Minden évben, Halloweenkor, újra szárnyra kapnak a régi történetek, amiben lányokat rabolnak el. Nem tudhattam, hogy velem is megtörténhet. Egy különleges lány aki épp annyira utálja ezt az ünnepet mint azt, hogy nap mint nap látja a szellemeket. Elindítottam egy random zenét, mert az osztálytársaim kezdtek idegesíteni, mert nagyon hangosak tudnak lenni. Egyszer csak legjobb barátnőm, Bomi, csapódik mellém. Hirtelen érkezésére megijedek, mire ő csak nevetni kezd.
– Mit akarsz? – kérdezem unottan
– Csináljunk valamit, annyira unatkozom – biggyeszti le ajkait, pedig tudja jól, ezzel engem nem hat meg.
– És mit szeretnél csinálni?
– Olvasok a tenyeredből – csillannak fel szemei
– Komolyan? Úgy mint gyerekkorunkban? – nevetek fel ahogy eszembe jut, a mi gyerekes játékunk.
– Na lássuk – fogja meg kezem majd végig simít tenyeremen – Szép jövő áll előtted. Kettő várj nem is, három gyereked lesz egy csodálatos férjed, aki öröké szeretni fog – kezdi el mondani a hülyeségeit, azonban nem is annyira az, hiszen valóban ezt akarom.
– Szép jövőm lesz, az egyszer biztos – vigyorodom el
– Van még valami. Lehet, hogy ez nem fog megvalósulni, mivel egy fiú fog belépni ma az osztályterembe – néz fel rám komolyan, amitől lehervad a vigyor ajkaimról. Na nem azért mert hitem ebben, csupán jó volt bele gondolni a szép jövőmbe.
– Oh ugyan kérlek. Mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen, hacsak... – befejezni nem tudtam mivel az osztályba, teljese sötét uralkodott. A lányok sikítani kezdtek, míg én csak unottan sóhajtottam fel. Valaki biztos jól szórakozik most. Az ablakhoz fordulok annak érdekében, hogy félre tudjam húzni a sötétítőket, de a vér is megfagy bennem, amint szembe kerülök egy sötét alakkal. Egy pillanat volt csupán, mégis reszketek mint a kocsonya. Szorosan becsukom a szemem, arra gondolva, ezt biztos csak képzeltem. Lassan kinyitom szemeim, de akkora már nem volt ott semmi, azonban cseppet sem nyugodtam meg, főleg Bomi miatt.
– Dasom, te is éred ezt a sötét lelket? – suttogja fülembe mitől nagyot nyelek. Szóval nem képzelődtem.
– Úgy érzem, mint ha az osztályba lenne – nézek körbe, ám mindhiába, az orromig sem látok.
– A sötét helyek vonzzák a lelket, pontosabban a sötét lelket – ezt úgy mondja mint ha nem lenne elég egyértelmű. Az ajtó egyszer csak kinyílik és egy Hoseok lép be rajta. Először a frászt hozta ránk, de ahogy felnevetett, mindenkinek egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait. A sötétség ellenére tisztán láttam csillogó szemeit, amik engem vizslatnak. Nyílt titok, hogy tetszik nekem, ő azonban eddig semmi jelét nem adta miképp viszonozná érzéseim.
– Talán sátánisták vagytok, hogy a sötétben ültök? – nevet fel hangosan
– Nincs áram, ha nem vetted volna észre – mondom apró mosollyal ajkaimon
– Ott vannak a telefonok – biztos vagyok benne, most felhúzott szemöldökkel néz szemeimbe, még ha nem is látom tisztán – Amúgy meg, az igazgató haza engedett mert nem lesz ma áram – sokan végig sem hallgatták Hoseok beszédét, elkezdtek pakolni aztán úgy kiviharoztak az osztályból, mint ha az életükért küzdenének. Erre a vidám fiú csak nevetve indult helyére, hogy aztán a vállára lökve táskáját, induljon haza, vagy Isten tudja hova. Bomival hasonlóképp cselekedtünk, majd a mosolygó gyerek után sétálva.
