Az út Ó-Mondstadtba valamivel nagyobb kihívás az eddigieknél, de persze néhány hilichurl nem okoz különösebb gondot a yakshának és a szélistennek. Nem telik sok időbe, hogy Xiao végre megpillanthassa a romokat.

— Van egy hely, amit mindenképp meg akarok mutatni neked! — mondja Venti, maga mögött húzva az adeptust. Az elvörösödött Xiao hasztalanul ellenkezik.

Egy gyönyörű tó mellett kötnek ki egy fahídon. A nap már rég lement, és a tó vize hófehéren ragyogja be az arcukat. Venti haja mintha világítana - szinte csillogó szemekkel bámulja a tó felszínét, és a csodaszép tópartot. Xiao mosolyog.

A tóhoz közel több kristálypillangó jár táncot - akárcsak Xiao gyomra, miközben sikeresen elkapja az egyiket.

— Venti, — hajol az istenhez, aki a lepkét látva engedelmesen lehajtja a fejét — Ezt... Ezt a virágért...

Azzal kissé ügyetlenül az archon hajába tűzi a pillangót.

— Köszönöm, Xiao! — mosolyog Venti.

Xiao mostmár biztos benne, hogy Venti haja valóban felragyog.

Épp napkelte van; a felkelő Nap gyengéd sugarai megtörnek a tejfehér vízfelszínen, és tengerszínűre festik Venti íriszeit - Xiao még sohasem látott ehhez foghatót.

— Ah, tényleg, Xiao, — szakítja félbe a szélisten a mesés pillanatot — ezzel kellett volna kezdenem, de... Van valamilyen hely itt, Mondstadtban, amit látni szeretnél?

Xiao gondolkodás nélkül rávágja,

— A Pilos-csúcs.

Xiao még az archon háború előtt hallott erről a hegyről. Teyvat legmagasabb pontja, a megmászhatatlan Pilos-csúcs: Xiao mindig is szeretett volna ide eljutni.

Venti mosolya mintha erőltetett lenne;

— Persze. — bólint.

A tó vize már nem ragyog - a nappal erős fénye elnyomja mind a tavat, mind a kristálypillangók gyér fényét.

*

Az erős menetszél a zuhanás érzetét kelti Xiaoban. Igaz, most utazik életében először sárkányháton; néha be kell hunynia a szemét, és körbe sem tud nézni, pedig minden bizonnyal gyönyörű a kilátás.

— Xiao, köszönöm. — szorítja meg Xiao kezét Venti.

Most méginkább olyan, mintha zuhannál; Dvalin épp leereszkedik, úgy tűnik, ideértek.

Xiao legnagyobb bámulatára egy hatalmas hegy helyett egy tátongó lyuk vár rá. Hitetlenkedve bámulja a tócsát és a lilásan derengő fényt, az abysst.

— Az archon háború óta nem áll már ez a hegy, — mondja Venti — csak a végtelen abyss maradt helyette.

— Ah... Értem. — pislog Xiao.

— Végül... Végül még Dragonspine hátravan, — gondolkodik hangosan a szélisten — de aztán hazamész...

— Veled akarok maradni. — böki ki hirtelen Xiao.

— Mi?

Venti meglepett és rémült arca teljesen idegennek tűnik az adeptus számára. Xiao valami rosszat mondott volna?

— Itt szeretnék maradni. Liyuének nincs többé szüksége az adeptusokra. Véget vetek a szerződésemnek Rex Lapisszal és idejövök.

— Nem, nem, Xiao, nem érted, — nevet Venti erőltetetten — nem maradhatsz itt. Nem akarlak és nem is tudlak arra kötelezni, hogy Mondstadt védelmezője legyél - már nem is vagyok archon. Tudom, hogy Liyuét sokkal jobban szereted, hiszen annak ellenére, hogy nem akarnak többé rád támaszkodni, mégis az az otthonod. Nem élhetsz csakis értem, Alatus, én azt akarom, hogy szabad legyél!

Venti kiabál. Venti kiabál Xiaoval.

— Neked... Neked nem is jelentett semmit ez az egész? — az adeptus torka sosem volt még ilyen száradt.

— Xiao, én- — de Venti nem tudja befejezni.

Xiao olyannyira megdöbben a szélisten kijelentésén, hogy meghátrál, megcsúszik valamiben, és leesik.

Venti rögtön utánakap. Xiao előrenyújtja a kezét. Együtt zuhannak le.

