A fejezet második része, amiből kiderül, Mattie mit csinált abban az időben, amíg Cee hanyagolta őt.

*

Persze ez nem volt mindig így. Alig egy hónapja még nem azon gondolkoztam órán, hogy Dimet milyen szívesen dobnám fel az egyik asztal sarkára, miközben a nyakát puszilgatom. Sőt, egy hónapja még nem is ismertem. Akkor még az volt a legnagyobb bajom, hogy Cee-nek volt pofája egy szó nélkül kilépni az életemből. Vagy lehet, hogy én értettem félre a srácot, de a kicsit lépek nálam azt jelenti, hogy öt perc, nem azt, hogy napokig nem is látom, utána meg nem hajlandó velem beszélni!

Ötletem sem volt, hogy mi történt a legjobb barátommal, de úgy voltam vele, hogy majd megkeres, ha hiányzom neki, de én biztos, hogy nem fogom. Hülye büszkeség, pedig veszettül szar volt nélküle! Cee-vel alapból nem szoktunk együtt lógni suliban, mert nincsenek közös óráink, cigizni meg nem szívesen jár el velem, így lehetőségem sem volt találkozni vele. Jó, ha akartam volna, akkor biztos, hogy még a föld alól is előkerítem a szöszikémet. De én nem akartam. Az igazság az, hogy kurvára berágtam rá, amiért lepasszolt. Lepasszolt, és meg azt sem tudom, kiért! Viszont magányos voltam nélküle, az egyedüllét meg elvonta a figyelmemet minden másról.

Alapból sem vagyok túl összeszedett, de mivel egész nap azon kattogtam, hogy mi a franc van az idióta spanommal, olyan alapvető dolgokról feledkeztem meg, minthogy tartsak magamnál öngyújtót. Vagy cigit, de az rosszabb téma. Talán három napja lehetett már így, az egy egész hétvége, könyörgöm! Ha Cee még a hétvégéket sem tölti velem, ami hivatalosan is a Mattie és Smexy idő, akkor valami hatalmas gáz lehet! És akkor én ott fel is adhatom minden kilátásomat arra, hogy rendbe jönnek köztünk a dolgok. Valahogy így éreztem akkor is, amikor leverten, és az idegtől remegő kézzel kutattam a zsebemben, a teremből kifelé jövet. A gyújtómat kerestem, hogy elszívjak kint egy cigit szünetben, mielőtt a következő órán felrúgnék egy padot kínomban, de természetesen nem találtam.

Nem vagyok amatőr dohányos, így persze nem csak egy öngyújtóval szoktam mászkálni, de a másik kettő valahol a táskám alján kallódhatott, onnan pedig esélytelen lett volna előkeresnem őket. Még csak ismerősöket sem láttam a folyosón, így megálltam kicsit, és próbáltam keresni valaki olyat, aki elsőre szimpinek tűnik, vagyis kisebb eséllyel küld el a francba, ha odamegyek tüzet kérni tőle. Egy pár furán kinéző elsős kiscsaj, a bátyám két csapattársa, meg az egyik ellenszenves évfolyamtársam után vettem észre egy srácot a szekrényeknél ácsorogni. Épp a cuccait pakolta, így csak a hátát láttam, de nem tűnt rossz választásnak. Vagyis, fényévekkel jobb volt, mint bárki azon közül, akiket előtte láttam meg.

A srácon szinte csak fekete volt, a cipője orrától a pulcsija magasított nyakáig, csak a sötétszürke farmer ütött el tőle kissé. Meg persze a haja, ami lángoló vörös volt és a vállát súrolta. Vettem egy nagy levegőt, a nyomott hangulatom ellenére is felöltöttem a legbarátságosabb mosolyomat, és átmentem a folyosó másik oldalára. Megálltam mellette, de nem vett észre, én pedig csak akkor fogtam fel, hogy mennyivel magasabb nálam. Elég rosszak a becslési képességeim, és alapból a hideg is kiráz, ha valakire fel kell néznem, ha beszélek hozzá, de nem akartam szarozni. Csak nyamvadt két mondat! Sőt, ha a köszönést nem nézzük, akkor egy. Ezzel győzködtem magam, meg azzal, hogy kurvára szükségem van már arra a cigire, miközben óvatosan meghúztam kicsit a pulcsija ujját, hogy magamra vonjam a srác figyelmét.

