Zoé zötyögve ültaz ősrégi buszon és ahhoz sem volt kedve, hogy a busztársaságotszidja, hogy miért ilyen régi, roncsot képesek küldeni. Bár aztis tudta, hogy ez az útvonal nem tartozik a túlzsúfoltak közé,mégis jobbra számított. A feje minden egyes fordulásnál, de mégsebesség váltásnál is az ablaknak ütődött. Már kezdettszédülni, és ahogy kibámult a besötétedett utcára, nem gondoltsemmire. Miután elvált a lánytól, csinált még egy körtAngelel, lecsutakolta, de a reménye, hogy mindez megnyugtatja,elszállt. Az agya magas hullámhosszon vibrált, az idegei táncotjártak, az ujjai remegtek, ahogy fentről lefelé kefélgette alovat. Még mindig önmagát szidta, amiért kiélezte a küzdelmetsaját maga és a varázslók között. Féltette a szüleit, abarátait és Danielt. Édesanyja épp eleget írt a levelébenarról, hogy távolságot tartson a varázslóktól, akik megöltéka nagyszüleit, akik gonoszak és ravaszak, akik mindig azthasználják fel az ellenségük ellen, ami a legjobban fáj neki,akiknek talán nincs is szívük, vagy ha van is fekete korom azegész. Zoé pedig tisztában volt a gyengeségeivel. Azzal, hogyszeret, azzal, hogy gyenge és nem foglalkozott eddig az erejével,és azzal, hogy a lelke mélyén retteg a tanács kezére kerülni.Tudta jól, hogy a félelem legyengíti. Már már majdnem elaludt,talán egy újabb, a jövőt megmutató álom várt rá, mikor a fejenagyot koppant az üvegen, ugyanis a busz gödörbe hajtott. Zoéfelnézett, de a sötét buszon csak pár ember üldögélt, ismerőstnem látott, ezért újra az utcára tévedt a tekintete. A következőmásodpercben pedig kiegyenesedett, és a fülhallgató kiesett afüléből. Már messziről látta azt a bizonyos, túlságosan isismerős szürke aurát, ami sosem változott. Minden élőhalottilyennel rendelkezett, de ez az aura nem változott az érzelmeknekmegfelelően, ahogy az embereknél. Csak egyformán, szürkén fontabe őket. Figyelte a fiatal fiút, amint elsétál a busz mellett,épp arra amerről jöttek. Zoé felpattant és megnyomta a gombot,hogy leszállna. Tudta nem messze innen van egy megálló, ésremélte nem fogja szem elől veszíteni a fiút. Mikor az autóbuszmegállt, ő leugrott róla és visszafelé indult. Szerencsére mégmindig látta a fiút, ezért messziről, a másik járdán,kapucniját a fejére húzva követte a fiút. Tisztában volt vele,hogy hatalmas őrültségre készül, de nem tudta levetkőznikíváncsiságát. A barna hajú, szemüveges vámpír, mit semtörődve az őt megbámuló emberi tekintetekkel, öles léptekkelsietett a sötétedő utcán. Sötét baseball sapkáját mélyen aszemébe húzta, kesztyűbe – amire ugyan nem lehetett semmiszüksége, hiszen ennyire hideg nem volt – bújtatott kezévelfeljebb tolta orrán a szemüveget és maga mögé pillantott. Zoé,félve attól, hogy a fiú észreveszi még jobban lemaradt. Nemakart