Egy kis keserűség a sok bájolgás után. Ebben a részben kiderül egy mellékszereplő kiléte, valamit elhangzik egy fontos vallomás.

Kíváncsi vagyok, hogy tetszik :)

*

Mire a suli elé érünk, Vince újabb cigire gyújt, én pedig megállok mellette, a kerítésnek támaszkodva. Pár méterre vagyunk a főbejárattól, félrehúzódva a befelé igyekvő útjából, meg a kinti kukáknál tömörülő bagósok körétől is. Gyorsan körbenézek, de Mattie-t sehol sem látom, ami furcsa, hiszen ő is meg szokta tisztelni ezeket a kukákat a maga reggeli szemetével. De sokat nem is foglalkozom vele, helyette visszafordulok Eternalhoz, és szinte megbűvölten nézem, ahogy kis karikákban ereszti ki a kellemetlen szagú füstöt az ajkai közül. Rám mosolyog, miközben leüti a hamut a cigi végéről, de aztán a pillantását elszakítja az enyémtől, és átnéz a vállam felett. Ettől meglepődöm, és már épp megkérdezném, mit néz, de ekkor egy nagy kupac vörös haj csapódik az arcomba, ahogy a tulajdonosa elviharzik mellettem, és megáll közvetlenül Vince előtt, kettőnk közé furakodva.

Nem hiszek a szememnek, amikor végre sikerül kisepernem a hosszú, barack illatú tincseket az arcomból, és meglátom Vince vörös kis barátnőjét alig egylépésnyire tőlem. A csaj még csak nem is foglalkozik velem, hanem Eter nyakába veti magát, mire ő gyorsan elengedi a kezem, hogy elkaphassa. Leesett állal figyelem, ahogy a lány egy-egy gyors puszit nyom az arca két oldalára, mielőtt hátrébb húzódna tőle. Vince megsimogatja a fejét a szorosra húzott lófarok felett, én pedig nem tehetek mást, minthogy csendben bámuljam ezt a közjátékot, mert a képtelen vagyok megszólalni a döbbenettől.

- Vinny, szia! - csicsergi vidáman a lány, amikor elengedi végre Örkkévalómat. Egy percre sem fogja be, nekem pedig már kezd zúgni a fejem a hangjától. - Végre már, hogy látlak! A faszom, segítsél már! Adj tüzet, tíz perce ezért kereslek.

- Nyugi már, husi. - Vince a nadrágzsebében kotorászik az öngyújtója után, majd egy pillanat alatt meggyújtja a vörös cigijét, miközben ő a szájában tartja a szálat közelebb hajol hozzá. Kikerekedett szemekkel bámulom őket, és próbálom visszafojtani azt a valószerűtlen nevetést, amit Eter megjegyzése vált ki belőlem. Igaza van, a csaj tényleg nem ropi alkat, és ha nem is teljesen kövér, a combjai elég vastagok, amikre a falatnyi miniszoknyája miatt akaratlanul is terelődik a figyelmem. Még mindig háttal áll nekem, amíg beleszív párat a cigijébe, Vince pedig lenéz rá, mert majdnem egy fejjel magasabb nála. Mivel pont kettőnk közt áll, látom, hogy még nálam is jóval kisebb, ha egy kicsit ágaskodnék, simán átlátnék a feje fölött, a magasra kötött, masnis copf ellenére is. Fekete trikó, rövid, fekete szoknya és balerina cipő van rajta, hihetetlen, mennyire összeöltöztek Örökkévalómmal, míg én egyszerűen kilógok ebből a kényszeredett hármasból.

- Dim tüze már nem jó? - kérdezi vigyorogva Eter, miközben a lány arcába fújja a füstöt, én pedig összeszorítom a számat. A vörös dühösen a karjába üt, ezzel együtt egy félfordulatot is téve, így az arcát is láthatom. Sejtem, hogy ez az ütés neki jobban fájhatott, mint Örökkévalómnak, mert fintorogva rázogatja a kezét, gondolom, hogy a zsibbadást elmulassza, közben nem sokat törődve Vince gúnyos vigyorával.

