Halk, gyors léptekkel szelem át az iskola kihalt folyosóját remélve, hogy az életem megkeserítői ma nem találnak meg. Táskám pántjába mélyesztem ujjaimat, amikor lépteket hallok, és megjelenik előttem a már túl jól ismert banda. Chanyeol veszett vigyorral nézi végig, ahogy remegő testemmel kezdek hátrálni, miközben nagyot nyelek, könnyeimet nehezen visszatartva. Baekhyun a bal oldalán foglal helyet, Chan karját átkarolva, úgy dörgölőzve hozzá, miközben füstös sminkkel kiemelt szemeivel hol engem néz unottan, hol párját csodálja tekintetével. A "főnök" jobb oldaláról Jongin néz rám, szintén eszeveszett vigyorra húzva ajkait, mellete pedig Minseok és Sehun tekint ugyanígy rám.

Már levegőt is alig merek venni, ám amikor Yeol elengedi az ágyasát és elém lépve megragadja a pólómat, szó szerint belém szorul az oxigén.

- Na, Taeminnie, - szólal meg mély hangján, mitől a hideg végigfut gerincem mentén. - hogy is gondoltad, hogy elslisszolhatsz mellettünk csak úgy, a napi adagodat nem kapva meg?

- K-kérlek, ne! - hangom remeg, szinte már cincogok Chanyeol markai között.

- Ugyan, miért is ne? - nyal végig alsó ajkán, majd egyik kezével elenged, és öklét gyomromba engedi, belőlem egy fájdalmas nyögést kicsikarva. - Hisz ez a napjaink fénypontja, Taeminnie!

Apró nyikkanásokkal viselem, hogy még három ütés és két gyomron térdelés után a földre dob, mint egy rongybabát, majd beletúrva hajába, hogy megigazítsa azt int a másik három ragadozónak, hogy övék a pálya. Ők se kegyelmeznek; ütnek, rúgnak, a hajamat is megtépik, és még a kezemre, combomra is rálépnek és megtapossák teljes erejükkel és súlyukkal. Mikor végre végeznek, csak elém köpnek, és egy szó nélkül tűnnek el a folyosó végén, a földön fekve hagyva teljesen összetört testemet. Lihegve kapok csak levegőt, tüdőm minden egyes oxigén bevételnél fájdalmasan jelzi, hogy mindent megtesz, ami tőle tellik. Számban érzem azt a bizonyos fémes ízt, de nem törődve vele felhúzom magam, hogy haza vonszoljam magam.

A hazaúton megpróbálok minimálisan sántítani, és nem az oldalamhoz vezetni kezem, ahányszor belenyilal a fájdalom.

Mikor végre otthonomhoz érek, csendben nyitom és csukom be magam után az ajtót, remélve, hogy szüleim nincsenek itthon és mindenféle magyarázkodás nélkül bemenekülhetek szobám biztonságot adó falai közé.

Tervem már ott befuccsolt, hogy szüleim a konyhában voltak, és épp egymás fejéről ordították le a hajukat.

Az elmúlt másfél évben csak ezt hallgattam; nem volt olyan nap, hogy ne vesztek volna össze, és küldték volna el melegebb éghajlatra a másikat, vagy egyszerűen vissza az anyjába.

- Megjöttem - lépek a konyhaajtóba, a földet nézve.

- Szervusz, kincsem - vált lágy hangnemre anyám, és apám is kedvesen üdvözöl, mintha nem veszekedtek volna eddig torkuk szakadtából.

Még egyszer intek, és elindulok a szobámba, hogy ne zavarhassam őket és ne kérdezgessenek a napomról, hisz csak egy "elment"-el lerendezmém, ezzel hazudva nekik, úgy, ahogy tegnap, vagy holnap fogok. Ahogy mindig teszem.

Sose értettem, egymást majd' széttépik, de ha rólam van szó, vagy én szólok közbe, úgy viselkednek, mint amikor még boldogan éltek egymás mellett.

- Mi változott meg azóta? - nyöszörgöm kérdésem a semmibe, és bezuhanok az ágyba, nem törődve semmivel és senkivel. Lehunyva szemeimet lazítom el végtagjaim, mik szinte más sikítottak egy kis pihenésért.

Az álom hamar utolér: egy zöldellő réten találom magam, ahol minden tele van gyönyörű, frissen nyílott virágokkal, mik vidámat aranylanak a meleg napsütés alatt, ezzel mosolyt csalva arcomra. Kiskoromban voltam hasonló helyen, amikor túl bicikliztem a városhatáron.

- Szia!

A mély hangra megfordulok. Egy férfi áll mögöttem, barna hajába bele-bele kap a gyenge szellő, ajkait egy széles mosolyra húzza, és mélybarna szemei is ugyanolyan vidáman csillognak rám.

