- Csá. - Ahogy nézem, mobilról van, és az ujja egy kicsit rajta maradhatott az a betűn pötyögés közben, mert vagy egy tucatszor lenyomta, mielőtt ezt elküldte volna. Persze nem szokatlan, hiszen Vince elég gyakran beszélt így velem eddig is, mind szóban, mind írásban. Nem zavar, inkább mulattat, most is egy mosollyal az arcomon válaszolok neki, miközben próbálom normálisan venni a levegőt. Még magam előtt is cikinek érzem, hogy egy sima köszönéstől majd' kiugrik a szívem a helyéről, így próbálok normálisan viselkedni, legalább addig, amíg nem találkozunk, és nem zavar össze még az is, hogy veszettül közel van hozzám, amíg beszélgetünk.

- Szia, Eter - írom gyorsan, miközben teljesen kilépek a játékból. Persze folytathatnám, de Vince nem csak az osztott figyelmemet érdemli, így, miután a nevem zöldből ismét kékbe vált, csak a beszélgetésünkre koncentrálok. Meglep, hogy itt találom őt, hiszen nem sokkal korábban még nem volt online, de persze az is lehet, hogy épp csak két perce jelentkezett be, amikor én nagyban püföltem valakit a baseball ütőmmel. Ez ugyan elég ironikus, hiszen szívből utálom a baseballt, de a Sandman ennek ellenére is a kedvenc közelharci fegyverem. Felkönyöklök az asztalra, és kifújok egy mély levegőt. Amíg Eter válaszát várom, minduntalan a monitorom sarkában lévő órát nézem, pedig még bőven van időnk a találkozóig.

- Na, mizu, egérkém? Rólam álmodtál? - kapom válaszként szinte rögtön, miután elküldöm az üdvözlésemet. Nem lepődöm meg a kérdésén, hiszen elég gyakran érdeklődik afelől, hogy még éjszaka is ostromolta-e a gondolataimat, vagy sem. Sosem hittem, hogy túl komolyan gondolná, így eddig mindig igennel válaszoltam. Ha tudná, hogy tényleg így van, fogalmam sincs, mit szólna! Mivel nem akarok eltérni a szerepemtől, most is helyeslő választ adok, némi gúnyos éllel, ahogy a beszélgetéseink során általában. Vince ezt fel sem veszi, és szinte látom magam előtt, ahogy elégedetten elvigyorodik a szavaimon, de elsőként arra reagál, hogy visszakérdezek: ő hogy érzi magát épp. - Nagyszerűen, főleg, hogy találkozunk!

Ezt egy szívecskével a végén küldi nekem, mire, ha lehet, még az eddiginél is türelmetlenebb leszek. Még fél óra van háromnegyed nyolcig. Ha belevesszük, hogy valamikor el is kell indulnom itthonról, inkább húsz percet mondanék, de még az is lehetetlenül soknak tűnik, főleg most, hogy Vince itt van, beszélget velem, én pedig azonnal látni akarom! Egy kicsit ideges is vagyok, hogy mit mondjak majd neki az előző két napomról, de ezt a félelmemet most egyszerűen figyelmem kívül hagyom. Már épp írni kezdenék neki, de akkor veszem csak észre, hogy Eter tovább gépel, így leveszem az ujjaimat a billentyűkről, és megvárom, mit szeretne még.

- Amúgy legalább valami szexit álmodtál? - utal vissza vigyorogva az előbbi kis megjegyzésemre, mire halkan sóhajtok, és lehunyom a szememt pár pillanatra. Igazából nem emlékszem semmire az éjszakából, azon kívül, hogy nehezen aludtam el, és, hogy amíg ébren voltam, végig Vince járt a fejemben. Ezt viszont nem akarom az orrára kötni, így kénytelen vagyok kitalálni valamit, vagy simán belemenni a játékába. Inkább az utóbbit választom, és gépelni kezdek, mialatt abbahagyom az ide-oda gördülést a székemmel, és közelebb húzódom az asztalhoz, szinte teljesen hozzápréselve magamat.

