A szememet a földre szegeztem, de amikor már Vince közelében vagyok, lassan, félve felnézek rá. Látom, hogy meglepetten bámul engem, amit elsőre nem tudok mire vélni. Talán van valami az arcomon? Megszokásból odanyúlok, hogy a hajamat előre húzva elrejtőzhessek a szőke fürtök mögött, de amikor csak a fejemen lévő sapkát tapintom ki, kezdem érteni, hogy Vince min is akadt ki ennyire. Idegesen nyelek egyet, és újra a földre kapom a pillantásom. Kezdem azt hinni, hogy ez az öltözet mégsem volt a legjobb ötlet mára. Nem merek felnézni, de sejtem, hogy a velem szemben álló továbbra is csak pislog rám, mire összeszorítom a számat, és leküzdöm a késztetést, hogy fél kézzel a másik csuklómat kezdjem szorongatni magam előtt, mint mindig, ha zavarban vagyok. Már épp magyarázkodásba kezdenék, amikor meghallok egy hitetlen kis sóhajt Eter felől, mire akaratlanul is felkapom a fejem.

- Smexykém, te vagy az? - szólal meg Vince, ahogy egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Eközben rendezi a vonásait, eltüntetve az arcáról a döbbenetet.

Gyorsan, feszengve elmosolyodik, de nekem nem ez szúr szemet, hanem, hogy még akkor is milyen csodálatosan néz ki, ha azt se tudja, mit mondjon nekem. A szemei zavartan csillognak, de hamar másfajta, érdeklődő fény költözik a tekitnetébe, ahogy leplezetlenül végigmér, de én továbbra is az arcára függesztem a pillantásom. Próbálom az arca és a haja legapróbb részleteit is az emlékezetembe vésni, mert egyszerűen nem tudok betelni vele. Kezdek rájönni, hogy ténylegesen mennyire hiányzott már, nem csak az, hogy lássam őt, vagy halljam a hangját, hanem, hogy egyáltalán a közelében tudhassam magam.

Nyelek egyet, miközben próbálom rendezni a zsongó gondolataimat, de a pillantásom továbbra sem tudom elszakítani Örökkévalómról. Teljesen feketében van ma, úgy tűnik, neki nem voltak a színnel szemben olyan aggályai, mint nekem öltözéskor szerencsétlen, fekete felsőmnél. Vince feszes, fekete pólót, és ehhez egyszerű, fekete farmer visel, a szokásos, élénkvörös tornacipője helyett pedig egy pepita mintás vászoncipőt húzott. Az utóbbit csak azért tudom ilyen jól megfigyelni, mert kényszerítenem kell magam, hogy ne bámuljam Örökkévalóm mellkasát a szűk felsőben, és választhattam, hogy vagy fel, az arcára, vagy inkább le, a bentonra nézzek helyette.

Amint kicsit lenyugtatom az összkép miatt hevesen dübörgő szívemet, veszek egy mély levegőt, és gondolatban elszámolok háromig, mielőtt szólásra nyitnám a számat. Egy. Most nem a suliban vagyunk, senki nincs, aki árthatna nekem. Nem vagyok olyan félénk kisegér, mint általában. Kettő. Smexy vagyok, és el is várom, hogy akként kezeljenek, legalább, amíg még csak Vince-szel vagyok. Elegem van abból, hogy csak akkor vagyok képes normálisan szót váltani vele, ha a szobámban kuporgok, és a billentyűzetemen pötyögök neki, vagy épp a mikrofonomban beszélek. Három. Pont amiatt, mert Smexy vagyok, nem vagyok elesett és félénk többé. Erős vagyok, és képes arra, hogy félelem nélkül Eter szemébe nézzek.

Felszegem a fejem, kifújom a levegőm, és úgy viselkedem, mintha még mindig a szobámban lennék, és Vince meg én épp csak online beszélgetnénk. Úgy tekintek rá, és ugyanúgy válaszolok neki, mint alig negyedórája: lazán, szmexin és minden kétség nélkül.

