A fejezet harmadik és egyben utolsó része, ami bemutatja Cee telefonhívásának előzményeit a másik oldalról.

Kíváncsian várom a véleményeiteket C:

*

Halk, vágyó sóhajjal emelem fel a fejem az asztalra hajtott kezeimről, amikor leesik, hogy kicsengettek, csak túlságosan elgondolkoztam ahhoz, hogy észrevegyem. Már csak páran maradtak a teremben, így gyorsan a táskámba söpröm a füzetet és a tollat, amihez hozzá sem nyúltam órán, majd felállok, és a cuccaimat magamhoz véve kimegyek a teremből. Még azt sem tudom, miről jövök éppen, de abban biztos vagyok, hogy a következő órám angol lesz, vagyis együtt lóghatok Dimmel. Én tényleg csak ejtőzni szoktam ilyenkor, ő meg próbál figyelni, de ha alig fél méterre ül tőlem, lesheti, hogy én meg lekötöm magam zenehallgatással!

A folyosón lassan sétálok, fontolgatom, hogy kilógjak-e cigizni szünetben, de inkább leteszek róla. Nincs annyi mentolos cukorka a világon, ami eltüntetné a számból a füst utóízét, rágózni pedig nem szeretek. Felmegyek a másodikra, ledobom a táskámal a fal tövébe, végül leülök. Van a közelben pár pad, de a teremből még így is túl messze, és amúgy is, kinek kell az? A jó kis lincolnos járólap elég a kényelemhez, persze szigorúan ironikusan értve. Az egyik térdemet felhúzom, arra hajtom a fejemet, a másik lábamat kinyújtom a kövön, nem foglalkozva azzal, hogy valaki eleshet benne. Igazából nem is figyelek oda a körülöttem levőkre, csak a folyosó távolabbi végére vetek pár pillantást. Dimet várom, de nem esem kétségbe, hogy még nincs itt. Rajtam kívül is lehet élete, és gondolom, már nem tud újabb kifogásokkal előállni a legjobb spanjának, hogy miért kerüli őt.

Nekem erre nincs gondom, persze azt leszámítva, hogy Cee-t otthagytam ma reggel. Ahogy eszembe jut, akaratlanul is azon gondolkozom, mi lehet most vele. Tuti, hogy találkozott azzal a pasival, hiszen annyira rá volt izgulva, amikor mesélt róla! Akármilyen keveset mondott a tegnapjukról, azt vettem le belőle, hogy jól érezte magát, ennek meg örülök. De akkor is idegesít, hogy milyen jól elvan valakivel, akit még csak nem is ismerek! Mintha máris féltékeny lennék a srácra, pedig semmi nincs köztük. De mégis a legjobb barátomról van szó, ez természetes! Féltem őt, és jót akarok neki. És ha bárki miatt baja esik, vagy sírni látom, annak szétverem a képét. Mondjuk ilyen alapon már az én arcom se lenne egyben, de mindig vannak kivételek. Cee szeret engem, szóval valószínűleg megbocsátja a szívózásaimat, főleg, hogy ő is ugyanezeket teszi velem, csak más módszerekkel.

Igazából még azt sem tudom, hogy szöszikém merre van most az épületben, pedig egy párszor elmondta már nekem az órarendjét. Különösebben nem is érdekel, hiszen most nem mennék el megkeresni őt. Biztos kellemesen tölti az idejét azzal a titokzatossal, mert ha nem így lenne, már könnyek közt jött volna oda hozzám, amire a legkevésbé sem vágyom. Gyűlölöm őt sírni látni, annak ellenére is, hogy ő is látott már engem. Gyűlölöm vigasztalgatni, mert egyáltalán nem kéne ilyen helyzetbe kerülnie, és gyűlölöm azt is, akinek valaha is megfordul a fejében, hogy ártson neki. Cee naiv egy kissé, de ennek ellenére is bízom az ítélőképességében. Röviden azt várom tőle, hogy valaki olyanba essen bele, aki érdemes is rá, nem több. Ha nem így lesz? Akkor pedig simogathatom a haját, miközben a hüppög a vállamon.

Annyira elmerülök a legjobb barátom elég siralmas kilátásainak elemzésében, hogy észre sem veszem a velem szemben álló Dimet, így a frász jön rám, amikor megszólít, én pedig felnézek végre. Kinyújtja felém a kezét, amit elfogadok, és hagyom, hogy talpra állítson. Talán csak két másodperccel fogom tovább, mint szükséges lenne, utána, mintegy leplezésként rávigyorgok, és Dimmel együtt bemegyek a terembe. A hátsó sor bal szélén, az ablakhoz közel ül le, én pedig levágódom a mellette lévő üres asztalhoz. Kicsit közelebb tolom a padomat, így Dim mellé kerülök, rákönyökölve az ő asztalára.

