Sziasztok! Bocsánat, hogy mostanában nem volt rész. Ma viszont hoztam egy részt, ami viszonylag komolyabb témájú. Remélem tetszik a kérőnek, megpróbáltam úgy megírni azok alapján amiket leírtál! Esetleg pár szót írjatok a kommentbe, hogy tetszett-e ez a rész. Szeretem a véleményeket! :3

Nem szeretném senkinek az összképét elrontani ezzel a résszel, egyik országról sem, de sajnos vannak ilyenek. Vannak sajnos akik nemzetiség alapján ítélnek, és néznek le embereket.

Remélem tetszeni fog ez a rész! Fogadjátok sok-sok szeretettel! *-* 🖤

---------------------------------------------------------

Vajon meddig képes egy ember fenntartani a látszatot, hogy minden rendben van vele? Vajon meddig vagy képes elnyomni a feltörekvő érzéseidet, amik már-már szorítják a mellkasodat? Vajon hol az a határ, mikor már minden kötél szakad és a tömérdek rossz, ami eddig belülről marcangolt, a felszínre tör? Feltör, és az eddigi színházi látszatot szökőárként sodorja magával, ezzel szem elé tárva a fájdalmas igazságot.

Nehéz, nagyon nehéz magadban tartani, mivel senkinek nem tudod elmondani. Senkinek nem tudod kiönteni mi szíved, lelked fájdalma. Senki nem hallgat meg és nem nyújtanak segítőkezet. Segítség kellett, valaki, aki úton tart.

Minden akkor kezdődött amikor tíz éves voltam. A szüleim úgy döntöttek, hogy kiköltözünk Dél-Koreába, jobb élet tudatában. Akkoriban, a kis tudatlan gyermek énem nem tudott semmiről, beleszólásom nem volt semmibe, így izgulva vártam a költözést. Az egyik legszomorúbb része az volt az egésznek, hogy ott kellett hagynom a házat, ahol felnőttem és ahol a gyerekkoromat töltöttem. A másik pedig, el se tudtam búcsúzni az akkori barátaimtól, akikkel felhőtlen jövőt tervezgettem az általános iskolában. Én buta, mit gondoltam? 

Teljesen abban a hitben voltam, hogy új barátokra teszek szert és boldog életem lesz. Tévedtem.

A gondok ott kezdődtek, hogy egy teljesen idegen országba kerültem, és a nyelvet sem beszéltem. Így tehát, egy kemény éven keresztül tanultam a koreai nyelv alapjait, hogy legalább tudjak összetenni mondatokat és tudjak emberek közé menni. Ez idő alatt nem jártam iskolába, tehát egy év kimaradt, amit később bepótoltam. Mindennap tanultam valami újat.

A gondok folytatódtak, mikor bekerültem egy általános iskolába ázsiai gyerekek közé. Nagyon meglepte őket, hogy egy külföldi került közéjük, így nehezen fogadtak el. Nem tudtam barátkozni, mivel senki sem szólt hozzám. Úgy kezeltek, mintha valami fura lény lennék. Ezáltal, azt a tudatot keltették bennem, hogy valami gond van velem. Magányos voltam. Szerettem volna barátokat szerezni, szerettem volna én is játszani a többi gyermekkel, együtt tanulni valakivel avagy együtt ebédelni. Nem volt rá lehetőségem, mert lenéztek. Lenéztek, mert más voltam mint ők. Külső alapján ítéltek, de azt nem tudták, hogy belülről én is ugyanarra vágyok mint ők. Egy ártatlan gyermek voltam, akinek elvették a világról szőtt álomszerű képzeletét. 

Reménykedve léptem át a középiskolai éveimbe. Reménykedve, hogy megváltozik minden. Oh, bárcsak úgy lett volna. 

Sokkal rosszabb lett minden, mint volt. Ahogy idősödnek a gyermekek, úgy mutatják meg igazából is milyen a személyiségük, és milyenek valójában. 

Mindig meghúztam magam a hátsósorban, hogy ne kelljen lenéző szempárok elé kerülnöm, de ez sem volt elég. Mindig megtaláltak, mindig tettek róla, hogy ne legyen egy boldog pillanatom se. Ott rúgtak belém, ahol csak tudtak. Mindig éreztették velem, hogy nem idevaló vagyok. Nem tehettem semmiről. Nem tehettem arról, hogy ide kellett költöznöm és a régi életemet pedig el kellett dobnom.

A kezdeti rágó a széken, avagy a padban tréfák egy egészen más dologba fordultak. Kigáncsoltak, amiatt sokszor estem el, ennek köszönhetően pedig kék-zöld foltokkal mentem haza. Beszólogattak, és ha vettem a bátorságot, hogy visszaszóljak nekik, nem hagyták szó nélkül. Összefogtak ellenem, és iskola után csoportosan támadtak rám. 

