Az önsanyargatásba torkoló hétvége nem úgy tűnik, mint aki egy csettintésre távozni szeretne. Élvezi a fejemben élő luxushotel kényelmét, pedig már igazán kifogyhatna a pénzből, hogy kipenderítsem az utcára.

Az a nyomorult pénz minden baj forrása. Mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha nem is létezne, ha az embereknek mindent önerőből kellene felépíteniük, megteremteniük. Ráhagyatkoznánk a természetre, aki majd pont annyival adományoz meg minket, amennyit érdemlünk. Talán akkor képesek leszünk tisztelni az anyatermészetet, ha látnánk, hogy nem add meg nekünk mindent, amit eddig.

Egy újrakezdés, ez kellene az emberiségnek, és akkor talán észbe kapnának.

Mert igenis kell a tisztelet! Nem cselekedhettünk egymás háta mögött, még akkor se, ha jót akarunk a másiknak. Majd szépen mindenki megoldja a saját problémáját, ahogy azt én is akarom.

Rajtam nem kell segíteni, ura vagyok mindennek! – A biológia könyvemet lerúgom az ágyról, mert már nem tudtam tovább nézni, ahogy vicsorogva tekint vissza rám, mialatt azt mondogatja nekem, hogy csaló, vesztes és buta.

Nyelek egyet remélve, hogy el tudom űzni a torkomat mardosó keserűséget. Beletúrok a szőke hajamba, ami göndör és egyenes tincsekből áll össze. Borzasztóan nézek ki. Reggel még arra se voltam hajlandó, hogy legalább a hajamat kivasaljam.

Mégis mi jött rám?

Ez nem én vagyok, mert a megjelenésem egy hajléktalanéhoz hasonlítható. A hajam, mint egy madárfészek, az arcbőröm zsíros, és komolyan még mindig abba a felsőben vagyok, amit tegnap este kentem össze arcápoló krémmel? Na, meg a szobám is hogyan néz már ki? A könyvem még mindig ott van szanaszét a földön, az asztalaimon nincsen katonás rend, az ágyam pedig...

Na, ennek most van vége!

Lehet, hogy belülről még létezni se akarok, de ezt kívülről nem mutathatom. Mindig mosolyognom és tökéletesnek kell lennem! Csak így élhetem túl ebben a megpróbálkoztatások teli világban, mert ha nem találnak rajtam egyetlen hibát se és megfelelek minden szempontnak, akkor nem ejthetnek rajtam egy ütést se. A pajzsom most gyenge, de felkelek az ágyról és megerősítem. Nem fog tudni rajta semmi és senki áttörni.

A földön heverő könyvemet visszarakom a helyére, az ágyamat sürgősen megigazítom, még egy gyűrődést se lehet rajta felfedezni. Sima és egyenes, mint ahogy annak lennie kell.

Az íróasztalamon kiszelektálom a post it maradványokat, amiknek a feladatait már teljesítettem, a tollakat és szövegkiemelőket szépen visszateszem a helyére. Mindkét babarózsaszín székemet betolom, amíg tökéletes képet nem formálnak. Bár lehet, jobb lenne, ha egy kicsit hagynám oldalra fordulva, vagy esetleg egy fehér párnát rátenni díszítés gyanánt? Ezzel lehet, jobban megadná az összképet.

Ezen az igen fontos dolgon gondolkodok, amikor az ajtó kinyílik.

Megfordulok, mert Colten igencsak gyorsan jön be a szobámba kopogás nélkül. Pedig már hányszor elmondtam mindhármuknak, hogy nem lépünk csak úgy be a másikhoz, mert öltözhetnék, vagy bármit csinálhatnék...

– Szerintem felgyújtottam a konyhát – áll meg Colten előttem kellő távolságba, hogy ne csapkodjam meg.

– Hogy mit csináltál?!

– Hááát... – vakarja a tarkóját. – Szerintem jobb, ha te magad látod.

Colten feltett kézzel lép oldalra, ahogy elviharzok mellette, aztán hallom, hogy követ. Amennyire mérges vagyok, most nem érdekel a kusza kinézetem se. Gyorsan a lépcső felé megyek.

– Komolyan mondom, nem hiszlek el, Colten! – mérgelődök a lépcsőn lemenve, és még az üvegkorlátot is megfogdosom. – Egyáltalán minek akarsz főzni, amikor nem is tudsz?

– Akkor mégis hogyan tanuljak meg, ha nem próbálkozok?

Félúton megállok, és kevés dühvel hátrafordulok. Szerencséje, hogy nem érzek égett szagot.

– Most nem tudom, hogy ez okos vagy buta kérdés volt... – gondolkozok el hangosan.

– Szerintem az előbbi, mert okos egy gyerek vagyok. – Lazán a korlátnak dől, és önelégülten mosolyog rám.

– Meg közveszélyes is – indulok meg újból.

A fiú értetlenkedését kizárom, ahogy felkészülök a legrosszabbra. Viszont a konyha patyolat tisztán tündököl, ahogy hagytam. Colten beér, én pedig a kezemet széttárva megfordulok.

– Oh! – Fehér fogait megvillantva elmosolyodik. – Téves riasztás volt. De ha már itt vagy...

– Te komolyan rászedtél? – ejtem le a kezem magam mellé.

– Éhes vagyok – von vállat.

Veszek egy mély levegőt; nem hiszem el, hogy kijátszott. Kisfiús sármjának nehezen tudok ellenállni, mivel olyan aranyos így... Nem! Dehogy az. Huszonhárom éves férfi, aki képes magának kaját rendelni, ha éhes.

– Mit akarsz enni? – kérdezem meg végül, minden elvemet a kukába dobva.

Elvégre nekem se ártana ennem egy kicsit. És múltkor is büszke volt rám emiatt, szóval ennyit igazán megtehetek érte és a kislányos lelkesedésem miatt. Komolyan mondom, úgy áradozok Colten büszke mosolyáért, mint azok a tinik, akikre végre ránézett a titkos szerelmük.