Dim anélkül pakol elő, hogy egyetlenegyszer is rám nézne közben, én meg csak sóhajtok. Egy hallgatólagos megállapodás szerint ha bárki láthat, akkor spanok vagyunk, és kész. Ez nekem többnyire nem esik nehezemre, de Dim néha még attól is elvörösödik ha minden csábító szándéktól mentesen rámosolygok, így a lehető legkevesebbet néz rám. Ha nem tudnám miért, simán megsértődhetnék, de alapból megértem. Ha Dim helyében lennék, én is vonzódnék magamhoz, de jelenleg épp elég gond teljesen normálisan viselkednem vele annak ellenére is, milyen szívesen ölelgetném most csak úgy, ok nélkül. Szóval elég bonyolult helyzet suliban együtt lógnunk, főleg, amikor bő tíz perccel később észreveszem, hogy leplezetlenül bámulom a csendben jegyzetelő srácot. Az eddig az államat támasztó bal kezemmel most feltűnés nélkül a székéhez nyúlok, és megrántom, mire közelebb csúszik pár centit, a tollát pedig elejti.

- Mattie, mit csinálsz? - kérdezi fojtott, kicsit bosszús hangon, amikor végre felnéz rám, én pedig a képébe vigyorgok. Már csak azért megérte kizökkentenem kicsit, hogy lássam az arcát, még a fintora ellenére is.

- Unatkozom - mondom egyszerűen, továbbra is a széktámláját fogva, de a kezem a hátára siklik, amikor újra elfordul tőlem. Dim felhúzza a vállait, amikor gyorsan, a pulcsijába karmolva végighúzom a kezemet az oldalán, amit ő a ruha vastagsága miatt valószínűleg csak cirógatásnak érez.

- Bírj már magaddal egy kicsit - kér ugyanolyan halkan, mint az előbb, egy sóhaj viszont így is kicsúszik a száján, mire elégedetten nézek rá, bogaramnak meg elvörösödik a füle. Jól áll neki. Megfogja a kezem, gyorsan leveszi magáról, és a padomra ejti, mire fújok egyet. Szerencsére senki nem törődik velünk, az eminensek a terem elején pont leszarják, mi folyik hátul, és a jegyzeteikbe merülnek, azok pedig, akik körülöttünk ülnek, szintén mással foglalkoznak, és nincs idejük kettőnket figyelni.

- Lehetetlen. - Tettetett sértődéssel könyöklök fel az asztalra, miközben Dimet bámulom, de ő próbálja figyelmen kívül hagyni a létezésem. Milyen aranyos, komolyan! De én nem vagyok képes figyelmen hagyni őt, és tudom, hogy neki sem megy majd sokáig. Na jó, talán az óra végéig, utána meg berángat a vécébe a folyosó végén. Mondjuk úgy, hogy egy ideje gyakrabban látogatom a helyiséget, mint szükséges lenne, és nem a sutyiban cigizés lehetősége miatt.

Az idő, ami kicsengetésig eltelik, számomra végtelennek tűnik. Dim komolyan gondolta, hogy tudomást sem vesz rólam órán, pedig próbálkoztam már mindennel, a ruhája rángatásától kezdve a füzete elvételén keresztül addig, hogy tüntetőleg csak bámultam, de az utóbbi volt a legkevésbé hatásos módszer. Végül már csak feküdtem a padon, az kezeim közé temettem az arcomat, és fohászkodtam, hogy legyen már vége ennek. Hülyét kapok attól, hogy Dim egy karnyújtásnyira van tőlem, és úgy kell tennem, mintha közöm sem lenne hozzá! Általában nem akadok ki ennyire ettől a helyzettől, de amikor kicsöngetnek végre, már rúgom is ki magam alól a széket, és bagózás címszó alatt rángatom a vörit magammal, hogy minél hamarabb kettesben lehessünk végre. Oda viszem, ahol reggel is találkoztunk, és épp csak beérünk a falak takarásába, Dim magához penderít, mire fél lábon állva a karjai közé esem, és mielőtt az első, kívánós nyögés elhagyhatná a számat, megcsókol, ezzel minden hangot belém fojtva.

