Mi az élet célja? Miért élünk? Milyen célból élünk? Miért élünk mikor már mindent elvesztettünk? A családom meghalt a barátaim elfordultak tőlem, cserben hagytak, egyedül vagyok ebben a nagy világban. Az állásomat is elveszítettem csupán azért mert már nem voltam elég jó nekik, holott mind tudjuk ez a családom elvesztése miatt történt. Apa üzlet ember volt és míg élt nem tudtak kirúgni mert elég nagy veszteség lett volna ha apa felbontja a szerződést velük de mivel már ö nincs, ez a veszély nem fenyegeti. Egyszerűen már nem látom az élet értelmét, nincs miért élnem, egyedül maradtam, nincs senkim úgyhogy nagyon sajnálom Istenem de ezt meg kell tennem. Tudom nem ez a helyet választás de már nem bírom. Lassan haladtam Szöul utcáin, néha rápillantva a mellettem elhaladó emberekre, egy pár kedvenc helyemre még utoljára elmentem csak hogy biztosan ne feledjem el, és a boldog itt tartott pillanatokat magammal vigyem. Egy magas épületet kerestem, ahol senki sem láthat meg így lehetetlen lenne megakadályozni amit véghez szeretnék vinni. Nem mondhatom, hogy sokat kerestem de azt se hogy hamar megtaláltam, de a lényeg, itt állok a megfelelő épület előtt. Nagy sóhaj kíséretében megyek fel egészen az épület tetejére majd próbáltam erőt venni magamon, hogy leugorjak. Könnyeim útnak erednek amit nem vagyok hajlandó letörölni, úgyse látja senki akkor meg miért ne engedhetném útjára érzéseim? Ebben az életben utoljára...

Nagyon magason vagyok, szinte alig látom az embereket, feltételezem ők se látnak bár ha észre is vennének nem törődne senki velem, hagynák hadd ugorjak le ezzel együtt véget vetve az életemnek. Nagy levegőt szippantok be a tüdőmbe majd lassan kieresztem.

– Meg teszem... – elszántan súgom magamnak ezt a két szót majd már ugranék ha valami nem tartana vissza, jobban mondva valaki. Egy idegen férfi fogta meg a kezem megakadályozva az öngyilkolásban.

– Engedjen el, kérem... – suttogom neki megpróbálva kiszabadulni erős szorításából ám az nem olyan könnyű mint hittem

– Nem engedem, hogy öngyilkos legyél – magához ölel, nagyon meglep ezzel a cselekedetével de egyben jól is esik a törődése, meg ha nem is ismerem

– Miért tette ezt? Már csak egy kicsit kellett... – nézek fel a megmentőmre. Fehér felsőt és egy fekete szaggatott farmert visel, szemei a szomorúságtól csillog ami valamilyen okból kifolyólag rossz érzést kelt bennem.

– Park Jungsoo vagyok és te? – mosolyog rám édesen amitől kicsit jobban érzem magam

– Kim Eunbi – suttogva válaszolok, pár percre beállt közénk a csend amit én törtem meg – Hagynod kellett volna, hogy... – ám nem tudtam befejezni mert ujját az ajkaimra tette

– Nem szabad ilyet mondanod. Nem helyes döntés akármilyen nehéz is legyen az élet – nézet mélyen a szemembe. Valamiért furcsán éreztem magam pillantásától, olyan biztonság érzetet nyújtott körém font karjai, mint még soha.

– Nem tudhatod milyen életem volt és nincs jogod ezt mondani – a mellkasát kezdem el bámulni, ugyanis aggódó szempárja nagyon zavarba hoz.

– Igen, nem tudom de attól még igenis igazam van. Nem vagy egyedül, én veled leszek és vigyázok rád de ehhez az kell, hogy soha többet ne gondolj ilyen butaságra, rendben? – mosolyodik el édesen.

Akkor nem hittem benne, a szavaiban abban hogy valaha is boldog lehetek, de az élet amilyen kegyetlen olyan szép is egyben. És most szerencsém volt megtapasztalni az élet szép és jó oldalát, kisebb nagyobb problémákkal de ez már csak részlet kérdés, a lényeg, hogy Jungsoo betartotta ígéretét, sőt többet is annál, egy boldog szerető családot amit a két gyerekünk tölt be. Végül is minden rendbe jött ahogy ígérte mert ö az én egyetlen megmentőm.