– Pizzát – válaszolja némi gondolkodás után, amire bólintok.

A hozzávalókat elkezdem összeszedni az igazi olasz tésztához, amelyet Bridget mindig csinált.

Emlékszem, már az első pillanattól kezdve a konyhába voltam, amikor Bridget főzött vagy sütött. Már akkor a kötelességemnek éreztem, hogy ott segítsek neki, ahol csak tudok, ezzel is kifejezve a hálámat a család iránt. Igaz, gyerekként nem tudtam mindent tökéletesen megtanulni, de mindig engedte, ha ügyetlenkedve is, de csináljak valamit.

Ez volt az egyik csajos programunk, aminek a pillanatait egyre jobban hiányolom.

Miért a jó embereket bünteti az élet?

– Te meg mit csinálsz? – kérdezem Coltentől, amikor lisztet kezd adagolni egy tálba, ami sokkal kevesebb, mint aminek lennie kell.

– A recept szerint ötven dekagramm liszt kell bele. – A kanalat visszadobja a zacskóba. – Tessék – adja át büszkén a tálat, amibe talán egy maréknyi van.

Halkan felkuncogok.

– És ezt csak te szeretnéd megenni?

A fiú értetlenkedve nézi az edény tartalmát, majd ismét visszarakja a mérlegre.

– Pedig annyit ír, nézd! – lép el, hogy lássam a számokat, amire próbálok nem mosolyogni, de a nevetés mégis kirobban belőlem.

– Colten a mérleg grammba mér, nem dekagrammba – árulom el neki, amire visszarakja a tálat a pultra.

– Ezt a hülyeséget! – mérgelődik. – Miért nem tudják úgy legyártani akkor?

– Át lehet állítani, nézd. – Megnyomok rajta kettő gombot. Az edényből visszaöntöm a lisztet a zacskóba, majd ismét ráhelyezve lenullázom a gépet. – Tessék, most már kimérheted – adom a kezébe a kanalat, amiről egy kicsi leesik a padlóra, amit majd feltakarítok, ha végzünk.

Amíg én a gombát felrakom párolni és nekiállok a sajtot reszelni, addig Colten tűpontossággal méri még mindig a lisztet.

– Nem baj, ha egy kicsivel több – mondom neki, amire rám se nézve feltartja az ujját.

– Hagyd a séfet dolgozni – koncentrál nagyon. Az ajkába még bele is harap, kékes zöld szemét most összeszűkítette, ahogyan a kanálról apránként szórja a lisztet, mintha egy hóesés lenne.

– Még a sütőt se tudod bekapcsolni.

– Ez nem igaz – veszi le a tálat a mérlegről, amikor kész van vele. – Meg is mutatom.

Felvont szemöldökkel nézem, ahogy odamegy sütő elé. Karba tett kézzel tanulmányozza, mint ha egy üzleti jelentést olvasna. Mosolyogva megrázom a fejem, és előkészítem a többi hozzávalót.

– Asszem elállítottam rajta az órát – szólal meg egy idő után.

– Hogyan tudtad elállítani, ha még azt se tudod, hogyan működik? – nézek rá döbbenten.

– Tehetség – mosolyog önelégülten.

– Bocsi, nem hallottam a „telen" szót a végéről – mutatok a fülem felé megjátszva, amire a szemét forgatja. – Inkább szitáld le a lisztet – veszem elő a fiókból a szitát.

– Minek? – kérdi értelenkedve, amikor elővesz egy újabb edényt. – És nem lett volna egyszerűbb akkor leszitálni, amikor kimértem?

– Dehogynem – mosolygok. – Viszont annyira koncentrált a séfúr, hogy nem akartalak zavarni – adom oda neki a konyhai eszközt. – És azért kell, mert selymesebb és lágyabb lesz. Meg nem lesznek benne azok a darabkák.

– Milyen darabkák? – áll neki, viszont olykor a pultra hull, amire tényleg csak mosolyogni tudok. Egye fene! Most az egyszer nem bánom, ha egy kicsit rendetlenség lesz.

– Hát... – gondolkozok el, mert őszintén még én se tudom ennek a nevét. – Azok a darabkák, amik benne szoktak lenni.

– Hát kösz, ezzel sokat segítettél.

– Csak csináld, és majd meglátod.

Colten szó nélkül nekiáll leszitálni a lisztet. Esküdni mernék, hogy elképedve bámulja, ahogy a selymes liszt a tálba megy, aminek a helyén ottmaradnak azok a darabkák, amikről beszéltem. Mint egy gyerek a játszótéren, aki először megy bele a homokozóba, és csinálja ezt. A szám felfele kunkorodik, ahogy őt bámulom. Olyan természetes ez, ahogy ketten tevékenykedünk a konyhában vasárnap délután. Többet akarok az ilyen pillanatokból.

– Anyukád tanított meg főzni? – kérdezi Colten egy kicsit komolyabbra véve a hangsúlyt.

Ha fel kellene idéznem azt az egyetlen dolgot, amit anyám tanított meg nekem, akkor szinte semmit se tudnék felsorolni. Jó, talán azt, hogy ne lépj le egy gazdag pasival hátrahagyva a gyerekedet, mert az szép szóval nagyon szar érzés.

A fejemet rázom.

– Bridget volt – felelem nosztalgikusan. – Olykor tiszta kosz volt a konyha, főként karácsonykor, de sohase zavarta őt. Még ha ügyetlenkedtem, ő akkor is hagyta.

Colten beharapott ajkakkal bólint. Mindkettőnk számára egy érzékeny pont ez. Engem a legtöbbször elkap a szomorúság és a visszatartott könnyek, akkor bele se akarok gondolni, hogy Colten mit érezhet... Ez a legnagyobb büntetés; hogy elveszíted a szüleidet.