Hiába volt alig egy órája, hogy utoljára éreztem a csókját, most mégis úgy kapok az ajkai után, mintha ez az utolsó lenne. Dim tesz egy lépést hátra, engem magával húzva, miközben még mindig az száján csüngök, és belemarkolok a pulcsija hátuljába. Finoman harapdálja az ajkam, gondolom azért, mert a teremben nem hagytam békén, de tudhatná, hogy ezzel nem büntet, mert élvezem. Dim egy kis ideig nem enged nekem, bármivel próbálkozom, így a hajába kapok, és közelebb húzom a fejét magamhoz, majd megcsókolom. A haja tépése lassan simogatássá szelídül, és Dim sem tart már olyan szorosan, hogy a csípőm hozzányomódjon a nadrágjához. Lazán fogja át a derekamat, de ahhoz elég biztosan tart, hogy ne essek el, amikor a lábam remegni kezd a csókjától. A nyelvem átcsúszik a szájába, és amikor találkozik az övével, úgy érzem, felrobbanok. Dim mélyvörös tincsei kisiklanak az ujjaim közül, amikor már annyira kikészít a csókunk, hogy kapaszkodni is képtelen vagyok belé. A térdeim remegnek, a gatyám fájdalmasan szorít, és Dim mellkasának dőlve próbálom visszanyerni az egyensúlyomat, amikor végül eltávolodunk egymástól.

A szünetek nagy része így telik el. Dimmel lógok, csókolózunk, fogjuk egymás kezét, összebújunk, beszélgetünk. Egyszerűen csak jó vele lenni, így sokáig nem is érzem szükségét másnak, például egy ciginek. Még ebédszünetben sem megyünk be a menzára, mert én alapból nem szoktam bent kajálni, Dim meg csak nem kívánta az ételt. Kint ültünk a finom délutáni napfényben az egyik lépcsőn, beszélgettünk, nevettünk. Jól esett egy kicsit, hogy végre nem kell bujkálnunk. Csak elhülyültünk együtt, mint a barátok, és nem több. Néha annyira jól tud esni ez is! De az utolsó órám végeztével már egy kicsit mást akartam. Dimmel megint a suli két külön pontján voltunk, így az egyszerűség kedvéért megkértem, hogy találkozzunk a szokott helyen, és várjon meg, amíg elszívok vele egy cigit. Persze ezt odakint, a többiekkel is megtehetném a suli előtt, de annyi ember szeme láttára kicsit furán venné ki magát, hogy a srácot ölelgetem közben.

Lassan sétálok ki az udvarra, az ujjaim közt egy öngyújtót pörgetve. Pont az, amit Dimtől kaptam a legelső alkalommal, és azóta sem váltam meg tőle, de ebben közrejátszik az is, hogy elfelejtettem visszaadni neki. Még azelőtt meggyújtom a cigimet, hogy az épület takarásába érnék, amiért egyébként nagy bajban lennék, de ezt most figyelmen kívül hagyom. A gyújtót a zsebembe csúsztatom, és kifújom a kékes füstöt, mielőtt odaérnék Dimhez. A betonpárkánynak támaszkodik, és ellöki magát, mire odaérek hozzá. Csak egy puszit ad a számra, de láthatóan nem zavarja, ahogy mellette szívok még egy slukkot. Szabad kezemmel megfogom a kezét, és összekulcsolom az ujjainkat, így fordulok vele szembe.

- Szép vagy - mondom a kifújt füstön keresztül kicsit álmatag hangon, hiszen elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem Dim tengermély, kék szemében. Halványan elmosolyodik, és a cigim kesernyés szagával nem törődve közelebb von magához. Eltartom tőle a parázsló szálat, de még így is sikerül hozzásimulnom.

- Kösz, te is - suttogja a hajamba, miközben a hátamat simogatja. Vaktában ütöm csak le a hamut a cigim végéről, miközben szusszanok egyet, mélyen a pulcsijába fúrva az arcomat. Az illata kezd megszédíteni, kiejtem az ujjaim közül a félig szívott cigarettát, de nem is törődöm vele.

Dim elenged és a kezei közé veszi az arcomat, miközben lehajol és egészen finoman megcsókol. Az ajkai épp csak hozzám érnek, máris öntudatlanul nyitom ki a számat, miközben a szívem heves dübörgése kezd lassan normalizálódni. Izgatottnak kéne lennem, de teljesen nyugodt vagyok a karjai közt. Pontosabban nem félek, viszont annál közelebb szeretném tudni magamhoz, és annál többet érezni belőle. Az ajkai kóstolgatása nem elég, a nyelvem gyorsan továbbsiklik a szájába, ahol összesimul az övével. Dim egészen óvatosan csókol tovább, miközben az arcomat simogatja, én pedig átengedem neki az irányítást. Amikor végül elválik a számtól, halkan, elégedetlenkedve nyögök fel, de Dim ezután az arcomat kezdi puszilgatni, én pedig csukott szemmel kapaszkodom a ruhájába. Egészen lassan halad, csókokkal hintve a bőröm minden kis felületét, nekem pedig muszáj összeszorítanom a számat, hogy ne adjak hangot a további élvezetemnek. Már az arcom szélénél jár, amikor harapdálni kezdem a számat, de még ez sem segít, hogy visszafojtsam a sóhajaimat.