A szüleimnek nem mondtam semmit. Sokat dolgoztak, ami miatt aligha hétvégén otthon voltak. Nem akartam terhelni őket ezekkel, mert tudtam mennyi gondjuk van. Nem akartam teher lenni számukra. Tény, nem voltam jól se fizikailag, se lelkileg, de csak tűrtem és tűrtem. Szólnom kellett volna valakinek tudom, de nem tettem. Nem mertem, mert féltem a következménytől. Szép lassan, darabokra hullottam..

~~~~~~~

Mint minden nap, ma is nagy szenvedéssel keltem ki a biztonságot nyújtó ágyamból. Felöltöztem, elpakoltam a táskámba a fontosabb dolgaimat és próbáltam leküzdeni a torkomon néhány falatot, hogy ne éhgyomorral induljak el itthonról. Amint kiléptem az ajtón, lágy szellő simogatta orcámat, ami a tavaszi időnek volt köszönhető. Szokásosan, gyomorideggel indultam el a buszmegállóba, ami öt percre van a házunktól. Fülhallgatóim által, tombolt a zene füleimben, aminek hála nem hallottam az önmarcangoló gondolataimat. A buszommal egy időben érkeztem meg, amire fel is szálltam. Hátsósorban kerestem helyet magamnak, majd leültem és kiélveztem a 15 perces utat, amíg még nyugtom volt.

Csiga lassúsággal szálltam le a buszról, majd elindultam az iskolának nevezett börtönbe. Nem volt kedvem belépni az ajtón, de sajnos muszáj volt. Mindennap megvívom magammal ezt a harcot, hogy bejöjjek-e vagy sem.

Az osztályterem előtt állva tétováztam egy ideig, majd mély levegőt véve kezemet a kilincsre tettem. Kintről lehetett hallani a hangzavart, de amint beléptem elhallgatott mindenki. Szemeimmel a földet pásztáztam, míg egy-két helyről kuncogást hallottam. Hátra indultam, ahol a padom helyezkedett el. Éreztem égető tekintetüket magamon, de próbáltam nem foglalkozni velük. Kihúztam a székemet, miközben táskámat a padra tettem és leültem. Kitört mindenkiből a nevetés, mire felkaptam a fejemet. Értetlenül néztem körbe, majd rájöttem, hogy mi is olyan vicces. Felkeltem a székről és láttam, hogy az bizony tele van rágókkal, amibe sikeresen beleültem. Az arcom égett, mérhetetlenül szégyelltem magam. A pulcsimat levettem, majd szorosan a derekamra kötöttem. A táskámat felkapva indultam ki a teremből. Amint kiléptem az ajtón, kiabálás hallatszott bentről.

- Ez mire volt jó? Nem unjátok már ezt? – hangjából ítélve fiú lehetett, de fogalmam sem volt arról, hogy ki volt az. 

A mosdóba siettem és bementem az egyik fülkébe. A torkomba csomó keletkezett, mint minden ilyen alkalommal, de a várt könnyek egyszerűen nem jöttek. Annyira hozzászoktam már ehhez, hogy sírni sem tudtam. Kezeimet a falnak támasztottam, és mélyeket lélegeztem, hogy minél előbb letudjak nyugodni. Pár perc elteltével a táskámhoz nyúltam, és elővettem belőle a testnevelés nadrágomat, ami egy sima fekete leggings volt. Átvettem a nadrágomat és megvizsgáltam a farmeromat, hogy mennyire ragadt bele a rágógumi. Próbáltam lekaparni a körmeimmel, sajnos sikertelenül. Előre látom, hogy otthon jó sokáig fogok azzal szórakozni, hogy leszedjem róla ezeket. Miután rendbe tettem magam, visszaindultam a terembe. A tanár már bent volt, én pedig bocsánatkérések közepette mentem a helyemre. Mivel kétszemélyes a pad, én pedig egyedül ülök, ezért arra a székre ültem, amelyik az ablakhoz közelebb volt és nem volt rajta semmi. 

Az első pár órát úgy, ahogy túléltem. Eljött az ebédszünet. Az egész osztály megindult az ebédlő felé, mint egy csorda. Én voltam az utolsó aki kiment a teremből. Nem volt annyira nagy étvágyam, szóval csak egy szendvicset vettem a büféből, és a szokásos helyemhez indultam. Letettem a tálcámat az asztalra és ültem volna le, amikor megpillantottam a szemem sarkából a felém közeledő Daeunt. Felé fordultam, majd kérdőn néztem rá. Megpillantottam a poharat kezében, majd hirtelen "megbotlott" és a keze felém lendült. Megijedtem, ezért hátraléptem egyet, viszont nem vettem észre a mögöttem levő széket, így fenékre huppantam. Az egész ebédlő a nevetéstől visszhangzott, ami számomra egyáltalán nem volt mulatságos. 