– Engem kertészkedni akart tanítani – válaszolja egy idő után, mialatt a tekintetét a sütőlapon lévő serpenyőn tartja. – De hamar feladta – mozdul meg egy kicsit a szája széle.

– Mi történt? – érdeklődöm, mialatt egy nagy tálba kezdem önteni a hozzávalókat a tésztához.

– Földvárat építettem. A kék virágok voltak a folyó, a többi színű pedig a díszítés.

– Te letépted anyukád virágait? – teszem fel a kérdést elhűlve.

– Öt voltam – szabadkozik feltett kézzel. – Kaptam kis ásót, lapátot, azt a gereblye szerűséget is. Sőt – mondja lelkesen. – Még volt olyan kicsi, zöld, kantáros nadrágom is.

A nevetés kirobban belőlem. A tejet még egy kicsit mellé is öntöm, de az elmémbe égett, ahogy a gyerek Colten lelkesen építi a várat.

– Ne nevess! – mondja ő is kuncogva. – Aranyos voltam, na! – böki meg az oldalamat, amire megrándulok.

A könnyem is kiszalad, annyira nem tudok másra összpontosítani, mint erre.

– És – szedem össze magam nevetve, de a mosolygást nem tudom abbahagyni, már az arcom is görcsöl tőle. – Mérges volt rád anyukád, amikor meglátta, hogy tönkre tetted a kertjét?

– Én inkább innovatív újításnak mondanám – javít ki, amire a fejemet rázom. – Viszont, ha az is volt, akkor nem mutatta ki. Azt mondta, hogy majd újból ki fognak nőni a virágok, utána pedig összekent sárral – kuncogott. – Azóta se engedett a kert közelébe.

– Kell mutatnod képet, ha van! – Ezt muszáj látnom.

Szinte már el is képzeltem, ahogy a kócos kis fekete hajával a virágágyásba ül, és fülig érő mosollyal nézz a kamerába a kantáros, koszos nadrágjában. Ez lehetett a legaranyosabb dolog a világon, főként, ha még hiányzott neki elölről egy foga.

– Csak akkor, ha te is mutatsz egyet.

– Nekem nincsenek kiskori képeim – nézek el róla, aztán nekiállok a tésztát összegyúrni.

– Mindenkinek vannak – feleli Colten, ahogy a másik tálba ismét elkezdi a lisztet adagolni, mert egy nem lesz elég.

– Igen – kezdem lehangolóan –, de nekem minden abba a házba maradt. Szóval csak azok vannak, amiket a szüleid csináltak, de azokat már láttad.

A ragacsos massza szépen kezd összeállni, de ezt nem mondható el rólam. Az életem apró darabokból áll. A gyermeki Aliyah, aki kimenekült a szegénységből; a boldognak látszó Aliyah, akit megmentett egy kedves család; a gyászoló Aliyah, aki mindent elhanyagol; a tökéletesnek látszó Aliyah, aki igyekszik eljátszi, hogy minden rendben. Aztán itt vagyok én, aki próbál egy darabot gyúrni ezekből, de sehogy se akar összeállni.

Jézusom, még egy tészta is jobb nálam!

Oldalról egy kisebb lisztfelhő érkezik Coltentől az arcomra, ami miatt próbálok nem köhögő rohamot kapni.

– Na, nem szomorkodunk! – parancsol rám gyengéden, azt követően még egyszer meg akar dobni. – Biztos vagyok benne, hogy gázul néztél ki babaként, szóval jobb is, ha nem látom.

A szemeim elkerekednek döbbenetemben. Hogy merészelte?! Nagyon is aranyos voltam, főként, amikor azt játszottam, hogy hercegnő vagyok, aki arra vár, hogy megérkezzen a lovagja. Igaz, sose jött, mert biztosan eltévedt útközben, na mindegy.

Colten még egy kis lisztet ken a felsőmre, amit már nem hagyok annyiba. A ragacsos kezemmel a haja felé nyúlok, de ő gyorsabb, a csuklómat elkapva megakadályoz.

– Nem, te csalsz! – Próbál visszatartani.

– Te se játszol igazságosan – nevetek, és kiszabadítom a kezem, amire Colten a lisztes zacskót felkapva a konyhasziget másik oldalára szalad.

A massza nagyját leszedem a kezemről, aztán utána iramodok. Colten a pult körül rohangál az üldözésem elől, miközben a lisztet össze-vissza kiszórja. Hiába kiáltok rá, hogy hagyja abba, ő csak folytatja, nem is foglalkozva vele, hogy már egy kisebb porfelhőt képzett.

– Fejezd be, Colten, mert nem te takarítasz! – szólok rá hangosan, amire egy pillanatra megáll, aztán elmosolyodva a másik végéről felém hajítja a lisztet.

– Na, elég volt! – futok olyan gyorsan utána, amennyire csak tudok, de a több mint száznyolcvan centiméteres fiút kevés esélyem van utolérni.

– Sohase kapsz el! – nevet ki.

A bárszékeket kihúzkodom ezzel akadályozva a menekvését. A konyhapadlót szinte már ellepte a liszt, mert Colten nem állt le pár dobásnál, folytatta tovább.

– Ti meg mit csináltok? – jelenik meg Oliver a konyha bejáratánál.

Döbbenve nézi, ahogy a helység kész csatatér lett. Szerintem éppen azt fontolgatja, melyikünk oldalára álljon, viszont a tegnapi incidens miatt, alázatosan fog támadást indítani ellenem.

– Most alázom porrá Colten, aztán téged. – Játékosan vicsorgok, amire Oliver a szemét forgatja.

– Gyerekesek vagytok – megy el mellettem, amire a fekete felsőjét kissé összemaszatolom a vállánál. – Ezt nem hiszem el, Aliyah! – kiált fel.