- Hm, esetleg... - kezdem lassan, direkt húzva Örökkévalóm agyát egy kicsit, de sejtem, hogy nem zavarja, amikor ezt teszem. Az arcomat, mint mindig, most is zavarpír kezdi elönteni, de figyelmen kívül hagyom. Igazából ez tényleg nem több játéknál, de még így is nehéz nem foglalkoznom Vince kétértelmű megjegyzéseivel, sem azokkal, amiket én teszek neki itt, de a valóságban soha nem mernék. - Mi számít annak? - kérdezek vissza egyenes válasz helyett, egy huncut, kacsintó fejjel együtt, de én cseppet sem érzem magam ilyen könnyednek. A gyomrom kellemetlenül összeszűkül, miközben a válaszára várok, és hiába mondogatom, hogy ennek így kell lennie, mert minden beszélgetésünk ilyen stílusban zajlik, már teljesen össze vagyok zavarodva, mert fogalmam sincs, hogy hányadán állok épp Vince-szel. De úgy döntök, hogy amíg ő nem lép valamit, addig igyekszem tartani magam az idézőjeles barátságunkhoz, és ugyanúgy viselkedni vele, mint eddig, elvonatkoztatva attól, mennyire látni akarom, és milyen szívesen megcsókolnám.

- Jó kérdés - látom Örökkévalóm első, rövid sorában, de gyorsan leírja a folyatást is. - Mondjuk amiben benne vagyok, az már szexi.

Természetesen egy fölényes, vigyorgó fej sem hiányozhat a mondat végéről pont helyett, mire csak sóhajtok. Tudom, hogyha mikrofonon beszélnénk, Vince most felröhögne, miután a túljátszottan csábítónak szánt, de még úgy is dögös hangjával elérné a kívánt hatást nálam, és félperces zavart némaságra kényszerítene ezzel. De mivel most csak látom, amit mondani szeretne, nem hallom, reflexből tudok válaszolni, pont úgy, ahogy a helyzet megköveteli. Kissé felvonom a szemöldököm, majd sóhajtok egyet, és leütöm az entert a rövidke válaszom után.

- Kap' be faszom! Miért van igazad? - Először persze csak az igen kedves felszólítást küldöm el Eternek, de aztán valami bűntudatfélét érzek, és inkább megadom neki magam, hadd örüljön. De nem hazudok, tényleg minden, aminek köze van hozzá, vonzalmat ébreszt bennem, és ezt már kezdem betegesnek érezni, szerelem ide vagy oda. Vince nem foglalkozik túlzottan a kitörésemmel, hanem azt mondja, amit ilyenkor mindig szokott: vegyem elő. Ez már nagyjából mindennapos dolog, mert ha dumálunk, van, hogy egy nap többször is ide lyukadunk ki, szóval már megvannak a megfelelő válaszaim, kezdve azzal, hogy cask szeretnéd, nagyjából addig terjedően, hogy majd legszebb álmaidban, de most egyiket sincs erőm leírni. Egész egyszerűen nemet mondok, ami felkelti Vince figyelmét.

- Miért nem? - érdeklődik Örökkévalóm, mire hirtelen megint nem tudok mit mondani. Az első és egyetlen dolog, ami eszembe jut, elég őszinte válasz, így jobb híján leírom neki, hogy azért, mert épp nincs itt velem. Ezzel viszont egy nem túl kellemes szituációba sodrom magam, amit Vince válaszából le is szűrök, mihelyt visszakérdez nekem. - És ha ott leszek, előveszed?