- Ki más? - kérdezek vissza magabiztosan, miközben visszagondolok arra, milyen stílusban szoktunk beszélgetni Örökkévalómmal. Egy kicsit hasonlít arra az állandó, legjobb barátok közti szívózásra, amit Mattie-vel művelünk, de mégis árnyalabb nála, viszont még így sem kell sokáig kutatnom a fejemben a megfelelő szavak után. - Amúgy nem, csak kiugrott egy Scout a játékból, és a lelkedért jött.

Rávigyorgok Vince-re, amit most furcsa mód minden nehézség nélkül meg tudok tenni. Az eddigi, gyomromat szorító görcs mostanra teljesen elillant, és aminkor Vince egyszerűen felröhög, nem kellemetlenül, hanem inkább megkönnyebbültnek érzem magam. Tényleg olyan, mintha csak online beszélgetnénk. A randinkon érztem azt utoljára, hogy nem feszélyez a közelsége, de előtte vagy két óráig voltam mellette szótlanul, teljesen összezavarodva. Örökkévalómnak nagyon sokat kellett tennie ahhoz, hogy megnyugtasson, de most a kisujját sem mozdította ezért, egyszerűen elhitettem magammal, hogy minden rendben lesz a közelében, és úgy tűnik, hogy működött. Vagy a ruhámnak van önbizalom növelő ereje, vagy Vince-nek olyan kisugárzása, ami nyugtatólag hat rám, de jól érzem magam, és attól, hogy nevet, mintha én is könnyebb lennék egy kicsivel. Bár a kisugárzásáról tudnék vitatkozni, mert előbb izgatna fel a puszta jelenlétével, minthogy éteri nyugalomba kerüljek tőle, de akármilyen nehezen megy, egyelőre igyekszem Eter minden szépségét figyelmen kívül hagyni.

- Lebuktál! - nevet tovább, de a kitörése lassan egy rá jellemző, Eter féle szexi vigyorrá szelídül. Kíváncsian nézek rá, még mindig egy helyben toporogva, alig egylépésnyire tőle. Önbizalom ide vagy oda, nem merek közelebb menni. Azt viszont, hogy rákérdezzek az előbbire, nem bírom megállni, mire a következő választ kapom - Azzal, hogy egy Scout vagy - utal a ruháimra, majd kicsit elgondolkozik, és átfogalmazza az előbbi kijelentését. - Sőt, nem is. Te vagy a Scout.

Eter elismerő pillantást vet rám, nekem pedig minden egyes szavától jobban kezdi szorítani a mellkasomat a tőlük érzett büszkeség. Ha valaki azt mondja, hogy nem a ruha teszi az embert, csak félig van igaza, mert rajtam érezhetően segít, ha a játékbeli loadoutomat viselhetem a hétköznapokon is. Magabiztosabb leszek tőle, ez tény, de a hatás nem hosszútávú, és ahhoz főleg nem elég erős, hogy teljesen megtagadhassam magamat általa. Vince szavai ugyan jóérzéssel töltenek el, de ezzel együtt zavarba is hoz velük, és érzem, hogy vörösödni kezd az arcom, de legalább annyit meg tudok tenni, hogy ne kapjam el reflexszerűen a pillantásomat, mint ahogy korábban szinte mindig tettem. De jobb is, hogy ránézek Örökkévalómra, mert ekkor tűnik csak fel, hogy még korántsem fejezte be a mondandóját.

- És tényleg csak értem jöttél? Istenem, meghatódtam! - Nem tudom, Vince most csak szórakozik-e, vagy tényleg komolyan gondolja, mindenesetre a szemeit elég teátrálisan törölgeti, mintha valóban megkönnyezné, hogy láthat engem. Nem mintha nem lett volna megbeszélve kétszer is, hogy reggel találkozzunk, de igaz, hogy az ígéretek nem jelentenek túl sokat, amíg be nem váltják őket. Örökkévalómnak viszont sikerül zavarba ejtenie a játszadozásával, és amikor összefüggéstelen hadoválásba kezdek megerősítve, hogy igen, csak miatta vagyok itt, felhagy vele. Tényleg az lehetett a célja, hogy rákvörössé tegyen, és biztos vagyok benne, hogy jól mulat rajta!