Szégyelltem magam. Legszívesebben eltűntem volna a föld színéről.

Feltápászkodtam a földről, majd táskámat vállamra véve rohantam ki az ebédlőből. Nem akartam ott lenni. Ott, köztük. Fejvesztve rohantam ki az iskolából. Céltalanul, megállás nélkül futottam. Menekülni akartam a világ elől. 

A szívem már nem tudott több fájdalmat elviselni..

**Jeno Szemszöge**

A délutánt Jaemin házában töltöttem és szokás szerint videó játékoztunk. A telefonomra pillantva meglepődtem, hogy máris hét óra van. 

- Olyan hamar elment az idő. – mondta egy ásítás közepette Jaemin. - Holnap újra itt? – kérdezte felém nézve.

- Még szép! – mosolyodtam el, majd a bejárati ajtóhoz léptem. Kezembe fogtam a falnak neki döntött gördeszkámat, majd kinyitottam az ajtót. Mintha dézsából öntötték volna, úgy esett az eső. 

- Nem maradsz itt és várod meg míg eláll? – válaszként a fejemet ráztam, majd elköszöntem tőle. 

Kapucnimat a fejemre húztam, a gördeszkát pedig a földre tettem, és elindultam haza. Valahogy cseppet sem érdekelt, hogy elfogok-e ázni, vagy sem. Sokkal szórakoztatóbb volt esőben deszkázni, így csak mentem amerre láttam. Elhaladtam egy játszótér mellett, ahol megpillantottam egy embert a hintán ülni. Megálltam, majd közelebb merészkedtem ahhoz a személyhez. Biztos vagyok benne, hallotta hogy felé sétálok, mivel felém pillantott.

- T/N? – lepődtem meg, mikor realizáltam a kilétét. - Mit keresel itt ilyen időben? – vontam kérdőre, holott senkije se voltam. 

- Ezt én is kérdezhetném. – hangja megtörten csengett. Vettem a bátorságot, majd közelebb mentem hozzá és leültem a mellette lévő hintára.

- Meg fogsz fázni. – törtem meg a kínos csendet.

- Az érdekel jelenleg a legkevésbé. – pulcsija ujjával játszott, és a földet vizsgálta. 

- Miért vagy itt ilyenkor? – kérdeztem meg ismét tőle, választ remélve.

- Szeretem az esőt. Úgy érzem eggyé tudok válni vele. – mondta, majd rám pillantott. - De te miért vagy itt? Ha te is megakarsz alázni, akkor hajrá! Essünk túl rajta. – fakadt ki, szeme pedig szomorúan csillogott.

- Mi? Mi okom lenne megalázni téged? Mi jó származna nekem abból? – néztem rá kérdőn. Bárcsak tudnám mi jár a fejében.. - Én csak tudni szerettem volna, hogy minden rendben van-e veled.

- Semmi sincs rendben. – mondta, majd felállt mellőlem. - Most, hogy már tudod a választ, békén hagyhatsz. – ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és elindult.

Más esetben hagytam volna menni, de az nem ma és nem ebben a pillanatban fog történni. Felpattantam és utána mentem. Óvatosan elkaptam csuklóját, ezzel magam felé fordítva.

- T/N! Tudom azt hiszed, hogy egy vagyok a sok közül, de adj egy kis időt és bebizonyítom, hogy én nem olyan vagyok mint az a sok seggfej. – mélyen szemeibe néztem. - Ígérem, nem bánod meg!

Az arcára semlegesség ült ki. A fogaskerekei kattogtak. Végül felsóhajtott és rám nézett.

- Nincs mit veszítenem. – erőltetett magára egy halvány mosolyt. Viszonoztam a mosolyt, mivel hihetetlenül örültem. Örültem, hogy ad egy esélyt, így megtudom ismerni őt. Szeretnék mindent tudni róla és tudatni vele, hogy nincs egyedül.

- Gyere, hazakísérlek! – a nap éppen hogy eltűnt az égről, az pedig besötétedett. Az eső nem állt el, ugyanúgy zuhogott.

Felkaptam gördeszkámat a kezembe, T/N pedig kíváncsi szemekkel fürkészett engem.

- Te tudsz gördeszkázni? – csillantak meg szemei.

- Igen. Miért, te nem? – nemlegesen megrázta a fejét. - Megtanítalak! – mondtam, és visszahelyeztem a deszkát a földre.

- Most? – hirtelen kijelentésemre meglepődött. Bólintottam egyet.

Elmagyaráztam neki mit hogy kell csinálni, majd ráállt a deszkára. Egyik lába a deszkán volt, a másikkal pedig lökte magát. Biztatásképp elkezdtem tapsolni, mire felfigyelt. 