Azt hiszem, célszerűbb lenne tényleg belemennem Eter játszadozásába, már ha még azért csinálja ezt. De másra nem tudok gondolni, így összeszedem magam, nyelek egyet, hogy legyűrjem a gombócot a torkomból, ami már kezd egészen szorítani, és úgy válaszolok, ahogy az egy Eternal Scout-SmexyBLU beszélgetésben elvárható.

- Majd inkább te. A te kezed jobb érzés lenne a nacimban - írom gyorsan, mielőtt még újra hezitálni kezdenék, aztán hátradőlök a székben. Nem tagadom, elég nehéz volt ezt a két mondatot kicsikarni magamból, főleg úgy, hogy komolyan is gondolom! Illetve, ha pontos akarok lenni, néha elég komolyan gondolom, hogy jó lenne, ha Vince egy-két puszinál meg a hajam simogatásánál többet is tenne velem. Ez esténként szokott lenni, amikor már vagy egy órája álmatlanul fekszem, és ő jár az eszemben. Vagy mondjuk a zuhany alatt, amíg a melegvíz kellemesen cirógatja a bőröm. Azokat a cseppeket szívesen képzelem az ujjainak, ahogy a vállaimtól kezdve haladnak lefelé a gerincem mentén és végig a combjaimon.

Jó, ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy amikor önkielégítek, a franc se tudja, mióta, de Eternalra gondolok közben. És igen, arra is, hogy mennyivel jobb lenne, ha a saját kezem helyett az övé lenne az alsómban, és nem kéne lecsuknom a szemem, hogy magam előtt lássam az arcát közben, hanem elég lenne felnéznem rá. Nem nézek pornót, viszolygok tőle, de ezt az Eterrel való beszélgetéseink simán helyettesítik, és nem is olyan rég vettem azt észre hogy már attól is kezdek felizgulni, ha csak a hangját hallom. Ezért főleg nehéz beszélgetnem vele, és a hülye őszinteségi rohamaim, mint a mostani sem könnyítik meg a dolgomat. Csak remélem, hogy nem veszi komolyan, amit mondtam neki, de ha így lenne, azt hiszem, félig csalódott is lennék miatta.

- Oké, akkor találkozzunk előbb - mondja Vince, amit nem tudom, mire ért, de aztán kezd körvonalazódni, és teljesen elvörösödik az arcom. Persze sejtem, hogy nem akar semmi rosszat, akkor nem vigyorogna olyan szemét módon még így, szöveges felületen is, ahogy most teszi, de ezekkel pont azt jelzi, mennyire nem gondolja a rejtett fenyegetéseit komolyan. De lehet, hogy megint csak túlspilázok egy teljesen egyszerű dolgot, miszerint Örökkévalóm látni akar. És amúgy is, ha már mindketten ébren vagyunk, miért ne találkozhatnánk a megbeszélt időnél korábban? Ez egy kicsit lenyugtat, és igyekszem összeszedni magam, az előbbi hülye elszólásomat meg szimplán kiverni a fejemből.

- Mikor akarsz? - kérdem szinte rögtön, mialatt összeszorítom a számat. Megint teljesen kiszáradt az idegességtől, így szokásosan rágcsálni kezdem, szinte már anélkül, hogy észrevenném. Közben valami innivaló után nézek, és megkönnyebbültem veszem észre, hogy a tegnapi fél üveg vizem még mindig az asztal szélén van. Legalább nem kell lemennem a konyhába érte, és egy percre sem kell itthagynom a chat ablakot, valamint a másik oldalán Örökkévalómat. Ugyan nem Milky Way, amit iszom, mégis jólesően kortyolok bele, próbálva megnedvesíteni vele a száraz ajkaimat, de nem sok sikerrel. Minél többet iszom, annál szomjasabb, én annál kétségbeesettebb leszek, főleg, hogy Vince még mindig nem válaszolt nekem.