A lány közelről egyáltalán nem olyan szép, mint hittem, mire valami káröröm félét érzek, de próbálok nem törődni vele. A bőre természetellenesen sápadt, az arca és a vállai, de ahogy nézem, még a fülei is vörösesbarna szeplőkkel pöttyözöttek, amik alól néha ki sem látszik a bőre fehérsége. A szeme rikító zöld, mint egy macskának, amint most dühösen elkap Vince-ről, miközben a kezeit keresztbe teszi a melle alatt. A ruhája dekoltázsa elég nagy, és a mozdulattól a mellei még inkább kibuknak a felsőből, mire dühösen szusszantva nézek másfelé, de emiatt pont elkapom Vince oda irányuló pillantását. Összeszorítom a számat, a legszívesebben valahol máshol lennék, de nem vagyok képes megfordulni és faképnél hagyni Etert egy ilyen csajjal. Az említett csaj pedig szikrákat szóró szemekkel, mégis kicsit rémülten fordul újra Örökkévalómhoz, mire csak a szememet forgatom, bár nem értem, miről beszélnek éppen.

- Hülye vagy? Nem tudja, hogy cigizem! És meg is ölne mindkettőnket, szóval ne merd elmondani neki! - Leüti a hamut a cigijéről, majd sóhajt egyet, mialatt ideges arccal körbenéz. Kis, gyors slukkokat szív a kezében tartott szálból, amíg visszafordul. - Ennél jobb helyet nem is találhattál volna, baszd meg! Tuti, hogy észre fog venni! Na, megyek, majd ütközünk.

Csak úgy áradnak belőle a szavak, és Vince válaszát meg sem várva fél kézzel megöleli, miközben a cigit messzire eltartja maguktól, hogy ne égesse ki vele Örökkévalóm ruháját. Dermedten bámulom őket, amíg a csaj végre el nem engedi őt, és megfordul, hogy a dolgára menjen, de ekkor felnéz, és találkozik a pillantásunk. Teljesen elsápadok, míg a tőlem tíz centivel kisebb lány végigmér, végül újra az arcomra függeszti a tekintetét.

- Szevasz. Bocs, nem vettelek észre. - A modorából hiányzik minden nőiesség, de még így is mosolyogva megy el mellettem, viszont az arcán ülő finom mosolyt meg a faragatlan beszédét képtelen vagyok összeegyeztetni. Zavartan bámulok utána, de a lány épp csak két lépés távolságba ér tőlünk, mintha meggondolná magát, megáll, és visszafordul. - Cuki a sapid.

Egy intéssel megy tovább, egy pillantást sem vetve többe se Vince-re, se rám, és egy pillanattal később csak az émelyítően édes női parfüm, meg a cigifüst illata emlékeztet arra, hogy itt volt. Még mindig dermedten nézek abba az irányba, amerre a lány ment, de hamar el is tűnik a suli másik oldalán. Próbálom megérteni, hogy mégis mi volt ez az előbbi, de nem tudok gondolkozni. Túl sok minden zúdult rám egyszerre, így fogalmam sincs, mit csináljak, csak állok egyhelyben, és magam elé meredek, a számat rágcsálva az idegességtől.

- Cee? Mi az? - Jön hozzám közelebb Eter, miközben elpöccinti a cigicsikket valamerre. A hangja épp csak magamhoz térít, megint azt érzem, mint nemrég, amikor be kellett vallanom neki, miért nem találkoztunk. Egyszerűen nem tudom visszafogni az indulataimat, csak felkapom a fejem, és a kifújt levegőmmel minden zavaros érzelmemet az előttem álló Vincre-re zúdítom.

- Ez meg mi a franc volt? Ki volt ez a csaj? - Tudom, hogy a hangon számonkérő, de jobb, mintha dühösnek hangzana, pedig egy kicsit az vagyok. És hogy annál mennyivel jobb, mintha elbőgtem volna magam? Ezt már nem is gondolom végig, csak pislogok párat, elmulasztva azt a kellemetlen, könnyezés előtti szúrást a szemeimből, és egyenesen Eternalra nézek. Az arca őszinte értetlenséget tükröz, amitől egy kicsit megrendül az előbbi hirtelen önbizalmam. Már csak félve pislogok rá, az előbbi haragom nyom nélkül elpárolog, és a helyét a kétségbeesés veszi át. Mi van, ha Vince-nek barátnője van? Próbálok ésszerűen gondolkozni, hiszen egyáltalán nem viselkedtek úgy, mint egy pár, de lehet, hogy csak miattam. A lány hiába nem vette figyelembe, hogy itt vagyok, de Vince igen, hiszen mellette álltam! Miközben ezen gondolkozom, lehajtom a fejemet, hogy Vince ne lássa a szenvedő arcomat. Pedig már azt hittem, hogy minden rendben van! Tényleg nem érzem már magam dühösnek, inkább csak csalódottnak, így még akkor sem emelem fel a fejem, amikor Eternal válaszol végre.