- Szia - húzom én is egy halvány mosolyra párnáimat, ő pedig ezen még szélesebben vigyorog.

- Minho vagyok. És te? - hajtja le fejét kissé. Én se tartozom az alacsony emberek közé, de ő még engem is túlnőtt majdnem fél fejjel.

- Taemin.

Bizonytalanul mondom ki nevemet, hisz ki tudja, milyen ember.

Ő még mindig mosolyog, nem mond semmit, csak egy intéssel jelzi, hogy kövessem. Nem vagyok biztos magamban, mégis követem a magasabbat.

Egy fához vezet el, hatalmas lombja alatt egy körívben árnyék bújik meg. Minho, amikor a terebélyes fa alá lép, leül a fűbe törökülésben, és nagy szemeivel engem figyel, még mindig bugyután mosolyogva rám, mint egy naiv kisgyerek. Megpaskolja maga mellett a zöld füvet, én pedig megértve néma kérését leülök mellé, térdeimet felhúzva mellkasomig. Csendben ülünk, és a gyönyörű tájat kémleljük. Nem sokáig bírom ezt a némaságot, és emlékeim szerint nem játszunk csendkirályt se, szóval kinyitom számat.

- És...mi szél hozott erre?

Szemeit le nem veszi a tájról, viszont amikor megszólal, nem értem, pontosabban nem hallom mit mond. Hunyorgok rá, próbálom leolvasni szájáról mit akar, de ő csak felém fordul, és szomorú tekintettel int nekem, amit nem értek, de a következő pillanatban már minden világos. Nem hallom a madarak csicsergését, vagy a lágy szellő susogását, szemeim előtt nem a zöldellő rét van, hanem a plafonom, és Minho se ül mellettem, csak anyám áll az ágyam mellett, és próbál felébreszteni.

Csak egy álom volt.

Egy álom.

- Kincsem, kész a vacsora.

Nyöszörögve támaszkodok könyökömre, de oldalamba belenyilal a fájdalom, ami miatt nyögve visszaesek a matracomra. Anya azonnal megkérdezi, hogy mi a baj, de egy kamu mosollyal és egy "csak elaludtam a derekam" mondattal lerendezem, és ő se firtatja tovább fájdalmam forrását. Igaz, nehezen, de lebattyogok a konyhába, hogy apám mellé ülve elfoglaljam az asztalnál a helyemet, és a tányérra kiszedett étel legalább felét elkezdjem apró falatokban eltüntetni. Kevesebb sikerül, mint amennyit terveztem, így még pár percig csak turkálok anya főztjében, fel nem nézve a tálból, hisz már tudom mit látnék: apa a napi újságot olvassa, anya pedig egy divatmagazint lapozgat, ezzel elkerülve, hogy egymáshoz kelljen szólniuk, vagy egyáltalán csak nézniük. Egy időben megpróbálták ezt rajtam keresztül javítani, hogy folyton kérdezgettek, vagy csak nekem meséltek, néha még rápillantva a másik oldalon ülőre, de egy idő után már ez is abbamaradt. Köztük nincs több s más, mint az óbégatások, és az egymáson levezető feszültség.

- Végeztem a vacsorával - állok fel, és tányéromat a kezembe fogva lépek a pulthoz, hogy egy pohár víz elfogyasztása után mindent otthagyva lépjek újra a szobámba. Apa persze azonnal belekötött anyába, hogy biztos azért nem eszem meg a vacsorát rendesen, mert túlsózta, amitől neki se ízlik, és anya amint megvédi magát, én csukom is be a szobaajtómat. Inkább leülök az asztalomhoz és a másnapi tanulnivaloknak esek neki, hogy aztán este tíz környékén lerakjam végre a füzeteket és a könyveket. Fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, és az ajtóra nézek, ami mögül behallatszik szüleim újabb veszekedése. Én emellett nem fogok tudni pihenni!

Ágyamhoz sétálva kihúzom a fiókomat, amiben az a gyógyszer álldogál, amit eddig nem akartam használni, már csak azért se. A dobozból kiszedek egy pirulát, és víz vagy miegyebek nélkül nyelem le, hogy minél előbb elérje a hatását és nyugodtan alhassak hosszú idő után először.

- Visszajöttél?

Újra a gyönyörű réten találom magam. Testem a fa törzsének van döntve, rajtam pedig Minho pulcsija terül el. Mosolya mit sem változott legutóbbi találkozásunk óta, tekintetével továbbra is csak a tájat kémleli, néha rám pillantva szeme sarkából.

- Minho?

- Ez lenne a becses nevem - vigyorog rám, én pedig szokásos szemforgatásom helyett hosszú idő után elvigyorodom.

- Te ezt is tudsz? - kuncog fel, és megcsípkedi arcomat. - Gyönyörű a mosolyod.

- Köszi? - nevetek zavartan. - Te sose kelsz fel?

