Amikor felébredek, még nincs teljesen világos. Hiába erőltetem a szememet, a mellettem lévő asztalnak csak a homályos, szürke körvonalait látom. Persze ehhez az is hozzájárul, hogy épp csak ellátok addig szemüveg nélkül, de a fények érzékelésével még nincs bajom, annak ellenére sem, hogy a napjaim nagy részét a kellemesen besötétített szobámban töltöm. Az oldalamra fordulok, és a párna alatt kezdek kotorászni, hogy előkerítsem a telefonomat. Hunyorogva nézek a hirtelen kivilágosodó kijelzőre, hogy megtudjam, mennyi az idő. Nem sokkal múlt öt, mire csalódottan hajtom vissza a fejemet a párnára.

A másik oldalamra fordulok, hogy azt a kevéske fényt, ami a függöny rései között behatol a szobámba, végképp kizárjam, és próbálok visszaaludni, de már nem érzem magamat álmosnak. Csukott szemmel, a térdeimet felhúzva, a takarót magamhoz szorítva fekszem, és próbálok a percekkel korábbi, zavaros álmaim megmaradt foszlányaiba kapaszkodni, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé emlékszem rájuk, és a gondolataim is mindinkább elkalandoznak. Épp csak magamhoz térek, máris Vince jár a fejemben, és mivel már a gondolatától is felélénkülök, nem segít újra elaludnom. Az éjszakai beszélgetésünkből csak részletekre emlékszem, de amint kicsit megerőltetem magam, az egész eszembe jut. De igazából hogy is felejthetném el, hogy ma végre találkozom Vince-szel? Gyors számolás után arra jutok, hogy még több, mint két és fél órám van addig, hogy lássam őt, és fogalmam sincs, mit csinálhatnék. Az persze reménytelen, hogy újra elaludjak, túlságosan izgatott vagyok hozzá, és az éjszaka is csak a fáradtság miatt sikerült pár órát szundítanom. Most hiába gyötröm magam azzal, hogy konokul, csukott szemmel fekszem, és próbálok nem törődni a kintről beszűrődő madárcsicsergéssel, egyáltalán nem érzem magamat fáradtnak.

Minden kis zaj egyre éberebbé tesz, legyen szó a parketta állandó, kísérteties nyikorgásáról a folyosón, vagy akár csak egy madár csipogásáról az ablakomhoz közeli fa egyik ágán. Nyűglődve fordulok a másik oldalra, és még a párnát is a fejemre teszem, hogy mind a fényt, mind a zajokat kiszűrjem vele, de tudom, hogy egy perccel sem tudok tovább ágyban maradni. Lemondóan veszem le a fejemről a párnát, amikor már levegőt sem kapok miatta, és a hátam meg a fal közé nyomom, miközben elfojtok egy ásítást. Nem gyötröm magam tovább, helyette felülök, és egy nagyot nyújtózva kimászom az ágyamból. A szemüvegem az asztal sarkán, ahová lefekvés előtt tettem, de nem nyúlok utána, ahogy két lépéssel elmegyek az asztalom előtt. Nem lesz rá szükségem, plusz úgyis visszajövök még érte. Ehelyett elnyomok még egy ásítást, és elvetve azt az ötletet, hogy mégis inkább visszafeküdjek az ágyba, és próbáljam magam álomba ringatni, óvatosan elforgatom a kilincsgombot, és kimegyek a szobámból.

Szinte lábujjhegyen megyek végig a folyosón, nem törődve azzal, hogy a lábam alatti bolyhos szőnyeg tompítja a lépteimet. Ahogy a szüleim szobája elé érek, olyan gyorsan surranok el a csukott ajtó előtt, ahogy csak tudok, eszemben sincs megállni hallgatózni, hogy nem keltettem-e fel őket. Talán lenne rá esélyem, de hiába kelnek mindketten korán, ennyire biztos, hogy nem, még anyám sem, aki egy komplett villásreggelivel vár, mire reggelente kitámolygok a szobámból. Azt hiszem, most mindenképp megelőzhettem, de éhes vagyok, így muszáj lesz magamnak összeütnöm valamit. A konyhába menet gondolkozom, mit is szeretnék enni, de a korgó gyomromat hallgatva arra jutok, hogy mindegy, mit, csak jó gyorsan. Állok egy ideig a nyitott hűtő előtt, végignézve a különböző joghurtokat meg dobozos üdítőket, mire találok egy doboz Milky Wayt, amit örömmel veszek magamhoz. De tudom, hogy ez nem számít kajának, így tovább kutakodom, mígnem a kezembe akad egy csomag mirelit gofri. Elégedetten, friss szerzeményemet a kezemben szorongatva csukom be a hűtőajtót, és amíg azzal szenvedek, hogy beleszúrjam a szívószálat a dobozba magam előtt, addig a csomagot is a pultra teszem, és próbálom fél kézzel kibontani. Kis időre abbahagyom a próbálkozást, amíg kortyolok párat az innivalómból, és a csoki kellemes ízétől magamhoz térve egy rántással szétszedem a műanyag tasakot, majd két lapot bedobok a bekapcsolt gofrisütőbe, és rácsukom a fedelét.