- A neve Vic, mármint Vicky. A spa... - Örökkévalóm hirtelen elhallgat, és minden eddigi lelkesedés, amivel például a vöröske nevét kimondta, elszáll a hangjából. Azt hiszem, most vehette észre, hogy még csak nem is nézek rá, mert ahogy a földre szegezem a pillantásom, látom, hogy egy lépéssel közelebb jön hozzám. - Édes, baj van?

A fejem felemelése helyett, amire már szinte számítok, inkább lehajol hozzám, és az arcát az enyémhez dugva próbál a szemembe nézni. Még így is elkapom a pillantásom, de amikor a körülöttünk lévőkkel nem törődve egy kicsit közelebb húz magához, megtörik a kitartásom. Nem merem megkérdezni Vince-t, mert nem akarom, hogy beigazolja a félelmemet, de kénytelen leszek, mert sejtem, hogy nem sokáig viselné már el a hallgatásomat. Talán tudja, hogy nem voltam vele teljesen őszinte, amikor megkérdezte, miért voltam távol tőle két napig. De ha Vince tudja, akkor a választ is tudhatná, anélkül is, hogy nekem ki kéne nyitnom a számat! Mégsem bírom magam tovább türtőztetni, így amikor elenged, óvatosan felnézek rá, és igyekszem megtalálni a hangomat, mielőtt megszólalnék.

- A barátnőd? - kérdezem halkan, mire Vince úgy néz rám, mintha valami ismeretlen nyelven beszélnék. Először nem is válaszol, talán csak fontolgatja a szavaimat, mire egyre kellemetlenebb, feszítő érzés kezd szétáradni a mellkasomban. Olyan, mintha nem is verne a szívem, nem érzem, hogy dobogna, csak azt, hogy Vince hallgatásától mérhetetlenül fáj. Minden másodperc, amit csendben, az arcomat fürkészve tölt, egyre inkább biztossá tesz abban, hogy igennel fog válaszolni. De akkor mi volt az az előbbi csók? Nem tudom kiverni a fejemből az ajaki ízét, amit alig öt perccel ezelőtt éreztem, mégis olyan, mintha legalább egy hete lett volna. Nem akarok arra gondolni, hogy ez volt az utolsó, mert elveszítem Vince-t ezt ilyen nő miatt. Vagy akárki másért... Nem hagyhatom, hogy ez történjen! Még mindig a betonra szegezem a pillantásom, így csak Eter cipőit láthatom, és azt, ahogy az orruk összeér az enyémekkel.

- Ja, hát igen, ő a csaj barátom, de... - Felemelem a fejem, így összeakad a pillantásunk. Elsőre el sem hiszem, amit Örökkévalóm mond, így csak értetlenkedve, zavart tekintettel pislogok rá, miközben próbálom rendezni a fejemben cikázó gondolatokat. Még mindig egyenesen Eter arcára meredek, így láthatom, hogy lassan a felismerés szikrája csillan meg a szemében, és ezzel együtt az arcából kifut minden vér. Holtsápadt bőrén azonban hamar vörös foltok gyúlnak, ahogy lassan rájön, mi az, amit nem vagyok képes ennél konkrétabban megkérdezni tőle, és heves visszakozásba kezd. - Mi? A csajom? Dehogyis! Sosem jönnék vele össze, te jó ég! - Ilyen kiakadások záporoznak Örökkévalóm felől, mire nekem mázsás súly zuhan le a mellkasomról. Már nem érzem nehéznek a légzést, így a fejem is kitisztul kissé, de amikor Vince még valamit mond ezzel kapcsolatban, inkább kíváncsian, mint félve nézek rá. - A legjobb spanom húga, esélytelen!

