A hatalmas, kígyófaragással díszített mahagóni ajtó pontosan ugyan olyan volt, mint egy héttel ezelőtt. Komor, mégis elegáns és legfőkképpen tiszteletet parancsoló. Akárcsak a tulajdonosa.
Harry Potter mégis úgy érezte, mintha valami megváltozott volna, mintha nem is az az ajtó lenne, amit oly sok évig szinte heti rendszerességgel látott. Ha jobban belegondolt, rájött, hogy sose figyelte meg igazán a Bájitaltan Professzor ajtaját... dehát miért is tette volna? Sosem szeretett a pincébe járkálni, pláne nem, ha ez az ajtó volt az uticélja. Általában csak lehajtott fejjel, magába roskadva, vagy éppen aggódva kopogtatott a hatalmas bejáraton, oda sem figyelve, a gondolatai rendszerint egészen máshol jártak. Általában leginkább az ajtó mögött várakozó zord Professzorán. Sosem figyelte meg, milyen részletes kidolgozású, aprólékos famunkával kivitelezett különleges darab is, vagy hogy a mahagóninak milyen különleges az erezete és egyedi a színe. Egészen eddig a pillanatig.

Most ugyanis legalább tíz perce Tanára ajtaja előtt állt, és úgy csodálta, mintha még sosem látta volna. Egy valami azonban nem változott. Gondolatai most is a Bájitaltan Professzora körül jártak. Ám ezúttal egészen más érzések kavarognak benne, az aggodalma teljesen más színt öltött. Mindezidáig ez az ajtó azt jelentette számára, hogy belépve bizonyára fejmosás, veszekedés vagy éppen büntetés lesz osztályrésze. Aggodalomra oka leginkább a lehetséges büntetés mértéke és időtartalma miatt volt. Ezúttal viszont azon aggódott, hogy az ajtó túloldalán Professzora vajon várja - e őt? Vajon Piton is annyit gondolt rá az elmúlt héten, mint ő Rá? Vagy egyáltalán gondolt - e rá a férfi? Még ebben sem volt biztos. Harry már semmiben sem volt biztos.

A szokásos, előre megbeszélt pénteki korrepetálás időpontjáig már csak tíz perc volt hátra. Ma a szokástól merőben eltérően, nem hogy időben, de korábban is érkezett a kelleténél. De nem ez volt az egyetlen dolog, ami ez alkalommal más volt. Eddig mindig kapott egy üzenetet a férfitől reggel, hogy véletlenül se felejtse el az esti korrepetálást. Ezúttal viszont nem jött üzenet. Ettől pedig nem csak hogy rémesen frusztrált lett, de rettenetesen aggódott is. Vajon azért nem küldött neki a férfi üzenetet, mert biztos volt benne, hogy itt lesz, vagy azért, mert nem akarja látni?

