Wow... Szóval... időközben hatalmas Victon fan lettem, még albumot is rendeltem, ami már meg is jött. :D Szóval egy elég nagy ihlettel álltam neki ennek az os-nek és nem is meglepő ezek után, hogy több, mint 6000 szó lett. 

A sztori a Havasszépe folytatása, Sejun szemszögéből ezúttal. ^^

A történetet ismét macikeksz és -parkjhyunq kérésére írtam.

Jó olvasást mindenkinek! ^^

****

"-Boldogtalan vagy?"

-Sejun, te vagy az?

-Mi? - Meglepetten pillantottam magam mögé, mikor hosszas merengésemből egy kedves, vékony női hang ébresztett fel. Érdeklődve pillantottam a mögöttem lévő lányra, aki zavarta tűrte füle mögé ragyogó, természetesen fekete haját, miközben az arca rózsavörösre pirult. Fáradtan sóhajtottam egyet, mikor kezdtem érezni, mi fog jönni. Belefáradtam már ebbe. Belefáradtam, hogy újabb és újabb lány jön mindig az életemben, én pedig nem vagyok képes megfelelően szeretni. Úgy, ahogy az a sok gyönyörű és édes lány megérdemelné. Nem magamat sajnálom, hanem őket. - Oh... Szia. Mi a helyzet? - Pillantottam rá egy apró mosollyal.

-Szerintem még nem ismersz. Yeeun vagyok, első évfolyamos. A bátyám, Byungchan egy évfolyamba jár veled.

-Áhh... igen, Byungchan. Három napja nem láttam, minden rendben?

-Igen, igen... - Mosolyodott el zavartan Yeeun. - Csak most beteg. Közös albérletben lakunk és csak aggódom, hogy esetleg le fog maradni a tanulmányaival. Elkérhetném tőled a vázlatokat? - Pillantott rám reménytelien, míg én kissé meglepetten néztem rá. Nos... neki tiszta szándékai voltak. Édes Istenem, miért vagy ekkora egoista, Sejun?! - Sejun oppa...?

-Persze, persze. Odaadom a vázlatokat. Bocsi, csak...

-Azt hitted szerelmet fogok neked valanni? - Kuncogott édesen Yeeun, mire szemei aranyosan fél Hold alakúvá váltak.

-Valami ilyesmi.... - Vakartam zavartan a tarkóm. - Mindegy... Az egyetem kollégiumában lakom, ha kihozom a vázlatokat és lefényképezed őket, úgy jó lesz?

-Igen, tökéletes. - Mosolygott rám továbbra is Yeeun, míg én továbbra is zavartan indultam meg a kollégium felé, mögöttem az említett lánnyal. Őszintén szólva nem ismertem sem őt, sem a bátyját, de szívesen segítettem. Amúgy is, talán elvárt lett volna tőlem, vagy nem is tudom. Csak épp... fura volt egy lánnyal így... beszélgetni. Semmi elvárás felém, hogy viszonozzam az érzéseket, szimplán, csak... beszélgetés. - Nagyon köszönöm oppa. Byungchan oppa biztosan személyesen is meg fogja majd köszönni.

-Semmi szükség rá. Ez csak... alap...

-Mégis... este kilenc van, a legtöbben alszanak vagy buliban vannak. Mások nem hiszem, hogy ilyen hirtelen segítettek volna.

-Yeeun... lehet egy kérdésem?

-Hmm?

-Miért... engem kértél meg erre, mármint... kérlek ne értsd félre, csak... nem is ismerjük egymást, érted? - Borzasztóan gáz volt, amit leműveltem. Úgy látszik, rendesen beszélgetni már nem is tudok egy lánnyal. Én csak flörtölni tudok velük, pedig már nem egy barátnőm volt.

-Ohhh... Sok lány odáig van érted az egyetemen, de gondolom ezt tudod. - Vonta meg a vállát hetykén. - A bátyám... nem túl beszédes, nincsenek barátai és csak téged ismerlek az évfolyamából. Elég ismert vagy, főleg a lányok körében, tudod? Sokat beszélnek rólad. Ezért kértelek meg téged.

-Értem... - Mosolyodtam el őszintén Yeeun szavaira. Annyira ártatlan és kedves volt. Semmi nyomulás, semmi viaskodás értem. Egyszerűen csak a bátyjának akart segíteni.

-Tudom, hogy sok lány keres meg téged, néha biztosan zavaró. - Pillantott rám őszintén. - Én... Igazság szerint nem is vagy az esetem, mármint... tényleg helyes vagy, meg minden, de nekem van benned valami fura.

-Hogy érted? - Néztem érdeklődőn a kicsi, vékony lányra.

-Nem mondanám, hogy ez rossz fura... egyszerűen csak, ez a valami arra késztet, hogy ne szeressek beléd, de ne kérdezz légyszi többet, ötletem sincs.

-Semmi baj, értem... azt hiszem.

-Minden esetre.... nem sokára itt a bátyám szülinapja és nincs túl sok ember, akit meg tudnék hívni a meglepetésbulijára. Tudom, hogy tiszta közhely, meg minden ismeretlen emberekkel ünnepelni egy ilyen eseményt, de én csak egy olyan estét akarok, amikor végre felszabadulhat és ihat, amennyit csak akar. Ha van időd és kedved, akkor nyugodtan gyere el. Hozhatod a barátaidat is.

-Rendben, köszönöm a meghívást. - Bólintottam egy aprót, mire Yeeun fülig érő vigyorral köszönt el tőlem és magamra hagyott. Van valami fura bennem? De mi?

(...)

-Sejun oppa!

-Nem hiszem el... - Sóhajtottam magam elé halkan.

-Sejun oppa! - Ért hozzám Sooyung és bár futott, zilált külsejéből szerette volna így is a legjobbat kihozni előttem. Sok lánnyal randiztam már, tény, hogy nem vagyok szent, de Jung Sooyunggal soha és nem is terveztem. Jobban kedveltem az aranyos, ártatlan megjelenésű lányokat, míg Sooyung... nekem kissé extrás volt és igen, tudom, hogy nem szép dolog valakiről ilyet mondani. De Sooyung már-már irritálóan a kedvemben akart járni folyton. - Sejun oppa... - Nézett rám nagy, csillogó szemekkel.

Kérlek, csak... menj el, ne tekints rám egy istenként. Nem vagyok szent és soha nem is leszek!

-Igen, Sooyung? - Próbáltam vele kedves lenni, amennyire csak tudtam, elvégre akármennyire hivalkodóan öltözködött, akármennyire nyomta a melleit folyton az arcomba, akármennyire volt már teljes mű a kedvessége, nem érdemelte meg egy ember sem, hogy szarként beszéljenek vele.

