És WoW~ hosszú idő óta először voltam képes ténylegesen befejezni végre egy megkezdett one shot-ot. Remélem elnyeri a tetszésetek, még akkor is, ha maga a háttértörténet szerintem inkább érdemelne egy könyvet, mint egy os-t, de most erre telik tőlem. (Közeledik a vizsgaidőszak O.o)

Jó olvasást! ^^

Kicsinek, de védve érezni magad. Mikor zsibbadó lábakkal térsz haza a nap végén, mikor az egész tested zsibbad és fáradt, mikor elfekszel aludni, de nem tudsz egyszerűen álomba merülni, mert félsz. Félsz, mert a gondolataid csak járnak és járnak, lassan megtöltik a szobát szörnyekkel. És félsz, mert egyedül vagy, mert nincs senki, akiben bízva, védettnek érzed magad, aki melleted van és megállítja a gondolataid éjszaka, hogy ne lehessenek továbbra is szörnyek a sötétben.

Csak te és ő a sötétben.

De nekem nincs senkim, így minden este ott a rettegés, a sarokban megbúvó félelem, a stressz, hogy aludnom kéne, de nem tudok. És emiatt napról napra csak fáradtabb leszek.

Nincs mit tenni. Tíz perc után már ösztönösen nyúlok az éjjeliszekrényen tartott kis üvegcséért, melynek már egy szem pirulája is elvágja az idegek szüntelen remegését, leállítja a félelem okozta folyamatokat a testemben, mire végre elhal az eddig fülemben kalapáló szívhang.

Bumm... Bumm... Bum....

(...)

A lassan pusztuló, kietlen világban már nincs más csak sivárság és a bolygó testének rothadásának szaga. Állott, mérgező "illat", mely belengi a magányosságba magasodó hegyeket, a szerény völgyeket, és az unalmas síkságokat.

Manapság már nem jár ki sok ember a pusztaságba. Egy magam róvom a lassan befüvesedő ösvényeket, az ürességet árasztó tájakat. Nincsenek házak, nincsen az ember után maradt bűzös füst a kéményekből, nincsen semmi, csak föld és fű a talpam alatt. Állatokat is már régen láttam. A bekövetkezett világkatasztrófa óta az a megmaradt kevéske ember a túléséért küzdött, földalatti bunkerekben megbújva szorgoskodtak azon, hogy ismét úgy éljünk, ahogy száz éve őseink. Bizony, lassan már száz éve, hogy ilyen volt az élet a Földön. Határtalan csend honolt a felszínen, csak a hozzám hasonló hírnökök jártak a föld felett, míg az emberiség legtöbbje úgy élte életét fénylő Nap nélkül az égen a föld alatt, akárcsak a hangyák. A hangyák, amik felélik a természetet, ezáltal annak pusztulását okozva.

Én sajnos nem azokban az időkben születtem, amikor még minden szép volt és jó. Lassan száz éve, pontosan kilencven-nyolc évvel ezelőtt úgy éltek az emberek, mintha ebben a világban minden csak ő értük lenne. Aztán jött a katasztrófa, de hogy az mi volt pontosan, arról nem beszélnek a bölcsek, akik megélték és azok sem, akik valamiért tudnak róla. De nem is kíváncsikodom. Csak egyszer kérdeztem meg a nevelőmet erről és akkor ütött meg először és utoljára gyermekkorom során. Azóta nem érdekel ezzel kapcsolatban semmi. Sőt, semmi nem érdekel.

Olyan üres vagyok, akár a kietlen tájak, a hóval fedett magas hegyek. Csak vagyok a semmiben, létemnek pedig egyetlen értelme van, hogy információt szállítsak egyik helyről a másikra. Máshogy sajnos nem tudták egymással felvenni a kapcsolatot a föld alatt élő városok.

-Han! Kérem, jöjjön! - Egy szigorú tekintetű, magas nő a folyósó végéről határozott hangben kiáltott felém. Értetlen, de üres tekintettel fordultam felé, mire láttam, egy pillanatra meghökken, de nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, csak bólintott, hogy menjek és kövessem.