kockáztatni. Az, hogy gyűlölte a varázslókat, nemjelentette azt, hogy a vámpírokkal szimpatizál. Sőt. Mivel embervolt, vagyis táplálékot jelentett az élőholtaknak, szeretettkellő távolságot tartani tőlük. Nem állt szándékában, hogyidő előtt főételnek nézzék és borral leöblítsék. A szíve atorkába ugrott, abban a másodpercben, amikor megszólalt atelefonja. Kapkodva kereste elő a mobilt a táskájából, többembert majdnem feldöntött közben, de leginkább attól félt, hogyelveszti szem elől a fiút. A kijelzőre nézett, ahol Daniel nevevillogott, majd fújt egyet és kinyomta. Nem volt most ideje afiúval foglalkozni. Gyorsan felhívta az anyját, elhadarta, hogycsak később megy haza, mert valami dolga akadt, majd lecsapta éskikapcsolta a mobilt. De mire felnézett, a vámpír eltűnt. Dühösenforgatta a szemét, és Danielt szidta az orra alatt, a fiúnakugyanis beépített radarja lehetett, amivel mindig eltalálta alegrosszabb időpontot. Lassan, mélyet sóhajtva átsétált arra ajárdára, amin a fiú eddig haladt, majd tovább indult. Remélte,hogy talál valamit, amiből rájön merre tűnt el az élőhalott.Az egyre sötétedő utcán, összébb húzta magán a pulóvert ésmeggyorsította a lépteit. Miért? Miért? Miért? Ezernyi kérdéskavarog az agyamban, mint a szél kavarta őszi falevelek, és mindmiérttel kezdődnek? Miért most? Anyu halálának tizenötödikévfordulóján. Miért tűntették el Luciust? Talán mert rájöttekvalamire, amit még én sem értek? Miért jöttek ide ezek azélőhalottak? Mit akarnak? Engem keresnek? Miért zaklat engem az aboszorkány, akitől még a szőr is feláll a hátamon? Miért érzemazt, hogy a világom kezd összeomlani? Hirtelen megtorpant, bárő maga sem tudta, hogy miért. De amikor jobbra fordult, megláttaaz eldugott, sötétbe borult kicsi utcát, amin mégmeg-megpillantotta a követettje aura maradványait. Szíve azadrenalintól újra hevesen kezdett verni, lábait sebesen szedvevégigsietett a sötét, apró utcán. Talán mégis... talánmégis... A sarok előtt hirtelen lefékezett, cipője talpamegnyikordult a macskaköveken, majd óvatosan kikémlelt. A vámpírfiú egy pillanatra megtorpant, hátra fordult és végigpásztáztaaz utcát. Zoé még levegőt sem vett, mozdulni sem mert, nehogy afiú észrevegye, végül az élőholt vállat vont, és továbbindult. Zoé kisimított egy vörös tincset a hajából, majd mikora fiú besétált egy kapun, gyorsan oda futott, és még mielőtt akovácsoltvas kapu becsukódhatott volna, besurrant a sötét kertbe.A sövény mögött elbújva figyelte, ahogy a fiú belépett akapun. Mély levegőt vett, még egyszer kijelentette, hogy nemnormális, és hogy valami az agyára ment, majd átrohant a kertenés letérdelt az egyik ablakhoz, ahonnan fény szűrődött ki.Óvatosan, a jó szerencséjében reménykedve bekukkantott azablakon.

