Jackson szemszöge-

Már egy hét eltelt és Dylan felől egy szót sem hallottam. Talán tényleg igaz és vissza ment a, ó még a fejemben is nehéz kiejteni, a feleségéhez? Tényleg csak egy időtöltés voltam a számára, és most, hogy újra feltűnt a színen ez a nő én már nem is számítok neki? Igaza lehetett, Dylan talán egész végig csak játszott velem, és nem is 'buzi'? Gigi vendég szobáját bitorlom már egy hete, de az ő elmondása szerint nem zavarok. Viszont örökké sem maradhatok itt. Lehet azt kéne tennem mint Aaron után, magamba zuhanni egy vödör jégkrémmel. Talán az egy jó megoldás lehetne a számomra. Vajon örökké csak az ilyen pasikat fogom kifogni? Nem vagyok biztos benne, hogy többször el tudnám viselni ezt. Másodszor sem igazán akartam, de hát ilyen az én szerencsém nem igaz?

Mély önsajnálatomból a telefonom számított ki, pontosabban annak a hangja, hogy sms-t kaptam. Nem tehetek róla, az első gondolatom az volt, hogy talán Dylan az. Az agyam minden része tiltakozott az ellen, hogy bármilyen kapcsolatot is felvegyek vele. Viszont a szívem, ó szívemet ezt nem igazán érdekelte. Ő legszívesebben csak Dylan karjaiba vetné magát, és nem hagyná, hogy újra ennyi időt töltsünk egymás nélkül. Csak, hogy akár mennyire is akartam a szívemet követni, csak még jobban össze törném azt. Ebben az esetben, akármennyire is fájt az agyamra kellett hallgatnom. Erőt vettem magamon, és a telefonom után nyúltam.

Az a pillanat amikor megláttam Nicole nevét villogni a képernyőn, kettős érzést váltott ki belőlem. Először is csak még jobban össze tört a szívem, hogy nem ő volt az. Másodszor pedig örültem, hogy annyi idő után újra beszélhetünk. Az sms-ben csupán annyi ált, hogy 'Hívj fel, de azonnal!', de már is tudtam miről lesz szó. Megnyitottam a névjegyzéket, és görgettem végig a neveken. Akaratlanul is, de megálltam Dylan nevénél. Nincs az-az isten, hogy én hívjam fel, viszont annyira hiányzik már az a rekedtes hangja, amivel reggelente beszélni szokott hozzám. Csak megráztam a fejem, és tovább görgettem.

Amikor végre elértem a keresett számig, rá nyomtam a kis telefon ikonra, és vártam, hogy válaszoljon. Nem kellett sokat várnom, már is Nicole hangja csendült fel a vonal másik végéről. „Tudod te, hogy mit jelent a legeslegjobbbarát ugye? Csak mert a jelek szerint valahogy ki mehetett a fejedből! Mi az, hogy mástól kell megtudnom, hogy össze vesztetek Dylan-nel?!” „Ó, Nicole, még ha csak simán össze vesztünk volna. Hidd el annak sokkal jobban örülnék, mint a mostani helyzetnek. Felesége van az istenit! Ezen nem csak össze veszni lehet! Az egész rohadt kapcsolatunk alatt hazudott nekem! Lehet, hogy csak sima idő töltés voltam neki! Lehet ha nem tűnik fel az igazi felesége, ki sem derült volna ez az egész!” „Nem úgy vannak a dolgok mint azt hiszed, szívem. Hagytad egyáltalán, hogy megmagyarázza? Vagy minden esély nélkül ott hagytad?” „Mond csak te kinek is az oldalán állsz? A legeslegjobbbarátodén, vagy a feleséggel rendelkező hazugén?” „Nem állok senki mellett, viszont mindenkinek jár egy esély a magyarázatra.”

Hátra dőltem az ágyban és az egyik kezembe temettem a szemem, a másikkal pedig a fülemhez tartottam a telefonom. „Nem mehetek a közelébe! Ha akár öt méteres körzetében lennék, biztosra venném, hogy megtörnék és a karjaiban kötnék ki." Hirtelen csend lett a vonal végén, majd egyszer csak az-az átkozott rekedtes hang szólalt meg. „Szia, kérlek ne csapd rám a telefont.” Azonnal felültem az ágyon, hogy az a, Nicole egyértelműen oldalt választott. „Örültem, hogy tisztáztuk kinek is az oldalán állsz, szia Nicole.” És már tettem is le a telefont.

Újra hátra dőltem az ágyban, és a telefont a lehető legmesszebb hajítottam. Egy ideig még rezgett, a hívások és az üzenetek hadától, viszont egy idő után abba maradt mindkettő. A hasamra fordultam, és kész voltam, hogy egy újabb sírós délutánt tartsak amikor kopogtak az ajtómon. Felemeltem a fejem a párnáról, és felültem az ágyon. Ő nem lehet, Gigi biztos, hogy nem engedte volna át a küszöbön. A kis termetéhez képest igen csak nagy erő lakozik benne. Erőt vettem magamon, és az ajtó felé slattyogtam. Amikor ki nyitottam az ajtót, egy nem várt személy nézett vissza rám.

„Jaj drágám, olyan nyúzottan nézzel ki. Be jöhetek?” „Mrs. Geick, maga meg mit keres itt?” „Jaj drágám, simán hívj csak Joey’s-nak, de a Jo is megteszi, és kérlek tegez nyugodtan.” „Rendben van, Mrs, vagyis Jo. Mit keresel itt?” „Hát természetesen a lökött fiam helyett jöttem. Ez az eltelt hét alatt egész végig azt néztem, hogy veszi rá magát, hogy végre elmondja az igazat, majd beszéli le magát, miszerint te úgysem hiszel majd neki.” Ez egy percre megmelengette a szívemet, de aztán újra össze szedtem magam. „Nekem nem kell semmit sem magyarázni, tisztán látom az egészet. Ezen nem igazán változtatna ha elkezdene magyarázkodni nekem, csupán még több fájdalmat okozna.” „Ugyan olyan makacsok vagytok, mindketten! Na és persze ugyanakkor ugyanolyan ostobák is!” Ráncba szaladt a homlokom, és össze ráncoltam a szemöldököm. „Ne néz így rám, igazam van! Tisztában vagyok az egész helyzettel, és hidd el majd én elintézem azt a hazudozó kis libát! Viszont neked ki kell békülnöd a fiammal! Amekkora barom, ugyan annyira szeret is téged! Szóval nagyon, ezt jegyezd meg!” Egy mosoly suhant át az arcomon, majd újra értetlenség vette át a helyét. „Hogy érti, érted, azt hogy hazudozó?” „Ennek az egésznek van egy nagyon hosszú előzménye, és hidd el itt szó sincs házasságról.”

Aztán vagy fél órán keresztül tartóan mesélt nekem, erről a bizonyos Enelise Moore-ról. Az első dolog ami eszembe jutott utána, hogy 'Istenkém, ez mekkora egy ribanc!', aztán beugrott jézusom hiszen én ismerem őt!