Már egy hete a föld alatt kellett nekem is élnem sajnos, mint mindenki másnak. Az emberek többsége biztonságban érezte magát ezekben a bunkerekben. Úgy gondolták, itt semmi baj nem történhet velük, itt védve vannak. De én rosszul voltam ettől a helytől. Túl sok ember, túl kicsi helyen. Inkább lélegeztem a kinti mérgező levegőt, mint, hogy pár napnál tovább itt kelljen maradnom. Számomra csak alvásra voltak jók ezek a helyek, másra nem. Nem szerettem senkit és semmit, ahogy engem sem szeretett senki és semmi. Csak a félelmetes sötétség volt folyton a nyomomban, akár csak egy hozzám tapadt árnyék.

Ahogy a nő után beléptem egy szobába, valaki egyből becsapta mögöttem az ajtót. Én viszont meg sem rezzentem. Ennyi év után hírnökként, már nem tudtak megijeszteni az egyszerű emberek.

-Egy nagyon fontos és nagyon titkos információt kell továbbítanod. Ráadásul nagyon messzire. Nem tudom képes leszel e rá.

-Hova kell mennem? - Kérdeztem érdektelen hangnemben, mire a nő szigorú vonásai ismét meglepetten néztek rám.

-Nos... Gwangjuba.

-És?

-Ez az országunk másik fele. Még soha, egy hírnök sem tett meg egyedül ekkora távot. Általában ilyen esetekben több hírnökön keresztül juttatjuk el az információt egyik helyről a másikra, én viszont... azt szeretném, ha minél kevesebb ember tudna erről. Nem akarok pánikot az emberek között. Ennyi év után, végre nyugodt az élet a városban. - Aggodalmasan sóhajtott egyet, majd leemelve megviselt szemüvegét, gondterhelten nézett az előtte lévő papírokra. - Lehet, hogy belehalsz, de az is lehet, hogy nem. De egy ekkora út alatt annyi mindent látsz odakint, ami után már biztosan nem leszel ugyanaz az ember...

-Chhh... - Hallottam, ahogy a mögöttem lévő nagy darab őr lenézően zsörtölődött az orra alatt. - Most komolyan egy gyerekkel beszélsz így? Egy kölyökkel?

-Han az ország egyik legjobb hírnöke. Külső informátoroktól tudom.

-Ez a gyerek? Hány éves is vagy? Tizenöt? Ráadásul kicsinek és gyengének tűnik. Hogyan bírna ki egy ekkora utat?

-Szerintem jobb, ha Ön nem marad most ebben a szobában, főleg ha úgy gondolja, hogy Han semmilyen fenyegetést nem jelent rám. - Mosolyodott el türelmesen a nő, ennek a városnak a vezetője, míg az őr csak megszeppenten pillantott vissza rá. Engem már régen nem érdekelt, hogy ki mit gondolt rólam és a munkámról. Lehet, hogy nem tűntem ideális hírnöknek, de a kisebb néha sokkal jobb, emiatt pedig már nem zavart, ha valaki megítélt a testalkatom miatt.

-Ahogy óhatja. - És ezzel távozott. A lassan őszülő nő ismét felém pillantott. 

-Ne nézz rám ilyen lélektelen szemekkel Jisung. Azért mégis csak az anyád vagyok. - Erre egy apró mosoly került az ajkaim sarkába. - Így már is jobb. - Mosolygott ő is vissza rám. A lassan őszülő nő. - Nos... vállalod ezt? Ha esetleg kíváncsi vagy a véleményemre... én abban reménykedem, hogy nem-et mondj és...

-Igen, vállalom. - Szakítottam félbe határozottan.

Pár percre csend állt be közénk, majd bólintott.

-Akkor rendben.

-Mi az üzenet?

-"Két éve láttunk utoljára őzet, elveszett minden reményünk. Szöul". - Ha valaki olyan hallotta volna ezt, aki nem olyan, mint én, egyből kétségbeesett volna. Engem viszont már nem érdekelt. Úgy haldokoltam életem huszonkét évében, mint a bolygónk születése óta. Előre meg volt írva a sorsom és az egyre fáradó végtagjaimból és növekvő számú álmatlan éjszakáimból tudtam, hogy hamarabb fogok meghalni, mint maga a Föld, pedig már neki sem volt sok hátra. - Viszont menni fog veled valaki. Nem akarom, hogy egyedül menj, ráadásul van egy különleges esetünk. Emlékszel Lee Minhora? - Csak egy aprót bólintottam a velem nevelkedett fiú nevének hallatán.

