Imádtam a tengeren lenni, egy hajón ringatózva a fodrozódó hullámokkal. Eme szenvedélyemet könnyen ki tudtam elégíteni, hisz apámnak hajózási cége volt. Az utasszálításon túl, a sétahajókázásig mindent bevállalt. Volt, hogy koreai különlegességeket szállított a messzi nyugatra az ételpiacra. Apa tényleg, rengeteg dolgot bevállalt, ha a tengerről és a hajókról volt szó. Évente vette az újabb és újabb hajókat, hogy a céget növelje és minél több dologra lehessen nyitott.
Ami engem illett, soha nem érdekelt ezen dolog üzleti része, én csak folyton valamelyik hajón akartam lenni és utazni. Ennek köszönhetően rengeteg helyre eljutottam, egyszer még Afrikába is, és a hajó legénység barátságát megszerezve, én voltam mindig az aranyos, pufók kisfiú, akit sok dologra lehet tanítani, legalább addig nem unatkozik az ember. A legénység tényleg, rengeteg dologra megtanított, így akár már tíz éves koromban is képes lettem volna egyedül kihajózni a messzi óceánra és épségben vissza is térni.
Szerettem ezt az életmódot. Imádtam, hogy az eddig megélt éveim nagy részét a tengeren töltöttem, apám és az alkalmazottai mellett. Imádtam, hogy olyan dolgokat is láthatok, és olyan helyekre is eljuthatok, amiről a legtöbb korombeli gyerek csak álmodozhat. Persze, voltak hátulütői is ennek a dolognak. Anyám nem igazán tudott lelkesedni azért, hogy apa bármi könnyedséggel engedte ezt; őt sokkal inkább tette volna boldoggá, ha rendesen járok iskolába és az ott tanult dolgok kötöttek volna le. Nem tetszett neki, hogy néha bűzlöttem a haltól, mikor nagy ritkán hazamentem és az sem tetszett neki, hogy nem járok iskolába, mert szerinte emiatt butácska leszek, még azután is, hogy felnőttem. Én magam emiatt nem igazán aggódtam, egy idő után megtanultam kizárni anyám zsörtölődését és vele ellentétben én tudtam, hogy a hajón dolgozó emberek és utazók mindenre megtanítottak engem, amire szükségem volt.

Sokszor mutatkozott érdekesnek egy-egy hosszabb utazás. A tengerészek körében volt egy furcsa dolog, ami nem volt más, mint az idő. A legtöbbjük szinte szentírásként kezelte az időjárást. Valamiféle baljós előjelnek vették, ha felhős volt az ég, vagy épp pusztító kánikula volt tűző nappal egybe vegyítve. Az az napi is egy ilyen utazásnak indult. Reggel borús volt az ég, a szél pedig hevesen fújt, így nagy hullámok csapódtak az öböl partjának. Az égen nem szálltak sirályok, azok is inkább elbújtak valahova. Az egész legénység napokig azon aggódott, még az utazás megkezdése után is, hogy valami borzalmas fog történni. Én magam ebben kitűntem közülük, hiszen nem tudtam semmiféle babonában hinni. Teljesen nyugodt szível mászkáltam fel-alá a fedélzeten, egészen addig, míg egy nagy viharba kerültem. Mivel nem akartam kint lenni a zuhogó esőn, kénytelen voltam apához bemenni a kapitányi részre. Alig lehetett valamit látni az ablaknak csapódó eső cseppektől, az ég is sötét volt, a víz pedig zavaros. Jó pár napig ilyen időben hánykolódtunk célunk felé a tengeren, bármiféle probléma nélkül, ugyanis semmi különös balszerencse sem történt. Mindenki épp volt, ahogy a hajó is, így végleg félresöpörve az apró kételyeimet is, kényelmesen hátradőlve, a kormányzókabinban utaztam tovább, teljes lelki békével.