– Dasom, ne mennyünk még haza, kérlek – áll meg hirtelen legjobb barátnőm előttem, mire megtorpanok – Nézünk meg egy szuper helyet – teszi össze két kezét
– Nem is tudom – húzom agyát egy kicsit
– Kérlek. Megteszek bármit egy héten keresztül, csak gyere velem – ragadja meg kezem esélyt sem adva a menekülésre, nem mintha annyira szeretnék, viszont kedvem sincs a hülyeségeihez.
– Ha ez megnyugtat, én is veletek megyek – vigyorodik el Hoseok szemeimbe nézve. Így biztos nem szeretnék menni, de hát neki nem lehet ellenállni, épp ezért is bólintok beleegyezésemet adva. Sóhajtva lépkedünk ki a nagy kapunk, az ellenkező irányba fordulva, mint ahogy mindig is szoktuk. Úgy érzem meg fogom bánni ezt a döntésem, főleg hogy Hoseok is velünk van. Csendben haladtunk előre, valójában csak én hallgatok mint a sír, barátnőm és Hoseok elég jól elvannak egymással.
– Dasom, köztünk vagy még? – néz le rám a fiú, mitől szívem torkomba dobog
– Még – motyogom halkan – Nem lehet máshova menni? – próbálom meg győzni őket, ám mindhiába.
– Nem, mert kíváncsi vagyok, igaz-e a legenda – vágja rá Bomi. Nem kis ideggel tesszük meg azt a pár métert ami elválaszt a kastélytól. Annak ellenére, hogy igen hátborzongató érzés kerít hatalmába, ahogy a nagy vas kapu élé érünk, gyönyörűnek tartom. A fa levelek elhagyatottan lepik be a földet, ami arról árulkodik, valóban nem él itt egy lélek sem. Hoseok idő közben meg gondolta magát, és lelépet. Szépen itt hagyott minket, holott ő erőlködőt, hogy hadd jöhessen velünk. Bomi izgatottan kezd neki a mi kis kiruccanásunk felfedezésére, ellenben velem, ki csak nyugodtan lépked minden másodpercben attól rettegve, mikor jelenik meg egy szelem. Valamilyen oknál fogva egyet sem láttam, pedig az ember azt gondolná, ilyen helyen csak úgy hemzsegnek az itt ragadt lelkek. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem miszerint barátnőm eltűnt. Nem félek, hiszen biztos a közelben van valahol, meg aztán semmi esély arra, hogy netalán elrabolják. Csak mi vagyunk olyan merészek vagy inkább hülyék, hogy egy szelem járta kastélyt fedezünk fel. Ahogy egyre beljebb merészkedtem, az egyébként igen szépen rendezett kertben, olyan érzésem volt mintha nem is lenne elhagyatott ez a kastély. Ez a gondolatom pár másodper alatt változott meg. Hirtelen úgy éreztem mintha a talaj eltűnne a lábam alól, félve pillantottam hátam mögé, de bár ne tettem volna. Valóban kezdet eltűnni a kis kövekkel rakott útvonal ami közvetlenül a kastély bejáratához vezetett. Nem is gondolkodtam a következő cselekedetemre, a Napnál is világosabb volt ha nem megyek el innen akkor bizony elnyel a föld. Olyan gyorsan kezdtem el futni amennyire csak tőlem telik, és éppen időben értem a kis verandára. Óvatosan nyitom ki a hatalmas ajtót. Egyfajta furcsa érzés kerít hatalmában, hasonló ahhoz mikor figyelnek, de mivel nem vettem észre senkit vagy semmit, felfedező útra indultam. Teljesen levett a lábamról a nappali látványa, habár a bútorok nagy része a 19 századot juttatja eszembe. A falak bézs szint kaptak ami hihetetlenül jól mutatott a barna burokkal. Épphogy kényelembe helyeztem magam a kanapén, lépteket hallok a hátam mögül. Rögtön a legrosszabbra gondolok, mint például egy gyilkos otthonába sétáltam, ezzel erőfeszítés nélkül szerez egy újabb áldozatot.