-Ő egyáltalán még él? Öt éve nem láttam.

-Bizony él. És bár ő is leendő hírnöknek lett nevelve, mint te, sajnos az utolsó teszteken elbukott. Viszont remek tudós lett belőle és... gondolom nem tudsz róla, hogy Gwangju vezetője nem rég elhunyt. Minho az ő fia és mindig is azt akarta, hogy a halála után a fia legyen városának feje. Így ő veled megy. Remélem... mindketten épségben odaértek és Jisung... nem vagy egyedül.

(...)

Hazugság. Hazugság az egész. Mert az árnyékok mindenhol ott vannak.

-Jisung... Jisung... Sungie... Hé... Ébredj...

-Mi az Minho? - Fáradt voltam. El sem bírtam képzelni, mekkora karikák lehetnek a szemeim alatt. Rémesen aludtam, sőt inkább... rettegve.

-Indulnunk kéne. - Csak aprót bólintottam szavaira. Minho és köztem... fura kapcsolat volt. Mintha el sem telt volna egymás nélkül azaz öt év. Mikor tegnap találkoztunk, mielőtt elindultunk volna, nem köszöntünk egymásnak. Nem mondtunk semmit a másiknak, nem is mutatkoztunk be. Én ugyanolyan érdektelenül néztem rá, mint mindenki másra, ezt pedig ő is észrevette, mert ugyanolyan hidegen kezelt. De jó volt ez így, nem bántam.

A tegnapi út alatt bőven volt időm realizálni, hogy szerencsére Minhoval nem lesz gond az út alatt. Meglátszott rajta az a sok év, mialatt egy kiváló hírnököt akartak belőle faragni. Ismerte az utakat, tudta, mikor melyik opciót érdemes választani. Nem is kellett vezetnem, ment ő magától, csak míg ő nem cipelt semmi mást a vállán, csak azt az egy hátizsákot, amibe az egész eddigi életét belecsomagolta, rajtam addig ott volt annak az információnak a súlya, ami semmi áron nem bukhatott ki belőlem előbb, mint kellene. Tudtam, hogy előbb-utóbb Minho is tudni fog erről, hiszen vezető lesz, de most nem ő volt az elsődleges ember, akinek erről tudnia kellett.

Habár nem érdekelt a világ pusztulása... néha nehéz súlyként borult a hírnökök vállára az a sok információ, amit hordoztak az évek alatt.

-Amúgy... minden rendben? - Pillantott rám aggódón. Ahogy lassan elhagytuk az erdőt, ahol az éjszakát töltöttük, kezdtem kicsit éberebb lenni. Az utóbbi években már régen volt olyan nap, amikor nyugodtan tudtam aludni és kipihenten ébredtem.

-Igen. - Válaszoltam semlegesen, egy másodpercre megállva és Minhora pillantva, de hála az évek alatt elveszett összes ragyogásnak, ami kiveszett a szemeimből, mindig mindenki elhallgatatott. Eleinte azt hittem, lélektelen szemeim rá sem hatnak máshogy, viszont mikor ismét megindultam és ő is jött utánam, tovább beszélt.