A visszafelé úton ismét baljós jelek jöttek az időjárás részéről, viszont előbbi tapasztalataim alapján, én már tényleg egy kicsit sem aggódtam. Bíztam a szerencsékben, na meg a realitásban, elvégre egy ilyen fejlett hajón, egy ilyen fejlett legénységgel és kapitánysággal mi rossz történhet. Velünk ugyan tényleg semmi rémes nem is történt, viszont mikor már csak egy napnyira voltunk a már megszokott koreai kikötőtől, a még mindig viharos tengeren egy gyenge, hánykolódó kis testet pillantottunk meg. Az apró fadarabba kapaszkodó fiú alig volt magánál, senki se tudta volna megmondani, hogyan maradt fenn azon a kis darab fán. Jó egy órába tellett, mire nagy nehezen ki tudtuk valahogy szedni a vízből. Addigra már teljesen eszméletlen volt, de még halottnak is elment az ábrázata. A fiú pár évvel fiatalabb lehetett tőlem, emiatt olyan kilenc, esetleg tíz évesnek tippeltem meg. Meg sem mozdult, csak feküdt ott a fedélzeten, miközben a hajó orvosa teljes hideg vérét megőrizve próbált életet lehelni belé. Sűrűn pumpálta a csontos kis mellkast, ami csak nem akart még tíz perc után sem magától megmozdulni. De aztán, valami csoda folytán, hirtelen sebesen köhögni kezdett, a szájából nagy mennyiségű víz tört felszínre. Látszólag a sokkból még nem igazán épült fel, így apa a karjaiba kapta a remegő, vékony testet és bevitte magával a kormány kabinba. Az ottani ágyra helyezte le, hogy szemmel tarthassa az ismeretlen kisfiút, akit sikeresen megmentettünk. Én magam érdeklődve ültem le a földre, végig az ágyon édesen alvót figyelve, kinek alig látszott ki valamije a vastag takaró réteg alól.

Azon az ominózus napon, én és a szüleim, kaptunk egy új tagot a családba. Jongdae csupán csak a nevét és a korát árulta el, a családjáról csak annyit osztott meg velünk, hogy nagy bizonnyal a tengerbe fulladtak, egy borzalmas hajó szerencsétlenséget követően. Teljesen egyértelmű volt ezután, hogy a szüleim magukhoz vették, így lett egy kis öcsim.
Nem volt sok gondom Jongdaeval. Rettentő bájos volt és csendes, nem igazán okozott semmi kellemetlenséget. Talán az egyetlen dolog, amivel rendesen fel tudott idegesíteni, azok az ágy alatt bujkáló szörnyek voltak és a víztől való félelme. Jongdae soha nem jött ki velem és apával hajózni, inkább jó kisfiú módjára mindig otthon maradt anyával és suliba járt, jó jegyeket szerzett. Nem is volt egyébként ez olyan rossz, hiszen így mindkét szülőmnek meg volt az, amit nagyon szerettek egy gyerekben. Én apával voltam, mert mindketten imádtuk a vizet és a tengerészetet, míg Jongdae otthon volt anyával és szorgalmasan tanult, alig hiányzott az iskolából.

-Ne! Hyung! Ne! Nem akarom! Kérlek! Minnie hyung! - A fejemet rázva figyeltem a bömbölő Jongdaet, aki csak nem akart sehogy sem elhallgatni, hiába próbálkoztam már számtalanszor ezzel. Most, ahogy eddig mindig, csak állt az udvarunkban található medencében, a derékig érő vízben és sírt.

-Na, gyere te kis butus. - Még mindig fejemet rázva sétáltam be érte és emeltem ki az egyáltalán nem fulladás veszélyes mélységű vízből. Mikor a lába már a füvön volt, könnyes szemekkel nézett rám, ezzel egy olyan képet adva, mintha csak egy kiskutya lett volna. - Ugye tudod, hogy ha csak nem direkt csinálod, nem tudsz bele fulladni?

-Megmondalak Eunsung néninek! - Soha nem hívta az anyámat "anyának". Senki sem értette, hogy miért, de anya csak "Eunsung néni", apa pedig "Minhoon bácsi" volt számára. Ezzel mondjuk senkinek nem volt baja, attól még imádtuk ezt a kis lököttet, aki annyi szeretet árasztott magából, mint talán egyetlen ember sem. Ahogy futott be a házba is olyan aranyosan festett, de akkori kábulatomból felébresztett a józan eszem, mi szerint jobb lenne, ha anyának nem számolna be erről. Hamar utolértem és a karját megragadva szembe fordítottam magammal.