Erre csak meglepetten nézek rá, és nem bírom megállni, hogy vissza ne kérdezzek. Fogalmam sincs, hogy erre a tényre miért hivatkozik úgy, mintha mindent megmagyarázna, de amikor ténylegesen megkérdezem, Vince úgy néz rám, mintha hülye lennék. Oké, lehet, hogy az vagyok, de akkor sem értem. Csak sóhajtok egyet, és inkább másfelé kapom a pillantásom.

- Mondjuk, mert a spanom összetörné az arcom, ha csak egy ujjal is hozzáérnék - adja meg a választ végül, mire felkapom a fejem. Elgondolkozom rajta, és muszáj igazat adnom neki. Mattie meg én mondjuk nem vagyunk ilyen helyzetben, mert nekem nincs tesóm, neki meg egy bátyja van, de azt hiszem, ha szemet vetne az esetleges húgomra, én is eléggé berágnék rá, és nem hinném, hogy fordított esetben másképp lenne. Persze az is lehet, hogy a drága legjobb barátom nagyszerűen kijönne a fél perce kitalált húgocskámmal, de ha ártana neki, Mattie addig lenne a barátom. Istenem, olyan boldog vagyok, hogy nincs tesóm! Mire ennek a képtelen gondolatmenetnek a végére érek, teljesen megértem Vince tartózkodását. Zavartan ácsorgok egyhelyben, amíg összeszedem magam, aztán picit közelebb lépek hozzá.

- Jó, ez igaz - sóhajtok fel, miközben nekidőlök Eter mellett a kerítésnek. Egymás mellett állunk, így beszéd közben muszáj felnéznem rá, még úgy is, hogy épp csak magasabb nálam.

- De ez miért zavart annyira, egérkém? - Pillant rám Örökkévalóm kíváncsian, mire nem is tudom, mit felelhetnék. Közben érzem, hogy kettőnk takarásában a hátam mögé nyúl, és a derekamnál fogva észrevétlenül közelebb húz magához. Ez sem segít sokat a helyzetemen, érzem, hogy az arcom megint vörösödni kezd, és kezdem azt hinni, Vince nagyon élvezi a zavaromat. Az arcán szétterülő vigyorból is erre következtetek, mire összeszorítom a számat, hogy visszatartsak egy kínlódó nyögést, ami a látványtól kikívánkozik a torkomból.

- Izé... azért, mert... mert... csak - nyöszörgöm halkan, de semmi értelmesen nem tudok kipréselni magamból válasz gyanánt. A fejemben olyan szépen körvonalazódtak már a mondatok, amiket csak valahogy ki kéne nyögnöm, de képtelen vagyok Eternek szemtől szemben megmondani, hogy azért paráztam a barőtnője miatt, mert menthetetlenül bele vagyok zúgva! Még csak azt sem tudom neki elmondani, hogy tetszik nekem, mert hiába határozom el magam, amint beszédre kerülne a sor, leblokkolok. Lángoló arccal nézek hol Vince-re, hol a cipőm orrára, de egyikük sem súgja meg, mit kéne tennem, így inkább befogom, és csendbe várom, hogy Eter csináljon valamit. Vagy, hogy ne tegyen semmit, nekem már az is jó lenne! Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz ebbe a témába belekezdeni, és a hirtelensége miatt fel sem készültem rá. Az ajkamat harapdálom, miközben zavartan csavargatom a nadrágszáramat. Nincs zsebem, így nem tudom elrejteni a kezeimet, se azt, hogy lassan remegni kezdenek az idegességtől.

- Mert? - Vince hangja térít magamhoz, ahogy finoman biztatni próbál, de csak azt érti el vele, hogy lassan felemeljem a fejem, és végül összeakadjon a pillantásunk. - A kapcsolatunkat nem különösebben befolyásolja.