- Ezt hogy érted? - pislog rám értetlenül, én meg csak elkezdem magyarázni, mintha egy gyerekkel beszélnék.

- Hát, mivel ez az én álmom, gondolom neked is. Érted.

- Értelek - más lehet idegesítőnek tartaná, hogy folyton mosolyog, de engem megnyugtat. Évek óta nem láttam senkit se őszintén mosolyogni, főleg a tönkrement családomban nem. - De én nem ébredek fel. Nekem ez az otthonom, én vigyázok rád az álmaidban.

- Szóval te nem is létezel, csak a fejemben?

- De, létezem. Csak nem a te világodban.

- Ezt értenem kéne? - vonom össze kétkedve szemöldökömet, de ő csak nevetve rázza meg fejét, mintha valamelyikünk egy jó viccet mesélt volna.

- Nem, de nem is baj. Csak légy velem.

- Veled?

Bólint, én pedig elgondolkodom. Végre, még ha csak álmaimban is, de nem lennék egyedül, nem lennének a folyton egymást ölő szüleim, és nem lennének itt Chanyeolék sem, hogy sebeket zúzódásokra halmozva bántsanak. Lelkileg és fizikailag is végre nyugodt lennék, lenne valaki, aki mindig vár rám, aki érdeklődne irántam, talán még a gondjaimat is megtárgyalnám vele. Csak én és Minho. Senki más.

- Rendben - mosolyodok el, és ebben a pillanatban kezd fájni a fejem. - Szerintem szól az ébresztőm. Majd' szétszakad a fejem, de garantált, hogy felkelek - intek a rajtam nevető Minhonak, és egy pislogás után újra a szobámban találom magam, mellőlem ténylegesen a kora reggeli ébresztőt hallva.

- Taemin, el ne késs!

Anya éles hangjára nyöszörögve mászok ki az ágyból.

Egy újabb nap a pokolban...

- Taemin, megmondanád nekem kérlek a hatos feladat eredményét? - szólít fel a tanár matek órán, így kénytelen vagyok tekintetemet levenni az egész szorgosan úszó felhőkről, amiket eddig unalmamban bámultam.

Senki nem lepődik meg tökéletes válaszomon, csak elhúzott szájjal körmölik le az előbb elhangzott számsort, én pedig tovább bámulom a vattacukrokat az égen.

Vajon Minho mit csinál?

Egyáltalán csinál valamit?

Tud anélkül lenni, hogy én nem álmodok?

Fejemet lehajtom padomra, onnan lesem tovább a tájat.

Hülyeség lenne, ha egy-egy matek vagy biosz óra helyett Minhoval lennék?

Lehunyom szemeimet, és az alvásra koncentrálok. Minhoval akarok lenni...

- Taemin, talán keveset aludtál tegnap este? - a tanár közvetlen előlem szól, így felkapom fejemet. - Ha annyira aludni akarsz, menj haza, ne az én órámon pihend ki az esti fáradalmaidat.

- Csakhogy nekem otthon sincs nyugtom - morgom a nem létező bajszom alatt, a tanár pedig azonnal reagál rá.

- Hogy mondod?

- Sehogy, tanárnő - mosolygok rá, amitől megenyhül, és vissza tipeg a táblához.

Hümmögve gondolkodom el Minho kérdésén.

A délutánt egy Chanyeolék által laza veréssel, és anyámék szokásos ezredik csetepatéja után túléltem, így egy bogyót bekapva alvás előtt kötöttem ki újfent a férfi mellett, de nem bánom, hisz ha kicsit is, de nem az elcseszett életemre gondolok.

- Nem tudom, talán azért hívják angolul a homokot "sand"-nak, mert a föld, mint "land" és a víz, mint "sea" között van.

- Van ebben igazság - hunyorít Minho, mintha csak a homlokomra lenne írva apró betűkkel a válasz.

- Nem "van benne igazság". Ez az igazság - mutatok rá a tényre, de felháborodásomon csak nevet. Minho rásimít combomra, engem pedig a hideg ráz ki érintésére. Rápillantok, ő pedig abban a pillanatban nyom egy apró puszit orcámra. Ajkaim elvának, és egy meglepett nyögés szalad ki rajta, miközben ő szokásához híven vigyorogva bámul szemeimbe.

- Ezt mégis miért...? - keresem a szavakat, de nem találom őket, amin a velem szemben ülő élvezettel néz végig. Szemeim elhomályosodnak, ezért pislantok egyet, de amikor kinyitom szememet, nem Minho ül mellettem, hanem anya arca jelenik meg.

- Kincsem, iskola van. Mostanában elég gyakran alszol el. Minden rendben? - nézi végig, ahogy komótosan kimászok az ágyból, és lassan lehúzom magamról pólómat, hátat fordítva neki, hogy ne lássa a hasamon ékeskedő lila és fekete foltokat, amit Chanyeol kutyái okoztak.

