Késő délután ébrednek fel.

— Mmm... — nyújtózkodik Venti — A...!

Ijedten pislog körbe; fogalma sincs, hol van.

— Jó reggelt. — köszön Xiao.

— Öhm, szia, Xiao. — néz értetlenül a szélisten.

— Ah...! — kezd bele Xiao — Tegnap teljesen kidőltél, és mivel nem tudom, merre laksz, behoztalak egy fogadóba.

— Értem... — bámul Venti Xiaora — Köszi.

*

Egy fél óra múlva úgy döntenek, kimennek a városba - Venti köszönetképp meg akarja mutatni Xiaonak Mondstadtot, ha már egészen idáig eljött.

Most épp a város egyik középszerű borozójában ülnek. Venti valamilyen különleges cidert akart rendelni - Xiao nem jegyezte meg, milyet - de az adeptus rémisztő tekintetének hatásaképp valamilyen alkoholmentes üdítő mellett döntött.

— Tudod mit? — áll fel hirtelen Venti.

Megragadja Xiao kezét - valamelyik pincér utánuk kiabál, hogy nem fizettek - és futnak fel, fel a lépcsőkön, a katedrális előtti térre. Xiao lenyűgözve nézi a hatalmas Barbatos-szobrot. Venti nevet.

— Gyere! — húzza maga után az isten az adeptust.

Gyengéd szél emeli fel őket a magasba, egyenesen a szobor tenyerébe. A lemenő Nap narancssárgás fénye enyhén visszaverődik a szobor sima felszínéről. Venti beleül a szobor tenyerébe.

Xiao - annak ellenére, hogy egy tengerimalac nagyobb érzelmi intelligenciával rendelkezik, mint ő - most bármit megadna azért, hogy tudja, mi jár az archon fejében. Egyedül abban biztos, hogy Venti valahol a távoli múltban járhat...

Ha Xiao rákérdezne, Venti minden bizonnyal elmondaná az egészet; hogy hogyan szabadította fel Mondstadtot Decarabian hatalma alól a Névtelen Bárddal, és hogy amikor a szobor kezében ül úgy érzi, mintha a halott barátja tenyerében lenne. De Xiao sosem bánt jól a szavakkal, így csupán leül az isten mellé.

Összeér a válluk.

— Xiao.

— Hm?

Xiao fel sem fogja, mi történik. Venti ajkai az övéin, langyos szellő simogatja az arcukat. Ventinek pitypangbor- és virágillata van. Venti forró könnyei csiklandozzák Xiao nyakát. Valahol a szobor mellett két kristálypillangó repked. Venti karjai gyengéden Xiao dereka köré fonódnak.

Xiao nem tudja, mi ez az érzés.

— Maguk mégis mit csinálnak ott...? — kiáltja felháborodva a Favonius Lovagrend egyik tisztességes tagja — Azonnal jöjjenek le, ez istenkáromlás!

Venti alig tudja kibírni, hogy ne nevessen fel hangosan.

— Xiao, ugrunk. — áll fel végül, megragadva az adeptus kezét.

— Ugrunk?! — kérdezi ijedten a yaksha.

Az isten bólint, és le is rántja saját magával együtt Xiaot, aki majdnem felsikít; a szabadesés helyett azonban gyengéd szelek repítik őket a magasba. Valahova a katedrális mögé.

— Hé! Álljanak meg! — üvölt utánuk a szerencsétlen lovag; hiába.

Xiao egy röpke pillanat erejéig elámul Venti képességein. Persze rögtön megrázza a fejét; ezernyi istennel volt már dolga az évezredek során, szebbnél szebb elementális tulajdonságokkal.

Óvatosan teszi le őket a szellő egy kiskertben. Xiaonak néhány másodperc kell ahhoz, hogy rájöjjön, a katedrális mögött vannak.

Most, hogy jobban körbenéz észlel rá, hogy ez nem csupán a katedrális mögötti kiskert, hanem Mondstadt temetője: megannyi sírkő, lámpás, és néhol egy-egy csokor virág őrzi számos mondstadti lakos emlékét. A lemenő Nap utolsó sugarai átragyogják a katedrális színes ablakait, szomorkás és megható hangulatot adva a temetőnek.

És ahogy Xiao jobban belegondol, tulajdonképpen a halál egyáltalán nem rémiszti meg, sőt: közönséges körülmények közt halhatatlan adeptusként vonzza a gondolat. Xiao számára a halál végső megnyugvást, békét és szabadságot jelentene. Azt a szabadságot, amit maga a szabadság istene sem tud neki megadni.

— Min gondokodsz? — kérdezi mosolyogva Venti.

Xiao megrázza a fejét.

— Nem túl romantikus a temető, ugye? — suttogja az isten.

„Romantikus," üti meg Xiao fülét a szó.

— Szép a kilátás... — válaszol a yaksha, előbb Ventire, majd Mondstadt sziklás hegyeire tekintve.

— Óh, tudom már! — néz Venti az egyik szikla felé, mielőtt ismét megragadja Xiao kezét — Xiao, sosem jártál még Mondstadtban, ugye?

Az adeptus ismét megrázza a fejét:

— Nem.

— Mit szólnál ahhoz, ha körbevezetnélek? Kezdhetjük mondjuk... a Starsnach-sziklával!

Xiaonak rábólintania sincs ideje. Szinte azonnal a korábbinál jóval erősebb, de ugyanúgy kellemes szél veszi körbe őket - az adeptusnak azért be kell hunynia a szemét - és rögtön a városon kívülre, a Starsnach-sziklára kerülnek.

Ha a temetőből szép volt a kilátás, itt mindenesetre gyönyörű. A katedrális és a mondstadti házak apró folttá mosódnak el, a mesterséges fény hiányában pedig a teyvati égbolt csillagainak csodálatos fénye, meg persze az örökös telihold világítja meg a sziklát, két kristálypillangó gyér fényének kíséretében.

Venti szemében tűzijátékként ragyognak az éji fények.

Lágy, hűvös szellő simogatja a vállukat, ahogy egymásnak dőlve leülnek. Xiao csak most veszi észre az őket körbevevő hófehér virágok. Oldalra hajol, leszakít egyet, és tűnődve nézi.

— Cecilia. — veszi ki az adeptus kezéből a virágot Venti — Még nem hallottál róla?

Xiao megrázza a fejét.

— A leggyönyörűbb virág Teyvatban, — tűzi a szélisten a yaksha hajába a virágot egy gyengéd mozdulattal. Xiao egy röpke pillanatra behunyja a szemét — egy meseszép vadvirág, ami csak Mondstadt legelhagyatottabb hegytetőin és szikláin marad meg.

— Akár a Qingxin... — mondja Xiao.

— Qingxin?

— Majd... Majd ha egyszer eljössz Liyuébe, elmehetünk... Qingxint szedni.

— Persze! — mosolyog Venti, és Xiao vállára teszi a fejét.

Néhány percig csendben figyelik a csillagokat. Xiao még sohasem érezte magát ilyen szerencsésnek.

— Xiao, nézd, hullócsillag! — mutat fel az archon.

És Xiao azt kívánja, bárcsak örökre Mondstadtban maradhatna.

— Egyébként... Ugye nem fájt? — kérdezi Venti.

— Tessék?

— Amikor megcsókoltalak, — magyarázza az isten — sebes a szád.

Xiao tudatáig még mindig nem jutott el, hogy Venti tényleg megcsókolta.

— Nem. — válaszolja végül.

Venti ismét Xiao ajkai felé hajol. A telihold derengő fénye hófehérre festi az arcukat.

Fél órával később egymásnak dőlve alszanak el.