A hatalmas, ezernyigyertyával kivilágított nappaliban egy férfit és egy lánytpillantott meg, a kanapén ülve. A férfi az ölében ülő lánynyakára hajtotta a fejét. Egész erotikus is lehetett volna alátvány, ha a lány keze nem lógott volna élettelenül akanapéra, ha a meztelen hátára nem festett volna vöröstetoválást a saját vére. Zoé nagyot nyelt, és azértimádkozott, hogy ne hányjon ide. Az általa követett fiú belépetta szobában és a szemét forgatta.

− Antony, legalábbne itt csináld! Már meg megbocsáss, de szörnyen undorító. – Alányból lakmározó férfi felnézett, megnyalta véres ajakit,hogy egyetlen édes vércsepp se hulljon a földre.

− Ugyan márBenjamin – vigyorgott gúnyosan. – Te is szoktad ezt csinálni,csak éppen titokban, elbújva valami bűzös, mocskos sarokban, hogysenki se lássa. Én ennél egy kicsit finnyásabb vagyok. Itthonjobban szeretem.

− Igen, csakminket meg rohadtul nem érdekel, hogy hogyan szívod a városlánykáit élőhalott múmiává. Sebastian is megmondta, hogyhúzzuk meg magunkat, ehelyett mit csinálsz? Ebbe a szegény lánybais már csak látogatóba jár az élet. – mondta Benjamin dühösen.– Ne kelljen megint miattad tovább indulnunk!

− Nem csak én nemtudok parancsolni a vágyaimnak – morogta Anthony, majd finomanlefektette a kanapéra a lányt. – Csak úgy közlöm, hogySebastian, se egy tiszta lélek...

− Na jó, ezt mostfejezzük be. Nem fogok veled Sebastian vágyairól és tetteirőlvitázni – emelte fel a hangját Anthony, de még mielőttkifejthette volna a véleményét, Lexi rohant be a nappaliba.

− Anthony! Végre!Hol van az a rohadt kenőcs? – A lány fel s lerugózott a sarkain,ugyanazt a ruhát viselte, amit délelőtt az egyetemen, de a bőremost a hófehér helyett vörös volt. Úgy nézett ki, minthaelaludt volna a tűző napon. Anthony a szemét forgatta és a lányfelé nyújtotta a kezében tartott zacskót. – Áh, életetmentettél. – Lexi félrelökte Anthonyt, lehuppant a kanapéra, éselkezdte bekenni a kezeit, valami átlátszó krémmel.

− Akarod, hogybekenjem a hátad? – húzogatta a szemöldökét Anthony, ésszélesen vigyorgott. Lexi felnézett rá.

− Hiába tepersz,drágám. Inkább töröm ki a saját kezem, minthogy engedjem hogyhozzám érj – mondta Lexi, miközben áttért a másik kezére. –Áú, ez úgy fáj.

− Nem meg mondtam,hogy öltözz fel rendesen? – lépett be a nappaliba Sebastian,kezében egy szendviccsel.

− De utálokfelöltözni, különben sem sütött ma a nap. A fene se gondolta,hogy így megéget – vágott vissza Lexi, és nekiállt a lábátis bekenni. – Utállak napfény! Utállak vámpír átok!

− Tudod, aleégésre van egy apró trükk – mondta Anthony, majd megkerültea kanapét és a lányhoz hajolt – Öltözz kevésbé kirívóan.

− Anthony, aztakarod, hogy rád öntsem? Bár nem, mégsem mert akkor nem lesz mithasználnom, inkább megverlek – mondta Lexi.

− Nem értem,miért nem vagy képes felvenni a ruhákat, amiket adtak. Könnyebblenne az életed – sóhajtotta Benjamin. – És az enyém is. Nemkellene mindig kenőcsért rohangálnom neked.

− Mert azok aruhák undorítóak és rondák. Egyáltalán nem illik az énstílusomhoz, arról nem is beszélve, hogy azoknak a göncöknek mégszabásuk sincs – pufogott Lexi.

− Ezért inkábbminden nap vörösre sülsz? – kérdezett közbe Sebastian teleszájjal.

− Hát inkább,mint hogy tönkre tegyem az imidzsem. Van annyi önkritikám, hogynem veszem fel, akár véd a naptól akár nem.

− Ne haragudj, dehülye vagy – jelent meg az ajtóban egy fekete hajú lány. –Azért nem mindegy, hogy neked mindened fáj és kenegetned kell,nekünk meg csak az arcunkról kell eltűntetni a vörösséget. –Lexi csak legyintett, hogy ezt a lány nem érti.

− Tudod mit Lexi?Menj el a vámpírtanács, stíluskrízis részlegéhez, őket biztosérdekelni fogja a gondod – nevetett fel Antony, majd elhallgatott,mikor a lány kése a füle mellett suhant el.