- Tíz perc múlva? - írja végül, mire majdnem leköpöm a monitort az utolsó korty vízzel, amit még próbálok magamba erőltetni. Pislogok egy sort, közben fejben gyorsan megpróbálom kikövetkeztetni, mennyi idő, amíg a házunktól Vince-ék utcájáig érek. Még ha lassan is megyek, nem tart tovább öt percnél, de ismerve magamat, a szerencsétlenségem miatt valami fontosat tuti itthon hagyok majd, ami miatt vissza kell fordulnom, így akár el is indulhatnék.

- Nekem jó, de nem ér addig faszt verned - pötyögöm le gyorsan a válaszom egy halovány, kétdés mosoly kíséretében, és már fel sem veszem, épp milyen megjegyzést teszek Vince-nek. Az előbbi kis sokk után sikerült visszarázódnom a laza haverság szerepkörébe, így ha nem mondanék valami ilyesmit, az furcsának számítana. Vince persze hasonló stílusban reagál, mire megkönnyebbülten sóhajtok fel, és elengedem a fogaimmal az idegességem miatt még mindig gyötört, lassan kisebesedő alsó ajkamat.

- Oh, az tovább tart - közli tényszerűen Örökkévalóm, mire végre rátalálok a Smexy féle, külön neki fenntartott hangomra, és egy kicsit csipkelődve megkérdezem, biztosan így van-e. Vince erre csak megnyugtat, hogy valóban, szóval nem kell aggódnom az állóképesssége miatt, és amikor hasonló hangnemben biztosítom, hogy eszem ágában sem volt aggódni miatta, mással folytatja, és inkább visszakérdez. - De amúgy te verhetsz faszt, mi?

Ez egy kicsit meglep, hirtelen nem tudom, mire érti, így nem tehetek mást, minthogy őszinte értetlenséggel rákérdezzek.

- Mi van? Nem is csinálok semmit! - háborgok, persze csak írásban, de tényleg gőzöm sincs, hogy Vince mire céloz, mert akár webcamon keresztül is biztosíthatom róla, hogy mindkét kezem a billentyűzeten, és a ruháim is a helyükön. De amikor leesik, hogy mire gondol, legszívesebben lefejelném az asztalt a pillanatnyi sötétségem miatt, amit kénytelen vagyok ismét a kevés alvásra fogni. A sejtésemet Eter is megerősíti, amikor szembesít vele, hogy látott engem játszani nemrég, és ez a gémereknél felér egy tényleges fasz veréssel, mert az élmény nagyjából hasonló. Persze ilyenkor a nagyon okos emberektől, akiknek van életük, jönnek a lesajnáló megjegyzések, meg az oltások, hogy szerezzünk barátnőt, de komolyan, minek? Az élet szó nem mindenkinek jelenti ugyanazt! Felsóhajtok, és inkább válaszolok Vince-nek, de elég nehezen tudom leplezni az előbbi gondolat miatt érzett indulatomat. - És? Te is szoktál.

- Nem ilyenkor - válaszol rögtön Örökkévalóm, mire felvonom a szemöldököm, Tisztán emlékszem egy nem is olyan régi alkalomra, amikor beszéltem vele, és amikor játszani hívott, említette, hogy legutáljára aznap reggel, suli előtt tolt pár kört TF-ben. Ezért azóta is félig tisztelettel, félig irigykedve nézek rá, ezért is nem értem a mostani kiakadását. Már épp szóvá tenném Vince-nek, hogy egy kissé álszent, de mintha a gondolataimban olvasna, hamar kijavítja magát. - Na jó, néha. Tényleg néha.

- Én sem ilyenkor, nyugi - enyhülök meg rögtön, és még egy kis mosolyt is megengedek magamnak, ahogy elképzelem Eter félig mentegetőző, félig bűnbánó arcát. Nagyon édes lehet, de persze tudom, hogy valószínűleg sohase tenne ilyet, a fölényesség inkább rá vallana. Elgondolkozom egy percre, majd kis tétovázás után folytatom még, bár fogalmam sincs, mennyire fontos ez a részlet a mostani beszélgetésünk szempontjából. - Viszont nem tudtam aludni.