-Anyának egy szót se erről, különben legközelebb a cápák közé hajítalak be. - Jongdae arca teljességgel lesápadt, mire hangosan felnevettem és míg én azzal voltam elfoglalva, hogy még ne is könnyezzek mellé, addig Dae összefont karokkal állt előttem, próbálva felvenni egy fenyegető arckifejezést. Nem ért el vele sokat, az biztos, mert az ijesztővel ellentétben, olyan cuki fejet vágott, hogy helyből megcsipkedtem a pofiját.

-Ne már hyung! Hagyd abba! - Csapkodta kezeivel az enyéimet, végig ugyanazt a dühös ábrázatot tartva magán, míg én ismét csak szakadtam a nevetéstől.

(...)

Mikor egy hónapig egyáltalán nem láttam se anyát, se Jongdaet, kezdett bennem kialakulni egy kisebb hiány. Akkoriban hosszú útnak vágtunk neki, ráadásul apa egyik helyről a másikra nem sietett olyan nagyon, szeretett volna körbenézni a különböző tájakon. Régebben nem is lett volna ezzel semmi bajom, még mindig imádtam kihajózni bárhova, de hiányzott anya, na meg Jongdae is, ezt a hiányt pedig próbáltam valahogy pótolni, de csak nem akart sehogy sem sikerülni.

-Jongin?! Mi a gond? - Meglepődve néztem, a nálam négy évvel fiatalabb tizennégy éves matrózra. Egy részt, nem is tudtam róla, hogy őt is elhozzák ilyen hosszú utakra, úgy, hogy a szülei nincsenek vele, a másik pedig, hogy úgy sírt, mint akinek komoly fájdalmai vannak. Jongin nem volt egy sírós gyerek, mindig vidám volt és mosolygott, holott elég szomorú sorsa volt. Szegény családból származott, ezért kellett neki ilyen fiatalon dolgoznia és ezért tudott csak nagy ritkán bejárni az iskolába. Ami azt illeti, magántanuló volt, magántanárok nélkül. A hajó legénysége próbálta felkészíteni a féléves vizsgákra, ami eddig hatásosnak is bizonyult, de attól még nehéz volt ez számára. - Jongin... - A napbarnított bőrrel rendelkező kisfiú megtörölte szemeit, nem rejtegetve, hogy sírt és őszintén válaszolt.

-Még soha nem voltam ilyen hosszú úton... hiányzik a családom. - Abban a percben az én szívem is összefacsarodott és azzal a lendülettel megölelgettem a már csak szipogó fiút. A következő egy hónap alatt, amit utazással töltöttünk, Jongin lett az ideiglenes Jongdae a szememben, bár nem sokban hasonlított a két fiú, az biztos. Jongdae gyakran volt hisztis és pityogó, míg Jongin csendben végezte a dolgát és bár két évvel fiatalabb volt Daenál, mégis sokkal komolyabb is volt. Viszont még ezek ellenére is, az én kedvencem akkor is Jongdae maradt, akármilyen meglepő.
Az utazás végén, mikor megérkeztünk a már jól ismert kikötőbe, a parton hevesen integető anyám és a már tizenhat éves Jongdae fogadott. Olyan nagy lendülettel futottam hozzájuk és öleltem át őket, hogy majdnem mind a földön végeztük.

(...)