- Tetszik? - Ezt az egy szót tudom csak értelmesen, bár meglehetősen halkan kimondani, amikor lenyugszom kissé, és abbahagyom a rizsázást. Ezt összességében magamra értem, de lehet úgy is nézni, hogy tetszik-e neki a ruhám, vagy bármi más, ami rajtam van. Azt, hogy tetszem-e Vince-nek, minden bátorságom ellenére sem merem megkérdezni, főleg minden apropó nélkül. Gyorsan összeszorítom a számat, és még mindig pirosló arccal kapom félre a pillantásom, Mivel nem nézek Vince-re, nem tudom, hogyan került közvetlenül mellém, csak hirtelen megérzem a kezét a hátamon, és azt, hogy egy kicsit közelebb húz magához.

- Elég menő - dorombolja hozzám egészen közel, miközben a keze lejjebb csúszik a derekam felé, és simán letapizza mind a ruhámat, mind engem. Meglepetés és felháborodás keverékébel kiáltok fel, mire Vince elégedetten, leplezetlen élvezettel a hangjában sóhajt fel. - Puha...

Ezt mondja, miközben megfogja a seggem, mire egy pillanatra ledermedek, és meg se merek moccanni, de aztán inkább összeszorítom a számat, nehogy felsóhajtsak az érintése nyomán. Vince tovább tapizza a seggem, a másik kezét pedig lazán zsebre teszi, így ha valaki szemből nézne ránk, csak azt látná, hogy két srác egymás mellett állva dumál, és semmi több. Ha egy kicsit figyelmesebben is ránk nézne, látná, hogy fülig vagyok pirulva a szemüveg és a sapka takarása alatt, valamint, hogy Vince cinkosan mosolyog rám, miközben tovább simogatja a hátsómat, egy pillanatra sem engedve. Nekem már nehezemre esik csendben maradnom, így amikor Örökkévalóm újra megszólal, de olyan hangon, mintha mi se történt volna, és egy teljesen másik témáról kezd el beszélni, egy halk, meglepett ó hang elhagyja a számat, egy kis sóhaj kíséretében.

- De van ennél fontosabb is - mondja határozottan, mialatt elengedi a fenekem, és a felszabadult kezét is a nadrágzsebébe süllyeszti. Mint eddig már sokszor, most is úgy érzem, hogy lepereg előttem az életem, de a képek, amiket magam előtt látok, már sokkal boldogabbak, mint a legutolsó alkalommal. Kellemes emlékek Vince-ről, amitől most is jókedvem lesz, de a hangjától ez a jókedv egy pillanat alatt elillan. Feszülten figyelem Örökkévalómat, de akármilyen rosszra is számítok, arra nem gondolta volna, hogy kiabálni fog, de mégis ezt teszi. - Hol voltál?!

Egy kicsit megrémülök, mert persze, gondoltam, hogy Vince megkérdezi még, de nem tudom, mit mondhatnék. Múlt éjjel már említettem, hogy Mattie-nél töltöttem a randink utáni időszakot, de arról, hogy mit csináltunk, nem szeretnék beszélni neki. Ennyi erővel el is áshatnám magam! Jobb ötlet híján adom az értetlen, és próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, mire gondol, de Örökkévalómat nem lehet átejteni vele. Eléggé kétségbe lehetett esve emiatt, mert hiába látja, hogy épségbe állok előtte, ismét rákérdez, én pedig megint elmondom, amit egyszer már leírtam neki: a spanommal voltam. Ugyanazokat a felesleges köröket futjuk, de minden alkalommal egyszer pocsékabbul érzem magam miatta, főleg úgy, hogy most alig pár centire van tőlem Vince elgyötört, aggodalomtól elszürkült arca. Pedig az előbb még simán mosolygott rám! Nagyot nyelek, hogy elfojtsam a kitörni készülő könnyeimet, mert elég rosszul venné ki magát, ha most bőgni kezdenék. Viszont az egyre erősödő bűntudatomat nem tudom ennyivel elnyomni, így hirtelen kiszakad belőlem minden keserűség, ami miatt az elmúlt két napban rosszul érezte magam, és amiért elnézést akartam kérni tőle már az első pillanattól fogva.