-Sokat változtál. Mármint... még mindig olyan kicsinek és védtelennek tűnsz, az arcod alig öregedett mégis... valami nagyon más. - Nem válaszoltam semmit. Minho mindig is egy fura, hallgatag személyként volt számontartva mások szemében, de én tudtam jól, hogy ő nem más, mint egy csevegő. Ha sok ideig kettesben maradt vele az ember, képes volt órákat beszélni akár a semmiről is. Bár az is igaz, hogy félelmetesen okos volt, így a szavai gyakran tartalmazták a kegyetlen igazságot is az élettel kapcsolatban. - Amikor elbuktam az utolsó vizsgáinkon, azt hittem soha többet nem látlak. Pedig jó barátok voltunk, igaz? Emlékszem, már akkoriban is inkább csendes és hallgatag voltál, és szorongtál a nagy tömegben, de velem mindig játékos voltál. - Mosolyodott el meghitten. - Mi történt veled az utóbbi években? Vagy minden hírnök ilyen lélektelen? - Nevetett fel zavartan, mire én csak fáradtan sóhajtottam a szavaira. Nem igazán elegyedtem senkivel sem beszélgetésbe általában, és bár az eszem Minhonak sem akart válaszolni, a szívem annál inkább. Még ennyi év után is, valami furcsa kötelék volt köztünk. - Nem fogsz válaszolni?

-Ne kérdezz tőlem semmit, kérlek. - Válaszoltam ellenségesen, mire először meglepetten, majd később kissé sértetten nézett rám.

-Tudom jól, hogy nem mindegyik hírnök olyan, mint te.

(...)

Négy nap séta kellett, mire elértük az első várost. Az első komolyabb megállónkat ide terveztük, pontosabban három éjszakát akartunk maradni.

Míg Minho megkönnyebbülten lépett be a mérgező szabad levegőről a megtiszított helyiségbe, én addig csak feszültséget éreztem. Talán egy szerencsés dolog volt abban, hogy a másik velem volt; nem nekem kellett beszélnem az őrökkel, sőt, senkivel nem kellett kommunikálnom. Csak csendben végighallgattam, ahogy az idősebb intézkedik, majd lassan nyíltak a kapuk és beléphettünk.

-Egymás mellett kaptunk szobát, hol szeretnél inkább aludni? - Állt meg előttem kérdő tekintettel és felmutatta az ajtókhoz való plasztik kártyákat. Én arra vártam, hogy megunja a szótlanságom, de mikor már vagy öt perce várta a válaszom, kénytelen voltam megszólalni.

-Nekem mindegy. - Erre finoman elmosolyodott, majd felém nyújtotta az egyik kártyát.

-A volt nevelőnk azt mondta, nem szereted a nagy tereket. Legyen tiéd a kisebb szoba, az úgy kuckósabb.

-Öhm... köszönöm. - Minho erre felvillantotta ezer wattos mosolyát, majd bólintott.

-Hosszú volt a nap, hamar menj el szerintem aludni. Ez egy bányász város, reggel nyolctól hangos munkálatok folynak. - Vezetett végig a hosszú, természetellenes folyosókon, majd egy ponton megállt és felém fordult. - Jó éjszakát Sungie. - Majd belépett a szobájába. Meglepetten néztem utána, majd egy halk "Neked is jó éjszakát" elmorvolva én is a szobámba léptem.

És bár soha nem szerettem a tömeget, az ott fogadó magány és sötétség rossz ígéreteket suttogott a füleimbe...

(...)

Azon a három éjszakán mindig rettegtem. Őrültként rohantam néha a lámpa kapcsolóhoz, fénnyel árasztva el szobát, hogy aztán zaklatottan fel és alá járkáljak a kicsiny helyiségben. De még ha világos is volt, csak félve pillantottam a szoba egyes részeire. Úgy éreztem szörnyek vesznek körül, és ahányszor megpróbáltam aludni, a szívem a fülemben dobogott. Ha a fal felé fordultam, úgy éreztem, bármelyik pillanatban hátba szúrhatnak. Hogy valaki csak a megfelelő pillanatra vár és megöl. Ha viszont kifele fordultam, nem mertem kinyitni a szemeim, csak ritkán, de akkor meg gondosan végigkémleltem a szobát. Rettegtem, szörnyen rettegtem és nem tudtam mitől.

Minden éjszaka egy ponton belefáradtam ebbe és bár tudtam, hogy a haldokló szervezetemnek nem tesz jó, még is a nyugtató piruláim után nyúltam és gondolkodás nélkül vettem be egymás után hármat belőlük, mert bár azok mindennél jobban mérgezték a szervezetem, legalább volt valami, ami végre álmot hozott a szemeimre.

(...)