-Én... véletlenül hallottam, hogy szeretsz festő galériákba járni és pont ezen a héten lesz is egy kiállítás, itt, a közelben. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt. Mit szólsz hozzá?

-Én... nem is tudom Sooyung.

-Nézd, már a jegyeket is megvettem. - Vett elő a táskájából két, igényesen megtervezett belépőjegyet. Szívesen elmentem volna, látva, hogy a jegyen szereplő festmény igen ígéretesnek tűnt egy szabadúszótól, mégis, nem akartam Sooyunggal játszani. Sőt, egy lánnyal sem akartam játszani. Az utóbbi időben ezért kerültem is a lányok társaságát, akármennyire szerettem velük lenni. Egyszerűen, ez már túl sok volt nekem. Nem tudtam megfelelően kezelni ezt a fajta népszerűséget. Egyre több férfi évfolyamtársam fordult el tőlem és ezt nem akartam. Többnyire már csak Subin és Seungwoo maradtak nekem, ők valahogy még képesek voltak megérteni a helyzetem.

-Én... Figyelj, Sooyung. - A csinos lány érdeklődőn nézett rám. - Öhm... Menjünk egy kevésbbé nyilvános helyre. - Sétáltam egy üresebb folyosóra, míg Sooyung - látszólag elégedett mosollyal - jött utánam. - Én... igazán szép és kedves lány vagy, és nagyon sokat jelent, hogy ennyit törődsz velem. De ez... nem fog működni.

-Mi? - Erre Sooyung arckifejezése elsápadt és olyan arccal nézett rám, mintha csak épp most követtem volna el egy gyilkosságot.

-Nem akarok játszani az érzéseiddel, Sooyung. Miért nem keresel valaki jobbat?

-Ne mondj ilyeneket oppa... - Nevetett fel zavartan. - Nincs nálad jobb ezen a világon.

-De van, Sooyung. Rengeteg srác odáig van érted, kérlek... ez nem fog működni. - Sooyung arckifejezése erre elsötétedett, majd sértődötten vágta hozzám a jegyeket.

-Tudod mennyi mindent meg nem tettem érted? A sok program, a sok szervezés, a sok kedves bókom! És te mindezt semmibe veszed! Kivel is voltál együtt legutóbb? Azzal a kis félénk lánnyal, aki meg se mert szólalni mások előtt. Én viszont nem vagyok elég neked! Őszintén Sejun... igazad van, nem is érsz annyit, mint ahogy mások mondják. Nem vagy jóképű, nem vagy kedves, nem vagy semmi! De tényleg semmi! Barátaid is alig vannak már! Egy senki vagy, tényleg egy senki! - Nem voltam képes Sooyung szemébe nézni. Tudtam magamról mindezt, tudtam jól, hogy nem vagyok semmi különleges, mégis, ez így... fájt. Sírni volt kedvem, de már nem akartam ennél is szánalmasabbnak tűnni. Csak el akarok halványulni.

(...)

-Minden rendben? Egész úton azt a két papír darabot bámulod. - Sietett mellém Subin, egy sértett Seungwoot magunk mögött hagyva. Épp Byungchan bulijára tartottunk, ahova a pár napja megismert Yeeun továbbra is lelkesen hívogatott a hét többi részében is. Úgy éreztem muszáj kiszellőztetnem a fejem, muszáj valamit csinálnom, mert a kollégiumi szobám falai között már kezdtem megőrülni. A héten vagy tízszer jártam a helyi kreatív boltban festékért és vászonért, és sorra festettem meg újabb és újabb képeket.

Soha nem voltam az a fajta ember, aki sokáig rágódik a rossz dolgokon. Mégis, a Sooyunggal lefolytatott hétfői incidens nekem is betett kicsit. Soha nem gondoltam magam jó embernek, alig tudtam magamról pár aprócska jó tulajdonságot felsorakoztatni, mégis, ennyire még soha nem éreztem magam rossz embernek. Úgy éreztem egy egyre nagyobb és nagyobb buborék nő bennem és nagyon nem voltam felkészülve arra, mi lesz, ha esetleg ez a buborék kipukkan. Én nem akartam sem Subinon, sem Seungwoon kitölteni a haragom, hiszen egyáltalán nem érdemelték meg. Annak ellenére, hogy egy hónappal ezelőtt egy párt kezdtek alkotni, ugyanolyan nagy figyelmet fordítottak rám, mint egymásra. Néha talán túlzásba is vitték a babusgatást, ami egyáltalán nem illet hozzám. Én állítólag egy férfias srác voltam, nem lett volna szükségem ilyen fajta dolgokra. Mégis, legbellül éreztem, hogy igen is szükségem van erre. Szükségem van Subin és Seungwoo szeretetére.

-Sejun? Egyáltalán mik ezek? - Kapta ki a két jegyet a kezemből Subin és érdeklődve olvasta végig az azon található sorokat. - Wow... Ez tök jó. Kivel akarsz elmenni?

-Senkivel. - Pillantottam magam elé. - De te és Seungwoo hyung nyugodtan elmehettek.

-Imádlak, te vagy a kedvenc hyungom! - Ugrott a nyakamba Subin, míg Seungwoo csak egy hangos horkantást hallatott mögölünk. - De attól még érdekel, hogy honnan vannak ezek? Kaptad valakitől? - Hirtelen ismét éreztem az ismerős gombócot a torkomban, amit igyekeztem minél hamarabb lenyelni.

-Sooyungtól kaptam őket.

-Sooyung... Ő az a full extrás nagy mellű lány?

-Subin! - Kiáltott mögölünk idegesen Seungwoo.

-Mi az?

-Miért nézegeted lányok melleit?!

-Jaj, ne legyél már féltékeny. Annak a lánynak akkora mellei vannak, hogy hiába nem akarsz odanézni, akkor is odanézel.

-Ez igaz... - Adtam halkan igazat Subinnak.

-Akkor se nézegesd őket! - Ezután pedig hangos veszekedésbe kezdtek. Mindig ezt csinálták, és bár mások szemszögéből ezek a jelenetek olyanok voltak, mint egy olcsó latin-amerikai sorozat, számomra borzasztó édesek voltak ilyenkor. Seungwoo úgy féltette Subint, mint a világ legértékesebb kincsét, míg Subin olyan apró, de rettentően aranyos gesztusokkal köszönte ezt meg, hogy abba még az én szörnyszülött szívem is nem egyszer belesajgott már.

Időközben elértünk Byungchanék lakásáig. Yeeun kint az ajtó előtt várt minket, majd mikor meglátott engem és a két bolondul szerelmes barátomat, lelkesen integetett nekünk.