- Tedd fel mindkét lábadat a deszkára, és add a kezeidet! – mondtam neki, mire egyik szemöldökét felvonta, majd kisebb hezitálás után tette amire kértem. Megfogtam kezeit, majd elkezdtem húzni őt. Egy nagy mosoly ült ki az arcára, ami valódi volt. Nem kamu mosoly, igazi , szívből szóló. Nevetése visszhangzott a csendes utcákon. Az én arcomra is egy mosoly ült ki a lány látványán. Mint egy kisgyerek, aki most fedezi fel a világot.

Lassacskán elindultunk, miután elfáradt a gördeszkázásba. Életemben nem hallottam még őt annyira nevetni, mint ebben az egy órában. Hazakísértem őt, számot cseréltünk, majd megsimogatva fejét búcsúztam el tőle és elindultam az utamra.

**T/N Szemszöge**

- Végre itt vagy! Azt hittem sose érsz ide. – sóhajtott egyet Jeno az iskola kapuban állva.

- Ne haragudj. Kicsit elaludtam. – húztam el a számat, mire intett hogy menjünk be. 

Mondhatni teljesen megváltozott az életem azóta a nap óta, természetesen jó irányba.

Amióta Jeno belecsöppent az életembe azt vettem észre, hogy többet mosolygok és sokkal boldogabb vagyok. Kihúzott egy gödörből, amiért eszméletlenül hálás vagyok neki. Évek után végre azt érzem, hogy nem vagyok egyedül. Van kire számítanom, van aki meghallgatja minden apró gondolatomat és ott van nekem, mikor más nem. Leírhatatlan érzés.

A folyosón sétáltunk végig, miközben csevegtünk mindenféléről, mikor is valaki megzavart minket.

- Jeno drágám, miért foglalkozol ezzel a lúzerrel? – jött oda hozzánk felháborodva Daeun.

- Közöd? Annyi mint eszed. – mondta lazán Jeno, mire rápillantottam meglepődve. Ahogy láttam, Daeun is meglepődött, mivel szája tátva maradt. - Ha még egyszer így hívod a barátnőmet, nagyon megbánod! – fenyegette meg a lányt, aki megszeppenve állt egy helybe és próbálta feldolgozni a történteket. Ugyan ezt tettem én is. Teljesen lesokkolódtam a "barátnő" megnevezésen. Jeno megfogta a kezemet és elhúzott onnan.

Egészen a szertárig  húzott, ahova benyitott és felkapcsolta a világítást. Szembefordult velem és vett egy mély levegőt.

- Az előbbi.. mi volt? – kérdeztem rá félénken.

- Hol is kezdjem? – nevetett fel kínosan.

- Öhmm, az elején? – próbáltál viccelődni, de szokás szerint nem jött össze.

- Nem így terveztem bevallani, de már nem tudok menekülni ez elől. – a padlót kezdte el szemeivel vizsgálni. - Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Ahogy egyre jobban megismertelek, úgy egyre jobban megtetszettél. Egy igazi kincs vagy és bánhatják az emberek, hogy ezt nem vették észre. Szerencsésnek érzem magam, hogy rád találtam. De minek ide a nyálas szöveg? – nézett rám hirtelen, mire tekintetünk összekapcsolódott. - Beléd szerettem T/N. Tagadni sem tudom már. Hihetetlenül megkedveltelek és azért szeretlek aki vagy. – mondta, majd egyre közelebb lépett hozzám.

- Jeno.. 

- Tudom, hogy hirtelen ért ez az egész, de adj egy esélyt. Boldoggá szeretnélek tenni téged és ígérem nem fogsz csalódni! – kezeit felvezette a derekamra, majd közelebb húzott magához.

Követtem tekintetét, mely a szemem és az ajkam között táncolt. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, mely lendületet adott neki, így a számra hajolt és óvatosan csókolni kezdte. Eleinte csak finoman térképezte fel ajkaimat, majd nyelvével végig simított alsó ajkamon engedélyt kérve, hogy bejuthasson. Ismerkedve csókoltuk egymást, majd pihegve váltunk el a másik ajkától. Homlokát homlokomnak döntötte, majd suttogni kezdett.

- Hihetetlenül szerencsés vagyok.. – mondta, majd ismét egy csókba hívta ajkaimat.

---------------------------------------------------------

Köszönöm a segítséget a rész megírásában Miheko_  nak és sometimesjustagirl nek!

Remélem tetszett ez a rész! Köszönöm, hogy elolvastátok! Puszi!🖤