- Persze - válaszolom neki, majd kikerülve őt megyek a fürdőbe elintézni magamat. - Csak késő estig szoktam tanulni. Az idei év se könnyű, hát még mi lesz jövőre végzősként, vagy akár az egyetemen - vonok vállat halványan mosolyogva a nőre, aki lassan topog utánam, mintha csak félne tőlem.

- Tudom, hogy mostanában sokat veszekszünk apáddal, és megértem, ha nem szeretnél velünk beszélni, de... - próbál szóra bírni, de én csak egy hamis, bíztató mosolyt küldök felé, hogy ne érezze rosszul magát. Miután a fürdőben is kész vagyok, épp indulnék az ajtó felé, de a szobám előtt megtorpanok. Nem lehet baj, ha a suliban is alszok pár órát, ugye? Bár igaz, legutóbb se sikerült a tervem, de ha azt mondom sokáig tanultam, biztos elnézik, nem?

Halkan belépek az apró kis birodalmamba, mert anya még mindig a fürdőben teszi dolgát, és nem szeretném, ha bármit is észrevenne az akciómból. Sikeresen benyomom a dobozt a táskám legmélyére, és így nyugodt szívvel köszönök el egyetlen itthon tartózkodó szülőmtől.

Épp bioszra készülődik az osztály, amikor belép a terembe Chanyeol, nyomában a bandájával. Egyedül ő lépked feldúltan az asztalomhoz, Jongin pedig a szipogó Baeket ölelgeti, miközben gyilkos tekintettel méregetnek engem, amit persze nem értek.

- Te mocskos kis szarházi! - emeli fel kezét egy ütésre, én pedig lehunyom a szemeimet, hogy megtörténjen az, aminek történnie kell. Az ütés erejétől hátratántorodok, ráesve és felborítva a mögöttem elhelyezkedő padot. Fejem nagyot koppan a falapon, és érzem, hogy lassan nedves lesz abban a pontban bőröm. Nem kell odanyúlnom, hogy tudjam, vérem folyik lassan végig tarkómon.

- Hogy mertél hozzáérni Baekhyunhoz!? - ordítja, miközben letérdel hozzám, galléromnál fogva megemelve. Az egész osztály szájtátva figyel minket, de senki nem sietne a segítségemért.

- N-nem tudom miről beszélsz, én soha...

- Ne kamuzzál itt nekem! - üvölti az arcomba. - Jongin látott mindent, vagy talán ő hazudná, hogy elkaptad és megraktad az ÉN tulajdonomat? Nem volt elég az eddigi verés adag, te mocsok?

Ökle még párszor találkozik arccsontommal, én pedig már meg se próbálok ellenkezni, a fájdalom ellenére se. A tanár állítja le Chanyeolt, amikor belép a terembe. Rám nézve azonnal hív két srácot, akik eltámogatnak az iskolanővérhez, ő pedig a feldúlt Chanyeollal az igazgatóhoz indul.

- Te jó ég, mi történt? - pattan fel a nő a székéből, és azonnal leültet az egyik ágyra, és kezdi el ellátni sebeimet. Amint beköti fejemet, magamra hagy, így egyedül vagyok az egész szobában. Táskám az ágy melletti széken hever, pont egy karnyújtásra. Szenvedve nyújtom ki karomat, és szinte meghatódom a gyógyszeres doboz látványán. Azonnal kikapok két szem altatót, és készségesen lenyelem, majd várom a hatását, hogy végre ne itt legyek ebben a pokolban, hanem azon a bizonyos mezőn üldögéljek az egyetlen emberrel, aki nem bánt, aki tényleg figyel rám, aki mindig vár, aki...akinek úgy érzem végre fontos vagyok.

A fa alatt ülök, ahol mindig ébredek, viszont most egyedül. Nincs mellettem a mindig mosolygó és nevető Minho, akire most a legnagyobb szükségem lenne.

- Minho? - nézek körbe, reszkető hangom viszont olyan halk, és olyan erőtlen, hogy még én magam is alig hallom.

- Taemin? - lép ki a fa mögül az említett, aggódó pillantásokkal ajándékozva, én pedig tekintetébe nézve sok év után megmutatom gyengeségem, és hagyom fájdalmam fizikai megtestesítőjét megmutatkozni. Hangos zokogásomtól hangos az eddig nevetéstől vízhangzó rét, miközben összehúzva magamat tenyerembe temetem arcom. Az idősebb férfi azonnal mellém ül, és mellkasára húz, nem törődve a ténnyel, hogy könnyeim teljesen eláztatják pólóját.