Harry Potter az elmúlt egy hétben gyakorlatilag használhatatlan idegroncs volt. Legalábbis Hermione így fogalmazott, és a fiú belátta, hogy egyet kell értsen barátnőjével. Minden agysejtjét lekötötte ugyanis a mindig szigorú Bájitaltan Professzora. Az elmúlt héten négy bájitaltanjuk volt a férfival, és tanára soha, egy pillanat erejéig sem viselkedett vele máshogyan, mint eddig. Pontosan olyan piszkálódó, zord és gúnyos volt, mint mindig. Mintha semmi sem változott volna. Mintha semmi sem történt volna. Pedig történt. De látszólag tanárát egy cseppet sem érdekelték vagy foglalkoztatták a köztük történtek. Ellenben az ifjú Griffendéles nem bírt másra gondolni, csak Rá. Folyamatosan a férfi járt az eszében és azok az órák, amiket együtt töltöttek. Újra és újra levetítette az eseményeket a fejében, képkockáról képkockára, akár csak egy filmet. Semmit nem akart elfelejteni, egy másodpercet se... bár erre talán esélye sem lett volna. Szinte még napok múlva is érezte magában Piton farkát, és mindannyiszor végigfutott a gerincén a forróság, ahányszor rágondolt. Még a szívásnyomok sem halványultak el a bőrén teljesen... Aludni is alig tudott, hiszen folyamatosan a férfi éjfekete szemei, hosszú ujjai és csodás ajkai meg persze a hatalmas farka köszöntötték álmában. A kialvatlanságán pedig a gyakorlatilag állandósult merevedése sem segített. Pláne, hogy szervezete azonnal reagált már csak a férfi nevének említésére is. Ráadásul a négy bájitaltan konkrét kínzásnak minősült számára. Minden erejével kellett koncentrálnia, hogy ne robbantson fel semmit, vagy ne okozzon magának sérülést. A férfi látványa és hangja olyan elemi erővel hatottak a testére, hogy a hormonjai azonnal fékevesztett őrjöngésbe kezdtek az inger hatására. Minden bájitaltan óra után olyan kimerültnek érezte magát, mint aki lefutott egy maratont... vagy éppen szenvedélyesen szexelt órákig. Akár csak ő és Piton alig egy hete.

Ha bárkit megkérdeznénk, akkor bizonyosan azt válaszolná, hogy egy hét az igen kevés idő. Harry Potter mégis úgy érzékelte az elmúlt egy hetet, mintha egy örökkévalóság lenne... és minél inkább akarta, hogy teljen az idő, annál lassabbnak látszott a szemében. És amikor végre elérkezett a várva várt nap, minden olyan volt, mintha lassított felvételben történtek volna vele az események. Legalábbis ő így élte meg. Egész álló nap az órát bámulta és alig tudott megmaradni egyhelyben. Biztos volt benne, hogy ha a minisztérium nem pusztította volna el az összes időnyerőt, akkor már régen lopott volna egyet magának. Bármit megtett volna azért, hogy mihamarabb viszont lássa Tanárát.

Ám most, a férfi ajtaja előtt állva mégis elbizonytalanodott. Mindennél jobban látni akarja a másikat, egész héten erről a pillanatról álmodott és gondolkodott. De most mégis visszakozott. Mi van ha a férfi egyáltalán nem is gondolta komolyan a folytatást? Ha a múlt heti együttlétük csak egyszeri, tiszavirág életű volt. Ha az ígérete nem is volt igazán ígéret, csupán nem akarta, hogy hisztis picsaként rajta lógjon ezért inkább belengette a folytatás lehetőségét, de nem gondolta komolyan. A fiatal Griffendéles fejében már minden megfordult reggel óta, és kezdett teljesen kétségbe esni. A szíve a torkában dobogott és a térdei remegtek az izgalomtól. Már azon is elgondolkodott, hogy csak fogja magát és inkább visszamegy a Griffendél toronyba. De mégsem bírta megtenni... tudta, hogy a bizonytalanságba beleőrülne. Már az elmúlt egy hetet is alig bírta ki ép elmével és nem élne túl még egyet. Így nem volt más választása, mint erőt venni magán, valahogyan megrendszabályozni a pánikban úszó agyát és megtenni azt, amire napok óta vágyott már: újra találkozni Pitonnal.

Behunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt, majd felemelte jobb kezét, hogy bekopogjon a hatalmas mahagóni bejáraton. Most - a múlthéttel ellentétben - korántsem volt biztos benne, hogy az ajtó nyitva van. De még mielőtt bármit is tehetett volna, az óra nyolcat ütött és a robusztus ajtó lassan, látszólag teljesen magától résnyire kinyílt.
A fiatal Griffendéles pedig majdhogynem elsírta magát megkönnyebbülésében. Testét azonnal elárasztotta egy tonnányi adrenalin, amit a vére olyan gyorsasággal szállított körbe az ereiben, hogy alig bírta követni józan eszével a hormonjai tombolását. Testtartása is rögvest megváltozott, vállait leengedte, fejét felemelt és mellkasát pedig kidüllesztette. Egy másodpercig sem gondolkodva, arcán hatalmas vigyorral rontott be a Bálitalok mesterének dolgozószobájába tudva azt, hogy a férfi igen is várt rá.