A pusztuló világ képe nem igazán olyan volt, mint ahogy sokan elképzelnétek. Biztosan egy kopár, sivatag rengeteg jut inkább az eszetekbe, mint egy zöldellő erdő. Mégis, ebben a világban ez volt a pusztulás nyoma. A zöldellő erdők, az egyre elburjánzó növényzet, mely helyenként akár a felhőkig is felkapaszkodott. És minden növény árasztotta magából a mérgező elegyű oxigént. Valahogy felborult egy ponton a természetes egyensúly és a növények zöldje már nem pozitív volt az emberek szemében, hanem inkább félelmetes.

Lassan két napja voltunk úton a pihenő óta. Minho a mai nap már elkezdett köhögni a levegő mérgező elegyétől. Ugyan belehalni nem nagyon láttak még embert, de valóban nem volt kellemes minden egyes szippantással ezt belélegezni. Aki viszont már több éve hírnök volt, annak nem jelentett gondot. Tulajdonképpen képesek voltunk úgy alkalmazkodni ehhez, mintha csak mi is a növényekhez tartoztunk volna. Ez viszont egy "különleges" adottság volt. A katasztrófa bekövetkezte után az első években nem ismerték fel a magam fajta embereket. Nem tudták, hogy létezik ilyen is, hogy valaki képes köhögés és bármi rosszullét nélkül járni a világot. Viszont ahogy ezt felfedezték, először üldözték a hírnökök őseit, majd kísérletezni kezdtek rajtuk. Mindenki magának akarta ezt az adottságot, arra viszont a mai napig nem jöttek még rá, hogy mi okozza és hogyan adható át másoknak is.

A hírnököket már gyerekkorukban összegyűjtik. Azon gyermekek, akik születésüktől fogva mutatták a tüneteket, nevelőkhöz kerültek és ott töltötték gyermekkoruk összes évét. Minho és én is így nőttünk fel, csak míg Minhot hazavárták, engem nem várt és még csak nem is keresett senki. Nem tudtam sohasem, hogy kik a szüleim, vagy hogy egyáltalán vannak e szüleim. Erre gondolva mindig nyomasztó érzés kerített hatalmába. Ilyenkor mindig realizálom, hogy már gyerekkorom óta magányra vagyok ítélve.

-Jisung! Kérlek... - Állt meg Minho nagyokat lihegve.

Nem volt ritka Minho esete sem. Sok olyan gyerek is volt köztünk, akik valójába nem rendelkeztek a ritka adottsággal és ez csak a végén derült ki. De talán ők még mindig jobban jártak, mintha valóban hírnökké váltak volna.

-Mi az?

-Nem bírom. - Köhögött fel hangosan. - Nem pihenhetünk?

-Holnap estére a következő városba kéne érnünk. Neked is jobb, ha hamarabb odaérünk. Felőlem kérheted, hogy maradjunk egy kicsit tovább, ha neked szükséges.

-Nem... figyelj... tényleg pihennem kell. Én ezt nem bírom úgy, mint te. - Nem tudtam mit kéne tennem. Igazából Minho tényleg rossz bőrben volt, de cipelni nem tudtam volna sokáig. Ilyenkor ténylegesen hátránynak éreztem a testem nyújtotta adottságokat. - Figyelj... nem lesz gond. A hegyek lábánál járunk, igaz? Sok elhagyatott kabint láttunk. Az egyikben meg tudnánk pihenni.

-Minho... én ezt nem tartom jó ötletnek. Gyere.... - Mentem egész közel hozzá és bár remegő kezekkel, de egyik karját átvetettem a vállamon. - Ennyit tudok segíteni, csak bírd ki, kérlek.

-Jisung... Kicsi vagy ehhez, nem hiszem, hogy...

-Csönd! - Kiáltottam rá ingerülten, mire végre képes volt elhallgatni. - Csak fogd be kérlek. Felesleges dolgokba fektetsz energiát. Bírom ezt, szóval kérlek ne tegyél megjegyzéseket a súlyomra vagy a magasságomra. Bírom ezt....

(...)