-Tényleg eljöttetek!

-Megígértem. - Rántottam meg a vállam, egy apró mosollyal kísérve, mire Yeeun gyorsan elém sétálva lábujjhegyre állt és felborzolta a hajam. - Mi a...?

-Annyira édes vagy, mondták már? - Elkerekedett szemekkel néztem a nálam több, mint tíz centivel, és két évvel fiatalabb lányra, aki úgy bánt velem, mintha csak az öccse lettem volna. Általában a lányok nem így bántak velem. Nem babusgattak. Még az idősebb nők is előszeretettel hívtak "oppa"-nak és próbáltak úgy viselkedni, mintha fiatalabbak lettek volna.

Időközben, kábulatomból felébredve vettem észre, hogy a két, elvileg legjobb barátom kegyelmet nem ismerve nevet rajtam, míg Yeeun továbbra is úgy nézett rám, mint egy kiskutyára. Vagy én vagyok túl merev, vagy a többiek ittak már előttem nem keveset.

-Gyertek be! Nem leszünk sokan, több pia is lesz hetünknek. - Seungwoo és Subin erre - bármi illemet figyelembe nem véve - berontottak a házba, még mindig rajtam nevetve. Kissé szánalmasnak éreztem magam... - Gyere Sejun oppa. - Húzott be maga után Yeeun, majd kedvesen mosolyogva magamra hagyott az előszobában.

Nagyot sóhajtva hajoltam le, hogy levegyem a cipőm, majd pár pillanat múlva... valaki olyan erősen seggbe csapott, hogy meglepetten pattantam fel előbbi pozíciómból és a már levett félpár cipőmet az illető arcába dobtam teljes erőből.

-Áu! - Kapott a fejéhez az említett fiú, míg én továbbra is döbbenten, ijedtségtől elsápadt arccal bámultam az előttem állóra. Aztán az előbb kiváltott hangos zajra Yeeun is ismét megjelent a kicsi helyiségben és ide-oda kapkodva a fejét köztem és a másik srác között, az arcát fájlalóhoz ment.

-Mi történt? Minden rendben Chan?

-Már nem egyszer mondtam, hogy fura barátaid vannak Yeeun. - Emelte el a kezét az arcától, majd kissé dühös, de azért szórakozott arckifejezéssel bámult rám. - Sok mindent kaptam már a seggfogdosásért, de cipőt az arcomba még nem. Ez új. - Nevetett fel vidáman, míg én továbbra is döbbenten lemerevedve néztem rá. Látszólag Yeeun is megértette a szituációt és kuncogva nézett rám.

-Ő itt Heo Chan, az unokatestvérem. Kissé perverz, de rendes. Rossz szokása, hogy a kitett fenekekre rácsap, szóval legközelebb inkább guggolj le. - Továbbra is falfehéren néztem Yeeunra és... Heo Chanra? Chanra? - Naa, nyugi Sejunnie. Semmi komoly nem történt. És nem hiszem, hogy Chan haragszik.

-Tényleg nem, semmi baj. - És... akármennyire szerencsétlen is vagyok, továbbra sem voltam képes megszólalni. Annyira nem értettem, hogyan kéne reagálnom. - Kissé félénk? - Mutatott felém érdeklődőn Chan, majd lassan elindult a nappali felé.

-Nem éppen... - Nézett rám szkeptikusan Yeeun, majd miután Chan távozott, aggódón pillantott rám. - Minden rendben? Ez tényleg csak egy kis vicc, mindenkivel megtörténik, aki először jár nálunk és Chan is itt van.

-Ehh... értem. - Guggoltam le, hogy levegyem a másik cipőmet is, majd a kabátomat felakasztottam a fogasra.

-Biztos minden rendben? Te általában nem ilyen szoktál lenni. - Nézett rám továbbra is cinikusan a lány, mire csak zavartan nevetve simítottam végig a tarkómon.

-Igen... igen... csak kicsit ideges vagyok, új hely, tudod. - Yeeun nem éppen tűnt elégedettnek a válaszommal, de nem is kérdőjelezett meg, csak intett nekem egyet, hogy kövessem. A nappaliba érve láttam, ahogy Byungchan a kanapé közepén ülve vidáman mosolyog, csendesen figyelve a megint eszméletlen aranyosan veszekedő Seungwoo és Subin párost, míg az előbb megismert Chan hangosan nevetve figyelte őket a kanapé egyik széléről; a másik szélén egy számomra még ismeretlen srác ült. A vidám légkört elnézve, úgy éreztem, legalább egy kicsit jól szórakozom ma este.

(...)

Nos, nem épp olyan volt, mint egy megszokott buli, mégis nagyon jó volt. Byungchan időközben az alkohol hatására kezdett megnyílni, ezért többet is beszélt egy kicsivel. Yeeun barátja, Seungsik, az említett lányt szorosan maga mellett tartva, részegen bámult maga elé. Aztán a Subseong páros között az alkohol bódító hatására, elcsattant egy csók. Mindenki meglepetten pillantott feléjük, kivéve én. Ezek szerint a többiek még nem tudták, hogy együtt vannak.

-Valami baj van? - Nézett fel Seungwoo, kissé ijedten a többiekre, mire mindenki csak hangos nevetésbe kezdett. - Mi az?

-Borzasztóan aranyosak vagytok. Nem is értem, eddig miért nem esett le, hogy együtt vagytok. - Válaszolt Chan, mire Seungsik és Yeeun csak egyetértően bólogattak. Erre az én ajkaimra is egy apró mosoly került.

-Egyébként sincs semmi gond. Ha már nem rejtjük a véka alá, bevallom, én is a saját kapumba játszom, szóval... - Mosolyodott el Chan. - Úgy látszik, több lesz ebben a társaságban a meleg, mint a heteró. Nyomik.

-Chan! - Csapott egy nagyot a karjára Yeeun. - Még mindig ti vagytok kevesebben. - Öltötte ki a nyelvét unokatestvérére Yeeun. - Nem tudsz számolni. Én, Seungsik, Byungchan és Sejunnie egy csapatba tartozunk. - Ezen kijelentésre Chan komolyan pillantott rám, de nem mondott semmit. Feszülten nyeltem egyet, nem értettem miért csinálja most ezt, de valahogy... olyan érzés volt, mintha a bőröm alá férkőzött volna.

-Igaz... még ti vagytok a többen. - Nézett ismét Yeeunra mosolyogva, mire csak egy nagyot sóhatjva nyugtattam le hevesen verő szívem.

(...)