– Jaj, ne csináld már ezt! – megyek utána. – Nem haragudhatsz rám örökké.

Oliver megáll Colten előtt, aki pajzsként használja a legjobb barátját. Rövid tanakodás után Oli elismerően bólint.

– Tényleg nem. – Hirtelen belemarkol a Coltennél lévő lisztes zacskóba, és telibe a mellkasomra keni. – Most már kvittek vagyunk – nevet fel.

Lefagyva nézem a felsőm elejét, állítom, még alatta is tiszta liszt lettem, de azt már nem merem megnézni. Hallom, ahogy a két barát lepacsiz egymással; arra már én is felnézek.

– Ugye tudjátok, rajtam múlik, hogy ma esztek-e vagy sem?

A két fiú abbahagyja az egoista mosolygást, mikor rájönnek a tetteik súlyára. Hah, most megvannak! Ha azt hiszik, hogy én nem tudok visszavágni, akkor tévednek. Örömmel nézem és hallgatom végig a kuncsorgásukat, ahogy kajáért fognak könyörögni.

– Oliver tud főzni, majd ő befejezi – szól Colten okosan, amire Oliver tiltakozni kezd.

– Biztos, hogy nem.

– Ne csináld már, miattad nem fogunk ma enni!

– Csak te nem – válaszolja Oliver. – Én meg tudom csinálni magamnak – vigyorog önelégülten, amire torokhangon, halkan kacagok. Ezt a kis szemetet!

A kezemet gyorsan lemosom, mielőtt még valamit összekennék. Már éppen mennék a seprűért, amikor Colten Olivert veszi célba. Sóhajtva megállok, mert felesleg még takarítanom.

Miért érzem úgy, hogy még ennél is nagyobb kosz lesz itt?

– Én is akarok játszani! – kiált fel Ben valahonnét.

Az öblös lépteket meghallva rájövök, hogy felesleg felsepernem, ide majd a porszívó fog kelleni. Már feladom, hogy egyszer végre normálisan tudjunk főzni, amikor végleg elérkezik ez a pillanat. Ahogy megfordulok a látásomat egyből elhomályosítja a fehér porfelleg.

Nem csak én fagyok le, hanem az idő is. Colten és Oli csatakiáltásait egy mozdulattal elvágják, mikor észreveszik, hogy Ben telibe rám öntötte a másik tál lisztet, amit nemrég Colten mért ki.

– Bajban vagy – suttogja Oliver Bennek, aki még mindig mozdulatlan áll előttem, mikor ráeszmél, hogy csendben vagyok. Különösen csendben.

A fejem búbjáról lerázom a lisztkupacot, ami szinte egy újabb felhőt képez a konyhában. A köhögésemet és a tüsszentésemet igyekszem csillapítani, ahogy magamban átkozódok. A hajam borzalmasan nézhet ki, az arcom tiszta maszatos lett, és biztos, hogy még a szempillaspirálom is elkenődött, mert azt a nyomorult vízálló szöveget csak úgy rányomtatták, mert semmit se ért!

Hülyén nézek ki, és láttam a fiúkon, hogy a nevetést alig tudják visszatartani a borzalmas látványom miatt. A föld alá akarok süllyedni, gondolom, ahogy próbálom leporolni magam.

– Még van ott egy kicsi... – mutat Colten az arcára, ezzel imitálva, hogy hol vagyok még koszos.

– Hülye vagy? – vágja oldalba Oliver. – Komolyan fel akarod még jobban mérgesíteni?

Még én se tudom eldönteni, hogy mérges vagyok, vagy szégyenben sírni fogok, de az előbbi opció sokkal jobban tetszik. Megérdemelnék mindhárman, hogy minden haragomat rájuk zúdítsam, mert már elegem van.

– Csak... – kezdek bele morgó hangon. – Csak ne. Egy szót se!

Benjamin kezéből kikapom a tálat, amit mindenki hang nélkül, figyelemmel kísér. Helyes, mert ha megszólalnak, akkor fixen valaki fejére ráhúzom ezt a tálat, ami... még jó ötlet is.

Ben irányába fordulok, majd egy egyszerű mozdulattal a fejére teszem a műanyagot, ami eltakarja az arcát. A másik kettő fiúból kitör a nevetés, még én kuncogok egy kicsit, ahogy Ben megjátszva a fejét fájlalja, és azt mondogatja, hogy ezt megérdemelte.

Két erős férfikéz gyengéden megmarkolja a vállamat, majd összeborzolja a hajamat, amire azonnal ellenkezni kezdek.

– Néha ki tudsz kergetni minket a világból, de azért szeretünk – mondja Oliver.

A szívem hatalmasat dobban, ahogy ezeket a szavakat pont tőle hallom meg. A melegség körbeölel, ahogy a fejemet hátrafordítva az arcára nézek, ami mosolygos.

– Akkor nem haragszol rám? – kérdezem halkabban vékonyabb hangon.

Oli megrázza a fejét. A pislogásom egyre sűrűbb lesz, ahogy igyekszem visszatartani a könnyeim, amik mardosnak, viszont kivételes nem rossz értelemben.

– De elég a lelkizésből – böki meg az oldalamat, amire összerezzenek. – Éhesek vagyunk, szóval munkára! – tapsol kettőt.

Viszonylag normálisan sikerült megcsinálnunk – akarom mondani nekem – egy tepsi pizzát, ami már a sütőbe is került. Ezek hárman csak nem bírtak normálisan viselkedni. Már így is kész csatatér a konyha, akárcsak mi, de még titokban folytatták a kajacsatát, amikor azt hitték, hogy nem látom őket. A szememet forgattam, de legbelül nem bírom letagadni, hogy imádom ezeket a bolondos hétvégéket, ahol egy picit önmagam lehetek.