- Mondom én! - kiált fel lelkesen Eternal, amit nem tudok mire vélni, de mielőtt megkérdezhetném, folytatja, én pedig helyben padlót fogok a magyarázatától. - Fel voltál izgulva, és nekiálltál faszt verni! Jófiú.

Az előbbi kedves megjegyzése mellé egy szívecskét is kapok, de Vince anélkül is eléggé kiakaszt vele ahhoz, hogy köpni-nyelni ne tudjak egy kis időre. Örökkévalómnak valami különleges adottsága lehet az, hogy még a legártatlanabb megjegyzésével is összezavarjon, de ez korántsem nevezhető ártatlannak! Ahogy erősödik az idegességem, úgy megy ki minden lehetséges, menőnek tetsző válasz a fejemből, és mindössze két szót van erőm legépelni: csak szeretnéd! Szinte látom magam előtt, hogy Vince milyen jót mulat azon, hogy kínos helyzetbe hoz engem, de képtelen vagyok akár csak egy kicsit is haragudni rá emiatt. A válaszát is már csak egy sóhajjal nyugtázom, mert mást úgysem tehetek a szavai ellen. Mint sok más téren, ebben is alulmaradtam Eterrel szemben.

- Igen, szeretném - mondja egy cuki mosollyal együtt, de mielőtt bármit reagálhatnék, Vince témát vált, és teljesen mással folytatja. - Na, akkor majd dumálunk.

Ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést, mire ismét csak pislogni tudok, de szerencsére végre sikerül összeszednem magam, és gyorsan, gond nélkül elköszönnöm tőle. Összeszorított szájjal zárom be a chat ablakot, majd még várok egy kicsit, de mivel Vince nem ír már semmit nekem, kijelentkezem Steamről. Felállok a székemből, miközben a gépemet és a hangfalakat is kikapcsolom, aztán felkapom a mobilomat, és gyorsan kikapcsolom rajta az előre beállított ébresztőt. Ha még egy kicsit vártam volna, az egyik kedvenc számom szólalt volna meg riasztó gyanánt, hogy ideje abbahagynom a játékot, és elindulnom Vince elé. Ugyanez a szám a tényleges ébresztőm is, a Kill the sound a Celldwellertől. Maga a banda számomra egyébként ismeretlen, de mivel egy nagyszerű TF2 videót készítettek rá, amióta először megláttam, belebolondultam a zenébe is. Mivel nincs zsebem, a mobilt is a táskámba süllyesztem, amit pedig azonnal a vállamra kapok. Előtte persze vetek egy gyors pillantást a kijelzőn lévő apró, digitális órára, mely szerint hét óra húsz percre jár. Egy kis időre megállok, alig pár lépésre az ajtótól, és végiggondolom, nem hagyok-e itthon semmi életbevágóan fontosat, majd, amikor erre a kérdésre nemmel válaszolok, szinte feltépem a szobám ajtaját, és lerobogok az emeletről.

Már a ritkán hordott, nagy becsben tartott fekete edzőcipőmet rángatom magamra az előszobában, és épp indulnék, de amikor felegyenesedem, anyuval találom szemben magam, aki a nappali ajtajában áll, és engem szemlél, miközben a kötényébe törli a kezét. Nem is hallottam, hogy idejött, pedig még itthon is magassarkúban jár, de a cipője kopogását valószínűleg elnyelte az egész lakást, így a nappalit is beborító bolyhos, süppedős szőnyeg. Kicsit félve nézek rá, és várom, hogy mond-e valamit, de egyelőre csak csendben méregeti a ruhámat. A nacimat és a táskámat ő segített megvarrni, bár a megcsinálta nekem, amíg mellette ücsörögtem, és néztem, ahogy dolgozik, egy pontosabb kifejezés. Anyu hobbiból varr, így kapóra jött a tudása, amikor életem első conjára készültem tavaly nyáron, és sehol nem találtam meg a tökéletes kiegészítőket Smexyhez. Óvatosan teszek felé egy lépést, hogy elköszönjek tőle, de még mindig olyan furcsa pillantásokat vet rám, hogy nem is tudom, mit kéne most csinálnom. Legszívesebben már házon kívül lennék, de mégsem hagyhatom faképnél az anyámat, főleg nem egy így is kilátásban lévő büntetés mellett!