Az este folyamán hirtelen mindenkinek az lett a célja, hogy engem leitassanak. Egész sokáig nem is volt gond, jól bírom az alkoholt, de aztán elértem én is a határt és sajnos, vagy nem sajnos, de át is léptem azt. Idiótán nevetve dőltem el néha a padlón, és úgy vihorásztam, mint akinek semmi gondja az életben, holott a Sooyunggal történtek még mindig a fejemben motoszkáltak.

Chan többször is körülöttem ólálkodott, kedvesen kérte, hogy igyak egy kis vizet vagy egyek valamit, mert később nagyon rosszul leszek a hatalmas mennyiségű alkohol miatt, de olyan szintű illuminált állapotban voltam, hogy a végére már a saját világomról sem tudtam.

Reggel nehéz szemhéjjakkal próbáltam felkelni, de egyszerűen úgy éreztem, az ágyhoz vagyok ragasztva. Azt se tudtam hol vagyok, vagy mi is történt azután, hogy Subin nagy nehezen bevonszolt a vécére hányni. Nem szerettem soha sem ennyire leinni magam, szerettem tartani a mértéket, de tegnap csak ezt tudott valahogy feloldani. Ez volt az egyetlen módszer, hogy végre ellazuljak kissé.

Mikor végre öntudatosabb állapotban kerültem, csak akkor kezdtem el érezni, mennyire meleg van. Próbáltam úgy mozogni, hogy a takaró lejjebb kerüljön rólam, de ez a takaró túl szilárd volt. Lassan kinyitottam a szemeim és nem kicsit lányosan sikítva pattantam fel az ágyról, mikor realizáltam, hogy egész idáig egy másik, félmeztelen pasi ölelgetett.

-Shh... - Nézett rám félig nyitott, álmos szemekkel Chan. - Felkelted Byungchant... gyere inkább vissza aludni, Sejunnie...

-Hol van a pólóm? - Ijedtem néztem körül a szobában, kezdtem érezni, ahogy elönt a pánik, de egyben nagyon hánynom is kellett és már tényleg nem tudtam, mit kéne csinálnom. - Hol van a pólóm?!

-Shhh! - Kúszott közelebb hozzám Chan és egy erős rántással ismét az ágyon tudott, és egyáltalán nem kímélve rám feküdt, szorosan átölelve, mintha csak egy kibaszott plüss lettem volna. - Nem tudnál még aludni egy kicsit?

-Hadd menjek hyung! Egyébként is... hánynom kell...

-Édes Istenem... - Dőlt az ágy másik oldalára, végre elengedve engem. Ezután a valaha volt leggyorsabb tempóban szaladtam ki a szobából, majd a fürdőbe érve a vécé előtt térdre estem és a gyomrom egész tartalmát kiürítettem. Nos, nem éppen vagyok a csúcson, azt biztos.

Fáradtan, sajgó fejjel bámultam a vécécsészébe, miközben ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Mi történt tegnap este? Hogyan kerültem egy ágyba Channal? Miért voltunk mindketten félmeztelenek? Úristen... mi van ha mindent látott?

A hidegtől megborzongva próbáltam felsőtestem a lehető legjobban eltakarni karjaimmal. Nem... nem lett volna szabad látnia... biztosan nem emlékszik rá, ő is részeg volt.

-Sejun... minden rendben? - Lépett a fürdőszoba ajtóba Chan és egy nagyot ásítva nézett rám, míg én úgy bámultam rá, mint egy szarvas az út közepén a fényszóróba. - Fázol? - Dobta hozzám a pólóm és gyorsan elkapva azt elfordultam tőle és a lehető leggyorsabban felkaptam magamra. - Mi az? Rosszul vagy?

-Mi történt tegnap este? - Kétségbeesetten fordultam felé és tettem fel neki kérdésem, mire látszólag egy kissé jobban felélénkült.

-Részegre ittad magad. - Kuncogott egy aprót, kedvesen mosolyogva rám, mintha csak meg akart volna nyugtatni. - Semmi komoly nem történt, nyugi.

-Akkor... akkor miért aludtunk összeölelkezve, félmeztelenül? - Chan egy ideig értetlenül pislogott rám, míg én egyre rosszabb és rosszabb teóriákat alkottam a fejemben. - Megerőszakoltál?!

-Shhh... - Sietett hozzám, határozottan befogva a számat. Erre erős kapálózásba kezdtem, Chan viszont egy egyszerű mozdulattal magához szorítva lefogott. - Nem történt semmi, oké? Nincs semmi gond, kérlek ne kiabálj. Megígéred, hogy nem fogsz kiabálni? - Erősen bólogatva jeleztem felé szándékom, mire végre elengedett. - Nagyon leittad magad tegnap, ezért döntöttünk úgy, hogy jobb, ha itt maradsz. A barátaid, Subin és Seungwoo haza mentek, Yeeun úgy döntött, hogy Seungsiknál alszik, te és én pedig megkaptuk Yeeun szobáját, ahol nyílván csak egy ágy volt. Ezért aludtunk egymás mellett.

-És miért nem volt rajtunk póló? - Chan erre zavartan köhintett egyet.

-Hát... mint mondtam nagyon részeg voltál és mikor este elmentünk aludni, meleged volt, ezért saját magadtól levetted a felsőd, aztán... aztán rámmásztál.

-Mi?!

-Sejun, shhh! Megígérted, hogy nem fogsz kiabálni. Felkelted Byungchant.

-Sajnálom... - Néztem magam elé bűnbánóan. Gyerekesen viselkszem, tudom, de...

-Nem először történt meg ez veled, ugye?

-Mire gondolsz? - Pillantottam érdeklődőn Chanra.

-Hogy kavartál egy pasival?

-Ohh... - Nevettem fel zavartan, mindenfele nézve, csak épp Chanra nem. - Úgy látszik részeg meleg vagyok. Ahányszor leiszom magam, mindig egy pasi mellett kötök ki reggel.

-Nem csak részeg meleg vagy. - Vigyorgott rám Chan, mire a legközelebbi kezembe eső tárgyat gyorsan hozzávágva elszaladtam mellette és kisiettem a házból. Közben hallottam, ahogy hyung szintén sietve jön utánam, de sajnos már nem tudott utolérni. A lehető leggyorsabban a kampuszhoz siettem és a kollégiumi szobámba beérve hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, majd a festő sarkomba érve festeni kezdtem. Csak... el akartam ezt az egészet felejteni. Próbáltam úgy tenni, mintha meg sem történt volna.

(...)

-Sejun! - Ahogy meghallottam mögöttem az ismerős hangot, gyorsítottam a lépteimen, és igyekeztem minél hamarabb az egyetem kapuin belül lenni. - Sejun, állj már meg egy kicsit!