- Nem bírom, érted? - nézek rá vörös szemekkel, teljesen megtörve. Biztonságot adó erős karjai között teljesen összetörök, a sírástól fáj a fejem, testem egészében remeg, és hangom is berekedt. - Évek óta ez van, Chanyeolék miatt az iskolában nincs nyugtom, a házban, amit otthonomnak kellene hívnom, a szüleim miatt nem bírok meglenni, de nincsen nekem senkim rajtad kívül, akihez menekülhetnék.

- Figyelj rám - simítja ki homlokomból hajamat, és egy apró puszit nyom a sírástól forró bőrömre. - Bírd ki még egy kicsit, rendben? Csak amíg nagykorú nem leszel és le nem érettségizel. Utána mehetsz akár az ország másik végébe egyetemre, és lehetsz koleszos is, szóval nem kell hazamenned. Oda biztos, hogy senki nem megy a mostani iskoládból.

- Az még olyan messze van - szorítom meg arcomat simogató kezét, de ő csak biztatóan elmosolyodik.

- Gyorsan eltelik. Fel se fog tűnni. Csak bírd ki. Megígéred?

Bizonytalanul bólintok. Csak az ő kedvéért ki kell bírnom.

-Taemin, Taemin! - ébresztget egy női hang, én pedig nyöszörögve nyitom ki szememet. - A szüleid már itt vannak, hazavisznek.

Ha eddig nem akartam sírni, most nagyon is kerülget, a gombóc is fojtogatja a torkomat. Pokolból pokolba.  

Nehezen felülök az ágyon, és lassan nyúlok táskámért, ugyanis fejem még mindig zsibog és fáj. Szerencsétlenül leimádkozom magamat a fekvőhelyemről, és a táskámat rádobom a hátamra, de figyelmemet elkerülte, hogy nyitva van, így kihullik belőle minden.

- Ezt nem hiszem el - könnyezik be szemem, ahogy ránézek a könyvkupacra a földön, és az orvossal együtt elkezdjük összeszedni a cuccaimat. Pár perce némán rendezgetjük őket, de a doki felemel egy kis dobozt, amit nagy szemekkel figyel, megrázva pedig hallhatjuk tartalmának csörgését.

- Taemin, ez...

Szinte azonnal kikapom kezei közül a gyógyszert, és mellkasomhoz szorítom az apró dobozt, mintha csak az életem múlna rajta. Szívem majd' kiesik a lebukástól, amit figyelmetlenségem okozott és tudom, ezt nem úszom meg egy egyszerű ejnye-bejnyével, mint ahogy azt remélem. - Ez semmi.

- Te gyógyszert szedsz? Ráadásul ilyen erőset? - lép elém, és gyenge karjaimnak hála seperc alatt visszaszerzi egyetlen boldogság forrásomat. Hiába próbálom győzködni, kérlelni, könyörögni, a doki egy szó nélkül felkapar a földről, és óvatosan kezd vonszolni a tanári felé, ahogy nagyvalószínűséggel a szüleimnek csúfolt emberek várnak, megjátszott aggodalommal az amúgy gyűlölködő szemükben. Vagyis, férfi felmenőm biztosan, anyám még úgy-ahogy törődik velem, amikor hirtelenjében előtörnek belőle az anyai gondolatok, és egy órán át nyúz, aztán pedig újra eldob, mint egy használt rongyot.

- Kérem, ne csinálja! Ne mondja el nekik! - tör ki belőlem a hosszú idők alatt felgyűlt fájdalom és szomorúság, ami most jobban szét akarja tépni mellkasomat, mint eddig bármi más. A tanáritól pár lépésnyire térdre zuhanok, és forró homlokomat a hideg padlónak nyomva tör ki belőlem a zokogás. Nem érdekel a korom, hogy hol vagyok, de legfőképp az nem, hogy ki látja vagy hallja a vergődésemet. Az orvos ledermed, majd pánikolva próbál nyugtatni, de ahogy simogatja a hátamat, csak jobban tör ki belőlem minden. Egy idő után a szüleim hangját is meghallom, anyám a habogó dokitól kérdezi, hogy mégis mi a fene történt, apám meg szimplán mellém állva megfogja a felkaromat, és felrángat a padlóról, majd megemelve eleve tekintélyt parancsoló hangját szól rám, hogy mégis mit képzelek, hisz szégyent hozok a családra ezzel a viselkedéssel.

- Jobb lenne, ha Taemin a héten már nem jönne be az iskolába - próbál a nő kedvesen tárgyalni a feldúlt szüleimmel, akik csak szemforgatva és morogva fogadják el a tényt, miszerint otthon leszek a napokban, nem pedig okosodok az iskolapadban. - És ezt találtam nála.

Szemeimet azonnal a nőre vezetem, aki sajnálkozó tekintettel pillant vissza rám, miközben az egyetlen boldogságomat átadja az anyám kezébe.

- Taemin! - hüledezik anya azonnal, míg én könnyes szemekkel nézek rá, pontosabban a kezében tartott dobozra.

Minho...