- Mattie... - kezdi halk, búgó hangon a fülemre és a nyakamra adott puszik között, mire felnyögök, és szégyentől, vágytól pirosló arccal karmolom végig Dim hátát. - Lenne kedved eljönni ma velem egy randira..?

Minden egyes szavának egy, a nyakamra adott csókkal ad nyomatékot, és mire a pulcsimat félrehúzva a kulcscsontomhoz ér, a válasz egy nyögéssel együtt bukik ki belőlem.

- Igen! - sóhajtok fel, és Dim után kapok, a fejét a nyakamhoz szorítva. Teljesen elfeledkezem arról, hogy hol vagyunk, csak ő létezik számomra, és az élvezet, amit okoz nekem. Finoman harapdálni kezdi az érzékeny bőrt a nyakam két oldalán, én pedig zihálva kapaszkodom a vállaiba. Egyszerre akarom megcsókolni Dimet és hagyni, hogy tovább folytassa, amit tesz velem. A szívem megint olyan ütemben ver, mintha maratont futottam volna, én pedig el sem hiszem, hogy ilyen hatással lehet rám. Az egyik pillanatban elringat, a másikban felizgat, és nem bírom megállni, hogy ne rántsam Dim fejét még egyszer magamhoz, hogy az áhított, duzzadt ajkait érezhessem a számon.

Olyan durván csókolom, ahogy talán soha eddig, miközben Dim fenekére csúsztatom a kezem, és minden további nélkül megszorítom. A következő pillanatban érzem, hogy felkap a földről, miközben még mindig csókolózunk, és felültet arra a betonpárkányra, ami előtt eddig álltunk. A lábaimat szétteszem kissé, miközben a perem szélére ülök, Dim pedig a térdeim közé áll, és lehajol hozzám, miközben a nyaka köré fonom a karjaimat. Ugyanolyan hevesen csókol vissza, mint én az előbb, a gyomrom pedig már görcsöl a vágytól, hogy minél közelebb tudhassam őt magamhoz. Nem tudok betelni Dim édes, finom csókjaival, és ott, ahol a nyakamhoz ért, szinte felperzselődött a bőröm. A józan eszem azt súgja, hogy minél előbb abbahagyjuk ezt a csókot, annál hamarabb mehetek át hozzá, de képtelen vagyok elhúzódni tőle. Dim is szorosan tart a karjai között, és én sem vagyok hajlandó elengedni. Egy ideig még azt is sikerül figyelmen kívül hagynom, hogy a mobilom rezegve csörög a nadrágzsebemben, de Dim végül elhúzódik tőlem, de csak addig, hogy két szót kipréselhessen magából.

- Vedd fel - mondja sóhajba fúltan, végül még egy puszit ad a számra, mielőtt eltávolodna az arcomtól. Kábán és dühösen kotrom elő a telefonomat, és simán el akarom utasítani a hívást, de Cee nevét látom a kijelzőn.

- Mondd - szólok bele nem túl barátságosan, mert még mindig nem tértem magamhoz Dim közelségétől. Fél kezét az ölemben nyugtatja, egyébként már ellépett tőlem, hogy nyugodtan beszélhessek. Megszorítom a kezét, és megint összekulcsolom az ujjainkat.

- Átmehetek hozzád? - kérdi a legjobb barátom köszönés helyett, én meg nem is értem, mit akar. Ennél jobb időben nem juthatott volna eszébe, mennyire hiányzom neki?

- Most? Miért? Nem érek rá. - Beszéd közben elkapom a pillantásom a mellettem álló vörösről, nem akarom, hogy magyarázkodnom kelljen neki a reakcióim miatt. Nem tudom, mit tükrözhet az arcom, de még mielőtt lehajtanám a fejem, elkapom az értetlenkedő pillantását. A vonal másik fele egy kis ideig néma, de amikor jobban odafigyelek, valami halk szipogás félét hallok. Kezd körvonalazódni bennem, hogy valami nincs rendben, de nem tudom, mi történhetett.