-Nincs erre most időm! - Közöltem konkréten már rohanva, mögöttem Channal, aki kitartóan sietett utánam. Egészen addig határozottan tartottam a nagy, díszes épület felé, amíg meg nem pillantottam a bejáratnál Sooyungot és barátnőit, ahogy nem épp kedves arckifejezéssel vizslattak. Ekkor úgy döntöttem... talán Chan hyung jobb.

-Jézus... végre megálltál. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy egy olyan fiatal valaki után fussak, mint te. - Állt meg mellettem nagyokat lihegve, míg én egyre szomorodó arckifejezéssel néztem Sooyungra, aki látszólag továbbra is dühösen méregetett. - Sejun...?

-He? - Néztem Chanra kábultan, mire ő csak lemondóan sóhajtott egyet, majd megragadta a felé eső karom.

-Most egyenlőre csak arra kérlek, hogy tedd be szépen a feneked a kocsiba. - Mutatott az ominózus jármű felé, mire csak egy nagyot nyelve pillantottam felé.

-De... óráim lesznek...

-Vagy olyan okos, hogy egy nap kihagyás nem fog semmit sem ártani. Ráadásul elkérhetem Byungchantól a vázlatokat, ha szükséged van rájuk.

-De...

-És most szállj be a kocsiba! A te érdekedben. - Falfehéren tettem azt, amit hyung kért, majd miután mindketten az autóban ültünk, Chan elhajtott az egyetemtől. Egy pillantást még intéztem a dühös Sooyung felé, majd nagyot sóhajtva döntöttem a fejem a jármű ablakának és lehunytam a szemem. Egész eddig nem is éreztem, mennyire fáradt vagyok. - Ne aludj el. Beszélgetni akarok veled.

-Álmos vagyok... - Néztem duzzogva az idősebb felé, aki csak kuncogva bökte meg erre az arcom.

-Úgy duzzogsz, mint egy kisgyerek.

-Hyung! Kérlek, csak értsd meg... fáradt vagyok...

-Nem aludtál jól? - Ezúttal hallottam az őszinte aggodalmat a hangjában. Őszintén? Pocsékul aludtam egész héten. Minden éjjel csak forgolódtam az ágyamban és nem voltam képes egy percnél tovább csukva tartani a szemeim. Volt, hogy hosszas órákon keresztül csak próbálkoztam az elalvással, vagy már az elején feladtam és nekiálltam festeni. - Sejun...

-Nem. - Gyűrtem meg feszülten a térdemnél a nadrágom, mit látszólag Chan is észlelt, mégsem mondott semmit, csak csendben figyelte az utat. Ismét neki döntöttem a fejem az autó ablakának és ezúttal pár csendes percen belül elaludtam.

(...)

Nem tudom pontosan mennyit aludtam, minden esetre, mikor felkeltem, még mindig Chan mellett voltam, aki továbbra is csak csendesen vezetett. Olyan férfiasnak és jóképűnek tűnt, de miért gondolok ilyeneket? Nem lenne szabad erre gondolnom. Nem lenne szabad Chan hyungot vonzónak találnom.

-Most már kicsit kipihentebb vagy? - Pillantott felém aggódón hyung, mire csak egy aprót bólintottam neki. Erre ő egy nagyot sóhajtott. - Nagyon sajnálom a hétvégén történteket, biztos azt gondolod, hogy valami beteg perverz vagyok...

-Nem gondolom ezt rólad. - Szakítottam félbe őszinte vallomásommal, mire ajkaira egy apró mosoly került.

-Ennek örülök. Minden esetre... biztosan nem kerültem a bizalmi körödbe. Sajnálom, oké? Bevallom, mikor először megláttalak, azt terveztem, hogy rád hajtok, de aztán meggondoltam magam...

-Miért? - Kérdeztem sértődötten, mire csak hangosan felnevetett.

-Mert láttam, hogy mennyire kétségbeesetten keresed még önmagad. Még látszólag azon sem tetted túl magad, hogy a saját nemedhez vonzódsz.

-Nem, félreértesz valamit hyung, én nem vagyok meleg, meg semmi ilyesmi.

-Sejun... - Pillantott rám erőteljesen, mire csak csendesen néztem el felőle. Miért érzem annyira nyomottnak ezt az egész beszélgetést? És miért érzem, hogy ettől függetlenül... egy kicsit felszabadulok? - Hidd el, tapasztalt vagyok már és amihez értek, azt tudom. Te is tudod ezt magadról már rég óta, a lelked mélyén tudod, csak még nem dolgoztad fel és elítéled saját magad. Miért? Köze van ennek a hegedhez?

-Mi?

-Tudod... nem hoztam fel hétvégén a témát, de az nap este... láttam azt a nagy heget az oldaladon. Mi történt? - Fájdalmasan gondoltam vissza mindarra, ami ahhoz a heghez köthető. A hangos veszekedésre, a csalódott szavakra és a kiábrándultság érzésére, ami akkor nagyon ellepett. Minden fájdalmas volt, én pedig csak sírni akartam, de nem Chan előtt. - Sejun....

-Nem akarok erről beszélni. - Mondtam határozottan, most először dühösen pillantva az idősebbre.

-Csak segíteni akarok...

-Senki nem tud segíteni... én csak... boldoggá akarom őket tenni. Azt akarom, hogy büszkék legyenek rám.

-Boldogtalan vagy?

-Mi?

-Boldogtalan vagy? Jelenleg, ha végiggondolod az életed, úgy látod, hogy boldog vagy? Hogy minden rendben? - Nem akartam Chan kérdéseire válaszoni. Akkor nagyon nem akartam mellette lenni. Olyan volt ez az egész, mint egy vallatás és miért? A semmiért. Jelentéktelen dolgokat hánytorgatott fel bennem, melyeket már rég próbálok elfeledni. - Boldogtalan vagy?

-Mit számít, hogy milyen az életem?! - Ekkor talán egy kicsit megbántam, hogy felemeltem a hangom. Láttam Chan arcán a fájdalmat, láttam, hogy őszintén segíteni akar, én pedig... de hisz... jó az életem, nem? - Sajnálom... nem akartam veled így beszélni.

-Nem. - Rázta meg a fejét bánatosan. - Én sajnálom. Be vagy zárva a kocsimba, csak ketten vagyunk, alig ismersz, természetes, hogy nem akarsz velem erről beszélni. De meg kell értened... tudom, hogy Seungwoo és Subin sem vette észre, de én látom, van valami gond. Csak... segíteni akarok. Tudom milyen szörnyű, mikor saját magadat ítéled el azért, aki vagy.

-Ki vagyok én? - Kérdeztem halkan, de Chan nem válaszolt, pedig biztosan hallott.