Amikor becsukta a szekrényét és felém fordult, a rám szegeződő érdeklődő, kék szempártól lefagytam, és csak kicsivel később engedtem el a ruhája ujját. Tényleg jóval magasabb volt mint én, hátra kellett döntenem a fejem, hogy a szemébe tudja nézni, amitől rosszul éreztem magam. Az arca elég közönyös volt, sápadt, az orra fölött és két oldalt halványpiros szeplőkkel pöttyözött. Összességében ismerős volt a srác, és egy kis idő után eszembe jutott, hogy angolon kettővel mellettem ül, de igazából fogalmam sem volt, ki ő. Még a nevét sem tudtam, pedig lehet, hogy jó pont lett volna, ha legalább megszólítom, mielőtt tüzet kunyerálok tőle. Valahogy mégis elő tudtam neki adni, hogy mit akarok, mire úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára.

- Ilyen cigis fejem van, vagy mi? - kérdezte, miközben odaadott egy öngyújtót, én pedig megköszönni is elfelejtettem. Ami azt illeti, tényleg úgy nézett ki, de ezt nem mondtam neki. Helyette megkérdeztem, kijön-e velem, amíg elszívok egy szálat, és közben olyan barátságosan mosolyogtam rá, ahogy csak tudtam.

Igent mondott, én pedig megnyugodtam kissé, miközben csendben kimentünk az udvarra, a vörös pedig behúzódott velem a cigis paradicsomba, vagyis a suli és a tornaterem épülete közé. Valahol az udvar közepén eszembe jutott, hogy nem ártana megkérdezni a nevét, ha már magammal rángattam, így mire kiráztam egy szálat a cigis dobozomból, az elég halk beszéde ellenére is megtudtam, hogy Dimitri Walkernek hívják. De hívjam Dimnek, ha gondolom, én pedig gondoltam. Rövid bemutatkozás, meg a kedves, hívj csak Mattie-nek gesztus után felé nyújtottam a dobozomat, de Dim nem fogadta el. Megköszönte ugyan egy halvány mosoly, meg a cipője orra bámulásával, de komolyan gondolta, hogy nem dohányzik.

Ráhagytam, nem akartam én rosszba vinni a srácot, csak gondoltam, hogy udvarias leszek vele és megkínálom, ha már adott nekem tüzet, meg minden. A számban a cigivel épp hátat fordítottam a szélnek, hogy rágyújthassak, így pont Dimmel szemben álltam, amikor a szokásos balfaszságom miatt belenyúltam a lángba és megégettem két ujjamat. Egy kis szisszenéssel, halk káromkodással, meg könnybe lábadt szemekkel szopogattam az ujjaimat, és csak percekkel később vettem észre, hogy a srác megint úgy nézett rám, mint egy idiótára, még ha nem is tett semmilyen megjegyzést arra, amit csináltam. Próbáltam nem foglalkozni vele, meg a pillantása nyomán keletkezett két vörös, égő folttal az arcomon. Kellemetlen volt a helyzet, ezért próbáltam úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna, és a falnak támaszkodva odaálltam mellé, majd beszélgetni kezdtünk.

Először persze csak olyan tök felületes dolgokról, minthogy mi érdekli a másikat, milyen zenéket szeret, és hasonlók. A srác eleinte nem is válaszolt normálisan a kérdéseimre, mert túlságosan lefoglalta az, hogy a bakancsa orrát bámulja, miközben egy számomra érthetetlen okból lassan elpiruljon. Viszont ahogy rövidült a cigim, úgy lendültünk át a kínos nyöszörgésből és zavart oldalpillantásokból a valódik beszélgetésre, így, amikor elnyomtam a csikket, hogy a szünet végén visszamenjünk a suliba, egy halvány mosollyal adta tudtomra, hol lesz legközelebb, amikor felvetettem, hogy a következő szünetben is lóghatnánk együtt. A gyújtóját akkor el is felejtettem visszaadni neki.

A nap folyamán később is összefutottam Dimmel, ahogy rövid ismeretségünk alatt megegyeztünk benne. Nem mászkáltunk sokat szünetekben, vagy a folyosón ültünk le a fal mellé, vagy kint a lépcsők egyikére, és csak beszélgettünk. Hihetetlen jó volt végre ismét barátságos közegben lenni azután, hogy Cee olyan csúnyán magamra hagyott, így egy kis idő elteltével már úgy viselkedtem a mellettem ücsörgő vörössel, mintha csak a legjobb barátommal lógnék. Hamar kiderült, hogy ő is hasonlóan nagy gémer, mint így, ezzel pedig hatalmasat nőtt a szememben, nem mintha nem lett volna amúgy is magas. Steam felhasználónevet váltottunk, és Dim úgy köszönt el tőlem a nap végén, hogy délután beszélünk még.