- Nem?! - hökkenek meg, de azonnal meg is bánom, hogy megszólalok, mert Örökkévalóm arca egy pillanat alatt megváltozik. Az érdeklődő arckifejezését valami felismerés féle veszi át, ahogy végiggondolja a kirohanásom miértjét. Lehet, hogy neki nem számítana sokat, ha barátnője lenne, mert én nem vagyok több egy gémer haverjánál, de nekem ez a világ végét jelentené! Nem tudom, milyen képet vághatok most, de Vince egyre sápadtabb lesz, ahogy rám néz, végül egy aprót sóhajt, elgondolkodva fürkészve engem. Nem tudom mire vélni ezt a hirtelen váltást, a tenyerem pedig már izzad a kötések alatt az idegességtől. Nyelek egyet, próbálva legyűrni a hirtelen rám tört szorongás első jeleit, és állom Örökkávalóm pillantását.

- Cee - kezdi lassan, mire a lélegzetemet is visszafojtom. A hideg kiráz attól, ahogy Eter a nevemet mondja, és ez most sincs másképp, teljesen testemben megborzongok, és kicsit közelebb nyomódom a kerítéshez, ezzel együtt a kezének is hozzápréselődve. - Van bármi esélye annak, hogy kedvelsz?

Ledermedek és egy pillanatra csak hagyom úszni a szavait kettőnk közt. Rengetegszer elképzeltem már, milyen lesz, amikor Vince felteszi nekem ezt a kérdést, akár így, akár más formában, és akkor milyen könnyűnek tűnt rá a válasz! Sokféle helyzet volt, kezdve a greasys randink napjától egy sima ebédszünetig a suliban, esetleg lefekvés előtt, egy végigjátszott éjszaka után, a mikrofonba suttogva. Persze fejben minden tökéletes volt. Vince egyszerűen rákérdezett, bele vagyok-e zúgva, én valahogy kinyögtem egy igent, és kész. Még azt sem képzeltem hozzá, hogy Örökkévalóm drámai keretek között színt vall nekem a saját érzéseiről, mert valahogy nyilvánvalónak tűnt, hogyha én szeretem őt, akkor ő sem tehet mást, az a sorsa, hogy szintén belém szeressen.

De a valóság egyáltalán nem ilyen egyszerű. Már a hangja sem olyan, mint vártam, egyszerűen mintha meg lenne rémülve, és ő sem hinné el, hogy tényleg kimondja ezeket a szavakat. De ettől a hangszíntől én is megijedek, mert nem tudom, hogyan reagálna, és hirtelen azt sem, én mit mondhatnék neki. Természetesen kedvelem őt! Eter a mindenem, ha eltekintek néhány más személytől és enyhítő körülménytől. Szeretem, mint barátot, mert Mattie után ő az egyetlen, akinek képes vagyok annyira megnyílni, mint azt eddig tettem, és akivel ennyire jól érzem magam. De a legrosszabb, hogy én nem Vince barátja akarok lenni. Vagyis nem csak a barátja, de nem tudom, hogy ezt miképp mondhatnám el neki. A számat megint száraznak érzem, és attól félek, hogyha megszólalnék, egyetlen hang sem hagyná el a torkomat, de muszáj valamit kinyögnöm, és ezt Eter lemondó pillantása is megerősíti, amit futólag az arcomra vet, végül makacsul a földre szegez.

- Eter, én kedvellek! - nyögök fel halkan, a kötéseket tekergetve a kezemen, miközben a hevesen dobogó szívem hangját igyekszem teljesen kizárni a fejemből. Tudom, hogy ez nem elég, látom Vince kétkedő arckifejezéséből, amivel rám néz a hangom hallatán, én pedig elvesztem a fejem. Rosszul vagyok, ha a bizonytalanságát kell látnom, és ezzel magamat is kétségek közt kell tartanom. Veszek egy mély levegőt, lehunyom a szemem, amíg belélegzek, majd amikor kifújom, még mindig csukott szemmel, kicsit félve, de kimondom végre azt, amit már közel két hónapja magamnak is csak suttogva mertem: - Szeretlek téged.

El sem hiszem, hogy kimondtam, de az a könnyebbség, amit emiatt érzek, azonnal el is illan, ahogy Vince a nevemen szólít, és visszaránt a valóságba, ahonnan mintha egy pillanatra kiestem volna. Egyből gondolatok ezrei cikáznak a fejemben, amiket csak addig bírtam távol tartani, amíg beszéltem. De most a következményeivel is számolnom kell, és ettől megijedek. Sok mindent érzek, de mégis a félelem a legerősebb, utána pedig a tudat, hogy mindent elbasztam ezzel a két szóval. Képtelen vagyok Vince szemébe nézni, pánikba esem, és meg sem várva, hogy mit mond, hátraarcot teszek, majd pár gyors lépéssel elmegyek mellette.