Már előre tudtam, hogy az az egy tepsi nekik nem lesz elég, ezért éppen a második adagnak akarok nekiállni, amikor Ben felkap egy poharat, és bele akar inni.

– Komolyan, Benjamin? – nézek rá, amikor a szájához emeli a poharamat. – Ez az én poharam... – motyogom, mert közben belélegzek néhány lisztszemet, ami még a fejemről hullik le olykor.

Ben vállat von, aztán a lehető legnyugodtabban beleiszik a vízbe, nem is törődve vele, hogy előtte a szám érintkezett az üveg szélével. A fejemet rázom, amire még több liszt hullik le, amiből már kezd elegem lenni.

– Most mi van? – értetlenkedik Colten mellettem. – Én mindig elfelejtem, hogy melyik volt az én poharam, ezért csak beleiszok az egyikbe a négy közül.

– Szintén – mondja Oliver.

Már választ is kaptam a kérdésre, hogy olykor miért volt olyan sebes a szám belülről, mert biztosan nem azért, mert ennyire kirágtam volna, hanem attól, mert össze-vissza isznak a poharakból. Pedig mennyit szenvedek ez miatt, de már tudom, hogy némelyik sérülés csak herpesz lehetett.

– Most szórakoztok? – nézek rá Coltenre.

– Nem – tudatja velem Colten, aztán a fehér fogsora megmutatkozik, ahogyan pimaszul elvigyorodik. – Miért, csak nem zavar, hogy a DNS-m benned van?

Ben szó szerint kiköpi a vizet, ahogy meghallja Colten kérdését. A hangok alapján szerintem még Olivert is részesítette a vízáradatból, de erre már nem is figyelek oda, mert az utolsó agysejtem is olyan szinten lesokkolódott, hogy megszólalni se tudok.

– Na, de milyen értelemben? – kontrázz rá Oliver vigyorogva.

Nem, én ezt nem – ülök le a bárszék egyikére, mert úgy érzem, mindjárt elájulok a szégyentől.

Egyszer komolyan mondom, hogy vagy kizárom őket a lakásból, vagy megcsapkodom őket, mert ilyenkor kikergetnek az észből. És én hülye még el is gondolkozok a lehetőségeken, mert... Nem! Erre még csak ne is gondoljak! Pedig... Miért lett ilyen meleg a konyhában? A sütő, biztos csak azért ég az egész arcom.

– Esküszöm, hogy veszek nektek ilyen mintás műanyag poharakat, és akkor talán nem keveritek össze őket – motyogom az orrom alatt.

– Én Amerika Kapitányost szeretnék! – jelenti ki határozottan Oliver, amire Colten kineveti.

– Béna. Vasember sokkal jobb.

– Csak szeretnéd! – áll fel hirtelen Oli, aki már támadásra készen áll. Már előre látom, ahogy ismét egy hatalmas kajacsata közepén leszünk, amivel már csak egy probléma van: a liszt kezd kifogyóban lenni.

– Oh, tényleg? – egyenesedik ki Colten, és egyet lép az ellenfele felé. – Nekem van egy hiperszuper lézerem, amivel kisütöm az agyadat is.

– Nekem meg van egy pajzsom, amin a lézer nem tud áttörni, és amivel majd jól fejbe is váglak.

– Neked véged! – mártja bele Colten a kezet a lisztes zacskóba, és támadást indít Oliver ellen.

Pislogok párszor, míg felfogom, hogy a két felnőtt férfi konyha közepén bunyózik egy film miatt. Ráadásként a föld már tiszta lisztes, szóval még el is csúszhatnak, amivel akár még egy sürgősségit is beiktathatunk így vasárnap délután.

– Ezek nem normálisok – könyököl Ben a pultra. Egyetértően a fejemet rázom, mert megszólalni már nem tudok. Szeretem a fiúkat, de néha nagyon sok tud lenni a jelenlétük. – A DC sokkal jobb, idióták! – Ben tölcsért formázva a kezéből kiált feléjük, amire mindketten felénk kapják a fejüket.

A két srác – akik már a földön hevernek időközben – cinkosul összenéz. Én inkább felállok, majd kettőt hátralépek, mielőtt belekevered hármuk harcába, mert a végén a medencébe is beledobhatnak, ami már megtörtént egyszer. Mindig én vagyok az áldozat, ha közbe avatkozok, így csak hagyni kell a gyerekeket játszani.

Különben is nem értem ezt a nagy háborút a DC és a Marvel között. Mindkettőben dögösek a pasik, hát akkor nem mindegy, hogy melyiket nézem?

A konyhapultra felülve félszemmel figyelemmel kísérem, ahogy az óriási nagy csatát vívják meg, közben pedig a netről rendelek pizzát, mert itt minden lesz, de sütés már nem.

Csak egy pillanatra nem figyelek oda, míg leadom a rendelést, de addigra már azt veszem észre, hogy az olaj eltűnt a pultról, ami Colten kezébe van, és fenyegetően a két fiú felé akarja önteni.

– Nehogy megmerd tenni, Colten Fost! – kiáltok rá. Már előre látom azt a koszt, ami a végére fog kerekedni, de főként azt, hogy ki fogja mindezt eltakarítani.

– Csak egy kicsit? – néz rám csillogó zöldes kék tekintettel, amire majdnem megenyhülök.

Colten már ki is önt egy kis olajat Benre, akit... Jól látok, hogy Oliver fog le?! Csak egy percre nem figyelek oda, ezek hárman máris szétszedik az egész házat, aminek a romjait majd nekem kell összeszednem, majd újraépítenem, mert inkább hátráltatnak, mintsem segítenek.

A fényes folyadékból még több loccsan a padlóra Ben ficánkolásának köszönhetően.

– Colten most azonnal tedd le az üveget! – kiáltok rá ismét, amire lefagy a mozdulatában, de az olaj nem, az csak folyik és folyik. – Colten Fost! – szólok neki még egyszer sokkal erő teljesebben, amire végre észbe kap.