Miután sikeresen haza jutottunk az iskolából, látszott az őseimen, hogy azonnali magyarázatot kérnek az altatóra, de én mit se törődve velük felrohanok a szobámba, majd kulcsra zárva az ajtót bújok be az ágyamba úgy, ahogy vagyok.

Minhot akarom.

Anya próbál bejönni, de a zár miatt ez lehetetlen. Próbál velem az ajtón keresztül beszélni, szóra bírni, de nem adom meg neki ezt az örömöt, hisz nem rá van szükségem.

Minhora van szükségem.

Viszont hiába próbálom felidézni a szeretett férfi arcát, bizony ő nem jön, csak a sötétség ragad el és tart fogva percekig.

Mikor kinyitom a szememet, és az ágyam melletti szekrényen elhelyezkedő órámra nézek, látom, hogy két teljes órán át aludtam, de Minho nem volt az álmomban. Hiába vártam, nem jött el. Értetlenkedve mászok ki nehezen a takaróm alól, szemeimet újabb könnyek telítik meg.

- Ne... - a levegő sípolva hagyja el tüdőmet, majd hangosan kapkodok az éltető oxigén után. - Minho...!

Halkan kinyitom az ajtót, figyelve minden neszre, amit csak a környezetemben hallok. Anyáék lent a nappaliban csinálhatnak valamit, onnan hallom a tévét szólni, miközben tányérok csörömpölését is lehet hallani. Talán ebédelnek. Lassan mászok el a fürdőajtóig, ami szembe van a szüleim szobájával. Sikeres bejutásomat követve a kézmosóhoz lépek, hogy a hideg vizet megengedve arcomra fröcsköljek egy kisebb adagnyit a frissítő folyadékból. Szemeimet lassan vezetem fel a tükörre, mi a mosdókagyló felett helyezkedik el, és végignézek szánalmas lényemen. Kócos haj, gyűrött ruha, nyomott fej, karikás szemek, sápadt bőr. Mindenki, aki most látna, azt hinné beteg vagyok, de ha fizikálisan nem is, lelkileg biztosan, ezen pedig egy orvos se segíthet. Senkinek nem kellenék így, még álmaim férfijának se, mégis megkérdezem magamtól, a tükörképemet bámulva:

-Miért nem jöttél el, Minho?

Ujjaimat a hideg lapra helyezem, és lassan kezdem felhúzni arcom irányába, végignézve útját a tükrön.

Miért nem lehetek normális életű? Egy szerető családdal, kistestvérrel, kutyával, sok baráttal? Ahol a péntek és szombat estéket nem itthon, a szobámban ülve vészelem át a könyveim felett görnyedve, hanem mindig más haveromnál játszok azokkal a béna gépes játékokkal? Ahol a vasárnap arról szól, hogy itthon összeül a család akár csak egy ebéd erejéig, vagy valamelyik nagyszülőnél? Miért nem lehetek boldog? Miért nem szeret senki?

Csak Minho szeret igazán?

- Igen - motyogom magamnak, még mindig tükörképemet bámulva, azon felül is fáradt szemeimbe tekintve. A régen csillogó mélybarna szemek mára teljesen kifakultak, semmit nem lehet kiolvasni belőlük, csak egy kis fájdalmas szikra mutatja, hogy még élek.

Sajnos.

Ha csak Minho szeret igazán, mit keresek még itt?

Csak mellette érzem teljesnek magam, csak ő szeret, csak őt szeretem... Csak vele élek és vagyok boldog.

Kétségbeesetten ütök öklömmel a tükörbe, hogy a szilánkosra tört darabjait hangos csörömpöléssel engedje útnak a föld felé, miközben pár nagyobb darabbal végigsértem az egész kézfejemet. Ajkaimat szorosan összezárva tiltom meg magamnak, hogy akár egy fájdalmas sóhaj szökjön ki belőlem, úgy meredek a törött képemre.

Kívül-belül törött.

A gyógyszer nélkül nem láthatom az egyetlen embert, akit még érdeklek. Ha nem vagyok olyan hülye, hogy nyitva hagyom a táskámat, most a kincsem nem a szüleim mocskos markában lenne, és én is nyugodt lennék, még ha csak pár óráig is.

Anya ugyanezt a gyógyszert szedte még régebben.

Szinte felcsillannak a szemeim, ahogy eljut az agyamig az információ, amire saját magam jöttem rá. Ha ő ugyanazt a segítséget kapta, mint én, azzal a különbséggel, hogy tőle nem vették el, amikor szüksége volt rá, akkor biztosan van a szekrényében még.

Véres, sebesült kezemre csak keresek egy vékonyabb rongyot és szorosan köré tekerem, de a tény jobban izgat, miszerint épp a túloldalt elhelyezkedő helyiségben, ami nincs messzebb mint két méter, a megváltás vár rám.