Hosszas percekre csendbe burkolóztunk. Időközben elkezdett kint esni az eső, így az autó motor búgása mellett még a halk vízcseppek koppanását lehetett hallani. Az előbbiektől eltekintve... kényelmesen éreztem magam az idősebb mellett, ami fura, de legalább volt valami, ami képes volt megnyugtatni. Sok éve már, hogy őszintén megmutattam bárkinek is, ki vagyok a férfias felszín alatt. Hogy mennyire bizonytalan és önbizalom hiányos vagyok sokszor. Hogy néha mennyire nem is tudom, mit csinálok. Néha én is csak sírnék és kitépném az összes hajam. Addig zokognék, amíg nincs több könnyem.

-Sejun...? - Kérdő tekintettel fordultam Chan felé, aki gyorsan megállva az útszélén leállította a kocsit és lesápadva fordult felém. Nem értettem mi történik, csak akkor realizáltam bármit is, mikor gyengéden felém nyúlt és letörölte az arcomat nedvesítő könnyeim. Ekkor elkerekedett szemekkel fordultam fel Chantól és próbáltam visszatartani a könnyeim, de már késő volt. Éreztem, hogy hang nélkül csordogálnak a könnyek az arcomon, és ahogy ezzel együtt a régi sérülésemből maradt hegem is megsajdul. Ekkor már hangosan zokogva kaptam az oldalamnál lévő, említett területre és erősen rászorítottam. - Sejun, héj... - Igyekeztem a lehető legmesszibb húzódni Chantól, de ő visszahúzott magához és ahogy tudott, úgy szorosan magához ölelt. Ekkor már menthetetlen volt bármi is. Úgy sírtam a karjaiban, mint egy óvodás, mégis... valahol éreztem, hogy kicsit megnyugszom. A régi hegem még mindig sajgott, de már az is javulni látszott. - Shh... nincs semmi gond...

-Ki vagyok én, hyung? Ki vagyok? - Néztem könnyes szemekkel az idősebbre, aki erre csak kedvesen elmosolyodott és őszinte íriszekkel nézett rám.

-Egy csodálatos, jó lelkű és erős fiú. Ez vagy te. - Ilyeneket mondott, holott úgy bőgtem, mint egy hülye, ráadásul nem is tudtam, hogy miért. Minden rendben volt, semmi rossz nem történt és mégis... - Annyi éven át tartogattad ezt magadban. És senki nem tudott róla. - Ekkor mintha mélyrehatolóan sajnált volna.

A kinti vihar felerősödött. Nem sokára úgy hullot az eső, mintha csak dézsából öntötték volna. Chan gondterhelten pillantgatott ki.

-Utálok ilyen időben vezetni...

-Menjünk hozzám, a kampuszra. Közel van, tíz perc. - Mondtam neki halkan, még mindig remegő hanggal, de egy kis mosoly végre belefért már, mire Chan csak lelkesen vigyorgott rám.

(...)

-Nos... ez lenne a kis lakosztályom. - Vakartam a tarkóm zavartan, ugyanis olyan kupi volt a kollégiumi szobámban, mint annak a rendje. Soha nem voltam túl rendezett ember, főleg, hogy a szobám nagy részét a sok festmény foglalta el, több helyütt lecseppent festékek elmaszálódva a padlón, az egyik sarokban egy kupac festékes ruha volt ledobva. Chant viszont látszólag nem zavarta a mérföldes káosz. Csak mosolyogva legyintett egyet, majd a festményeimhez lépve sorra tanulmányozta azokat.

-Wow... sok mindent láttam benned már a legelső alkalommal is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen mély művészi vénád is van.

-Huh... igen... anyukámtól örököltem. Legalább is apa szerint. Soha nem láttam eggyiküket sem festeni vagy rajzolni. Kérsz valamit? - Chan őszinte büszkeséggel nézett rám az egyik alkotásom mellől.

-Igazán tehetséges vagy. A képeid nem szimpla csendéletek; hanem komoly érzelmeket adnak át. Sajnos sok a sötét, komor kép. - Jegyezte meg nyomatékosan, mire csak tovább dörzsölgettem a tarkómat. - Ebben az időben egy tea jól esne, azt hiszem. - Az idősebb kérésére csak bólintottam egyet és a szobámat elhagyva a közös konyha felé mentem. Ott Subinnal találkoztam, ahogy épp egy nagy adag rámen tésztát tömött magába,

-Hi... - Köszönt teli tömött szájjal, mire csak mosolyogva visszaköszöntem neki egy halk "csá"-val. Egy ideig csendben csináltuk a saját dolgunk, Subin a leves eltűntetésén munkálkodott, én pedig vizet forraltam a két bögre teához. - Vendéged van?

-Aha...

-Az új barátnőd? - Kissé elkeseredetten néztem az előttem lévő kannára. Új barátnő? Az utóbbi időben ránézni sem bírtam a lányokra, Yeeunön kívűl. Valahol örültem annak, hogy legalább Channal tudok erről beszélni. Sokkal tapasztaltabbnak tűnt a témában.

-Nem, csak... Chan hyung.

-Értem. - Ismét kínos csend állt be közénk. Az utóbbi egy hónapban ez nem volt annyira jellemző. Subin végre elkezdett nyitni felém és mára már jó barátomnak tudhatom. Egész sok dolgot meg tudtam vele beszélni, kivéve ezt a meleg témát. Egészen a mai napig mély tagadásban éltem ezzel kapcsolatban. - Minden rendben amúgy? Lehangoltnak tűnsz. Szeretnél róla beszélni?

-Öhm... ígérem, mindent el fogok mondani, ha itt az ideje. - Subin erre csak mérföldes vigyorral nézett rám, majd felszívott egy nagy adat tésztát.

-Akármi is az... a dolgok általában jóra fordulnak.

Őszintén jól estek Subin szavai, mégha nem is ismerte a jelenlegi szituációt. Mégis... megmelengette a szívemet.

Éreztem, hogy a kezeim elkezdenek remegni, ahogy egyre közelebb kerültem a szobámhoz. Tudtam jól, nem úszhatom meg ezt a beszélgetést és azt is tudtam, segíteni fog egy kicsit megnyugodni. Mégis féltem... Hogy mitől? Azt én sem tudom pontosan.

A szobába belépve azt láttam, ahogy Chan hyung elmélyülten méregeti az egyik képem. Nem tudom melyik volt az, az ajtóból nem láthattam, de látva Chan egyre erősödő mosolyát, gyorsan letettem a két bögrét a közeli szekrényre és hozzá sietve kikaptam a képet a kezéből és magamhoz szorítottam.