Valamiért frusztráltabb voltam, mint általában. Ahogy ígértem Minhonak, sikerült eljutnunk a következő megállónkig. A helyiek pont egy ünnepségre készültek, így nagy volt a nyüzsgés. Eleinte azt mondták, hogy nem kötelező rajta részt venni, így azzal a lendülettel vissza is vonultam a szobámba. Igen ám, de bár Minho is kidőlt az út miatt, este fél kilenc fele lelkesen lépett be a szobámba és ráncigált ki onnan.

-Ne légy mindig ilyen karót nyelt. Egy hétig minimum maradunk, szóval engedd el magad és lazulj. - Igen Minho, csak nekem ez már egy ideje nem olyan egyszerű. - Ő Changbin, ő pedig Jeongin. - Mutatott be két srácnak, mikor a csuklómat szorítva rángatott át az embertömegen. - Ugyanúgy hírnökök, mint te. - Nézett rám lelkesen mosolyogva, míg én csak érdektelenül pillantottam Minho két új barátjára?

-Öhm... hello...

-Te vagy Han? Sokat beszélnek rólad a környező városokban. Fura, nem így képzeltelek el. - Mért végig Changbin meglepetten.

-Jah... sokan mondják ezt... - Válaszoltam halkan, majd Minho felé fordultam. - Nekem ehhez semmi kedvem, visszamegyek a szobámba.

-Ugyan már, de hisz most következnek az előadások. - Rángatott megint maga után, ezúttal viszont már próbáltam kiszabadulni vasmarkolatából. Viszont erősebb volt nálam és igazából egyáltalán, még csak észre sem vette, hogy szabadulni próbálok.

Bevezetett egy fura helyre, ahol több emelkedő sorban voltak székek körkörösen elhelyezkedve. Minho ügyesen kerített is nekünk az első sorban egy helyet, aminek nem meglepő módon nem tudtam túlságosan lelkesedni. Ahogy megtelt a nagy csarnok, kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Olyan sok ember volt velem együtt egy helyen, ez pedig csak még idegesebbé tett.

Elkezdődtek az előadások, de ezekért sem tudtam lelkesedni és bár próbáltam a gondolataimat abba az irányba terelni, hogy mégis hogy lehet ilyen világkatasztrófában élve az embereknek ehhez kedve és energiája, valami kényelmetlen érzés még a gúnyos gondolataimat is képes volt elnyomni.

Minho mellettem lelkesen figyelte a táncosokat, kezeivel óvatosan követve néha a mozdulatokat és felfrissülten tapsolt minden produkció végén, én viszont egyre rosszabbul és rosszabbul éreztem magam és ezen semmit nem segített, hogy Minho pont egy olyan helyet talált nekünk, ahonnan nem volt egyszerű a menekvés.

Hirtelen kerített hatalmába ez az érzés. Ezelőtt még soha nem tapasztaltam ilyet és már az elején reméltem, hogy több ilyen nem is lesz.

A mellkasom szorítani kezdett, nehezen kaptam levegőt, mintha csak egy nagy súly a bordáimon visszatartotta volna tüdőmet. Kicsire összehúzva magam próbáltam kezelni a helyzetet, de a nagy pulcsim ujját szorító remegő kezeim kezdtek egyre rosszabbak lenni. Néha mintha még a világ és elsötétült volna előttem, a légszomjam pedig egyre rosszabb lett.

-Jisung...

Ugyan hallottam a jobb oldalamról a halk hívást, de nem igazán tudtam realizálni, hogy azokban a percekben mi is történik. Egy utolsó levegőt véve néztem Minhora, aki feledtébb aggódó tekintettel vizslatott, majd a levegő hiány következtében éreztem, ahogy a hideg padlónak ütközöm és minden elsötétül előttem.

(...)

Legközelebb a nekem kijelölt szobában ébredtem. Eleinte nem tudtam megmozdulni sem, csak a szemeimet voltam képes mozgatni, majd nem sokára ebből kétségbeesett levegő kapkodás lett. Megróbáltam a kezeimet mozgatni, de azok csak remegve távolodtak el egy kicsit a matractól, mire egyre inkább magába húzott a pánik. Már majdnem zokogás lett ebből, éreztem a szemeimben gyülemlő könnyeket, aztán Minho hangja vágta át a félelmet.