Halkan lépkedek át, és imádkozva nyitom ki az alapjáraton hangosan nyikorgó ajtót, de úgy tűnik, hogy most velem van a szerencse, vagy csak apát idegesítette a nyikorgás és beolajozta a csavarokat, de a falap meg se nyikkan, csak az én szapora légzésemet lehet hallani az egész szobában. Egy kisebb kutakodás után, miután már feltúrtam a négy szekrényből kettőt, találom meg az apró dobozt, amit megrázva hallom, hogy nagyjából félig még tele van.

- Igen! - boxolok bele a levegőbe győztesen, de azonnal halkabbra is veszem a hangomat. Szinte sprintelek a szobámig, és miután sikerül szintém egy hang nélkül becsuknom az ajtót, az ágyamra huppanok.

Minho... Kérlek, várj rám, hamarosan megyek, látjuk egymást!

Nem foglalkozva az előírásokkal nyeldesem le sorban a bogyókat, nem is számolva se a darabokat, se a következményeket. Az iskola és a szüleim olyan szinten vágják alattam az egyébként is vékonyka fát, de mi is fog történni, ha nem kivágják, hanem kitépik azt a bizonyos fát? Gyökerestül, egyáltalán nem gondolva bele, akár felszínesen, akár mélyebben, hogy talán annak a fának is vannak érzései? Gondolatai, amiket magában kell tartania, és minden szó, mondat csak egy újabb kő a már így is hegyektől összeroskadt vállán?

Érzem, hogy szédülni kezdek, ezért egy mosoly kúszik szomorú arcomra.

Csak aludni szeretnék, Minhoval lenni, és az se zavar, ha ez örökre így marad.

Várj rám, Minho, már nem kell sok.

- Taemin? Te mit keresel itt? - hallom meg az imádott hangot, és ezen mosolyognom kell. A fát tanulmányoztam eddig, hisz ez idáig soha nem tettem, nem adtam esélyt erre. Végignéztem  durva kérgén, a vékony ágakon, régi és új leveleken, de még a bimbózó hajtásokon is. Megfordulok, hogy szembe találhassam magam a számomra legszebb, csokibarna szempárral, miközben ajkaimat egy fáradt, de boldog mosolyra húzom, miközben párnácskáim közül egy fájdalmas sóhaj kúszik ki.

-Minho... - lépek hozzá kezeimet kitárva, és szorosan magamhoz húzom a férfit, fejemet mélyen mellkasába fúrva. Beszívom édes, virágos illatát, amivel lassan lenyugtatom így is háborgó szívemet, főleg, amikor ő is szorosan visszaölel. - Hiányoztál.

- Te is nekem, de mi történt? - motyogja hajamba. - Megviseltnek tűnsz.

- Semmi jó, ezért is jöttem el hozzád - nézek arcára, érthetetlen tekintetén nevetnem kell. - Miért nézel így?

- Hogy jöttél el? - engedi el derekamat, de kezeivel nem engedi el az én ujjaimat, azokat továbbra is szorosan fogja, már-már kétségbeesetten. Nem értem aggodalmas tekintetét, ezért elárulom, hogy a gyógyszer segítségével, mire azonnal elengedi ujjaimat is, és hátrál tőlem egy lépést. - Taemin, mennyi gyógyszert vettél be?

- N-nem tudom, csak ettem és ettem, a lényeg számomra az volt, hogy végre újra láthassalak. Miért, mi a baj?

Minho szomorúan lehajtja a fejét, és a kezét kinyújtva mutat ujjával a fára. Az eddig gyönyörűen pompázó, levelekkel, virágokkal és rügyekkel teli fa most elbarnult leveleit hullajtja, zöldellő koronájának, virító virágainak nyoma sincsen.

- Ez az élet fája, a te életed fája volt. Minden egyes levele és virága a múltad, jelened és jövőd volt, de te eldobtad ezt magadtól a gyógyszer segítségével. Taemin, te túladagoltad magadat.

Minden egyes szava a mellkasomat nyomja, mintha belülről nyomná össze valaki, amikor szavait megértettem. Olyan szinten besokalltam mindentől a való életben, hogy nem törődtem semmivel, és, eldobtam az életemet, szinte észrevétlenül.

- Én...öngyilkos lettem?

Minho nem válaszol, elég csak szemeibe néznem, tekintete mindent elárul.

- Nem szándékosan, de igen.

Csak pislogni vagyok képes, ezen felül semmi mást nem tudok tenni jelenleg.

Minho sokkos lényemet magához szorítja, szinte belesajdul a gerincem is. Mintha őt sokkal jobban megviselné a tény, hogy meghaltam a saját kezem által, mint engem, pedig nekem kéne tombolnom, vergődnöm, és hisztériáznom, mégis, Minho vigasztaló ölelésében nem tudok mást tenni, mint halkan elpityeredni. Forró könnyeim végig szántják orcámat, mit az idősebb férfi megértő tekintettel néz végig.