Zoé fejében talánmegfordulhatott volna, hogy vajon hogyan hallhatja csukott ablakon,vastag falakon keresztül is tisztán minden szavukat, hogy vajonhonnan tudja a vámpírok nevét. De az ő figyelmét más valamikötötte le. Vagyis valaki. Sebastian. Azt már észrevette, hogy alevegő eltévedt valahol az orra és a tüdeje között. Kissészétnyílt szájjal bámulta a fiút, akinek a szeme még így is,hogy nem nézett a szemébe fogva tartotta. Az orra, az arca, az erősvállain feszülő póló és minden egyes porcikája vonzotta. Mikorfelfogta min is jár az agya, hevesen megrázta a fejét ésemlékeztette magát, hogy ő komoly kapcsolatban él. Egy ilyen fiúmiatta, akiről nem tud semmit, másrészt pedig élőhalott, nemfogja még csak gondolatban sem megcsalni Danielt. Inkább próbáltarra koncentrálni, ami a szobában zajlott. Antony felvette akanapéról a lányt és kivitte a szobából, Nicky segítettLexinek bekenni a hátát és a derekát, Sebastian Lexi késétdobálta fel s le, Benjamin pedig idegesen mászkált fel s alá.

− Érdekes... nemtaláltátok meg, pedig annak a lánynak elvileg hatalmas ereje van.Már messziről ki kellett volna szúrnotok – morogta Benjamin,talán inkább saját magának, mint a többieknek.

− Mégsem szúrtukki – vont vállat Sebastian. – De még csak egy napja vagyunkitt. Számítottam rá, hogy a szülei megtanították neki, hogyanrejtőzzön el.

− Szerintemviszont láttuk – szólt közbe Lexi. – Az a Patricia... tudod,aki belém kötött. Bármibe lefogadom, hogy köze van aMegmentőhöz. A fejemet teszem rá.

− Azt inkább ne –rázta a fejét Sebastian. – Annak a lánynak, csak a varázslókhozvan köze, de a Megmentőhöz biztos, hogy nincs.

− Már megintolyan okos vagy Sebastian – morogta Lexi és felpattant akanapéról. – Rajtad kívül senkinek sem lehet igaza, és nemérdekel, hogy te vagy a főnök. Mégis miért hiszed azt, hogyfelismered majd azt a lányt, ha látod?

− Mert ha az azanyja, akit én gondolok, akkor megismerem – mondta Sebastian,teljesen nyugodtan.

− Miért van annaka lánynak, olyan hatalmas ereje? – kérdezte Nicky. – Azt értem,hogy visszaadhatja azt, amitől talán újra embernek érezzükmagunkat, de ezen kívül?

− Az a lányállítólag félig vámpír, félig varázsló. Az anyja vámpírvolt, az apja varázsló – válaszolt Anthony, aki épp visszatért.– Úgy tartják, hogy ha ő összetöri a kristályt, amit mégmindig nem látott senki, megjegyzem, én nem is hiszem, hogylétezik, akkor a minket sújtó átok semmivé lészen.

− Mondjuk, énörülök annak az átoknak – vont vállat Lexi. – Ugyan kinekkell lelkiismeret-furdalás? Szerény véleményen szerint, jó így,ahogy van. Azzal, hogy mi itt vagyunk és keressük, a mi drágamegmentőnket, csak még nagyobb harcot és feszültségetgenerálunk. Eddig nyugalom volt, minek ez az egész?

− Szerinted, ha avarázslók a kezük közé kapják, akkor majd nem fogják ellenünkfelhasználni? Senki sem tudja, milyen ereje van annak a lánynak.Lehet egyetlen csettintéssel porrá hamvaszt minket. A vámpírkirály nem akar kockáztatni – felelte Sebastian.

− Mi a parancs? –kérdezte Benjamin, és mélyen a társa szemébe nézett. Sebastianazonban elfordította a fejét, és kinézett az ablakon, a sötétestébe. Zoé szíve a torkába ugrott, és nem csak a fiú arcánszétterülő szomorúságtól, hanem attól is, hogy pont felénézett. Ne vegyél észre... könyörgöm, ne vegyél észre...megölnek... aszott hullává szívnak, ha most észrevesznek.Már éppen ugrott volna fel, hogy elrohanjon, mikor Sebastianválaszolt.

− A parancs úgyszól, hogy ha megtaláljuk a lányt, akkor vigyük a király elé,ha azonban ellenáll az erőszak is engedélyezett.