A szívem a torkomban dobog, legszívesebben futni szeretnék, el, minél messzebb Vince-től és ettől az egész valótlan helyzettől. Már majdnem szaladok, amikor Eter elkapja a csuklómat, és erősen, de nem fájdalmasan megszorítva, nehogy kicsúszhassak az ujjai közül, megállásra kényszerít. Még mindig a kezemet fogja, amikor mellém ér, én pedig fékezhetetlenül remegek a szorításában. Tudom, hogy a legrosszabb és legnevetségesebb megoldást választottam a meneküléssel, de mi mást tehetnék? Megvárom, amíg Vince hitetlenkedik, aztán, amikor végre felfogja, hogy komolyan gondolom, az arcvonásai hirtelen megkeményednek, és elküld engem melegebb éghajlatra? Jobbik esetben csak elküld és elmondja, hogy soha többé nem akar látni. De ennél csak rosszabbra számítok, mégpedig, hogy innentől kezdve a bandájával, amit sosem láttam ugyan, de már körvonalazódott előttem, megkeseríti az egész hátralévő életemet. Mindennek tetejében pedig még szét is kürtöli az egész világban, hogy buzi vagyok.

Dühösen megrázom a fejem, nem törődve, mit gondolhat most ezért rólam. Mégis hogy hihetem ezt Örökkévalómról?! Félek, ez tény. Nem akarok most itt lenni vele, és szembenézni azzal, amivel előbb-utóbb kénytelen leszek, de biztos, hogy bármit mond, bárhogy küld el a francban, ennél mélyebben nem akarna ártani nekem. Az ujjai már csak fele olyan szorosan tartanak, de a bénultságtól hirtelen mozdulni sem tudok, hogy ezt kihasználjam. Tehetetlenül állok, és érzem, hogy Eter keze lassan a tenyerembe csúszik, és megszorítja az ujjaimat, de én nem fonom az övéi köré a sajátom. Nem teszek semmit sem.

- Egérkém, ne hagyj itt - kéri, mire egy kicsit magamhoz térek ugyan, de még mindig félek megfordulni, és szembenézni vele. Eter úgy egy lépéssel áll mögöttem, a bal oldalamon, még mindig óvatosan a kezemet fogva, mintha továbbra is attól félne, hogy elrohannék. Nem hibáztatom, egy perce tényleg ezt terveztem, de a lábam zsibbadtsága miatt képtelen lennék rá. Mivel nem válaszolok, halkan, végképp könyörögő hangon folytatja. - Kérlek, Cin! Beszélnem kell veled... én...

Nem hagyom, hogy Eter befejezze, mert akármit mondana, most képtelen lennék végighallgatni. Próbálom legyűrni a csillapodni nem akaró remegésem, és ezzel együtt a lehető legtöbb erőt sűríteni a hangomba, hogy ne hallja ki belőle, hogy a sírás határán állok.

- Sajnálom... elkésünk... és órára kell mennem. - A legfájóbb dolgot teszem, amit ebben a helyzetben művelhetek: kihúzom a kezem az ujjai közül. Épp csak felemelem a fejem, a tekintetem máris összeakad Vince zavart, fájdalmas pillantásával, mire nem bírom tovább játszani az erőset. Azt hiszem, megsajnálom, pedig kettőnk közül nekem lehet inkább szánalmas arcom, miközben holtsápadtan próbálom visszatartani a könnyeimet. Ezzel szemben Örökkévalóm szemeiben csak a végtelen ürességet látom, és emiatt egyre távolibbnak érzem magamtól. A kitörni készülő könnyek már tényleg szúrják a szememet, így gyorsan pislogok párat, hogy elmulasszam ezt a kellemetlen érzést. Nem akarom elveszíteni őt, legalábbis nem így, és nem ilyen hamar! Már gyűlölöm magam, amiért elengedtem a kezét, így hirtelen, a rám törő ellentétes érzésekkel nem törődve újra megragadom Vince jobbját, miközben felé fordulok, de még mindig képtelen vagyok a szemébe nézni. - Beszéljünk suli után. Vagy suliban! Csak... ne most...

