Szinte semmit nem aludtam az éjjel. Én is és Minhyuk is minden erönkkel próbáltunk ezt az egészet elmagyarázni a szüleinknek, hogy kicsit se akarjuk ezt az esküvőt, de sajnos nem tehetünk ellene semmit. Amit ők elterveznek azt meg teszik,  bármi áron. Ebben az egyben a két család nagyon is hasonlít. Bármit megtesznek amit csak akarnak, nem érdekes mennyi embert tesznek tönkre, ez esetben a saját gyerekeik jövőjét rombolják szét, de mind ez semmi, szerintük kiheverjük és idővel jót nevetünk ezen. De mondja meg nekem valaki, ezen lehet nevetni? Kötve hiszem, egy világ omlik össze mikor megtudjuk, nem lehetünk azzal akit igazán szeretünk, és egy másik férfival kell leélni a hátralévő életünket. Miért kellett ezt tenniük? Miért nem hagyják hogy úgy éljünk ahogy szeretnénk? Egy szülőnek nem az a dolga hogy mindig a gyereke mellett legyen, és hagyja élni a saját életét? Akkor ezt ők miért nem képesek elfogadni? Végre sikerült magaménak tudnom Chent, sikeres és boldog életem lehetett volna, csupa jó barátokkal és kalandokkal erre a szüleim ezt teszik.
~~~
Ma dolgozom itt utoljára, mivel a szüleim nem szeretnék ha „mutogatnám magam" az egész világnak, amiről egyébként szó sincs de hát hiába mondanám nekik. Nem tudom hogyan közöljem ezt Chennel. Egyszerűen álljak elé és mondjam meg, vagy hívjam el valahova és ott tudassam vele? Fogalmam sincs, de egy biztos ma el kell mondanom, bármennyire nem szeretném.
-Mi a baj?- kérdezi aggódva szerelmem. Pár perce lett vége a próbának, a többiek már készülnek, hogy pihenhessenek egy kicsit.
-Semmi, csak mondanom kell valamit- válaszolom szomorúan amit ö is észre vesz, így minden gyerekes énjét a háttérbe szorít és komoly tekintettel kezd el vizslatni.
-Miről van szó? Csak nem történt valami?- fogja meg a kezem gyengéden egy apró csók kíséretében. Annyira szeretem.
-Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?- nézek fel könnytől csillogó szemeimmel
-Hogyne tudnám, én is nagyon szeretlek- szorít magához ami most nagyon jól esik, mert tudom később nem lesz rá lehetőségem
-Férjhez kell mennem- zokogok fel, érzem megfeszül körülöttem karjai
-Mi?- suttogja megtörten
-Nem akarom de muszáj. A szüleim köteleznek rá. Annyira sajnálom- zokogva markolászom felsőjét, annyira fáj hogy el kell hagynom. Nem szól semmit, csak nyugtatóan simogatja a hátam vagy éppen a karom, tudom mit érez, hiszen belül én is teljesen összetörtem. Pár percig ölelkezve állunk a terem közepén, a fiúk pedig értetlenül állva figyelnek minket.
-Nem a te hibád, kicsim- puszil hajamba szipogva mire még jobban rákezdek a sírásra- Az érzéseim nem változnak, bárkivel vagy bárhol legyél. Mindig szeretni foglak, ezt ne feled- suttogja fülembe, ami irtóra jól esik egyben fájdalmas ezeket a szavakat hallani. Hirtelen ellenged és egy forró ám szerelmes csók után kilép az ajtón, ezzel együtt az életemből is örökre