− Vagyis ha nemminket választ öljük meg? – háborodott fel Benjamin. – Márne haragudjon meg a királyunk, megjegyzem, én nem rá szavaztam, denem normális. Amióta csak megátkoztak bennünket, mindenki, akinem őrült meg a vértől és nem lett szívtelen gyilkoló gép, azmind arra vár, hogy mikor szabadulunk meg. A királyunk meg kiadja ahalálos ítéletet az egyetlen emberre, aki segíthet nekünk... hátez... hát ez... − Mikor levegőhöz jutott és körbe nézett,döbbent arcokkal találkozott. – Bocsánat, kissé elragadtattammagam.

− Hozom a pezsgőt– csapta össze a kezét Anthony, mire Sebastian, mint egy jóságosatya megrázta a fejét.

− Amúgyszerintetek mégis miért alakult meg a Megmentő védelmezői nevűtitkos szervezet? Ahol csak tudják, szabotálják a kivégzőosztagokat, vagyis olyan csapatokat, amilyenek mi vagyunk. –Sebastianon látszott, hogy még mondana valamit, de Lexi elé állt,és Zoé már-már azt hitte elveszi a kesét és a fiúba szúrja.De a lány csak állt, és nézet rá.

− Te isszimpatizálsz a titkos szervezettel igaz? Nem akarod megölni azt alányt így van? – Azt, hogy Sebastian mit válaszolt Zoé már nemhallotta. Dübörgő szívvel fordult meg és döntötte a hátát afalnak. Kezdett végre tisztán látni. Kezdett rájönni arrakicsoda is ő valójában. A feladatával ugyan nem volt tisztában.Nem értette mit várnak tőle a szobában tartózkodó élőholtak,és mit akarnak a varázslók, akik azt akarják, hogy igaziboszorkány legyen. Tenyerébe temette az arcát és próbáltválaszt találni az egyre gyűlő kérdéseire. Most annyiraszeretett volna az igazi anyjával beszélni, mint még sohaéletében. Nem szeretett rá gondolkodni, mert fájt, hogy nememlékezett rá, szenvedett attól, hogy nem tudta úgy szeretni,ahogy kellett volna – De hiszen nem is ismered, hogy szeresedígy? – szólalt meg mindig a hangocska a fejében. Mégisszeretni akarta, hisz az édesanyja volt, aki a világra hozta.Lassan kifújta a levegőt és azt kívánta bárcsak ne követtevolna a fiút. Akkor most nem kellene feldolgozni milyen családba isszületett bele, hogy milyen erő lakozik a testében, és hogy talánvan egy feladata. Élhette volna tovább a nyugodt, – többnyire –átlagos életét, megszerezhette volna a diplomáját, elmehetettvolna dolgozni és együtt élte volna le az életét Danielel. Demost... Ugyan! Mégis ki a fene mondta, hogy nekem választanom kell?Ki mondta, hogy nem lehetek normális ezentúl is? Az, hogy mindenkiengem keres, nem jelenti azt, hogy meg is találnak. Egészen eddigtitokban maradt a kilétem, ugyan miért fedném fel éppen most, éséppen én? Már megint idegeskedem a semmin. Inkább haza megyek.Elég volt mára a sok természetfeletti hülyeségből.

Ugyanúgy, ahogyjött, visszalopódzott a sövényhez és már majdnem felmászottrá, hogy kijusson az utcára, mikor a ház ajtaja kicsapódott ésAntony jelent meg az ajtóban. Zoé megpördült és még olyanmessziről is érezte azokban a kéken világító szemekben a dühötés a hidegséget. Egy pillanatra úgy érezte minden megfagyottkörülötte. Az élet megdermedt, és ő maga is belefagyott amozdulatlanságba. De Zoé szíve dobogott, heves táncot járt,hangosan, életet követelve. A saját életét követelve. A lányhátrálni kezdett és azt kívánta bárcsak beleolvadhatna a falba.Egészen addig észre sem vette, hogy a kívánsága teljesült, amígki nem jutott az utcára. De nem volt ideje azon gondolkodni, hogyancsinálta. Lélekszakadva kezdett el rohanni. A lábai csak vittékelőre, miközben próbált rájönni milyen messze lehet tőle azélőhalott. Nem akart a kezei közé kerülni. Látta mit csinált alánnyal, látta a hidegséget és a gyilkolási vágyat a szemébe.De a fiú hangtalanul érte be és szorította az egyik ház falának.