-Sungie! - Ahogy megláttam az ágyam szélén ülni, végre képes voltam megmozdulni és rendesen levegőt venni. - Héj... héj... nyugi... nem történt semmi. - Nyúlt finoman az arcomhoz és ezúttal túlságosan meg voltam rémülve ahhoz, hogy elutasítsam a közeledést. Olyan volt ez az egész, mint egy rossz rémálom. Mint az álmaim, csak a valóságba átültetve. - Héj... - Hirtelen Minhonak ugrottam és az ölében végezve, kezeimmel-lábaimmal szorosan magamhoz öleltem, remegő lélegzeteket véve, könnyekkel az arcomon. - Héj... nyugi... nincs semmi baj. - Ölelt ő is magához, gyengéden simogatva a fejemet. - Miért nem mondtad, hogy pánikbeteg vagy?

-Ilyen egész eddig soha nem volt! - Válaszoltam kétségbeesetten, mire még jobban magához szorított.

-Héj... nyugalom, oké. Nincs gond. - Pár percre elcsendesett, majd mikor a remegésem alábbhagyott, folytatta. - Maradjunk a tervezettnél tovább? Lehet szükséged lenne pihenésre és...

-Nem! - Túlságosan hirtelen és elutasítóan kiáltottam fel, mire Minho csak megszeppenten tudott rám pillantani. Ekkor realizáltam igazán, hogy mit is csináltam az előbb, így gyorsan eltávolodva az idősebbtől, az ágy szélén helyezkedtem el, miközben vadul játszottam a kezeimmel az ölemben. Még soha nem voltam ennyire rémült, elveszett és ideges egyben. Úgy éreztem az érzelmek kavalkádja percről percre csak nő bennem. Hirtelen attól kezdtem félni, hogy ez a szörnyű érzés mostantól nem fog elmúlni és talán most jött el a pillanatom, de ekkor észrevettem magam előtt Minhot, aki óvatosan mozogva, előttem leguggolva veszi keze közé az enyéimet és a világ legmegnyugtatóbb tekintetével néz rám.

-Héj... nagy levegő. Csak lassan, óvatosan. - Nagyokat inhalálva követtem az utasításait, egészen addig, míg azt nem éreztem, hogy végre rendesen veszem a levegőt és már nem szorul össze a rettegéstől a testem összes része. Ekkor egy kissé elmosolyodott az előttem lévő, majd komolyan nézett rám. - Aggódom érted... szerintem maradnunk kéne.

-A... a....

-Igen? - Egy nagyot nyelve néztem a szemeibe.

-A sok ember miatt van. Nem bírom a tömeget, rosszul vagyok tőle. És nem szeretem ezeket a sötét bunkereket sem. El akarok menni.

-Oké. - Erre megértően bólintott egyet. - Akkor induljunk most, ha ettől megnyugszol.

-Nem! - Ismét túl hevesen kiáltottam fel, mire a következőkben már halkítottam a hangomon. - Az nem tenne jót neked. A kinti levegő miatt már így is betegen érkeztél ide, kell az az egy hét.

-Figyelj, Jisung...

-Nem, Minho ezt nem tartom jó ötletnek. Most az is fontos számomra, hogy téged éppségben eljuttassalak Gwangjuba, de ha betegeskedsz az nem segít. Nem akarom, hogy meghalj. - Öleltem magam át a karjaimmal zavartan.

-Te aggódsz értem? - Kérdezte az idősebb meglepetten, mire csak cinikusan horkkantottam egyet.

-Miről beszélsz? Nem...

-De de...

-Nem. - Pillantottam rá a szemem sarkából.

-Oké, akkor nem. Te tudod. - Emelte fel kezeit a megadás jeleként, majd felállva eltávolodott tőlem. - Viszont én továbbra is aggódom érted. Biztos jó lesz ez így? Jisung, egy pánikroham nem játék, komoly bajod is lehet, ha nem tudsz lenyugodni.

-Majd megoldom. Ne aggódj. - Húztam fel a lábaimat és azokat szorosan magamhoz ölelve meredtem a semmibe.