A földről felállva visszateszi a pultra az üveget. A hajamba túrva, ami ragad az izzadság és a liszt keverékétől, szemlélem a koszt, ami szinte az egész konyhában van. A liszt mindenhol fellelhető a pulton, a földön, még a hűtőre és a szekrényekre is került belőle. A padló kis foltban olajos és vizes, akárcsak a konyhasziget. Már előre látom, hogy nem fogok egy hamar lefeküdni, mert órákba fog telni, míg feltakarítom ezt a rendetlenséget.

– Most komolyan beijedtél? – nevet fel Oliver. – Ne csináld már, Colten!

– Igen, Colten, fejezd be! – ellenkezik Ben, aki időközben kiszabadul a fiúk fogságából.

Oliver felkap egy marék lisztet a földről, amit Benjamin fejére ken. Felsóhajtok, mert ennek sohase lesz vége.

– Na, ne légy már ilyen sz... – kezd bele Oliver, amire Colten nagy hévvel megfordul.

– Mit mondtál?! – lép közelebb a barátjához, aztán egy nagy csattanást lehet hallani, amire még én is leszállok a konyhapultról.

Colten egy óriásit esett az olajos padló jóvoltából.

*****

Miután végre megérkezik a rendelt pizza – amit érintésmentes kiszállítással kértem, mert nincs az az isten, hogy én így kinyissam bárkinek is az ajtót – viszonylag nyugodt körülmények között eszünk. A fiúk a nappaliba kanapéján akarnak enni, de rájuk parancsolok, hogy eszük ágában se legyen, mert koszosak, és nem fogok még ott is rendet rakni.

Duzzogva ülnek le a konyhaszigethez, amit gyorsan letörlök, hogy azért ne a mocsokban együnk. Kettő pizzát büszkén eszek meg, de Oliver még titokban rám erőszakol kettő nagyot is, amit már nem akarok elfogyasztani, de közli, hogy addig nem állhatok neki takarítani, amíg meg nem eszem. Meg kell mondanom ügyesen zsarol, és azután hirtelen mégis meg tudom enni azt a két plusz szeletet.

A hosszadalmas takarítás után, ahol már az izzadság is folyik rólam, ami liszttel és egyéb kajamaradékkal keveredik. Mondhatom, igazán szexi látványt nyújtok..

De aztán este végre beszabadulok a fürdőszobába és ki se jövök onnét vagy két órán keresztül, de lehet, még ennél is több időt bent töltök, ami minden másodpercet megér.

Felfrissülve nézek a tükörbe, ahonnét egy vidám lány köszönt vissza. Az arcom puha és telt, a szemem kerek, nem lapos a fáradtságtól és a nyomorultságtól. Élek. És ez a világ legjobb érzése.

A mosolyom szélesebb lesz, de aztán elszakítom magam a fehér és arany fürdőszobapulttól, és a szobámba lépek.

Arra a látványra nem vagyok felkészülve, hogy Colten Fost a telefonját nyomkodva az ágyamon fog ülni. A kusza haja, ami sötétebnek látszik, belelóg az arcába, de ezek szerint nem zavarja.

A küszöbhöz szögezve nézem őt, ahogy az én szobámba van így késő este. Nem más nőnél, hanem nálam. Nem érdekel, miért jött, sőt még azt a gondolatot is elűzőm a fejemből, hogy estleg én vagyok a vésztartaléka, akit mindig utoljára hagy, mert csak annyit érek. Nem érdekel, csak az számít, hogy most itt van.

Felpillant a telefonjából egyenes rám, aztán elmosolyodik. A szám belsejébe szégyenlősen beleharapok, legszívesebben a padlóra néznék, mert ha ez így megy tovább... Jézusom, én zavarban vagyok!

– Na, végre! – szólal meg. – Már vagy fél órája itt vagyok. Mégis mit tudsz ennyit bent lenni a fürdőben?

Nehezen veszem rá a lábam, hogy közelebb vigyem az ágyhoz.

– Te tudod, mennyi ideg tart, míg hajat mosok? – érek oda hozzá. – Hát nem öt perc.

– Nekem kábé annyi szokott lenni – von vállat, a telefonját az éjjeliszekrényemre teszi.

Mosolyogva a fejem rázom, ahogy törökülésbe leülök mellé az ágyra. Felesleges ebbe a vitába belemenni, mert nem fogja megérteni a hajpakolás és egyéb dolgok jelentését, ami igenis segít a hajamon. Nem csak felesleges időpocsékolás, mint ahogy azt Colten gondolja.

– Tudod, néha elgondolkodom, hányszor szöktél be a szobámba, miközben aludtam – szólalok meg viccesen, mert azért ezt nem csinálná meg.

Colten szélesen elmosolyodik, ami sokkal inkább egy bűnös jel, mint mulatságos.

– Az ártatlan lelked tényleg tudni szeretné erre a választ? Nem izgatóbb a tudatlanságban élni, hm? – hümmög torokhangon, amivel előhozza a furcsa érzést a hasamban.

Hosszú szempillám, amit csak szempillanövesztővel tudtam ilyenre varázsolni, a szemöldökömet verdesi, ahogy a szemem kikerekedett döbbenetemben. Nem, Colten ilyet semmiféleképpen nem tenne velem, hiszen ismeri a magánszféra határát... Csak olykor nem tartja be.

A fiú hangosan elneveti magát. Könnyeit törölgeti jó kedvében, míg bennem a zavarodottság és némi szorongás egyvelege kavarog.

– Jaj, Ali! – nevet ismét, ahogy rám néz. – Látnod kellene az arcod.

– Colten... – suttogom el, ujjaimat ökölbe zárva félholdakat vájok a tenyerembe.

