Iskola. Az a hely ahova nem szívesen jársz. Amióta középiskolás vagy, az osztálytársaid egyfolytában bántalmaznak származásod miatt. Nagyon unod már, és lassacskán beleőrülsz ebbe. Nem tudod kinek elmondani az érzéseid, mert senki sem akar barátkozni veled. Nem érted mi lehet a probléma. Mit csinálsz rosszul hogy ennyire lenéznek? Te tehetsz arról hogy apukád Szöülba kapott munkát? Te sem szívesen hagytad el a barátaidat, de nem volt más választásod. Valamiből mégis csak el kell tartani a családot.

Egy ideje jársz pszichológushoz, ahol sikerül kiadni mi bánt téged. Azon imádkozol hogy ez ne derüljön ki, mert akkor is piszkálás tárgya lennél. Szépen meghúzod magad, és próbálsz úgy közlekedni az iskolába, mintha ott se lennél. Nehéz..nagyon nehéz, mivel akármit csinálsz, az sose lesz elég jó. Próbálsz minél kevesebbszer megszólalni, vagy részt venni az iskolai projektekben. Nem egyszer volt hogy eljátszottad otthon hogy beteg vagy, azért hogy ne kelljen iskolába menned. Apukád semmiről sem tud. Se a bántalmazásokról, se arról hogy pszichológushoz jársz, se a kezeiden lévő vágásokról. Az van benned, hogy a vagdosás nem jó semmire, mégis olykor-olykor ha nagyon nem bírod már, ejtesz egy sebet magadon.
Pszichológushoz titokban jársz, amiről szintén nem tud apukád, mivel nagyon sokat dolgozik, ezért nagyon ritkán van otthon. Anyukád 3 éves korodban elhagyott titeket, és szinte semmit se tudsz róla.

A mai nap is úgy indult mint a többi. Nem akartál iskolába menni, se létezni. Nagy nehezen kikeltél a biztonságot nyújtó ágyadból, majd kezdtél készülődni. Felvetted az iskolai egyenruhádat, a hajadat kifésülted és kiengedve hagytad. Apukád már korán reggel elmegy a munkába, szóval amikor te felkelsz ő már nincs otthon. Hűtőből kivéve a tejet, a szekrényből pedig a müzlit, nekiállsz reggelizni. Pár percnyire van tőled az iskolád, szóval ráérsz. Direkt minél később indulsz el, hogy ne érj oda arra az undorító helyre.

Végül, az időre nézve, nagy szenvedés árán, de elindultál az iskolába. Becsengetéskor értél be a terembe, ahol megvető pillantásokat kaptál. Néhol nevettek, néhol összesúgtak. Hátra siettél a helyedre, és leültél a székedre. Pár perccel az érkezésed után, a tanár lépett be a terembe. Szörnyű napod volt, mint mindig. Köpőcsővel teleköpködték a hajadat, a testnevelés pólódat szétvágták, a padod belsejét teleragasztották rágóval.

Mikor beértél az osztálytermedbe, nem volt ott már senki. A könnyeid utat törtek maguknak. A terem sarkába leguggoltál, és keservesen sírtál. Fejedet a térdedre hajtottad, és próbáltál csendben sírni, ami nem igazán ment. Az ajtó nyitódott. A hang irányába fordítottad a fejed. Az ajtón egy fiú lépett be. Név szerint Kim Ji-won, vagy ahogy mindenki hívja Bobby. Kettővel feletted jár, és nagy hírneve van bandájával együtt.

- Miért sírsz? – jött közelebb hozzád. Soha nem gondoltad volna hogy pont ő jön oda hozzád megkérdezni hogy mi a bajod. Megráztad a fejed, és letörölted a könnyeid. - Ne mondd azt hogy semmi, mert a semmiért nem sír senki. – oktatott ki mosolyogva. - Bántott valaki? – kezdett el találgatni, mikor már percek múltán sem válaszoltál.

- Honnan tudhatom hogyha elmondom neked, nem mondod el senkinek? – kérdezted tőle. - Honnan tudhatom hogy nem fogsz te is gúnyt űzni belőlem? – folytattad tovább.

- Miért űznék belőled gúnyt? Nekem abból mi jó származna? – válaszolt kérdéssel.

- Gyere, kelj fel a hűvös padlóról! A végén még felfázol. – nyújtotta a kezét feléd. Soha az életben nem aggódott érted még senki, ezért a kijelentése sokként ért téged. Elfogadtad kéznyújtását, ezért a te apró kezed az ő kezébe csúsztattad. Véletlenül felcsúszott a pulcsid ujja, így rálátást nyert a karodon lévő vágásokra. - Ezt miért? – kapta el a karod, te pedig elakartad rántani, de túl erősen fogta.

- Teljesen lényegtelen. – rángattad a kezed még mindig. Nem szólt semmit, csak egy szoros ölelésbe vont. Meglepődtél, ezért először nem öleltél vissza. Szorított egy picit az ölelésén, mire te a kezeiddel átölelted a derekát. Néha-néha látod őt a folyóson a barátaival, de eddig még egy szót sem váltottatok egészen mostanáig. Bevallod, egy picit mindig is tetszett, de tudod jól hogy nem kaphatod meg, mert több lány is szerelmes belé, és bárkit megkaphatna. Miért is választana egy depressziós, önbizalomhiányos lányt?

Azóta a nap óta, Jiwon mindig a közeledbe van. Eléggé közel kerültetek egymáshoz, és hosszú idő után végre van egy barátod. Próbálod elfojtani az érzéseidet iránta, mert megromlana a kapcsolatotok ha megtudná hogy szerelmes vagy belé. Igen, beleszerettél. Megismerted a személyiségét, megtudtad a gyenge pontjait, ez pedig segített teljesen belebolondulni. Az iskolában a lányok irigykedve néznek téged, mert Jiwon egy csomó időt tölt veled. Sokszor próbáltak eltüntetni a fiú közeléből, de Jiwon megfenyegette őket, ha bántani mernek téged, akkor vele gyűlik meg a bajuk. Amióta ő belépett az életedbe, egyszer sem nyúltál a pengéhez. Egyre többször mosolyogsz és nevetsz neki köszönhetően. Hálás vagy neki hogy kihúzott a régóta tartó depresszióból. A pszichológushoz is csak heti egyszer jársz.

Ketten ültök a kanapén nálatok és a tévében valami értelmetlen műsort néztek. Fejét hirtelen a válladra hajtotta, mire te meghökkenve néztél rá.

- Jiwon? – szóltál neki.

- Így kényelmes.. – ölelt át egyik karjával. Szemeid kétszeresére nőttek. Szíved elkezdett hevesebben verni, amit valószínű ő is észrevett, mert hirtelen szemeidbe nézett. Egyik kezével megsimította arcodat. Elpirultál. Elkezdett feléd közeledni, szíved majdnem kiugrott a helyéről. Az ajkaitok közé papírt lehetett volna préselni olyan közel voltak egymáshoz. Megérezted ajkait a sajátodon. Lassan mozgatta ajkait, te pedig nyaka köré fontad karjaid, ő pedig a derekadat fogta. Pihegve váltatok el egymástól, homlokaitokat összedöntöttétek.

- Régóta megakartam ezt tenni.. – suttogta közétek. - Ha már itt tartunk, elakarom mondani, hogy köszönöm hogy vagy nekem..Szeretlek... – nyomott egy puszit ismét ajkaidra.

---------------------------------------------------------
Nagyon remélem hogy tetszik nektek ez a rész is!
Köszönöm hogy elolvastad,puszi!♡^_^