Minho még egy ideig a szobában maradt, hallottam, ahogy párszor frusztráltan sóhajt egyet, majd távozik.

Végül mindenkinek csalódást okozva, úgy is a sötétben maradok védtelenül.

(...)

Két nap telt el és sajnos az állapotom romlott. Hála Minhonak, nem kellett sem elhagynom a szobám, sem másokkal beszélnem. Ő hozta be nekem az ételt és nyújtott társaságot egy kis időre mindennap. Ez valamelyest segített, de továbbra is rémálmok gyötörtek, melyek miatt a sötétben megbúvó, szörnyé formálódott gondolatok csak még ijesztőbbek lettek.

Féltem... a testem összes porcikája félt, sőt rettegett, ezen pedig semmi nem tudott segíteni. Az egyik napom emiatt kissé túladagoltam a nyugtatót és egy teljes egész napra kiütöttem magam. Szerintem említenem sem kell, Minho mennyire meg volt ijedve. Bevallom... kicsit én is.

-Oké... Ennek itt vetünk véget. Mondd el! - Rontott be a következő napon Minho a szobámba, egy olyan magyarázatra várva tőlem, amire eddig senkinek nem voltam hajlandó válaszolni.

Kissé zavartan, a szemöldökeimet ráncolva pillantottam rá, míg ő akaratosan helyet foglalt az ágyamhoz közeli széken és várakozóan pillantott rám.

-Öhm... mit?

-Jisung... nem vagy rendben. Ez az egész nem okés. Kérlek, mondd el, hogy segíteni tudjak. - A szám belső falát rágva néztem az idősebbre, nagy levegőket véve, majd éjszakáim egyik legsötétebb sarkára pillantottam és ekkor döntöttem.

-Félek hyung.... - Minho meglepetten nézett rám. Egész eddig soha nem hívtam hyungnak, vagy bárminek, ami kicsit is tiszteletteljes lenne felé. Ekkor viszont olyan őszinte, halk hangon beszéltem hozzá, amilyet már régen használtam bárki felé is. - Nem tudom mikor vagy miért kezdődött el ez az egész, de félek. Nem tudok aludni rendesen hyung. A gondolataim egész éjjel fel-alá járnak, mindenhol rémeket látok a sötétben, a félhomályban, de még a világosban is. És egyszerűen.... nem tudok elmenni amellett, hogy mennyire egyedül vagyok. Hogy mennyire félek és mennyire védtelennek érzem magam. Én... soha nem volt bajom a testemmel vagy bármimmel, mégis... néha annyira kicsinek érzem magam. Félek hyung és nem... nem tudok aludni. - Szorítottam meg feszültem a takaróm sarkát, könnyes szemekkel nézve a ledöbbent Minhora, akik percekig csak csendben nézett rám, míg én már nem is zavartatva magam sírtam úgy, mint még soha.

Aztán végre megmozdult, az ajtó irányába indult és mikor azt hittem már, hogy itt hagy, lekapcsolta a villanyt. Pár másodpercre elragadott a sötétség, majd a lassan létrejövő félhomályba láttam, ahogy óvatosan felém lépked. Egy pillanatra azt hittem, ez egy újabb, megelevenedett rémálmom lesz, Minho viszont csak helyet kérve csúszott be mellém a takaró alá.

Csak teljes csendben feküdtünk egy ideig, most viszont már nem láttam szörnyeket, csak az ő fáradt szemeit, amik álmosságtól csillogva néztek rám, majd közelebb csúszott, én pedig hátrálni kezdtem, egészen addig, míg a falnak nem ütközött a hátam és ő be nem ért.

-Nem kell félned.... nem vagy egyedül. - Nem vagy egyedül. Éreztem, ahogy finoman a derekamra simulnak a kezei, majd ahogy szorosan a maga melegébe zár. Éreztem a megnyugtató illatát, ami fura mód olyan kellemes volt, mint eddigi életemben még soha semmi. És utána éreztem én is a fáradtságot. Érezve a kellemes illatott, hallva a megnyugtató szuszogást, az én szemeim is leragadtak és hosszú évek óta először, képes voltam elaludni éjszaka. Veled a sötétben.