- Biztos, hogy suliba mész? - kérdezi végül, mire megkönnyebbültem fellélegzem, és bólintok, megadóan odatartva az arcom, hogy megpusziljon. A vörös rúzsa nyomait nem kezdem el azonnal letörölgetni, nehogy felidegesítem vele, csak kényszeredetten mosolyogok, mind többször pillantva a bejárati ajtóra. Ez anyunak is feltűnhet, mert kicsit kimértebben folytatja. - Drágám, melegen ajánlom, hogy délután hazajöjj.

Nem mond többet, de még a becézés, meg a lágy hang ellenére is érzem, hogy komolyan gondolja. Gyorsan elköszönök tőle, és megelőzve a kérdéseket arra vonatkozóan, hogy rendesen reggeliztem-e, gyorsan kislisszolok az előszobából, majd gondosan be is zárom az ajtót magam után. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott, amíg idézőjelesen beszélgettem anyámmal, valószínű, hogy csak fél percig, de mégis sokkal többnek érzem. Azt hiszem, jobb lesz, ha szedem a lábam, ami az öltözetemet tekintve még passzolna is, hiszen egy Scout pont a gyorsaságáról híres.

Valahol félúton a házunk és Vince utcája között jut csak eszembe, hogy nem hoztam magammal innivalót, így legalább addig ki kell bírnom, amíg suliba érünk, és veszek, de hirtelen nem is ez a legnagyobb bajom. Csak elhessentem a gondolatot, és amikor már mindössze pár ház választ el attól a kereszteződéstől, ahová megyek, kicsit lassabbra fogom a lépteimet. Teljesen normálisan akarok odaérni Vince-hez, nem futástól kifulladva, pirosló arccal, és rettentően idegesen, bár ezutóbbit nem tudom legyűrni. Kényszerítem magam, hogy lassan menjek végig a járdán, ami az utcához vezet, miközben mélyeket lélegzem, és próbálok megnyugodni. Már csak méterek választanak el Örökkévalómtól, de, hogy némileg lecsillapítsam magam, igyekszem racionálisan gondolkozni. Elég valószínű, hogy Vince még nincs is itt, hiszen ki tudja, mennyi az idő épp, meg, hogy neki meddig tart, mire elkészül, és még ezer más dolog! Ennek fényében sietve próbálok letenni arról, hogy bármelyik pillanatban megláthatom az utcán ácsorogni, mert nem akarok csalódást okozni magamnak ilyen képzelgésekkel. De amikor végre elérem az utolsó ház sarkát, és egy nagy levegőt véve balra fordulok, Vince-t mégiscsak észreveszem alig néhány méterre tőlem egy fa közelében álldogálni.

Épp csak ránézek, máris érzem, hogy elvörösödöm, a szám pedig valami zavart, idióta mosolyra húzódik, és hiába erőlködöm, nem tudom levakarni a képemről. Minden egyes megtett lépés után egyre hülyébben érzem magam, és hiába akarok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, a lángoló arcom, meg a kalapáló szívem nem erről árulkodik. Olyan érzésem van, mintha a lábaim pudinggá változnának; kezdek attól félni, hogy előbb csuklom össze, minthogy odaérhetnék Vince elé. Az utolsó egy métert visszafojtott lélegzettel teszem meg, közben azért fohászkodom, hogy ne essek térde Örökkévalóm lábai előtt.