− Ki vagy? Ésmiért kémkedsz utánunk? – sziszegte a fiú az arcába és ez mégjobban megijesztette mintha az arcába üvöltött volna. A hangjarekedt volt, mint amikor férfiak a szeretett nő testére vágynak.Ő azonban nem szexre, hanem vérre vágyott. Zoé nem szólt, nemmert, nem csak a félelem némította meg, de azt is tudta, hogy hamost megszólal, a fiú másnap felismerheti az egyetemen. Kezévelmég jobban az arcába húzta a csuklyát, és hallgatott. – Nemszólsz? Akkor had lássam ki vagy! – Ahol a fiú keze a kezéhezért csontig hatoló hidegséget érzékelt. Szorosan lehunyta aszemét, és hirtelen beugrott neki egy mondóka, amit régen, nagyonrégen tanítottak neki. Gondolkodás nélkül kezdte el suttogni.

− Védd meg őt,mindentől, adj erőt, mikor félted őt. Bontsd ki szirmod, halálvirág, hagyja békén, a gonosz világ. Szórd csak erőd szerteszét, üvöltsön ki hozzád ér. – Ő maga nem is volt tisztában,hogy mit csinált vagy mi történt körülötte, csupán amelegséget érezte, ami az egész testében szétáradt. Méglehunyta szemhéján keresztül is látta azt az erős fényt, amiolyan meleg volt és nyugtató, mint egy anyai ölelés, mikor agyermek keservesen sír. Aztán egy arc kezdett körvonalazódni aszeme előtt. Nem ismerte, de mégis ismerős volt a vékony, hosszúorr, a mély elő szemek, amelyekről nem tudta megmondani a színét,a vállára omló egyenes haját és az arcán elterülő szomorúmosoly. Már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de a fény eltűnt,a kép szertefoszlott, ő maga pedig a kertjükben állt. A szemefelpattant és megrökönyödve az átélt élményektől a fűrerogyott. Lihegve bámulta a kezeit, amin ezernyi apró fényponttáncolt, majd egyszer csak beleolvadva a testébe eltűntek.Hatalmasat nyelt és ökölbe szorította a kezeit. Ez semváltoztat semmin... Ez sem... nem vagyok varázsló, és nem énvagyok a Megmentő... nem rajtam függ a vámpír a társadalomsorsa... Nem, mert ezzel nem büntethet engem Isten. Ha nem veszekróla tudomást, ahogy eddig se vettem, akkor nem igaz. Igen, ahomokba dugom a fejem, de nem érdekel. Nem fogok mindent feladni,nem azért nem tudnám, hanem azért mert nem akarom. Az emberekgyűlölnek és megvetnek mindent, ami nem felel meg azelvárásaiknak. Mindenkit, aki csak egy kicsit is más mint ő,kiszekálják a világból. Nem egy fiatal ölte már meg magátazért mert a társaik kiközösítették, megjegyzéseket tettek rá,nem hagyták élni. Miért lépnék hát be önként egy emberekenkívüli társadalomba, amihez még csak közöm sincs? Nem vagyokvámpír! Ember vagyok, a mai este pedig meg sem történt. Semmi semtörtént.

- Semmi sem történt...- suttogta, de mindegy volt, hányszor mondta el, magát sem győztemeg. Sóhajtva felállt és besétált a házba. Miután köszönt ésközölte, hogy nem kér vacsorát, a szobájába indult, de a sorsmegint közbe szólt.