Elég jó napot zártam a sráccal, így fel voltam dobódva, amikor otthon gép elé kerültem, és láttam, hogy felvett a barátai közé. A végtelen listámat böngészve persze láttam Cee-t is. Játszott. Nélkülem játszott. Ez tönkretette a jókedvemet, de már csak dacból sem kerestem. Ha ő talált magának valaki mást, akivel jól érzi magát, akkor én miért ne tehettem volna ? Akkor rá se néztem többet Cee nevére. Dimmel beszélgettem, végül késő estig játszottunk. Dim szerette a Counter Strike-ot, amit az én drága szöszikém élből elutasított. Valami káröröm félét éreztem, amiért el tudtam foglalni magam, ahogy ő is tette, és nem szomorkodtam többet miatta. Dimmel jól megvoltunk. Aznap már nem gondoltam Cee-re.

Dim és én egyre többet játszottunk együtt, nagyon jó partneremnek bizonyult mindenben, amit szerettem. A Steam neve Firefly volt, utalva arra, hogy TF2-ben a kedvenc karaktere a Pyro, így egy idő után elkezdtem így, vagyis szentjánosbogárkának hívni. Nem látszott, hogy zavarná, így ennél maradtam. De nem csak online lógtunk együtt, hanem a suliban is. Mivel volt egy közös óránk, azon egy idő után átültem mellé, és többnyire akkor is beszélgettünk. Suli után éjszakába nyúlóan játszottunk együtt, hol ezt, hol azt, néha még kis nevenincs flash játékokat is, miközben mikrofonon beszéltünk.

Ezekből az együtt játszásokból persze rövidesen tényleg együtt töltött idő lett, amikor egyszer Dim felvetette, hogyha van kedvem, suli után leh tnék vele egy kicsit. Miért ne alapon igent mondtam, így átmentünk hozzá. A szobájába lépve majdnem elájultam, mert a hely egy TF2 mennyország volt! A világos falakon RED Team poszterek, és még az sem zavart akkor, hogy én a kékeket preferálom, olyan jól néztek ki. Az ágyán pedig egy hatalmas Balloonicorn plüss volt, az ágykerethez kötözött, lebegő lufi ikertesója társaságában. Félve kérdezte csak, mi a véleményem, de az, hogy mindössze halk úristenezésre voltam képes, nem nyugtathatta meg túlságosan. Végül azért sikerült kinyögnöm, hogy veszettül jó a szobája, és miután vagy tíz percig könyörögtem, hadd fogdossam össze minden TF2-s emléktárgyát, Dim féltett Balloonicorn plüssével az ölemben ültem le mellé a gépéhez.

Azokon a napokon, amikor Dimnél lógtam, nem csak kockoltunk, ami nekem merőben új volt, de elég érdekes. Mivel volt egy akusztikus gitár a szobájában, rákérdeztem a nyilvánvalóra, hogy játszik-e, ő pedig igent mondott. Nem kellett sokat rágnom a fülét ahhoz, hogy gitározzon nekem egy kicsit, és nem csak piszok jó volt, de még a hangja is tetszett, amikor énekelt mellé. Néha csak ültem mellette órák hosszat, és hallgattam, ahogy gitározik, meg a fojtott, picit rekedtes, és borzongatóan különleges hangját, ahogy a kedvenc számaimat adta elő nekem. Néha hülyeségből én énekeltem Dimnek, amíg játszott, de közel sem olyan jó hanggal, mint az övé. Viszont ennek ellenére is értékelte.

Olyan is volt, hogy csak ültünk vagy feküdtünk az ágyán. Volt, hogy még csak meg sem szólaltunk közben, csak néztük a másikat, és még ez a kis nyugi is jólesett vele. Dimmel már kezdtem úgy érezni magam, mintha a legjobb barátommal lógnék, így nem is tudom már, hogy mikor kezdtem ténylegesen úgy törődni vele, ahogy Cee-vel is tettem anno. Ha fáradt voltam, vagy épp nem volt kedvem semmihez, lazán nekidőltem Dim vállának. Volt, hogy így néztem, ahogy játszik, volt, hogy feküdtünk az ágyán összebújva, teljes csendben. Nem volt fura, mert ő sose mondta, hogy zavarná. Egy idő után éreztem, hogy ilyenkor közelebb is húz magához, a vállaimat fogva, így fokozatosan egy laza ölelésbe bonyolódtunk. Ez persze csak kényelmi célt szolgált, meg az is, hogy néha Dim kinyújtott karjával a fejem alatt feküdtem, miközben filmet néztünk, vagy csak dumáltunk valamiről.

