit – tornázom magam valami ülő helyzetnek minősíthető pózba. – Csak nem akarok ma órákra menni.

– A biosz miatt? – teszi a kezét a vállamra, hogy legalább az érintésével megnyugtassa a szorongó gondolataimat, de nem vagyok képes csillapítani a hasamba lévő csomót, ami egyre szorosabb lesz. – Ne aggódj, biztosan az a vén banya megadja a D-t.

Nem, nem fogja megadni, minimum egy igazságtalanul adott C-t fogok kapni, aztán majd idővel elválik, hogy Darius mennyire lesz adakozó kedvében.

– Lehet, a B is meglesz – suttogom szégyenkezve a szavakat.

Emily szeme kikerekedik döbbenetébe, keze leesik a vállamról, ami fájó nyomást hagy utána. Mélyen beszívom a levegőt, amit a tüdőm azonnal kitaszítana. Nem érzem, hogy az oxigén teljesen leérne, a fojtogató fájdalom miatt összeszorítom a szemem. Nem érdemlem meg még a levegőt se, amivel a testem egyetért.

– H-hogyan? – kérdezi Emily, és megfeszülve kiegyenesíti magát. – Bukásra állsz. Képtelenség, hacsak...

Hacsak, igen... Pontosan az történt, amire ő is gondol.

Mások hogyan tudnak együtt élni a gondolattal, hogy valamire nem képesek, de mégis behazudják, hogy sok küzdelem árán elsajátítottak azt a bizonyos tevékenységet? Miért leplezik a szörnyű igazságot szép hazugsággal? Mégis milyen lenne a világ, ha kitörölnénk a hazugság szót a szótárból? Jó irányba fordulna a Föld, vagy esetleg aláírnánk a végleges pusztulást?

– Te lefizetted a tanárt. – A mondat egy nyilat formál, ami egyenesen a szívem közepét találja el. Emily csalódott bennem, a szemében már nem az vagyok, aki eddig.

Hiába rázom a fejem, hogy nem ez történt, de a szeme elé kemény, szilárd falat képez, ami nem engedi át az igazság apró szellőjét.

– Nem... – rázom meg a fejem. – Én... soha. Nem én voltam, oké? – fakadok ki, amire magára vonom az arra igyekezők figyelmét. – Darius, Oliver apja volt, én nem...

– Szerinted ez mentség? – szakít félbe goromba hanglejtéssel. – Te nem is tudod, mások vért izzadnak, hogy ilyen iskolába tudjanak járni, míg te előveszed a bankkártyádat és simán kifizeted azt a jegyet.

Igaza van, de még mennyire, hogy igaza, de erre nem én kértem meg Dariust. Én sohase akartam, hogy ilyen irányt vegyenek a dolgok, egyszerűen csak nem én irányítottam.

Viszont Emily se ártatlan, ahogy beállítja magát. Ő is megtehetné, hogy úgy éljen, mint én, nem kellene neki éjszakánként fennmaradnia, hogy aztán reggelre győzze eltüntetni a fekete karikákat a szeme alatt. Ő dönthet arról, hogy megküzd, amiért akar, tőlem elvették ezt a lehetőséget.

– Miért teszel úgy, mintha te egy lennél azok a diákok közül, akik vért izzadnak az állami támogatásért? Nézz csak magadra! – mutatok rá fel és le, tetőtől-talpig. – Mégis mennyibe kerültek a ruhák, amiket viselsz, hm?

A dizájner ruhái csak úgy virítanak róla, nem beszélve az új táskáról, amit még sohase láttam nála. Emily nem különb nálam, sőt ő még életében nem tapasztalta, milyen egy olyan helyen lakni, ahol az nyílászárók rozogák, amik minden egyes széllökésnél olyan, mintha valaki be akarna mászni a házba, hogy kirabolják azt a csekély értéket, vagy olyan dolgot műveljen veled, amiről a kisgyereknek még fogalma sincs. És ez az ütött-kopott, kicsit se biztonságos házat helyezük egy olyan környékre, ahol a szomszédok a baseballütőt vagy a fegyverüket mindig készenlétbe tartják. Ebben az aprócska családiházban lakott egyszer egy kislány, akit a rémálmok nem tudták megijeszteni, hanem csak a sötét valóságos éjszaka.

– Semmit se tudsz rólam – szólal meg Emily hosszas hallgatás után. – Te sohase fogod megtudni, milyen otthon lenni és a... szüleimmel egy légtérben lenni.

– Legalább van pénzed, és nem kell azon aggódnod, hogy tudsz-e enni, vagy sem.

Nem tudom, honnét jött ez a bátorság, de most egy percre el is felejtkezek, hogy úgy viselkedjek, ahogy mindig; kedvesen és inkább hallgatok, mintsem elmondjam az őszinte véleményemet.

De egyszerűen most nem vagyok képes visszafogni magam. Emily az életben nem fogja azt megélni, amikor az egyik pillanatról a másikról azon aggódsz, hogy hol van az anyukád, miért nem jön haza. Vagy hogy mi lesz másnap... Amikor rádöbbensz, hogy hamarosan már nem lesz mit enned, és senkitől se tudsz segítséget kérni.

A napszemüveget feljebb tolom az orromon. A homályos látásom ellenére látom, ahogy szólásra nyitja a száját, de a szavak benne rekednek. Nem tud megszólalni, talán szán, esetleg rádöbben, milyen is volt az életem tizenkét évvel ezelőtt.

Emily megrázza a fejét, a szőke copfba kötött haja megmozdul.

– Tudod – áll fel hirtelen, a cuccait a kezébe kapja –, azt hittem, te más vagy, mint Ruby és a csatlósai, de tévedtem. Kivétel nélkül ugyanolyan vagy, mint ők.

Érzem, ahogy a szívem heves ütemet ver a mellkasomban, de mégis halott vagyok. Az állkapcsom megremeg, ami miatt durván az alsó ajkamba harapok, szinte majdnem vért fakasztok.

Az élet megáll körülöttem, a diákok nem rohannak be az iskola épületébe, vagy nevetgélnek a szomszédos asztalnál; egyedül csak Emily mozog. Eltávolodik tőlem, mint aki menekül, de... talán...

Talán tényleg olyan vagyok, mint a többiek.

Hagyom, hogy az első könnycsepp lefolyjon az arcomon; a sminkem nem érdekel, csak egy kérdés jár a fejemben:

Valójában ismerem a számomra fontos embereket, vagy egész idő alatt mind hazudtak nekem?

*****

Sziasztok! <3

Kicsit eltűntem a munka és a suli miatt, de igyekszem mindent pótolni kezdve a kommentek válaszolgatásával és az új fejezetek írásával.

Ezt a fejezetet nagyon féltem megírni, és annál jobban publikálni is a konfliktusok miatt, ami a fejezetben történt.

És most szeretném is megragadni az alkalmat, hogy ajánljam wolf_rose00 novelláit és regényét, aki nélkül nem született volna meg a Benes jeleneteim. Ő és a Többiek nélkül még mindig a doksi felett ülnék. Szóval ha szeretitek az 1D ff-eket (Larry, Zarry vagy a három srác együtt), akkor teljes szívvel ajánlom, mert gyönyörű és érzéki sztorijai vannak. <3

És innen is köszönök mindent, csajok! <3

De nem is szaporítom tovább a szót. :D

Ha tetszett a fejezet csillagozz vagy esetleg írd meg kommentben, amikért rettentően hálás vagyok, és köszönöm! <3

A KÖVETKEZŐ FEJEZETBŐL...
Meghódítjuk New Yorkot a kedvenc szereplőitekkel?