Épp azon voltam, hogy leordítom a szerelmem fejét, de hirtelen elsötétült minden. Hogy mikor újra kinyitom a szemeimet, Byakuya, Renji és Rukia társaságában álljak a Kuchiki palota előkertjében. De, hogy kerültünk ide egyikünk sem tudta megmondani. Hirtelen valami zajt hallunk, így megfordulunk, mögöttünk egy aranyos kislány bújik el épp a falnál. Rukia odamegy hozzá, és leguggol.
- Szia! Te ki vagy? Hogy hívnak? - kérdezte.
- Szia! A papám azt mondta, hogy soha se mutatkozzak be olyanoknak, akiket ő nem ismer - mondta az aprócska kislány.
- Az édesapád? Ki az apukád? - kérdezte meg Rukia.
A kislány hezitált egy kicsit, de végül válaszolt.
- Kuchiki Byakuya.
Ledermedve állunk a kislány előtt.
- Értem. Ha mi bemutatkozunk, akkor te is bemutatkozol nekünk? - kérdezte egy idő után Rukia mosolyogva.
A kislány csak újra bólint.
- A két fiú neve: Takishima Kaname (Byakuya) és Yokoyama Jun (Renji), a hölgyet Takishima Konekónak hívják.
- Pont, mint az anyukámat. Őt is Konekónak hívják. És téged? - kérdezte kislányom.
- Takishima Karennek hívnak. Kaname húga vagyok, a másik hölgy pedig a felesége.

Elkerekedett szemekkel nézzünk rá Rukiára. Mi az, hogy a felesége!? Az rendben van, hogy Byakuya gyermekével vagyok várandós, de azért nem kell rögtön feleséget csinálni belőlem. Ez volt Byakuya arcára is írva. De ezt már nem tudtuk szóvá tenni, mert meghallottuk a jövőbeli énem hangját. Aki követte a hangját, így hamarosan befordult a sarkon.
- Kirari-chan kicsim, hát itt vagy? Már mindenütt kerestelek, kislányom - mondta.
Ránk néz, majd telt, cseresznyepiros ajkai mosolyra húzódnak. Tátva maradt szájjal nézem ragyogó énemet. Nem is tudtam, hogy ilyen szép vagyok kívülről nézve.
- Okaa-san! Hol vagy? - hallatszik egy kisfiú rémült hangja.
- Itt vagyok, Motoki-kun! Mi a baj? - kérdezi jövőbeli énem.
A kisfiú megáll ellöttünk, s rémülten sírva fakad.
- Mi a baj? - guggol le a kisfiúhoz jővőbeli énem.
De a kisfiú csak sír tovább. Hüppögéséből semmit sem lehet érteni.
- Kuchiki Motoki, nézz rám kérlek!
Döbbenten nézünk rá a kissé lenyugodott kisfiúra.
- Most mondd, hogy mi a baj, Motoki-kun!
- Otou-san épp haza akart kísérni, mert követtem őt. Amikor két furcsa lélekenergiát éreztünk, ezért otou-san megkért, hogy maradjak ott, ő pedig megnézi magának a lélekenergiákat. De én nem fogadtam szót, és követtem. Tudom, hogy otou-san ezért még megbüntet engem, de nem tudtam megállni, és otou-san...
- Mi van velem? - kérdezte egy hang.
Pár méterrel arrébb egy igen megviselt, csúpa vér Kuchiki Byakuya áll.
- BYAKUYA!!! - jövőbeli énem síkolya szinte kirepeszti a dobhártyámat.
- Koneko, nyugodj meg!
- NYUGODJAK LE!!! BYAKUYA, CSÚPA VÉR VAGY!!! MÉG IS HOGY NYUGODJAK LE!!!
- Nem az én vérem, Koneko! De bár csak az enyém lenne! - sóhajt fel.
- Ha nem az öné, akkor kié? - kérdezi Rukia.
A férfi szemében töménytelen fájdalmat lehet látni, majd tőle szokatlanul megszólal.
- Azé a személyé, aki Rukia, Koneko és a három fiatalabb gyermekem melett a világot jelenti, a legidősebb lányomé.
Mi csak ledermedve nézünk rá a férfira.