- Vince, ne haragudj! - kezdem, mire felnéz rám, de én képtelen vagyok a szemébe nézni. Úgy érzem, mintha átszaakdt volna egy gát a fejemben, ami eddig visszafogta az érzelmeimet, de most hirtelen olyan sok mindent kéne elmondanom, hogy nem is tudom szavakba önteni őket. Akadozva folytatom, minduntalan azon gondolkozva, hogy mely szavakkal tudnám a legjobban kifejezni, amit el szeretnék mondani neki. - Sajnálom, hogy kerültelek! De... én azt hittem, hogy utálsz engem... és, hogy látni sem akarsz! Vagy esetleg mindkettő...

A hangom elcsuklik, mire a végére érek, és tudom, hogy mondanom kéne még valamit, de képtelen vagyok rá. Csak bámulom a földet kettőnk között, miközben érzem, hogy Örökkévalom megfogja a vállaim, és kissé eltol magától, hogy rám tudjon nézni, amíg beszél hozzám. Még a kezei remegését is érzem, és legszívesen megszorítanám most őket, hátha attól jobban lenne, de képtelen vagyok felemelni a saját karjaimat.

- Miért ne akarnálak látni? - csattan fel szinte rögtön, de Eter hangjában nincs nyoma haragnak, csak színtiszta, fájó értetlenségnek. Tovább szorítja a vállam, mintha nem tudna megállni a lábán, én pedig legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben. Ezt mind én okoztam! - Cee, miből vontad le ezt a következtetést?

Megszólít ugyan, de hiába emelem fel a fejemet, válaszolni képtelen vagyok. Amiatt a vörös lány miatt éreztem, hogy nem akar többé velem lenni, de ezt így nem mondhatom a szemébe! Vince tekintete így is annyira tele van már értetlenséggel, hogy nem akarom még inkább összezavarni. Vagy legalábbis nem most, bár, hogy lesz-e jobb alkalom elmondani, vagy csupán rákérdezni, azt nem tudom. Magamat is gyötröm ezzel, mert nem tudhatom, hogy kije az a lány az én Örökkévalómnak. Ennek ellenére makacsul hallgatok, egészen addig, amíg Vince el nem kapja a pillantását az arcomról, és nem veszhetek el még jobban a gyönyörű, mélybarna szemeiben, hogy elmerüljek az ő minden fájdalmában. Vince halkan sóhajt, miközben átnéz a vállam fölött.

- Igazából nekem lett volna okom azt hinni, hogy utálsz... - A hangja épp csak suttogásként üti meg a fülemet, de megborzongok tőle, és érzem, ahogy egy hideg, kellemetlen bizsergés fut végig a gerincem mentén. Vince kijelentése meglep, mert sosem gondoltam bele, hogy pont ő érezhetné, hogy utálom. Pont egy olyan senki, mint én, utálja őt, aki tökéletes és páratlan... Ilyen nem létezik! Okom sincs rá, és ha lenne, akkor sem tudnám megtenni! Ez bebizonyosodott a vörös hajú lánnyal, mert amíg, ha rá gondolok, érzem, hogy minden porcikámat átjárja valami vad gyűlölet, Vince nem tudna olyat tenni, hogy egy kicsit is haragudjak rá miatta! Viszont ez a kijelentése ki is zökkent az önsajnálatomból; nem sokat törődve az előbbi letargikus állapotommal, elég hevesen kérdezek vissza.

- Miért? - A hangban, ami kijön a torkomon, nem ismerem a sajátomra. Egyszerűen túl sok benne ahhoz a félelem, hogy hozzám tartozzon. Vince csak egy merttel válaszol, mire lázasan kezdem pörgetni a fejemben, hogy mégis miket tettem, amivel ilyen téves érzelmeket mutathattam neki. A második kérdésem inkább már csak könyörgő, egyszerűen tudni szeretném, miért hiszi Vince azt, hogy utálom. Mielőtt még inkább elmerülhetnék benne, Örökkévalóm elengedi a vállaim, és egy pillanatra újra az arcomba néz, majd egy kis sóhaj után ismét a földre szegezi a tekintetét. Végül megszólal, de nagyon oda kell figyelnem, hogy a hadarásából kivehessem a tényleges válaszát.