-Héj! De tetszett!

-Ezt... nem akartam neked megmutatni. - Vallottam be félénken, mire Chan csak gyorsan összeborzolta a hajam. Hirtelen annyira zavarban éreztem magam; az arcom rózsavörösre pirult, ezt az alkalmat kihasználva pedig az idősebb kikapta a kezemből a képet. - Hyung!

-De tényleg tetszik. És ha már engem ábrázol... miért nem láthatom? - Pillantott rám vigyorogva, míg én egyre nagyobb és nagyobb zavarban éreztem magam.

-Mert... mert zavaró... - Chan erre csak hangosan felnevetett, majd helyet foglalt a kanapén, megpaskolva maga mellett a helyet. Nagyot nyelve mentem a bögrékért és leülve az ominózus helyre, az idősebbnek adtam az egyiket. - Most akkor...

-Mikor kezdődött ez az egész? Hogyan? - Nézett rám nyomatékosan. Ekkor egy nagyot kortyoltam a teámból és a kellemes, meleg, citromos aroma hatására egy nagyot sóhajtottam.

-Talán mindig is meleg voltam, nem tudom. Minden esetre... mikor tizenöt éves voltam és gimibe mentem, eléggé... antiszociális voltam. Tipikus tindézser dolog, tudod? - Chan erre csak megértőn bólintott egy aprót. - Viszont így is sikerült egy kisebb baráti körbe bekerülnöm. Az egyik fiúval, Minhyukkal hamar közel is kerültünk egymáshoz. Gyakran láttam, ahogy mások összesúgnak a hátunk mögött, de soha nem is fordítottam erre nagy figyelmet. Én csak... élveztem azt a figyelmet, amit Minhyuk adott nekem. Valamiért emiatt... igazán szeretettnek éreztem magam. Akkoriban otthon sem volt minden rendben. Anya és apa sokat veszekedtek, egyiküknek sem volt rendes munkája akkor, így a házunk is elég leélt volt. Szerintem egy részt emiatt is engedtem magamhoz ennyire közel Minhyukot. Gyakran engedte, hogy náluk aludjak, a szülei kedvesek és megértőek voltak. Aztán... észre sem vettem, de egyre több lett a testi érintés közöttünk. Minhyuk gyakran csak az egyik kezemet az övéi közt tartva ült mellettem, vagy a hozzá közel erős combomon tartotta a kezét; és ez engem egyáltalán nem zavart. Egy este a házuk előtti teraszon voltunk. Számomra is váratlan volt, de Minhyuk megcsókolt, én pedig akkor annyira bódult állapotban voltam, hogy nem utasítottam el. Akkor még azt gondoltam, ez teljesen rendben van. Viszont pont azon az estén... a szüleim is ott voltak. Elképedve néztek ránk. Eleinte csak zavarban voltam, próbáltam velük úgy viselkedni, ahogy általában szoktam... de... de...

-De nem értették meg. - Fejezte be mondatom, mire csak egy aprót bólintva helyeseltem. Chan nagyot sóhajtva nézett maga elé, a szabad kezében tartott képre. Még mindig kissé elvörösödtem attól a gondolattól, hogy látta azt a festményt. - Értem, hogy mi itt a gond. Hogy miért cselekedtél úgy, ahogy. A nem elfogadó szülők biztosan rosszak lehetnek. Kiraktak otthonról? Vagy nem igazán állnak szóba veled?

-Erről szó sincs... - Nyugtattam meg legyintve Chant. - Majdnem minden nap beszélek velük telefonon. Nem ítélnek el, szimplán csak... nem értenek. Az nap este apa teljesen kikelve magából kiabált és felpofozott. Anya védelmezőn átölelt és veszekedett apámmal. De ő sem értett... Csak azt hajtogatta, hogy ez az én korosztályomban normális, hogy majd kinövöm... de egész eddig nem sikerült kinőnöm. Én is ebben kezdtem hinni. Amit anyám mondott, hogy majd kinövöm. De ahogy telt az idő, a szüleim úgy kezdtek el elfogadni. Én viszont azt akartam, hogy elégedettek legyenek velem. Hogy boldogok legyenek...

-És mi van, ha akkor tudnak csak boldogok lenni, ha te is igazán boldog vagy? - Nem tudtam mit kéne Chan kérdésére válaszolnom. Egy kész csődtömegnek éreztem magam akkor. Ezért hagytam el nyolc évvel ezelőtt Minhyukot. Ezért kezdtem el sorra randizni lányokkal. Ezért próbáltam magammal elhitetni... nem vagyok meleg. - Nincs veled semmi gond Sejun. Nagyon, nagyon rendes tőled, amit a szüleidért tettél. Viszont nem gondolod, hogy itt az ideje kicsit önzőnek lenned és magaddal törődnöd?

-Talán... de... - Erre Chan egy határozott mozdulattal meglökött, így a hátamra esve figyeltem, ahogy gyorsan fölém tornyosul, majd az ajkaimra hajol. Eszméletlen érzés volt... Teljesen más volt így a csók, mint lányokkal. Tetszett, ahogy nem feltétlen nekem kell lennem a dominánsnak. Tetszett, hogy Chan uralkodott rajtam. Védettnek éreztem magam.

Hyung még jobban hozzám simult, éreztem, ahogy az esőtől kissé nedves haja a homlokomra hull és ahogy finoman végigsimít a testemen. Egyik térdét a lábaim közé helyezte, mire egy hangosat nyögve löktem fel a csípőm. Erre hyung eltávolodott tőlem és pimaszul vigyorogva nézett rám.

-Még kezdő vagy ehhez.

-Hát... izé... - Néztem rá teljesen elpirulva, míg Channak szószerint leesett az álla. Tátott szájjal nézett rám, mintha csak szellemet látott volna, én pedig nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevessek.

-Mi a...?

-Részeg voltam, oké?!

-De... hogy...? - Sértődötten löktem el magamtól, majd duzzogva keresztbe fontam a karjaim.

-Én csak... alig emlékszem belőlük valamire...

-Belőlük?!

-Hát... több is volt. - Chan látszólag kékhalált kapott. - A legtöbből az maradt meg, hogy reggel egy másik mesztelen pasi mellett keltem és párszor még a fenekem is fájt kicsit.

-De... Te tele vagy meglepetésekkel.

-Láttad, hogy milyen vagyok nagyon részegen. Lehet, hogy te nem használtad ki a helyzetet, de azokat a srácokat nem érdekelte. Csak egy jó fasz voltam nekik... - Játszottam zavartan az ujjaimmal az ölemben, mire Chan kedvesen mellém simult és átkarolt, összeborzolva a hajam.