- Zoé, jött egylevél neked – lépett ki a konyhából Carla, kezében egyborítékkal. – Nincs rajta feladó. – Zoé először anevelőanyjára majd a feléje nyújtott téglalapra nézett, ésnagyot nyelt. Jól ismerte ezt a világos lila, vörös viasszallepecsételt borítékot.

- Ezt... anya nekemküldte? – suttogta, és nem is igazán várt választ. Remegőkézzel vette el, majd szó nélkül megfordult, és a szobájábarohant. Mikor becsapta az ajtót, Pocak ijedtében leesett az ágyról.Zoé lassan lecsúszott az ajtónak dőlve és nézte a kezébenpihenő borítékot. Ujjaival végigsimított a már megszilárdult,hideg viaszon, és a benne kirajzolódó hattyúfejen és a hozzátartozó nyakon. Újabb, ezernyi kérdés kavargott az agyában, majdmély levegőt vett és kifújta miközben feltépte a borítékot.

* * *

Sebastian döbbentenállt meg nem messze Anthonytól és még éppen látta, ahogy Zoéelhalványodik, majd eltűnik. Mi a fene? Ez... Ritkán esettmeg vele, hogy meglepődik valamin, mindig minden eshetőségrefelkészült az elmúlt jó pár év alatt, de ez még az őmeglepetés szintjét is megütötte.

− Atyám –hallotta meg Anthony nyögését. Tekintete a fiúra vándorolt, akiépp a szemközti házról a hajába szóródott vakolatdarabokatsöpörte ki. Fájdalmasan sziszegve mozgatta meg a vállát, és aszemei még mindig kéken világítottak. Furcsa mód az utca mégiscsendes volt. Mintha senki sem vette volna észre, mi folyik azutcán. Benjamin még mindig döbbenten bámulta a lány hűlthelyét.

− Hova tűnt? Ésúgy mégis ki volt ez? – kérdezte meg Lexi. Sebastian ránézett,de nem válaszolt. Szinte újra látta maga előtt, hogy ő és Lexiépp azon veszekszik, hogy melyik oldalon kell állniuk, mikorAnthony dühösen kijelentette, hogy valaki jár a kertben éskirohant. Mindenki értetlenül bámult utána, majd követték.Sebastian orrát már a kertben megcsapta egy furcsa, kellemes,valahonnan nagyon ismerős illat, ami itt a helyszínen még erősebblett. De hiába szívta be mélyen, mégsem tudta meghatározni mireemlékezteti. Lassan, még mindig nem válaszolva odasétált afalhoz, ahol még egy pillanatra látta a lányt, és meglepődött,hogy mennyire meleg. A levegőt megtöltötte az utánuk kémkedőillata és a meleg, mintha nem is a télbe közelednének, hanem nyárközepén járnának, a falat pedig valami fénylő por lepte be.

- Megismétlem, kiaz öreganyám térde kalácsa volt ez a lány? – kiáltott Lexiidegesen.

- Lexi, drágaegyetlen szőkeségem, gondolkozz! Kinek lehet olyan ereje, hogyengem a falhoz vág és kis híján megöl?

- Azért netúlozzunk – szólt közbe Sebastian.

- Te voltál aközelében vagy én? – csattant fel Anthony. – Olyan hő áradtbelőle, hogy azt hittem menten felgyújt. Azt hiszem, a Megmentővelkapcsolatos „vigyázzunk, mert felgyújt minket" mondatodtalálónak bizonyult.

- Te azt hiszed, eza lány a Megmentő? – kérdezte döbbenten Nicky. – De hiszen ezegy ember volt.

- Azt hiszem, nagyonmegütötted a fejedet – rázta a fejét Lexi.

- Gondolkodjatokmár! Ez a lány követett minket, kihallgatott minket és mi nemvettük észre. Átment a falon a szemem láttára! Úgy rohant, hogyalig tudtam utolérni, aztán pedig elmondta azt a mondókát, majdfelfénylett és a falhoz vágott. Ez csak nekem furcsa? – mondtahangosan Anthony. – Egy ember ilyenre nem képes.

- Boszorkány... -kezdett bele Benjamin.