- Kérlek! - Cee ennyit tud még kinyögni, mielőtt a csendes hüppögése kegyetlen zokogásba fordulna, én pedig ahogy vagyok, ledermedek. Még levegőt venni is elfelejtek, sokáig csak fél kezemben a telefonomat, a másikban Dim ujjait szorongatom. A bőre kellemesen meleg, az enyém viszont kezd teljesen kihűlni a félelemtől. Cee sír? Komolyan sír? Úgy kapaszkodm Dim ölemben pihenő kezébe, mintha félnék, hogy leszédülök a párkányról. Igazából nem is állok távol tőle.

- Oké, Cee, gyere át, otthon várlak. És könyörgöm, hagyd már abba a bőgést! - Nem megbántani akarom a szavaimmal, tényleg könyörgöm neki, mert attól, ahogy hallgatom őt, nekem is könnyek kezdik szúrni a szemem. Gyorsan pislogok néhányat, mielőtt kibuggyannának, és már bánom, hogy olyan nyers voltam vele. Mondanék még neki valamit, akármit, csak, hogy egy kicsit megnyugodhasson, de mire újra kinyitom a számat, csak a süket vonal búgását hallom a cseppnyi hangszóróból.

Hitetlenkedve veszem el a mobilt az arcomtól, és csak bámulok a kezemet simogató Dimre. Már olyan erősen szorítom a kezét, hogy az ujjaim elfehérednek, de észre sem veszem. Tudom, hogy mondanom neki neki valamit. Valamit, amivel kimenthetem magam anélkül, hogy megbántanám. Alig pár perce mondtam igent a randinkra, mert vele akartam lenni. Még mindig szeretnék, de lehetetlen, hogy Cee-t cserben hagyjam. A francba is, olyan, mintha a bátyám lenne! Egy báty, akit még szeretek is. De így Dimet kell cserben hagynom. Az arcán beletörődést látok, amitől összeszorul a szívem. Szinte biztos, hogy felfogta, mi van. Egy részét mindenképp, ami az, hogy nekem most el kell mennem. Ennek ellenére is úgy érzem, hogy muszáj magyarázatot adnom neki.

- A legjobb barátom volt... én... most muszáj mennem... sajnálom. - Többet nem tudok mondani, és gyorsan elkapom a pillantásom, mielőtt az arcom elárulja Dimnek, mennyire ki vagyok borulva. Nem csak Cee miatt, pedig nem hittem, hogy baja eshet. Jó, igazából gondoltam rá, de reméltem, hogy soha nem történik meg. Fogalmam sincs, mi van vele, de ha bármi köze van a nagy szerelméhez, az az ember halott lesz, amint meglátom. Ennek ellenére kettőnk miatt is szomorú vagyok, és még görcsösebben szorítom szentjánosbogárkám kezét.

- Nem haragszom. Menj - mondja halkan, miközben magához von, és néhány tincsemet félresimítva megpuszilja a homlokomat. A hangjából semmilyen érzelmet nem tudok kivenni, és ettől csak még kellemetlenebbül érzem magam. Csalódott bennem. Tuti, hogy csalódott bennem! Csak hadd tegyem jóvá valahogy. Kiráz a hideg, és mivel még mindig nem nézek rá, talán sejtheti, mi jár a fejemben, mert maga felé fordítja az arcomat. - Mattie, tényleg nem haragszom. Szeretlek.

Eddig talán kétszer mondta ki, hogy szeret, de még mindig megborzongok tőle, olyan fura, jó értelemben, amitől később is bizsereg a bőröm. Villantok rá egy szomorkás mosolyt, majd futólag megcsókolom, épp csak érintve az ajkait. Egy pillanatig sem enged el közben, majd, amikor elválunk egymástól, próbálok erőt venni magamon, és normális hangon elköszönni a szerelmemtől. Nem kérdezi, mikor látjuk egymást újra, én pedig félig hálás vagyok, mert nem tudom, mit mondhatnék neki.

Éget a szükség, hogy még egyszer, utolsó utáni alkalommal hozzáérhessek Dimhez, de végül beérem egy gyors pillantással. Ő balra megy, át a sulin, hogy a főkapun át hazamehessen, én pedig jobbra, a hátsó kijárathoz, és szedem a lábam, hogy még Cee előtt hazaérhessek. Fogalmam sincs, mire kell számítanom, de ahogy elsírta magát néhány perce a telefonban, a helyzet minden pillanatban rosszabbnak tűnik számomra, amit külön töltök tőle.