- Azért, mert lekaptalak... ami tök gáz. De na... bocsánat. - Mire Örökkévalóm a végére ér, a hangja normálissá lassul, de továbbra sem néz rám, és kezdem érezni, milyen kellemetlen lehet neki is, ha folyton elkapom a pillantásom, miközben beszélgetni próbál velem. Veszek egy nagy levegőt, és próbálom felfogni a hallottakat, mert elsőre nem is hiszem el. Ezt szintén megbeszéltük már múlt éjjel, de lehet, hogy Vince elfeledkezett róla, mert túl váratlan jött az egész, meg amúgy is olyan hihetetlen volt... vagy csak megerősítés kell neki. Az nekem sem ártana, főleg, hogy Vince egyszer ilyen, egyszer olyan, hiába csak percek telnek el az ilyen ingadozó állapotai között, és nem tudom, mit merjek tenni, ami miatt még nem küld el a francba. Hirtelen indíttatásból megfogom mindkét kezét, mire felnéz rám, de a kezeit nem húzza ki a tenyeremből. A fásli miatt nem érzem a bőre puhaságát a kezemben, csak az ujjaimmal cirógathatom, de az is több a semminél. Vince még mindig nem húzódik el, ami ad egy kis bátorságot, hogy végre megszólaljak, de elsőre még így is csak darabosak sikerül kipréselnem magamból a szavakat.

- De... de... már mondtam, hogy nem zavart! - bököm ki végül, és kényszerítem magam, hogy álljam Örökkévalóm pillantását, akármennyire zavarba jövök ettől a közvetett vallomástól. Leírni sokkal könnyebb volt, főleg úgy, hogy akkor még Vince is osztotta ezt a nézőpontomat, és azóta élt bennem egy kis remény, hogy nem bánta meg a randinkat, hanem akar engem. De most? Fogalmam sincs, mert hiába nézem őt, az arcáról nem tudok leolvasni semmit sem. Hitetlenkedve visszakérdez, hogy tényleg így van-e, én pedig sokadszorra is biztosítom, mert részemről mindenképp jó volt, hogy érezhettem Eter ajkait a sajátomon. Ezt meghallva Vince nagyot sóhajt, és egy halvány mosolyt villant felém, miközben megszólal.

- Akkor jó. - Sokkal nyugodtabbnak hangzik, de ennyi, és nem több. Eter tovább mosolyog rám, az arca is kevésbé gondterhelt most, mint fél perce, de én ugyanezt nem mondhatom el magamról. Akkor jó, mi? És mégis, mi a franc olyan jó? A tegnapi lelkesedése után hülye módon azt hittem, hogy amint találkozunk, átölel, és kapok egy csókot, de legalább valami nyamvadt puszit üdvözlés gyanánt, de elég hülye voltam, ilyen csak a filmekben, meg szigorúan csak a hetero párok között van. És mivel ránk a három jellemző közül egyik sem igaz, nem is tudom, hova gondoltam! Próbálom leplezni a csalódottságomat, és inkább másra terelem a szót, amikor eszembe jut, hogy én azért készültem neki valamivel, amit megbeszéltünk.

- Van csokim, kérsz? - engedem el Vince kezeit, hogy előszedjem a táskámból a neki szánt karamellás csokimat, mire a velem szemben álló, hihetetlen módon, lelkendezésbe kezd. Emelt hangon ecseteli, hogy nem lehetek ilyen kedves, mégis hogy tehettem, és így tovább, mintha valami bűn lenne, hogy figyelmes vagyok vele. De persze nem veszem fel, mert Vince ilyen megnyilvánulásai már megszokottak számomra, csak egy kicsit zavarba jövök tőle, és szabadkozni kezdek, miközben Örökkévalóm a táskájába süllyeszti az ajándékát. - Ugyan már... megígértem...

Ennyit tudok kinyögni, mielőtt Vince befejezi a táskája cipzárának behúzását, és oda nem ránt magához, mire az egyensúlyomat elvesztve egyenesen a karjai közé esem.