- Nem boszorkányvolt – jelentette ki Anthony. – A boszorkányok már a kertbenelmondták volna a láthatatlanná tévő varázsigét, vagy rámszór valami átkot. Ő viszont elrohant és félt, ahogy egy ember.

- Azt mondtadvarázsigét mormolt? – kérdezte Sebastian, még mindig a falmellett állva.

- Nem varázsigét,hanem olyan mondókát, amit a gyerekeknek szoktak tanítani. Tudod,aminek fülbemászó ritmusa van, hogy könnyebb legyen tanulni –mondta Anthony és kiszedett a hajából még egy vakolatdarabot.

- Akkor sem hiszem,hogy ez a lány a Megmentő – fonta karba a kezét Lexi. – Nemlétező álmot kergetsz.

- Ha a lánylétezik, a kristály is létezik – mondta Benjamin. – Ami aztjelenti... hogy nekünk jelentenünk kell a parancsnoknak... - Acsapat elhallgatott, és minden megdermedt. A levegőben feszültségszikrák pattogtak, az égen nehéz, sötét felhők tornyosultak, atávolban villámok cikáztak. Mindenki várakozóan Sebastianra,nézett, de ő csak a falról leszedett port dörzsölgette az ujjaiközött. – Khm... Sebastian...

- Nem jelentünksemmit, amíg nem biztos...

− Nem biztos? –döbbent meg Anthony. – Akkor ez a lány mégis mi a jó anyám?Csak úgy gondolt egyet, és hirtelen gyilkos erővel ruházta felmagát? Ki a megmentő, ha nem ő?

− Senki sem mondtaki, hogy ő a Megmentő. Nem tudjuk biztosan, és nem fogok egyártatlan lányt belekeverni, akinek esetleg semmi köze az egészhez– vágott vissza Sebastian.

− Inkább monddazt, hogy nem akarod jelenteni a parancsnoknak – mondta Lexi éslebiggyesztette az ajkát. – Bár nem tudlak megérteni. Ő az,mindannyian tudjuk a lelkünk mélyén, te pedig hallgatni akarsz...őrültség... Ha a parancsnok megtudja...

− Nem tudja meg,ha te nem csipogod el neki – sziszegte dühösen Sebastian, és alány elé sétált. – Nem mondtam még ilyet, de itt én vagyok afőnök. Ha azt mondtam nem jelentjük, akkor nem jelentjük. Nekelljen bántanom téged, Lexi. Semmi kedvem nincs hozzá.

− Nem értelek –rázta a fejét a lány.

− Nem is kell, tecsak csináld azt, amit kérek tőled. Jelenleg pedig azt kérem,hogy hallgass a lányról. Tudom, mit csinálok.

− Rendben, denekem ne sírj, ha emiatt bajba kerülsz – vont vállat Lexi. –Jól van, induljunk haza! Anthonynak még el kell tüntetnie a lányt.Remélem nem ölted meg, nincs kedvem sírt ásni a hátsó kertben.

 − Ezt légy szívesközöld hangosabban, az utca végén élő öreg néni még nemhallotta – morogta Anthony, majd követte a többieket. Sebastianis lassan elindult, de hirtelen megtorpant. A közelben lévő fáklombjai megrezzentek, bár a szél nem mozdult. A feszültség nőttönnőtt, az ég egyre hangosabban morajlott, a villámok olyakorkékes-szürkére festették a fákat és lehűlt a levegő.Sebastian megfordult és végignézett a kihalt utcán, de szintehallotta, ahogy valaki kifújja a levegőt a közelében. De nemlátott egy árnyat se a fal tövében surranni, nem hallottlépteket. Minden mozdulatlanságba dermedt. Hallotta, ahogy Nicky anevét kiáltja, mire lassan visszafordult, és elindult. De azérzés, hogy figyelik és, hogy valami rossz készül nem tűnt el.Sőt. Ahogy távolodott a lány generálta melegségtől még erősebblett. A világ kifordul a sarkaiból. Elkezdődött.