A száraz, kiharapdált ajkaim sokkal kellemetlenebbül préselődnek össze. Jézusom, döbbenek rá hirtelen. Ő ezt mind láthatta, ha titokban utánam leskelődött. És az összekócolt esetleg zsíros hajamat... De mi van az arcommal...

Édes istenem, most ments meg! – fohászkodok.

A levegő gyorsan utat tört magának bennem a heves kapkodásban. És ha horkoltam vagy szuszogtam?!

– Hé! – A matrac jobban besüpped Colten fészkelődése miatt, és a kezeimet szorosan közre zárják. – Nézz rám – kérlel lágyan, ujjával felemeli az államat. – Mi a baj?

– Csak... – harapok durván az ajkamba.

– Na, ne harapdáld az ajkadat, mert ki fog száradni, aztán sebes lesz, és akkor kellemetlenül fogod magad érezni, ha másokkal beszélsz.

A fogaim gyengéden elengedik a húst, ahogy az agyamig is eljutnak az előbb elhangzott szavak.

– Honnan? – ejtem ki nehezen a szót.

Colten vállat von.

– Már ismerlek. Szóval mi a baj?

A műkörmömet piszkálom. Mégis hogyan mondhatnám el neki, hogy ez engem nagyon zavarna, ha éjjel beosonna a szobámba a tudatómon kívül. Lehet, mások ezt aranyosnak találják, de én nem, mert azért tiszteljük már annyira a másikat, hogy engedélyt kérünk tőle, hogy vele aludhat vagy nézheti az alvás közben.

– Ugye nem lestél meg, vagy csináltál valamit, miközben aludtam? – kérdezek rá félve.

Colten kikerekedett szemekkel felvonja a szemöldökét. A kezemet és arcomat elengedi, majd kiegyenesedik. A mellkasomban lévő apró szúrások nem akarnak szűnni levegővételkor. Miért nem nyílik meg alattam a föld, hogy ott leljek örök nyugalomra?

– Te tényleg el tudod ezt rólam képzelni? Hogy ilyet csinálnék veled? – A számon kérő hangstílusa alapján feldühítettem, amit nem akartam.

Én csak egy kis szabályt szeretnék, hogy ne leskelődjenek utánam, amikor egyedül vagyok vagy alszok. Ez még akkor se nagy kérés, ha nem is az én házamban lakok, hanem Coltenében, aki...

Nekem ebbe nincs beleszólásom, jövök rá. Hiszen bármikor kirakhat, ha akar, és még nem is ellenkezhetnék, mert én csak itt meghúzom magam, amíg nem keresek egy kis pénzt, hogy a saját erőmből álljak tovább. Colten bármit csinálhat velem.

– Aliyah! – kiált rám. – Ezt nem hiszem el! – masszírozza a szemöldökcsontját. – Eszembe se jutna ilyet csinálni, oké? – Megvárja, amíg bólintok, azán folytatja. – Sohase csinálnék olyat, amit nem akarsz. Ezt vésd az eszedbe!

És én megtettem. A lelkembe írtam, hogy Colten Fost nem kényszerítene semmire se.

Miért feltételezek egyből mindig rosszat

Colten csak viccelődött velem, ahogy én is tettem. Gyorsan le kell szoknom erről és a túlgondolásról, mert már másodszorra okozok fejfájást ezzel a fiúnak, ami nem jó. Ideje változtatni.

– Amúgy miért is jöttél? – kérdezek rá az eredeti kérdésemre, mielőtt még egy nagy lelkizős és sírós estét tartanék.

– Fáj a fejem – görbül le a szája velem ellenben, akinek felfelé.

Nem tehetek róla, de Colten Fost itt ül laza szürke melegítőben és fekete felsőben, amivel nem keveset dob a kinézetén, főként, hogy a haja még mindig nedves a zuhanytól. Pedig már hányszor elmondtam neki, hogy szárítsa meg, mert meg fog fázni a feje és korpás is lehet tőle.

– Akkor vegyél be egy fájdalomcsillapítót.

– De az nem segít – hajtja hátra egy kicsit a fejét az ádámcsutkáját megmutatva, amire nyelek egyet. – Még ez is fáj – nyafogja. – Biztosan eltört.

– Colten, a fejed nem...

– Csak nézd meg – szakít félbe kedvesen. – Kérlek!

Zöldes kék tekintete megigéz, de nem csak a csodálatos szépsége miatt, ami egy zöldellő növényekkel körbe vett vízesésre emlékeztet, ahol nem csak felfrissülni tudok, de a mesés természeti jelenséget látva még azt érezem, hogy élek is. A csillogó fehér kékség elvarázsol, ami csak vonz magához, hogy mártózzak meg a gyönyörben és a boldogságban.

Az ajkamat a fogam közé csípem, bólintok, aztán felállok. A kezem megremeg, de nem a fájdalomtól, amit magamnak okoztam, hanem a gyengeségtől, amit utálok. A fűszeres levegő az orromba kúszik, hogy még jobban ingereljen, és esküdni mernék, hogy mellette még a természet és az üde levegő is illatozik.

Ujjaim az enyhén nedves sötétbarna hajába kúsznak, ami most majdhogynem feketére színezték a haját. Műkörmeim lágyan karcolják a fejbőrét, ami nem szándékos a részemről, de Colten halk morgásából ítélve nem bánja a dolgot. A selyem takaró hangjára nem nézek le, szigorúan a homlokán tartom a tekintetemet. A fülledtség izzasztja a tenyerem; az ablakot muszáj lesz majd kinyitnom, ha végeztem Colten megvizsgálásával.

Homloka kicsi ráncba szöki, de nem látok semmi nagyobb sérült, mint egy aprócska duzzanatot, amit csak úgy veszek észre, hogy közelebb hajolok hozzá.