- Taemin - törli le könnyeimet, és két keze közé fogja az arcomat. - Sajnálom, hogy ezt tette veled a sors, és azt is sajnálom, amit most tennem kell veled.

- Mit kell tenned? - veszem szaggatottan a levegőt, csodálkozom, hogy egyáltalán érti, amit mondok. Minho szemei is megtelnek könnyekkel, a boldogság, amit tőle megszoktam eltűnt, helyette maró fájdalom és szomorúság csillan íriszeiben. Még mindig értetlenül állok előtte, mikor ő ajkaimra helyezi sajátját, és életem legpuhább, legszenvedélyesebb csókjában részesülök. A magasabb ajkai el se engedik az enyémet, én már fájdalmasan kétségbeesetten karolom át a vállát és húzom magamhoz lehunyt szemekkel, mintha csak az életem múlna rajta.

- Sajnálom.

Éles fájdalmat érzek a hasamban, ami miatt egy hangos nyögés hagyja el ajkaimat, és hátra tántorodok, tenyeremet a fájó pontra szorítva esek térdre. Fájdalmamban lihegek, felnézek a felettem álló, szipogó férfira, szemeim pedig kikerekednek a látványra. Minho hátán két hatalmas, fekete szárny ékeskedik, kezében pedig egy véres tört szorongat. Mégis, ezek után is kétségbeesetten a kezéért nyúlok, amit megfog, és letérdelve elém egy csókot nyom kézfejemre, fekete íriszeit le nem véve szenvedő lényemről.

- M-Minho..

- Ne haragudj rám, Tae - szorít magához, és a meleg ölelés elveszi a maradék energiámat, erőtlenül hullok karjaiba, majd fektet ölébe. - Biztosítom számodra, hogy a következő életedben boldogan élhess, barátokkal mulasd az időd, megtaláld majd a megérdemelt szerelmet, és csak az örömtől hullajts majd könnyeket.

- Ne c-csináld - szorítom meg karját amennyire csak tudom, de a fekete pöttyöktől, amik kezdik elhomályosítani a látásom, nehezebbé válik minden nemű megmozdulás.

- Taemin, ne haragudj rám. Bűnt követtem el, így én sem maradhatok az, aki voltam - nyom egy apró csókot homlokomra, nekem pedig már csak arra volt erőm, hogy még utoljára végignézzek Minho könnyáztatta arcán, és keserves mosolyán, majd lehunyva szememet hagyom, hogy elnyeljen a sötétség, viszont még a mély hang eljut hozzám, életem utolsó mondatát hallva.

- Jobban szeretlek, mint amennyire egy őrangyalnak szabadott volna.

25 évvel később

- Gyertek máskor is! - intek az ajtón kilépő gyerekeknek, akik egyik kezükben a fagyit szorongatják, a másikkal pedig a szüleik kezét fogva mennek útjukra.

- Taemin, kihoznád a konyhából a maradék sütiket? - lép mellém Kibum, két kezében már így is sütis tányérokkal egyensúlyozva, úgy lépked a pult felé, hogy feltöltse az elfogyott édességeket.

- Természetesen, főnök!

Mire kilibbenek a sütikkel, és ki is pakolom őket, Kibum már fut is az új vevők asztalához, így a kasszázás és a pult megint csak rám marad.

- Elnézést! - lép egy férfi a pulthoz, így én rávezetem tekintetemet arcára, hogy felvehessem a rendelését, de egy pillanatra megáll körülöttem az idő, ahogy szemeibe nézek. Ha magassága és markáns arca nem fogta volna meg tekintetem, hatalmas kiskutya szemei biztosan megállítottak volna még az utcán is. Barátságos mosolya szintúgy elvarázsolt.

- Igen? - pislogok párat, hogy magamhoz térjek.

- Kérhetnék egy kávét elvitelre?

- T-természetesen - kapok azonnal fejemhez, hogy végezzem végre rendesen a munkámat, viszont eléggé zavarba hozott, ahogy egész végig nézte mit csinálok, ezért tőlem nem megszokott módon többet bénáskodtam a kelleténél.

- Itt is van - rakom le elé a nehezen megcsinált italt, és ki se mondtam az összeget, a férfi már a kezembe nyomta az aprót, egy fecni és egy mosoly társaságában.

- Köszönöm, és remélem látjuk még egymást - kacsint, majd kimegy a boltból. Hevesen dobogó szívvel hajtom szét a kis papírt, és egy elfojtott vigyor után ajkamba harapva csúsztatom a zsebembe, hogy visszatérhessek  a dolgomhoz, még mielőtt a főnök leszid.

Choi Minho

xxx-xxx-xxxx

Majd még beszéljünk :)

U.i: nagyon aranyos vagy, amikor zavarba jössz.