Dim említette valamikor, amikor nála voltam, hogy van egy tesója, de még egyszer sem futottunk össze. Én nem csináltam belőle ügyet, és különösebben ő sem erőlködött, hogy bemutasson neki, pedig azt mondta, hogy kedves. Én elhittem neki, ő pedig nem mondott többet. Bár biztos, hogy ők ketten jobb viszonyban voltak, mint Keith és én, de ha nem lógnak együtt, akkor ez van. Nem az én dolgom.

Igazából frászt is kaptam volna, ha találkoznom kellett volna vele, mert mondta ugyan, hogy fiatalabb nálunk, de az lehet, hogy csak még rosszabb lenne rám nézve. Sosem találkoztam még tizenhétnél fiatalabb emberrel, szóval tuti, hogy katasztrofálisan végződött volna az egész. Nem kérdeztem többé a családjáról, ő pedig nem is mondott ennél többet róluk. A baráti köréről sem mesélt túl sokat, de ezt is annyiban hagytam. Nem szeretek új emberekkel találkozni, mert utálom játszani, hogy kedves vagyok és bírom őket, ha véletlenül nincs úgy. Dim mondta, hogy egyszer szeretne bemutatni nekik, én pedig csak bólintottam, de reméltem, hogy az az egyszer minél később fog bekövetkezni.

Én keveset meséltem neki a kapcsolataimról. A családomról nem tudtam volna mit mondani, Cee-t pedig nem szívesen hoztam volna fel Dimnek, fogalmam sincs, milyen okból. Igazából az első, ami eszembe jutott, miért ne beszéljek róla, az az volt, hogy megbántanám vele. Ez elég hülyén hangzott, lévén, hogy nem is ismerte, meg csak a legjobb barátomról volt szó, mégis ezt gondoltam, és ezért nem is mondtam róla sokat. Úgy tűnt, megelégedett ezzel, és inkább békén hagytuk egymás köreit. A továbbiakban ő rólam érdeklődött, én pedig róla, így csakhamar rengeteg dolgot megtudtunk egymásról, és ahogy beszélgettünk, én egyre jobban megkedveltem.

Egy nap Dimnél ejtőztünk suli után, mint egy ideje szinte mindig, és furcsa mód nem kezdtünk azonnal játékba. Ami viszont ennél is furább volt, hogy mellette már nem is hiányoltam annyira, mint eddig, így szóvá se tettem. Ültünk az ágyán, a vállamat a vállának döntöttem, miközben valami gameplayről magyaráztam Dimnek, de őt a szavaim helyett az arcom kötötte le jobban. Percek óta bámulhatott már, mire észrevettem, és befogtam a számat, Dim pedig lesütötte a szemét, az arcán egy, a hajszínéhez hasonló vörös foltocskával. Fogalmam sem volt, mi történt vele, így közelebb csúsztam hozzá, de semmi se változott.

- Mi van? - Fordítottam magam felé a fejét, de Dim még így sem volt hajlandó rám nézi. Eddig finoman a derekam köré kulcsolta a kezeit, mint általában, és ugyan nem engedett el, nem is emelte fel a tekintetét a padlóról. Az állát tartva vártam, hátha összeszedi magát, és mond valamit, de erre csak bő egy perc után került sor, mire már én is pánikba estem. Azon paráztam, hogy mi rosszat mondhatta Dimnek, ami miatt nem képes megszólalni se.

- Mattie - kezdte lassan, egy nagy levegővel egybekötve, így figyelnem kellett, hogy egyáltalán megértsem, amit mond -, izé... nem tudom, hogy mondjam. Én bírlak téged. Nagyon. És a francba... tetszel nekem.

Egészen halkan beszélt, szinte minden szó után megállva, így kellett egy kis idő, mire felfogtam, mit is mondott nekem. Dim még mindig a padlót bámulta, hiába tartottam az állát az egyre inkább gyengülő jobbommal, de akkor nem is bántam, hogy nem néz rám. Nem tudom, attól akadtam-e ki jobban, amit mondott, vagy attól, hogy egy ideje én is hasonlókon gondolkoztam vele kapcsolatban, de egy kínosan hosszú pillanatig képtelen voltam megszólalni. Amikor mégis sikerült, a lehető legrosszabb választ nyögtem ki, ami egy ilyen helyzetben elhangozhatott.