Egyenesen bele a lyukba, a spirálba, az abyss hélixébe. Olyan szorosan ölelik egymást, mint még soha.

Mindketten sírnak.

És Xiao a süvítő, idegen szél ijesztő hangja mellett még tisztán hallja, ahogy Venti azt mondja:

— Bocsánat.

És zuhannak, egyenesen a csillagok közé.

Xiao még sohasem járt az abyssban. A kataklizmus csupán ötszáz éve történt, de Xiao nem isten, így csak a felszínről nézhette végig az abszolút terrort, ahogy a Hetek egy egész civilizációt döngölnek a földbe - szó szerint. Azóta létezik az abyss, amiről csak annyit tud, hogy maga a földi pokol. Több pletykát is hallott már korábban arról, hogy a tizenegyedik Fatui Harbinger tizennégy éves korában ezen a helyen szerezte harci tudásának nagyrészét - hogy a pletykák mennyire igazak, Xiao nem tudja, csupán azt, hogyha egy Harbingerről, sőt a harctudásáról híres tizenegyedikről járja Teyvatot egy ilyen történet, az abyss minden bizonnyal egy könyörtelen, brutális hely.

Ennek ellenére a yaksha a megannyi színekkel és fényes csillagokkal teli helyet gyönyörűnek találja. Igazán romantikus Ventivel zuhanni, aki egyébként már zokogva kapaszkodik az adeptus hajába.

Hirtelen Xiao szilárd talajt érez a lába alatt. Először meglepődik, hogy egyáltalán nem fájt a landolás, de amikor előre néz, és látja, hogy nem felette, hanem előtte van a lyuk, amin beestek, ijedtében ismét hátralép egyet.

A yakshával ellentétben az anemo archon rögtön tudja, hol járnak. Elengedi Xiaot - aki rögtön az isten után nyúl, megfogja Venti puha, gyengéd kezét, és elhatározza, hogy soha többé el nem engedi - és körbenéz.

— Gyere, kövess! Erre megyünk. — mondja, és elindul balra.

Xiao követi.

Hogy percekig, órákig vagy napokig mennek felfelé a különböző lépcsősorokon és harcolnak erősebbnél erősebb szörnyekkel, Xiao nem tudja. Az idő az abyssban valószínűleg másképp működhet, mint Teyvatban; néhol többszáz éves törmelékek állnak egy helyben mozdulatlanul.

Xiao azt sem tudja, hogy hanyadik szobán mennek épp keresztül, már egy ideje nem számolja. Ez a szoba azonban üresnek tűnik: csend van, szörnynek nyoma sincs.

Az adeptus kérdőn néz az istenre.

— Nem tudom, hol lehetnek, — vonja meg a vállát Venti — de mindegy, menjünk csak tovább-

Xiao először csak a vért pillantja meg. Ijedten engedi el Venti kezét, aki egy tompa puffanás kíséretében esik a földre - meglehetősen furcsa pózban fekszik mozdulatlanul. A hátában egy jégcsap áll, tisztán csillog, csupán az archon vére teszi kellemetlen látvánnyá.

Az adeptus érzékeit rögtön elnyomja a düh. Xiao mértéktelen haragja mellett az elmaradhatatlan kín bizonyítja a többezer éven át zajlott mészárlásai eredményét: a gyűlölettel szennyezett karmáját.

És Xiao csak arra tud gondolni, hogy utál mindent és mindenkit, utálja Lumine-t, utálja Paimont, utálja az Abysst, utálja Liyuét, utálja Mondstadtot, de legfőképp Ventit utálja, meg az összes többi szájbakúrt istent.

Persze, az istenek is utálják őt. Xiao a tudatában van annak, hogy Venti hiányában ez a szinte kibírhatatlan gyötrődés és fájdalom lesz az utolsó dolog, amit ebben a búval baszott életben valaha is érezni fog.

Így amikor végre minden elsötétül, mosolyogva fogadja a halált: végre ez a nap is elérkezett, és a többezer éven át tartó kínnak végre vége szakad.

Enyhén meglepődik, amikor hűvös szél cirógatja az arcát. Valamilyen langyos folyadék cseppen a bőrére, és mintha Venti hangját hallaná.

Ha lenne rá ereje, elnevetné magát: hiszen Venti meghalt. Bár ettől függetlenül, kellemes így távozni ebből a világból. Sokkal kellemesebb, mint a végeláthatatlan isteni harag és fájdalom.

— ...iao! Xiao!

Venti.

Xiao.