- Hogy te milyen drága vagy! - mondja, miközben szorosan magához ölel, én pedig annyira bepánikolok a hirtelen közelségétől, hogy megint csak magyarázkodásba kezdek, pedig nem lenne más dolgom, mint befogni a számat, és élvezni Örökkévalóm kellemes illatát, a fejemet a mellkasára hajtva. A hátamat simogatja, miközben én is a pólója hátuljába kapaszkodom, és a vállgödrébe temetem az arcomat. Kellemes ott, a selymes, barna haja simogatja a tarkómat, és a nyaka puha, illatos bőre közvetlenül az ajkaimhoz tapad. Azon gondolkozom, vajon édes-e, de nincs merszem ennél közelebb húzódni hozzá. Kellemes mélázásomból Eter hangja térít magamhoz, mire felemelem a fejemet, de szorosabbara fonom a karjaimat körülötte, az ölelésébe simulva. - De ha jól emlékszem, én is ígértem neked valamit. - Erre csak bólogatni tudok, mire Vince lehajol, és ad egy puszit, valódi cuppanós puszit az arcomra. A fülem kis ideig még cseng utána, de nem törődöm vele, mert az arcom két oldalát égető forró pír jobban leköti a figyelmemet. Ismét Vince vállára hajtom a fejem, hogy elrejtőzhessek a fürkésző pillantásai elől, mert csak még kellemetlenebbül érzem magam attól, ahogy Eter rám néz épp.

- Cee - szólít meg, mire csak motyogással válaszolok - , ez szörnyű.

Vince a fejemet simogatja, amit még sapkán keresztül is jól érzek, de a nyugtató cirógatása ellenére sem tudok megmoccanni egy kis ideig, annyira ledermedek a szavaitól. Próbálom normálisan venni a levegőt, de egyszerűen pánikba esem, és hiába emelem fel egy kicsit a fejem, hogy Eter hallja a hangomat, csak suttogásra futja, és nem tudom, egyáltalán eljut-e hozzá.

- Mit csináltam rosszul? - kérdezem rémülten, de Vince azt mondja, semmit, miközben tovább cirógatja a fejemet. Egyre inkább összezavarodom, és az sem vigasztal, hogy Örökkévalóm se tűnik túl nyugodtnak. - Akkor mi van..?

Eter egy ideje már nem is rám figyel, de ez csak a mondandóm végén veszem észre. A pillantása valamivel lejjebb, a számon állapodott meg, mire alig bírom megállni, hogy ne kapkodjak levegő után az izgalomtól. Épp csak suttogva tudom megszólítani, de Vince reagál rá, a tekintetét továbbra is a számra függesztve.

- Azt mondtad, jó volt - kezdi elgondolkozva, mire halkan motyogok el egy igent. Csak remélni merem, hogy ezzel a legutóbbi csókunkra utalt, de ha nem, azt hiszem, bármi másra is szívesen igent mondanék, csak, hogy Vince-nek jobb legyen tőle. Közben abbahagyja a fejem simogatását, és a keze az arcomra siklik, finoman végigsimítva a sapka alsó élén.

- Szabad? - kérdezi Örökkévalóm csendesen, én pedig kissé remegve, kiszáradt torokkal heves bólogatásbe kezdek. Még pislogni sincs időm, máris érzem, hogy Vince a derekamat tartva fél kézzel közelebb húz magához, miközben odahajol hozzám, és finoman csókolni kezd.

Úgy érzem, mintha felrobbanna bennem valami, ahogy az egész bensőm bizseregni kezd a szétáradó adrenalintól. Mindkét kezemmel Vince pólóba kapaszkodom, miközben még közelebb húzódom hozzá, és az ajkaira sóhajtok, ahogy érzem, hogy lágyan simogatja az arcomat, a kezét félig a sapim pereme alá dugva. Egészen finoman, épp csak az ajkaimhoz érve csókol, egy kicsit még óvatosabban, mint első alkalommal, de ezzel csak még inkább felborzolja az idegeimet. A testem sikít érte, és hiába próbálom magam visszafogni, ugyanolyan lendülettel, ahogy Vince az ölelésébe rántott pár perce, én is magamhoz húzom, és rákapok az alsó ajkára.