Vince-nek épp csak a vállait látom, amik a hangom hallatán hirtelen lesüllyednek, mintha megkönnyebbült volna, de még ebben sem lehetek biztos. Meg sem rezdül ezen kívül, és tudom, hogy az arca többet elárulna, de félek is, hogy pontosan mit mit látnék rajta. Összeszorítom a számat, és csendben várom, mond-e valamit, de amikor Eter végre megszólal, a hangjától megint remegni kezdek, pedig már végre csillapodni kezdett az előbbiek után.

- Megígéred? - Nem mond többet, de a kérdés mögött érzek valami burkolt fenyegetést. De igazán nem is fenyegetésnek mondanám, talán csak valami ki nem mondott ígéret féle, hogyha esetleg megint kerülni próbálnám, megtalálna.

Nem ijedek meg, inkább csak pocsékul érzem magam a hangjától. Fogalmam sincs, mit mondhatna nekem az eddigiek után. Egyszerűen túl szép lenne, ha simán azt mondaná, hogy ő is engem, nincs ekkora szerencsém! Félek, és akármennyire igyekszem válaszolni, csak egy bólintásra futja, de Vince talán elégedett lehet vele, mert eddig ugyan óvatosan ő is átfogta a kezem, de most enged az ujjai szorításán, és egyszerűen hagyja, hogy ismét kihúzzam a kezem a tenyeréből.

A gyomrom már csak öklömnyi, iszonyúan fáj mindenem, és amint elengedem Etert, úgy érzem magam, mintha hirtelen egyedül lennék az egész Földön. Mintha máris elvesztettem volna... Remegő lábakkal, lassan indulok a suli bejárata felé, még csak hátra sem pillantva Vince-re. Nem köszönök el tőle, és ő sem mond semmit, valamint a cipői nyikorgását sem hallom, szóval nem jön utánam. Nem merek hátrafordulni, megnézni, hogy még mindig ott áll-e a kerítés előtt, mint alig pár másodperce, amikor elindultam, de azt hiszem, ha szeretnék, se lennék képes hátranézni. Épp csak pár lépést tettem meg, de máris olyan, mintha egy világ választana el kettőnket.

Már most ideges vagyok, ha a délutánra gondolok, de még van hat órám, hogy ezen rágódhassak. Talán egész nap nem látom Vince-t, de talán már a következő szünetben szembejön velem a folyosón. Ha újra megállít valamelyik szünetben, hogy beszéljünk, azt hiszem, nem fogok ellenkezni. Addigra talán megnyugszom. De úgy érzem, hogy nem fogom látni Vince-t a suli végéig, hiába is keresném. Sajnos kinézem belőle, hogy tiszteletben tartja a legelső, zavart kérésemet, holott az a megszólalásom nem volt több kétségbeesett nyöszörgésénél. Még én se tudtam, mit mondok, és hogy miért pont azt mondom. Most már persze szívesen visszacsinálnám, de képtelen vagyok! Gyűlölöm magam, meg ezt az egész helyzetet. Hiába öltöztem úgy, mint Smexy, én nem vagyok Smexy. Én csak én vagyok, és mindent elbaszok, pont, amikor már kezdenének rendbe jönni!

Az iskola előtt már egy lélek sincs, de észre sem vettem, hogy a többiek bementek volna. A főépület közepén lévő nagy, kerek, kültéri órára nézek, és látom, hogy több, mint tíz perccel múlt nyolc, de még ez sem vesz rá, hogy vánszorgásnál gyorsabban menjek. Azt hiszem, nem is lennék rá képes, így mire egyáltalán a megfelelő teremhez érek, máris hatalmas késésben vagyok. Persze ez nem érdekel, éppen semmi sem érdekel, csak az előbbi pár perc jár a fejemben, és még a vörös csajról is sikerül teljesen megfeledkeznem a félelmem mellett, hogy mi lesz Eternallal és velem, mire vége ennek a napnak. A döntésétől függően képletesen véve akár az életemnek is, de erre a gondolatra kiráz a hideg.