- Tényleg? - Csak ennyire voltam képes, miközben Dim arcára függesztettem a szemeimet. Egészen vörös volt, de sejtettem, hogy én sem nézhetek ki különbül, amitől csak még hülyébben éreztem magam, és az ölembe ejtettem az állát támasztó kezemet. De végül is nem volt rá szükségem, mert amikor válaszolt, Dim egy picit feljebb emelte a fejét, és elkaptam a zavart, csillogó mélykék szemeinek egyetlen pillantását.

- Aha... kedves vagy, meg menő, és szép, és tök... - itt elcsuklott a hangja, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam, hogy folytassa, eszembe sem jutott a szavába vágni. - Tökre szeretek veled lenni.

Dim ugyan kiigazította magát, de egy pillanatra úgy gondoltam, hogy nem ezt akarta mondani, amitől a gyomrom ideges bukfencet vetett. Azon agyaltam, hogy ezeket tényleg rám értette-e, mert a YouTube-os ismertségemet leszámítva egyáltalán nem voltam menő, azt pedig, hogy jól néznék ki, szintén nem sokszor vágták még hozzám. Csak pislogni tudtam rá, miközben a szívem dübörgése töltötte ki az agyamat, még inkább szétzilálva azt a sok, összefüggéstelen gondolatot, amit Dim váltott ki belőlem az előbbivel.

- Ne már! De... te is - nyögtem ki cserepesre száradt ajakkal az egyik leghülyébb választ, ami csak elhagyhatta a számat egy ilyen megjegyzésre. De össze voltam zavarodva. Valami olyasmit akartam mondani, hogy te is jól nézel ki, Dim, de mivel annak, amit helyette kipréseltem magamból, nem volt semmi értelme, mással próbálkoztam. - Amúgy én is szeretek veled lenni.

Ez már egy fokkal jobb volt, de ettől függetlenül is idiótán éreztem magam. Az egyik percben még csak dumáltunk, mint két tök normális barát, aztán minden átmenet nélkül elkezdtünk ilyen megjegyzéseket vágni egymás fejéhez. Nem mintha sértés lett volna, sőt! De akkor sem értettem, mi történik, és egy idő után már csak hagytam, hogy az csússzon ki a számon, ami elsőként az eszembe jutott, meg sem gondolva, hogy milyen dolgokat mondok a mellettem ülőnek.

A finom kis utalgatások nagyon hirtelen csaptak át vöröslő arcú bocsánatkérésekbe mind Dim, mind az én részemről. A józan eszem valahogy megkaparintotta az irányítást a zavartól remegő testem felett, és úgy gondolta, elég hülyeséget hordtam már össze a srácnak. Csakhogy túl későn, és azokat, amiket mondtam neki, nem lehetett visszavonni, és egy bocsival lerendezni. Ugyanis valamikor két zavart nyöszörgés között azt mondtam Dimnek, hogy ő is bejön nekem. Visszakérdezett, biztos-e, én pedig bólintottam, és nem tudtam felnézni rá. Leírhatatlanul hülyén éreztem magam, miközben szorosan összebújva ültünk, és egyikünk sem mert a másik szemébe nézni. Ha lehettem az eddigieknél is zavarodottabb, akkor ez volt az a pillanat, mert úgy éreztem, muszáj feladom, és véget vetnem ennek.

- Sajnálom - mondtam szinte csak suttogásnyi hangon, mire Dim felém fordult, és a fejünk összekoccant.

- Mit? - kérdezett vissza hasonlóan halkan, nekem pedig majd' megszakadt a szívem valami fura érzéstől.

- Ezt az egészet... Bocs, hogy fura dolgokat mondtam neked. De így van - Észre sem vettem, hogy hadarok, és átkoztam magam, hogy nem voltam képes befogni a pofámat, mielőtt még a bocsánatkérésemet is elronthattam volna egy oda nem illő megjegyzéssel. De pont a túl gyors, ideges beszédem miatt reménykedtem abban, hogy Dim meg sem hallotta, amit mondtam neki.