– Ki vagy te? – zavarja meg a gondolat menetem, amit annyira nem is bánok. Lassan a hang irányába fordulok, azonban álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egy helyes férfi fog állni a lépcsőnél. Lilás hajjal rendelkezi, a testét pedig egy fekete öltöny fedi be.
– Csak...nyitva volt az ajtó, é-én meg... – életemben nem voltam ennyire zavarban mint most.
– Ki vagy? – tette fel újra a kérdést, ám nem kis ideg csenget hangjában.
– Dasom – nyögőm ki nevem
– Nem kéne itt lenned, Dasom. Nem tudsz a legendáról, vagy hogyan mondjátok ti emberek? – emberek? de hát ő is közénk tartozik.
– Pont emiatt vagyok itt, és a barátnőmet is meg akarom találni – sütöm le szemem
– Rajtad kívül senki nem lépet be a kastélyba – jelenti ki kimérten
– Mi ez a mennyei illat?-hirtelen valaki elkezdi szagolgatni a nyakam. Hogy a fenébe került ide? – Bocsánat még be sem mutatkoztam. Min Yoongi vagyok, ő pedig Kim Namjoon- mutat a lila hajjal rendelkező férfira – És benned kit tisztelhetek? – mosolyogva néz szemeimbe
– Dasom, Kim Dasom
– Bármit megteszek, kedves Dasom csak hadd igyak a véredből – hatalmas szemekkel bámulom – ha jól emlékszem – Yoongit, tehát vámpír lenne? Hát persze, hogy vámpír, hiszen ez az egy lény amiről tudjuk, hogy vérrel táplálkozik. Mégsem ez volt ami egy szere ijesztett és döbbentet meg. A következő pillanatban egy túl ismerős alak lökte el Yoongit a közelemből.
– Senki sem nyúlhat hozzá. Dasom az enyém – morogja fogai közt akárcsak egy vadállat. Csak arra tudok gondolni, hogyan kerül Hoseok ide, vagy netalán ő is vámpír? Hirtelen meg ragadja a karom, és maga mellé húzz mivel idő közben helyet foglalt a kanapén. Nagy szemekkel bámulom a "vámpírt".
– Hoseok... ez mit jelent? – nyögőm ki nagy nehezen
– Hogy a szerelmem vagy – nézz rám azzal a csábos Hobi mosollyal, amitől minden lány elájul
– Mi? De hát mióta? – ocsúdok fel a döbbenettől. Hogyan nem vettem észre? Egyszer csak az ölébe ültet, mire egy aprót sikkantok a hirtelen mozdulattól. Természetesen ez neki tetszik, így hát vigyorogva fog derekamra, mitől szívem a torkomba dobog.
– Mindig is a szerelmem voltál, csak vagy te olyan makacs, hogy nem vetted észre – kezdi el simogatni a hátam gyengéden. Ha eddig nem haltam meg, most már biztos halálom lesz, amilyen édes Hoseok.
– De...de vámpír vagy – motyogom idegesen
– Vámpír? Én? Dehogy vagyok vérszívó. Démonok vagyunk – nevet fel a hülyeségemen, mire kissé elszégyellem magam – Olyan butus vagy – kijelentésére elkezdtem ütni mellkasán, ugyan hasztalan hiszen nem érez fájdalmat. Nevetve fogja le kezeim majd az ajkaimra tapadt. A döbbenettől nem viszonoztam édes csókját, de amint a tudatomig jutott tette, elmosolyodva kulcsoltam karjaim nyaka köré.
– Meddig lesz ez a romantikus légkör? – a hangra szét rebbenünk, ám látszólag Hoseokot nem izgatja, hogy rajta kaptak.
– Húzz innen Jimin – hessegeti el- ezek szerint- Jimint, ki pufogva hagy kettesben minket. Azt hiszem mostantól nem fogok unatkozni, sőt nyugodt szível kijelenthetem, ez eddigi legjobb Halloween ünnepem. Bár nem raboltak el, legalábbis nem olyan értelemben, a szívem egy jó nagy részét kegyetlenül elragadta tőlem Jung Hoseok.