Ujjbegyemmel gyengéden végigsimítok az aprócska, alig mondható sérülésen, mintha az bármelyik pillanatban felszakadhatna, ahogy Colten is megmondta. Viszont még ez se csúfítaná el, hanem csak még ellenállhatatlanabbá tenné őt, hiszen normális dolog, hogy a lányokat vonzzák a szexi hegek. Engem vonzanak, főként, ha egy aranyos sztori is társul hozzá, amin könnyedén nevetni lehetet.

Ez normális, ez nem különös, ha valakit így képzelek el. Én nem konkrétan Colten képzelem az illető helyére, mert ez tilos a számomra. Nekem csak a törődés gondolata tetszik, hogy valakit így érinthetek, csak titkon élvezhetem ezt, mert erről Colten nem tudhat. Ő csak egy ártatlan cselekvésnek gondolja, ami... ami az is volt, semmi több.

– N-nincs ott semmi – suttogom. A torkom kiszárad, a benne lévő gombóc fájdalmasan elvágja a levegőt tőlem.

– Tuti? – Colten szintén suttogja. Meleg lehelete az arcomat simogatja, hívogat, csábít, magához akar láncolni.

Szememet összekapcsolom a tekintetével. A két zöld árnyalat hatalmas, sűrű bokrokat növeszt, amit folyton-folyvást vízzel öntöznek, hogy ne hervadjon el, csak terjedjen tovább, nőjön az égig, a csillagokig és még tovább.

A melegítővel takart combom oldalát valami gyengéden cirógatja, mintha már egy összetört porcelán lenne. Domború ívén keresztül feljebb kúszik, kíváncsi, fel akarja fedezni, de lassan, hogy minden pillanatra emlékezzen.

Colten szája résnyire kinyílik, ajkain végig akarok simítani, érezni akarom, hogy milyen, amikor a két puha bőr találkozik. Mert annak tűnik; puhának és ápoltnak, aki nem rágcsálja idegességében vagy szorongásában. Az ujjaim lassan lekúsznak Colten arcívén, mint a kígyó, aki be akarja kebelezni az áldozatát. Olyan bűnös ez a mozdulat, tiltott, mint az az alma, amit csak egyszer akarok megkóstolni.

Édes, savanyú vagy keserű lehet? Nem számít, én bármelyik bűnös élvezettel beérem.

Aprót előrébb lépek Colten lába közé, amit a jelek szerint nem bán, nem áll ellen a csábítás tűzének, ami hamarosan lángra lobban. A parázs forró és izzik, ahogy a szoba is. Az apró izzadság lefolyik a tarkómon a hátamra, amit le akarok törölni, de akkor az azt jelentené, hogy vége. Megszűnik Colten érintése, el kell vennem a kezem a puha arcáról, ami vészesen közeledik az ajkához.

Mindjárt... Hamarosan tapinthatom a fakó rózsaszín ajkak felületét, letéphetem a tiltott gyümölcsöt a fáról.

Colten keze hirtelen a derekamba markol, belém mélyeszti a karmait, talán még meg is fertőz a folytonos vágyakozással, aminek az ellenszerét majd sürgősen kutatnom kell, de még nem. Hagyom, hogy lerántson a mélybe, avagy az ölébe, ami megtöri az eddig uralkodó csendet közöttünk.

A sóhajok és apró zajok hangja helyett, kiáltás zengi be a szobát. A homlokunk fájdalmasan összekoccan, az egyensúlyom magamra hagy, így még Colten testén is hagyok némi sérülést, ahogy elterülünk az ágyamon.

– Baszki, Aliyah! – jajdul fel Colten a homlokát fogva, ami a mai nap folyamán már másodszor szenved el balesetet. – Legközelebb szóljál, ha ennyire rám akarsz mászni.

– Te rántottál magadra! – ülök fel rajta mérgesen.

– Bizonyítsd! – néz fel rám kihívóan, szemében megcsillan valami gonosz, valami pajkos. – De elárulom, azzal csak magad ellen vagy, hogy rajtam ülsz – vigyorodik el.

Utálom! Utálom, hogy ennyire fel tud hergelni, hogy el tudok felejtkezni a közelében a dolgokról, hogy ő olyan könnyedén kezel mindent, mert nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla.

Előre lendülök és az egyik világosrózsaszín, szőrmés díszpárnát megragadva a fejéhez vágom. Kócos hajamat a fülem mögé tűröm a győzelem mámorában. Coltenre önelégülten vigyorgok, nem palástolva semmit se, mert az tökéletes lányka most visszavonul egy kis időre nem úgy, mint az alattam lévő férfi.

A párnák össze-vissza, szerte-szét repülnek a szobába, még az se érdekel, ha véletlenül ledobjuk az egyik drága parfümömet vagy a sminkemet az asztalról, vagy hogy esetleg eltaláljuk a szemközti falon lévő plazma tévét.

Csak mi vagyunk, akik megvívják ezt a gyerekes és játékos csatát.

Én és Colten egy ágyban.

Ebből nem történhet semmi komoly baj, ugye?

*****

Sziasztok! <3

Meg is érkezett az új fejezet, ahogy ígértem! :D És 5500 szó lett! :O Ennél a sztorinál még nem is írtam ilyen hosszút, szóval remélem nem bánjátok a dolgot. ^-^

Hogy tetszett? :D Ez a fejezet nem volt betervezett, csak hirtelen kipattant a fejemből, és megírtam. 

Az április elsejei bolondoskodásokért elnézéseteket kérem, de már egy ideje készültem erre. :D <3

Köszönöm szépen, hogy olvastatok! A vote-ért és kommentért iszonyat hálás vagyok, ha kapok! <3 Na, és a követőkért... :o Meg lett az 1k követő, amiért nem tudok elégszer köszönetet mondani! <3
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a támogatást! <3

A KÖVETKEZŐ FEJEZETBŐL...
Öveket bekötni, mert itt aztán semmi se fog ép maradni.