A reakciója nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Bár fogalmam sem volt, mire számítottam. Talán arra, hogy elküld a francba, miközben eltol magától? De azt eddig is megtehette volna! Helyette Dim halkan, harag nélkül felsóhajtott, engem pedig kirázott a hideg, amikor megsimogatta az arcomat.

- Mattie, én kezdtem. - A borzongásom csak fokozódott, amikor a nevemet mondta, mert a hangja olyan lágy volt, amilyet el sem tudtam képzelni előtte. Viszont némi szomorúság is bujkált benne, amitől kezdtem rosszul érezni magam. - De örülök, ha nem utálsz.

Alig bírtam megállni, hogy ne kezdjek értetlen nyöszörgésbe. Lehetetlen, hogy utáljam őt! Inkább azon lepődtem meg, hogy ő nem volt rám dühös ezért az egészért. Megint visszasüppedtem abba a kétségbeesett állapotba, hogy azt sem tudtam, mit mondok vagy teszek, csak meg akartam cáfolni az állítását. Nem haragudtam Dimre. Nem utáltam. Kedveltem őt, és valahogy a tudtára akartam adni, de képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni.

- Miért utálnálak? Te vagy nekem az egyik legfontosabb a világon! - Épp csak kimondtam, máris tudtam, hogy vége mindennek. A számra szorítottam a kezem, hogy elfojtsam a kitörő szidalmakat, amik leginkább önmagamra, meg egy harmadik személy anyjára vonatkoztak az előbbi ostobaságom miatt. Mégis, hogy mondhattam ilyet?! Főleg úgy, hogy abban a pillanatban még komolyan is gondoltam.

Az együtt eltöltött viszonylag rövid hetekben Dim olyan előkelő helyre került az igen kevés szerettem közt, mint Cee és a pótanyám. Szóval, ha így nézzük, tényleg fontos volt nekem, fogalmam sincs, miért. Talán azért, mert mindig kedves volt velem, amikor együtt lógtunk. Vagy azért, mert mindig végighallgatott, akármilyen hülyeséget mondtam neki. Mert játszott velem. Mert törődött velem. Mert egyszerűen szerettem vele lenni, és nem csak azért, mert elfeledtette velem a hiányt, amit a legjobb barátom hagyott maga után. Egyszerűen szerettem, és amikor rájöttem erre, úgy éreztem, megfordul velem a szoba. Minden fenntartásom és félelmem ellenére Dim karjába kapaszkodtam. Rettegtem attól, hogy le fogok szédülni az ágyról.

- Mattie... ne már - a hangját először kétségbeesettnek hallottam, így újfent eluralkodott rajtam a pánik.

Tényleg vége mindennek. Most jön az a rész, hogyha ezelőtt nem is, most megutál engem! Legalábbis ennek kellett volna következnie, és már felkészültem arra, hogy simán ellök magától, de Dim ehelyett közelebb húzott a pulcsija ujját markoló kezeimnél fogva. A kezeim lezuhantak a dereka két oldalára, a felsőjébe kapaszkodtam, és a a mellkasához szorítottam az arcom, hogy ne is lásson. Dim szorosan ölelte át a hátam, simogatott egy picit, és akármit is hallottam a hangjában, abszurd módon tudtam, hogy nem haragudott rám. Nem utált, de még csak rosszul sem volt tőlem. Azt hiszem, elfogadta. De hogy tudta ilyen könnyen megtenni? Félve húztam el az arcomat Dimtől, hogy ránézhessek, de mivel még mindig lehajtva tartotta a fejét, az előrehulló, hosszú, vörös tincsei között szinte világított rám a szeme, amikor összeakadt a tekintetünk.

Az arca nagyon közel volt az enyémhez, és amikor végre felfogtam, a szívem kétszeres iramban kezdett verni. Félnem kellett volna, vagy rosszul lenni. Vagy egyszerűen csak nem érteni, miért történik ez. De az igazság az volt, hogy hiába értetlenkedtem volna, egyáltalán nem zavart Dim közelsége. Egy picit még tetszett is. És ez az icipici tetszés elég volt, hogy elvesszem a fejemet, és még közelebb húzódjam hozzá, áthidalva a kettőnk közti távolságot.