A férfi dolgozószobája azonban teljesen üres volt.
Nem hogy a férfinek nem volt semmi nyoma, de még a bútoroknak is hűlt helyük volt csak. Az asztala is eltűnt...
Egyedül a robusztus szürke kőkandalló, a falon végigfutó mahagóni könyvespolcok és egy, a szokásosnál jóval nagyobb, ébenfekete bőrkanapé volt a szobában. A kandallóban már jól megrakott tűz ropogott, kellemes meleget és barátságos hangulatot keltve, és előtte csupa állatszőr és állatbőr szőnyeg hevert, amik ránézésre nagyon kényelmesnek és puhának tűntek. A figyelemre méltó méretű kanapé pedig a kandalló felé volt fordítva.

Harry az első sokkon túlesve, az izgalomtól egyre inkább feltüzelve körbesétált a szobában megvizsgálni az új kinézetét... nagyon tetszett neki az újdonsült berendezés, egészen olyan volt, mint azokban a romantikus mugli karácsonyi filmekben a kis faházak az erdő közepén. És reményei szerint valami nagyon hasonlóra készülhet ő is, mint amik azokban a filmekben történik általában. De abban biztos volt, hogy valami különleges dolgot forgat a fejében Professzora, ha képes volt így átrendezni az egész dolgozószobáját. És már alig várta, hogy megtudja, mi is jár Piton fejében... a férfi már a múlt héten is bizonyította kreativitását, de most mégis meglepődött ennek újabb bizonyítékától.

Úgy gondolta, talán az lesz a legjobb és a legésszerűbb megoldás, ha szépen csendben kényelembe helyezve magát a kanapén megvárja, amíg a férfi előkerül. Ám ahogy közelebb ért az említett bútordarabhoz, ajkait egy apró, meglepett de annál boldogabb sikkantás hagyta el.

A fekete bőrhuzaton egy mardekárzöld színű, tiszta selyemnek látszó szoknya volt gondosan kiterítve, mellette vékony necc anyagból készült combzokni és hozzá illő finom csipkés, apró strasszokkal kirakott combfix. A combfix mellett, egy kis sötétzöld bársonypárnán egy vastagabb, fekete hasított bőr choker díszelgett, rajta egy ezüst, pici kövekkel kirakott, kígyót ábrázoló medállal. A kanapé előtt pedig egy pár platformos, feketére lakkozott bőt tűsarkú volt kikészítve.

Végezetül pedig mindezek tetején egy kis pergamendarab, a férfi kézírásával: "Öltözzön át! - PP"

Hát khm... MEGLEPETÉS! :D
Második rész közkívánatra!
Annyian nyaggadtatok vele, és igazságszerint én is imádom. Most pedig megjött az ihlet, nem is kicsit. Úgyhogy bugyikat felkötni snarrystáim, lesz itt nemulas. :D
Remélem örültök neki.

Kedves Olvasóim!

Nagy valószínűséggel ezt a rörténetet a wattpad törölni fogja, irányelv sértés miatt.
(Öncélú szexuális tartalom)
Ezért arra kérek mindenkit, hogy aki olvasni szeretné a továbbiakban is, az vegye fel velem a kapcsolatot az alábbi platformok egyikén:

Instagramm: @Victoria_W_Knight

Email: [email protected]

Ha elkülditek nekem az email címeteket, akkor tudlak titeket értesíteni, hogy mikor lesz kész az írói oldalam. Illetve amíg ez nem történik meg, addig lehetséges, ilyen formában folytatom a storyt.

Üdv,
Victoria W. Knight