Örökkévalóm egy mély nyögést hallat, mire egy pillanatra figyelmen kívül hagyom, hogy csak úgy, mint a randink után, a járda szélén állunk, és arra gondolok, milyen szívesen lerántanám most valahová, hogy ezt fekve, és még inkább összesimulva folytassuk. A kis akcióm után már Vince sem óvatoskodik tovább, az ajkaim közé nyomja a nyelvét, egészen durván áttolja a számba, mire jólesően kiráz a hideg, és egyszerűen még többet akarok ebből a kellemes, borzongató érzésből. Eter közben egy-két lépést tesz velem oldalra, mire a hátam a közelben álló, széles fa törzsének csapódik, a másik oldalról pedig az ő teste préselődik hozzám. Nem bírok magammal, csók közben a hajába tépek, még közelebb húzva a fejét magamhoz, lehunyt szemeimet át is az ő arcát látva magam előtt. Minden eddigi félelmem és kétségem feloldódik közben, de a napokban érzett hiányom nemhogy megszűnne, csak még inkább fokozódik, ahogy Vince nyelve az enyémet simogatja.

Nem akarom, hogy vége szakadjon, és a józan eszem teljesen kikapcsol; csak az jár a fejemben, hogy nem akarok suliba menni, csak elmenni Vince-szel bárhová, hozzá, vagy hozzám, nem számít, de hadd legyek még egy kicsit vele, és hadd érezzem, hogy egyes-egyedül ő meg én létezünk a világon. Finoman megharapja a számat, mire újra felnyögök, Eter pedig egy utolsó puszit ad nekem, mielőtt az ellenkezésemmel nem törődve elhúzódna az arcomtól. Halványan ki van pirulva a vörös keretes szemüveg alatt, a szeme ragyog, és érzek még valamit vele kapcsolatban, amit inkább nem akarok részletezni. Még mindig egymást átölelve állunk a fatörzs takarásában, és mindketten lihegünk, bár én jobban, míg Vince kicsit kevésbé. Végül tesz hátra egy lépést, miközben a karjait elhúzza a nyakamtól így kelletlenül én is elengedem őt. Vince vet még egy pillantást rám, aztán gyorsan elkapja a tekintetét, és a zsebében kezd el kotorászni.

- Asszem, épp most domináltalak, édes - mosolyog rám, miközben egy szál cigit illeszt a szájába. Miután meggyújtja, és átszellemült arccal szív egy slukkot belőle, felém nyújtja a kezét. - Ideje mennünk, mondjuk nem célom beérni elsőre, de nem akarom, hogy téged megbaszanak a késésért.

- Ezt még visszakapod, Eter - szusszanok egyet, csak az előbbi megjegyzésére reagálva, mert a hirtelen kedvességétől még mindig zavarba tudok jönni. Így is eléggé ki vagyok készülve a csókja miatt, bár legalább a nadrágom nem szorít most, mert elég bő. Azért remélem, hogy semmi árulkodó jele nincs az izgalmamnak, de lesz ami lesz, elindulok Vince felé, még mindig a kinyújtott kezét nézve. - Azzal mit akarsz?

- Mondtam, gyere. Nem akarlak elhagyni, cukorgolyó. - Ezzel elkapja a kezem, amitől frászt kapok, mert nem készültem arra, hogy Vince-szel kézen fogva sétáljunk be a suliba. De a várakozásaimmal ellentétben nem szorítja meg az ujjaimat, csak a kisujjunkat akasztja össze, így indul el velem, én pedig szótlanul, fülig pirulva lépkedek mellette. Bárki nézne most ránk, semmi furcsát nem látna. Nem látná az összeakasztott kisujjunkat, nem látná a vörös arcom, nem látná Vince cigifüst mögé rejtett zavarát sem. Egy idő után minden visszatér a rendes kerékvágásba, és mire Örökkévalóm cigije a felére rövidül, élénk beszélgetésbe kezdünk mindenről és bármiről, mint a barátok általában. Egy idő után már fel sem tűnik, hogy egymásba akasztott ujjakkal sétálunk, csak érzem, hogy Vince nem engedi, hogy elszakadjak tőle, és ettől mérhetetlenül boldog leszek.