Dim szája az enyémhez ért, engem pedig kirázott a hideg, ahogy finoman megszorította az alsó ajkam. Hatalmasra tágult szemekkel bámultam rá, de a testem előbb reagált, mint a józan eszem, és az ajkai után kaptam, még mindig szorosan a derekába kapaszkodva. Végignyaltam a száján, mire Dim felsóhajtott, aztán ugyanolyan zavart pillantással, mint az enyém, valamint paradicsompiros próbált elfordulni. Én hülye viszont nem hagytam. Dim tétován nézett rám, én viszont már képtelen voltam mérlegelni, mit teszek. Csak azt tudtam, hogy nem érdekel, ha nem normális, amit művelünk, nekem tetszik, és szeretném érezni még egy kicsit.

Félig a félelemtől, félig valami újszerű dologtól remegve csúsztam közelebb hozzá az ágyon, miközben Dim a karjában tartott, és óvatosan kinyitotta a száját, amit addig nyalogattam. De ettől meg összezavarodtam, mert fogalmam sem volt, mit kéne csinálnom. Zihálva vettem a levegőt, és éreztem a számon, félig már a számban Dim leheletének melegségét, amitől végigfutott rajtam a borzongás, és megadtam neki magam. A szám anélkül nyílt ki, hogy észrevettem volna, és éreztem, hogy a nyelve finoman, csak tapogatózva simít végig az ajkaimon, mire teljesen elvörösödtem. Összeszorítottam a szemem, és próbáltam visszatartani azt a nyögést, amit ez az óvatos érintés kiváltott belőlem, de nagyon nehezemre esett, hogy ne sóhajtsak Dim ajkaira. Olyan szorosan markoltam a pulcsiját, hogy egy idő után már nem is éreztem az ujjaimat, csak az ő kezét a hátamon, és az ajkát az ajkamon. A szívem eszeveszett ütemben vert, én pedig csukott szemmel remegtem a mellettem lévő karjaiban. Az egész túl új volt, túl jó, és szégyelltem magam, amiért még többet akartam belőle.

Nem tudom, meddig maradtunk így, egymás ajkát ízlelgetve, de azt igen, hogy Dim még sokáig nem engedett el utána, én pedig hálásan simultam a karjaiba. Túl fura lett volna a szemébe nézni, és megmagyarázni, mi volt ez az egész, arra pedig, hogy úgy tegyek, mintha semmi se történt volna, nem lettem volna képes. Sok idő telhetett el így csendben, egymást ölelgetve, de azok a percek nagyon kellemesek voltak számomra. Rengeteg dolog cikázott a fejemben, de képes voltam figyelmen kívül hagyni őket, amíg a Dim felsőjéből áradó finom, édes illatot, és a teste melegségét éreztem. Egyetlen egy dolgon nem tudtam túllépni, mégpedig, hogy az első csókomat pont így, és pont tőle kaptam. Talán csók sem volt, de élveztem. És mert élveztem, éreztem, hogy a fülem lángol, ahogy egy halk nyöszörgés közepette beletemettem az arcomat a vállgödrébe.

Persze nem az volt az utolsó alkalom, hogy Dim és én csókolóztunk. Fura volt, zavarba ejtő, egy kicsit kínos is, de megnyugtatott, hogy nem csak nekem. Meg az is, hogy nem voltam egyedül az álmatlan, vagy éppen túlfűtött éjszakákkal utána. Egy ideig egyikünk sem tudta rávenni magát arra, hogy megdumáljuk, mi is van most. Dim ugyanolyan zavart pillantásokat vetett rám, mint a rögtönzött vallomása előtt, én pedig, mivel fogalmam sem volt, mint kéne csinálnom, inkább rá se néztem, mert elég volt az arcára pillantanom ahhoz, hogy az egész testem lángoljon a látványától. Nem akartam, hogy megint elboruljon az agyam miatta, mert tudtam, hogy nem igazán érdekelnének a körülmények, lekapnám Dimet. De ezt csak két, szenvedéssel teli napig bírtam ki, ami alatt egymáshoz bújva feküdtünk az ágyában, egy perccel később pedig szentjánosbogárkám ajkai utat találtak az enyémekhez.

Nem volt erőszakos, és azt hiszem, ha nem fogadatam volna a közeledését, simán elhúzódott és bocsánatot kért volna. De amint hozzám ért, szinte rögtön az ajkai után kaptam, a kezemet a nyaka köré fonva. Dim közelebb húzott magához, a mellkasom az övéhez nyomódott, így érezhettem, hogy kapkodja a levegőt, de én is ugyanúgy tettem. Percekig maradtunk így, szorosan egymást ölelve, a másik ajkán függve, mire végül Dim kipirultan, zihálva elhúzódott tőlem, a homlokát az enyémnek támasztva. Nem sütötte le a szemét, így a pillantása megint összeakadt az enyémmel, nekem pedig még jobban égni kezdett az arcom, főleg az élvezettől.

