A buli - az alkohol hatására - egyre fokozottabb hangulattal zajlik. Ha Xiao jól látja, most valamilyen ismeretlen eredetű kavicsot dobálnak feltehetőleg snezhnayai röviditallal teli kupicákba, és aki beletalál, az megihatja. A yaksha csodálattal (és kicsit aggódva) nézi, ahogy Venti annak ellenére, hogy a játék előtt sem volt mértékletes az italfogyasztással, sorra beletalál a poharakba, és szó nélkül húzza le a tartalmukat.

Néhány perccel később Venti és Lumine két másik ismerőse a szélisten által előbb játszott, igen népszerű, az anemo archon Barbatos csínytevéseiről szóló dal valamely - a kivehetetlen kiejtéstől és a másik két vendég hamis hangjától szinte felismerhetetlen - meglehetősen obszcén változatát énekli.

Xiao csak egy pillanatra kezd el merengeni. Nyilván pont abban a pillanatban, amikor Venti egy korsó sörrel a kezében megindul felé, így amikor a szélisten átkarolja, ijedtében majdnem felsikít.

— Ala... — Venti megpróbál leülni mellé, de ha Xiao nem kapja el, valószínűleg a földön landolna — Alatus, neked hoztam...

És Venti akkora hévvel löki az adeptus szájába a korsót, hogy felreped az ajka - na meg persze félre is nyeli az italt.

Xiao azt csodálja, hogy a fogai épségben vannak.

A yaksha - még mindig köhög - finoman kiveszi a szélisten kezéből a korsót, és az asztalra teszi. Langyos vér fut le Xiao állán.

Venti a vér láttám egyenesen megretten.

— Jaj... Bocsánat! — A bárdot a sírás kerülgeti, és amikor kicsit előre hajol, Xiao rögtön utánakap, nehogy leboruljon a székről.

Venti ahelyett, hogy a padlóra zuhanna, Xiao arcához nyúl, és előbb a hüvelykujjával, majd a ruhájával letörli róla a vért.

Xiao arca most vörösebb, mint Diluc haja.

— Így már jobb? — kérdezi — Vaaagy...

Amikor Venti arca - behunyt szemekkel - vészesen közeledni kezd Xiao felé, az adeptus ijedtében elengedi a másikat, aminek hatására szépen lefejelik egymást.

— Ijjjahjahh — kap a fejéhez a bárd — Au.

Xiao sóhajt. Még mielőtt Venti valami olyasmit tenne, amit józanon semmiképp sem, Xiao ismét átkarolja, és lesegíti a székről.

— Menjünk ki a friss levegőre, Venti, — mondja — szerintem ennyi bőven elég volt mára.

Venti - nem mintha felfogná, Xiao mit mond - bólint, és próbál nem elesni.

Majdnem eltaknyolnak a macskakőben, de végül sikerül kinn egy asztal mellé leülni. Bár a hangzavar kiszűrődik, Mondstadt utcái így is rendkívül békések a késői - vagy inkább korai - órákban.

— Jobb egy kicsit? — kérdezi Xiao.

— Ahhha... — kuncog Venti. Ha Xiao tudná, hogy mi olyan vicces...

— Hozzak vizet? Hányni nem kell?

— Nem, dehogy- — és ezzel a lendülettel Venti el is hányja magát.

Az adeptus gyors reflexeinek köszönhetően csak az Angel's Share kiülős részének makulátlan kövezetére ment.

Xiao egyik kezével hátrafogja Venti haját, a másikkal pedig gyengéden köröket rajzol a hátára. Amikor a szélisten a véres ruhaujjával akarja megtörölni a száját, Xiao - az istenek sem tudják, honnan - egy tiszta zsebkendőt vesz elő, és azzal törli le a gyomorsavat Venti álláról.

— Ah... Bocsánat. — nyögi ki végül az archon.

Az adeptus nem mond semmit; még néhány percig a másik hátát simogatja, majd amikor már úgy tűnik, hogy nem jön fel több, óvatosan elengedi, és feláll az asztaltól.

— Hozok vizet, jó?

Valahogy Ventinek is sikerül elesés nélkül felállnia, mert most hátulról öleli át a yakshát.

— Ne menj el! — kiáltja szinte sírva.

Egy jó két percig maradnak így, és Xiao ismét elvörösödik.

— Mindjárt jövök, ne félj. — mondja, majd miután visszaülteti Ventit a helyére, leakasztja a derekáról az egyik vászondarabot, és Venti kezébe nyomja.

Venti először csak meglepődik, majd szorosan magához húzza az anyagot, és olyannyira meghatódik, hogy elbőgi magát.

— Köszönöm, Alatus!

Xiao majdnem elneveti magát. A tény, hogy egy többezer éves archon - sőt, maga a szélisten, Barbatos - ül mellette részegen, egy ruhadarabkát szorongatva... Az adeptus alig tudja visszatartani.

— Hívj nyugodtan Xiaonak. — mosolyog.

Venti bólint, és hosszan néz Xiao után, aki ismét visszalép a hangos kocsmába.

Amire Xiao visszatér a pohár vízzel, Venti egy meglehetősen furcsa és igen kényelmetlennek tűnő pózban fekszik az asztalra dőlve. Xiao ismét elmosolyodik.

Csak, miután leül mellé és gyengéden kisimítja a haját az arcából jön rá, hogy igazából fogalma sincs, Venti hol lakik, vagy hova kéne vinnie. Néhány percig tanácstalanul nézegeti a bárdot, majd arra a következtetésre jut, hogy szépen meglátogatják a legközelebbi fogadót.

Mondstadtban nem nehéz fogadót találni: kocsmák, vendéglátóhelyek egymás hegyén-hátán állnak a város szabad szellemének, na meg persze a feltűnően kitűnő borkészítésnek köszönhetően.

Xiao - Ventivel a hátán - kétágyas szobát foglal, és a szoba egyik, az ajtótól távolabbik ágyába teszi le az istent, majd óvatosan, arra különösen vigyázva, hogy nehogy elszakítsa a zsinórt, leveszi Ventiről a fűzőt.

Mielőtt lefeküdne a másik ágyra, az adeptus körbenéz. A mosdó a saját ágyától balra van, a folyosóra nyíló ajtó mellett. Venti ágya mellett van pár polcos szekrény, a végénél pedig - Xiao ágyával szemben - egy asztal.

Miután a yaksha megjegyzete, mi hol van, ő is lefekszik, de nem alszik el. Ha valaki megkérdezné, miért nem, biztosan azt mondaná, hogy az adeptusoknak semmi szükségük az alvásra, pedig valójában - ezt Xiao még saját magának se ismeri be - félt elaludni. Félt, hogy megint rémálma lesz, és felkelti, vagy akár megijeszti vele Ventit.

Xiao most azon gondolkozik, hogy tulajdonképpen még sosem osztozott egy szobán senkivel sem. Bár, a többi yakshával... Nem, nem, Xiao erre inkább nem emlékszik vissza. Nem most.

Amikor Xiao felriad, még mindig sötét van odakinn. Remegve ül fel.

Ha Venti nem kezd forgolódni a másik ágyban, Xiaonak fogalma sincs, mi történt volna. Így szerencsére sikerül lenyugodnia - nem keltheti fel Ventit - és nagy-nehezen visszaalszik. Nincs többé rémálma.