A huszadik születésnapomon borús és esős nap volt. Az egész család bent ült a jól befűtött lakásban, csendbe burkolózva foglalva el magát mindenki. Még délben megtartottuk a szülinapom, így a hátralevő délutánt szabadon és vidáman tölthettem volna. Viszont ez nem lett így. Úgy terveztük, hogy majd Jongdaeval filmezünk és bár én magam személyesen nagyon vártam ezt az alkalmat, soha nem következett be. Jongdae jó pár kört ugrált körülöttem, hogy mit szeretnék szülinapomra, de hiába volt egy konkrét kívánságom, azt csak nem kérhettem tőle. Téged. Ezt akartam neki mondani, a nyelvem hegyén volt, mégis visszafogtam magam, egészen a családi ebéd végéig. Kiültünk az udvaron lévő hintára - akkor még nem zuhogott az eső - és ott próbáltuk túlélni a kajakómát. Annyira teleettük magunkat, hogy mindkettőnk hasa kitüremkedett, akárcsak egy kisebb domb. Akkor, ott a hintán, Jongdae újra megkérdezte. Mit szeretnél szülinapodra tőlem? Nem válaszoltam neki. Csak hosszasan vizslattam a szép, barna szemeit, elveszve egy mély és sötét univerzumban. Hiába a még reggeli önerőm, akkorra már elveszett, így bármi kertelés nélkül nyomtam egy ártatlan szájra puszit puha ajkaira. Jongdae teljesen kikészült ettől; felpattant a hintáról, nem egy kört lerótt előttem, az akkor még száraz füvön, majd egy váratlan pillanatban pofon vágott és berohant a házban. Ezután nem sokkal eleredt az eső.
Jongdae bezárkózott a szobájába és hiába próbálkoztam nála, magyaráztam meg neki a dolgokat, csak még jobban felzaklattam szerintem, így inkább hagytam ezt az egészet.
Pár csendben telt óra után ezt nem bírtam. Felkapva magamra a hosszú esőkabátomat, elmentem otthonról, egyenesen a kikötőbe, a kedvenc hajómra. Itt nyugodtan meghúzhattam volna magam pár napra, anélkül, hogy haza kellett volna mennem, Jongdaehoz és ez is volt a terv. A szüleim már hozzászoktak, hogy néha-néha inkább a kedvenc hajómon alszom és nem otthon, így biztos nem találják majd furcsának a dolgot, Jongdae pedig... Jongdae pedig azt gondol, amit akar.

Már rám sötétedett, az eső még mindig nem állt el, de nem is volt vele bajom. Szerettem esőben aludni, megnyugtatott az ütemes, halk kopogás. Próbálva elhessegetni a rossz gondolatokat, dőltem el a kényelmes ágyon, a kormánykabinban, mikor hangos kopogások sorozata szakította meg a nyugalmat. Bele sem gondolva, hogy ki lehet az, az ajtóhoz sétáltam és mikor kitártam azt, érdeklődve húztam fel szemöldökeim.

-Mit akarsz? - Kissé ellenséges hangnemben érdeklődtem meg itt létét Jongdaenak, aki csak arrébb lökve engem, sétált be a kabinba.

-Én csak... szeretném megbeszélni... azt a... tudod... - Beszéde közben kezeit tördelte, fejét lehajtotta, egy pillanatra sem nézett rám. Nem mondom, most voltam életemben először nagyon dühös rá, egyben büszke is, hiszen végre képes volt magától meghozni egy döntést és azt végre is hajtotta. Ráadásul még a hajóra is fel kellett jönnie, pedig utált a fedélzeten lenni. Most is színtisztán látszódott rajta, hogy nagyon nem érzi magát biztonságban, de csak a kis ügyünk miatt képes volt ide jönni, mi tényleg nagy előre lépés tőle.

-És... mit akarsz ezen megbeszélni? Szerintem teljesen egyértelmű voltam.

-Igen, de... de én nem.

-Kifejtenéd? - Jobb szemöldökömet provokatívan felhúztam és így vizslattam teljesen zavarban lévő lényét. Egy ideig csak ide-oda tekingetve állt egy helyben, pár méterre tőlem, majd egy váratlan pillanatban, egy nagyot sóhajtott és gyorsan átszelve a kettőnk közt lévő távolságot, ajkaimra csókolt. Felfogni sem volt időm, hogy mi történik, de ösztönösen csúsztattam kezeim derekára, még közelebb préselve magamhoz, mire a csókba sóhajtott. Elégedetten elmosolyodtam, mikor karjait nyakam köré kulcsolta és ő is, még jobban belemélyedt a nyelvcsatánkban, minek a levegőhiány vetett véget.

-Ez így megfelel?

-Tökéletesen. - Vigyorodtam el, majd egy újabb csókot kezdeményeztem ott, este, a vízen ringatózó hajón.