- Szeretnéd? - Ennyit kérdezett alig egy centire a számtól, és ahogy a kifújt levegő az arcomat érte, megint elvesztettem a képességemet a józan gondolkodásra.

- Akarlak - mondtam szinte hang nélkül, nem törődve azzal, mekkora hülyeség csúszott ki a számon. Attól függetlenül akartam Dimet. Közel akartam tudni magamhoz, érezni az ajkait az enyémeken, meg akartam csókolni, és csak vele lenni még egy kicsit. Nagyjából addigra jöttem rá, hogy menthetetlenül belezúgtam, de képtelen lettem volna arra, hogy ezt kimondjam. De talán Dim megértette, mert amikor válaszolt, végigfutott rajtam a remegés a hangjától.

- Tudom. Én is téged. - Tudtam, hogy nem arra mondta, mennyire kívánom. Egyszerűen tudtam abból, ahogy rám nézett, mielőtt elkapta volna a tekintetét. Olyan csillogást láttam benne, amit egyszer a sajátom szemeimben, mikor reggel kócosan, álmosan belebámultam a tükörbe, és eszembe jutott, hogy egy órán belül láthatom őt a suli előtt. Valahogy túl lágy volt a pillantása, amitől a hideg is kirázott, de nem rossz értelemben. Azt hiszem, Dim már szerelmes volt belém, mielőtt én észbe kaptam volna.

Nehéz volt arról beszélni, mit is akarunk egymástól. Imádtam Dimmel lógni, és ezek a kis barátság extrákkal dolgok csak még jobban rátettek, de sosem gondoltam így a viszonyunkra. Kellett még néhány csók, meg hangtalan összebújás, hogy meg merjem kérdezni, hogy is állunk egymással. Csak az volt a bajom, hogy Dim addigra túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy simán rábólinthassak, ha azt mondja, nem akarja többé. Magamat sem értettem, hogy lehetek ilyen. Hogy tudtam beleesni? Beleestem-e egyáltalán? De minél több időt töltöttünk együtt, annál biztosabb lettem benne, hogy igen, és, hogy képtelen lennék tőle elszakadni.

Dim félt válaszolni nekem. Lehajtott fejjel mondta el újra, hogy tetszem neki, mire, mielőtt észrevehettem volna, megfogtam a kezét, és megszorítottam. Halkan mondtam, hogy ő nekem, és, hogy szeretnék vele lenni, mire összekulcsolta az ujjainkat. Továbbra sem nézett rám, én pedig nem erőltettem. Lehet, hogy félt tőlem. Lehet, hogy nem hitte el igazán. De sokáig én is képtelen voltam, csak ültünk egymás mellett, egymás kezét szorongatva, és én a vállára hajtottam a fejem, ő pedig a fejemnek döntötte a sajátját. A haja betakarta az arcomat, mandula illata és enyhe, de érezhető füstszaga volt. Beletörődtem, hogy elvesztem. És lassan abba is, hogy teljesen belebolondultam.

Soha nem voltam még szerelmes. Ha itt tartunk, még csak nem is tetszett senki. Egy YouTube hírességnek nincs ideje a szerelemre, meg, hogy hülye lányok után futkosson! És mégis ott voltam Dim ágya szélén, a kezét markolászva, és azon gondolkozva, hogy mondjam el neki, milyen fontos számomra. Lehet, hogy el se kellett volna mondanom, mert anélkül is tudta volna. Lehet, hogy abból a sok hülyeségből hámozta ki, amit zavaromban összehordtam neki. De az is lehet, hogy csak akkor lett benne biztos, amikor napokkal később összeszedtem a bátorságomat, és a szemébe mondtam, hogy szeretem őt, és, hogy vele akarok lenni. Kellett egy kis idő, mire összekaptam magam, de ahhoz egy perc sem, hogy Dim igent mondjon. Azt hiszem, onnantól kezdve jártunk. Talán nem teljes két hete, de jártunk.

Mielőtt rávettem magam erre, sokat csókolóztunk. Azóta még többet, de néhány finom, nyakra, vagy fül mögé adott puszinál, meg egy kis seggtapinál egyikünk se volt bátrabb. Pedig ha tudná, mennyire akarom csak egy kicsit közelebb tudni magamhoz! Még ennél is közelebb.