-Majd én szerzek neked jobb emlékeket. - Csókolt szeretetteljesen a fülem tövébe, erre pedig nekidőlve elborítottam a kanapén és szorosan magamhoz ölelve a mellkasába fúrtam a fejem. - Kivéve, ha időközben az öleléseiddel kinyírsz. Nem kapok levegőt.

-Te meg hisztis vagy... - Ezután mély csenben voltunk öt percen keresztül. Kezdett is gyanús lenni a nagy csend, ezért érdeklőve emeltem fel a fejem, hogy Chan gyanúsan gonosz arcával találkozzak. - Hyung...?

-Ó... szóval már pimaszkodsz. - Felfogni sem volt időm a dolgokat, hirtelen a padlón találtam magam, Chan hyung pedig egy laza mozdulattal teljesen rámfeküdt.

-Gyerekes vagy... - Jegyeztem meg neki cinikusan, mire csak hangosan felnevetve a nyakamba temette az arcát. Én is próbáltam visszatartani a nevetést, tekintve arra, hogy nagyon csikis voltam, Chan sűrű lihegése pedig igencsak ingerelte a nyakam körüli részt. - Hyung...

-Hol van a hálószobád? - Csókolt finoman a nyakhajlatomba, amitől megborzongott az egész testem. Ezt addig folytatta, amíg a pulcsimat már lejjebb nem kellett tűrnie, hogy elérje a kulcscsontom, majd ismét felnézett rám.

-Neked szokásod mindig idő előtt abbahagynod az akcióid? - Kérdeztem sértődötten, Chan pedig ismét csak kinevetett.

-Semmi rossz szándék nem vezérelt, csak álmos vagyok. Egyébként meg... nem olyankor akarlak felavatni, amikor nem rég még sírtál. - Akkor Chan szavai nagyon mélyen érintettek. Soha, senki nem bánt még velem ilyen megértően és szeretetteljesen. Soha senki nem figyelt még ennyire rám. És a legviccesebb ebben az egészben az volt, hogy még alig ismertük egymást. Mégis, ilyen kevés idő alatt, hatalmas hatást gyakorolt rám.

(...)

Reggel ismét a kellemes, ismerős melegségre ébredtem. Ezúttal viszont nem pattantam ki az ágyból sikítva és nem próbáltam minél messzibb menekülni. Hyung mosolyogva nézett rám, finoman hátratűrve pár kósza szálat az arcomból, majd szomorú tekintettel az oldalamon lévő heget végigsimította.

-Még nem mondtad el ennek a történetét. - Pillantott rám komolyan, mire ösztönösen a hegemhez kaptam a kezem.

-Nem sokkal a Minhyukéknál történtek után... apa még egy ideig nem tudta kezelni a dolgot. Sokat kiabált velem vagy egyszerűen csak ignorált. Ezt egészen egy hónapig bírtam. Egy óriási hülyeség jutott az eszembe; az önbántalmazás. Viszont miután határozottan belevágtam az oldalamba, eltaláltam egy eret is. Nagyon meijedtem, soha nem láttam még annyi vért. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Mikor anya bejött hozzám a fürdőbe és meglátta, akkorát sikított, hogy apa is odasietett. Meg voltak rémülve, ezért azonnal a sebészetre vittek. Szerencsére semmi komolyabb bajom nem esett az nap. Ezek után apa sírva kért bocsánatot és elmondta, semmi gond velem és szeret. Akármi is van, az egyetelen gyermeke vagyok... Borzasztóan jól esett, viszont még mindig úgy éreztem, vannak elvárások felém. - Chan finoman végigsimított, most talán kicsit megviselt arcomon, majd gyengéden elmosolyodott.

-Soha többet ne tegyél ilyet.

(...)

Nos, normalizálódni látszott minden. Az nap este viszont annyira izgultam, hogy egyáltalán nem tudtam rejtegetni. Ezúttal Seungsik születésnapjára tartottunk, ugyanabba a társaságba. Chan amikor tudta, folyton a kezemet fogta, egyfajta biztosítékként, hogy nem lesz semmi gond, túlaggódóm az egészet. A lábaim viszont továbbra is remegtek. Miért viselkedem ilyen hülyén? Subinék soha nem ítélnének el, akkor mitől félek?

-Nem lesz semmi gond, Sejun. Ne idegeskedj. Miattad már én is feszült vagyok. - Nevetett fel Chan, próbálva oldani a félelmemet, mely még hatott is. Egy nagyot sóhajtva próbáltam a légzésem normalizálni, majd mikor megálltunk Seungsik háza előtt az autóval, egy nagyot nyelve próbáltam eltűntetni a torkomon lévő gombócot a többiek látványára.

Mindenki feloldottan nevetett, míg én próbáltam magam olyan kicsire összehúzni, amennyire csak tudtam és bár nevetséges, de Chan mögött próbáltam elbújni. Yeeunékhez érve halkan köszöntem mindenkinek, majd mikor a többiek kérdő szemekkel néztek felénk, még kissé hátrébb is húzódtam.

-Nagy hírünk van. - Mondta vigyorogva Chan, majd bármi ellenkezést nem tűrve magához rántott és egy finom puszit adott az ajkaimra. Miután eltávolodott tőlem, félő tekintettel néztem a többiekre, akik különféle reakciókkal ajándékoztak meg: Byungchan csak legyintve közölte, hogy a heterók hátrányba kerültek; Seungsik kedvesen gratulált, míg Yeeun elégedetten konstatálta, hogy mindig is érzett valami furcsát felőlem. Seungwoo és Subin egy ideig elkerekedett szemekkel néztek rám, majd egymásra pillantva elmosolyodtak és hozzám sietve egy csontroppantó ölelésben részesítettek egyszerre mindketten.

-Én nyertem a fogadást. - Jelentette ki Seungwoo elégedetten, mire Subin mérgelődve boxolt egyet a vállába.

-Ti komolyan fogadtatok a nemi identitásomra?! - Kérdeztem sértődötten. Seungwoo és Subin is ijedten néztek rám, míg Chan hangosan kacagva nézett végig sértett valómon.

****

Amúgy jelentem, többnyire túl vagyok az érettségin, már "csak" egy emelt biosz vár rám jövőhéten (kill me, pls). Illetve k*apja be az, aki az idei töri és matek érettségit összeállította. Én tanultam... tényleg... de szörnyű volt. XD

Egyébként, hogy tudjátok, mennyire sötét vagyok, először azt hittem, a Victon albumomban azért vannak egyes dolgok visszafele írva, mert elrontották. Csak később jöttem rá, miért adtak egy tükröt is az albumhoz. :D

Zseniális! ^^