Amíg arra várok, hogy a reggelim megsüljön, a Milky Wayemet szürcsölgetem a konyhapulnak dőlve. Nem vagyok még egészen éber, de mintha minden egyes pislogás után javulna egy kicsit. Bánom már, hogy nem vettem fel a szemüvegem, mielőtt lejöttem, mert hiába nézek ki az ablakon, nem látok mást az előkertünk zöldes-aranyos foltjain kívül. Tuti, hogy egy szép napfelkeltéről maradok így le, de talán kibírom nélküle.

Az innivalóm nagyon hamar elfogy, és miután kidobom az üres dobozt, visszafelé menet felnézek az órára. Várakozásommal szemben kevés idő telt el, még fél hat sincs, mire fájdalmasan sóhajtok. Unatkozom, és nem tudok mást csinálni, minthogy félpercenként felemeljem a gofrisütő tetejét, hogy megnézzem, kész van-e már. Vagy a tizedik alkalommal jónak ítélem, mire kapkodni kezdek, és tányért keresek a kajámnak. Kikapcsolom a sütőt, majd gyorsan, kézzel kirángatom belőle a gorfikat, közben halkan szitkozódom a forróságuk miatt. A tányért szinte csak ledobom az asztalra, és a fájó, megégetett ujjaimat szopogatva keresek lekvárt az egyik szekrényben. Azzal, és evőeszközökkel megyek vissza az asztalhoz, és megkönnyebülten rogyok le a székre, miközben lepakolok.

Vastagon megkenem a kajámat lekvárral, bár az, hogy ráborítom a fél üveget, pontosabb megfogalmazás lenne. Tudom, hogy ennek a nagy része a tányéron marad érintetlenül, vagy rosszabb esetben az ölemben végzi, ha leeszem magam, de mint mindig, most sem törődöm vele. A kezemben szorongatott villával levágok egy picit belőle, és enni kezdek, persze az első falat után a számat legyezgetve, ahogy azt is megégetem a gofrival. A következő pár falat után már nem sokat törődöm vele, valamint kis is hűl kicsit, én pedig újra a gondolataimba merülhetek, egy idő után már csak a villával bökdösve azt, ami még a tányéromon van. Arra gondolok, vajon Vince szereti-e a gofrit. Vagy úgy egyáltalán az édességet, de rájövök, hogy ez hülye kérdés, hiszen pont csokit kért tőlem még tegnap. Erről eszembe jut, hogy vinnem kell neki, így gyorsan megeszem a reggelim maradékát, próbálva figyelni arra, hogy ne csöpögtessem le magam lekvárral annál is jobban, mint eddig, aztán a mosogatóba teszem a tálat, és megint csak a szekrényekben kezdek kutatni, hogy csokit találhassak Örökkévalómnak.

Nagy sokára, pár csomag liszt mögött meg is találom, amit keresek: vagy tizenötféle csoki, pár csomag cukor, és a kedvencem, amerikai csokis keksz! Az utóbbiból meg is eszem pár szemet, mielőtt a csokikra összpontosítanék, de közben azon imádkozom, hogy legalább egyetlen karamelles legyen köztük. Ha nincs, sajnos már tudom a következő programomat.

Szerencsém van, mert két táblával is találok a fincsi, karamellkrémes tejcsokiból, amit persze legfeljebb szopogathatok a ragadóssága, meg a hülye, túl törékeny fogszabályzóm miatt. De mivel nem is magamnak lesz, ezzel most nem kell törődnöm, így az egyiket magamhoz veszem, a másikat pedig a többi édességgel együtt visszatuszkolom a szekrénybe, és mindent visszaállítok, ahogy volt, mintha soha nem is nyúltam volna hozzá. Persze anyu éleslátását az sem kerülné el, ha csak fél centivel tettem volna arrébb az egyik csomagot, mint volt, de ezt most nyugodt szívvel ráfoghatom apámra, aki hozzám hasonlóan édesszájú. De nem várom meg, hogy bármelyikük is kérdőre vonjon a kis nasi lopásom miatt, gyorsan visszamegyek az emeletre, és épp csak belépek a szobámba, hogy a csokit az ágyamra dobjam, aztán a fürdőszobába zárkózom.

Gyorsan fogat és arcot mosok, mielőtt egyáltalán tükörbe néznék, de nem vagyok megelégedve a látvánnyal. Akármennyire nem érzem magam fáradtnak, a szemem alatt húzódó karikát árulkodnak róla, hogy nem aludtam eleget az éjjel. Ezt még el tudom takarni a szemüvegemmel, de az arcom sápadtságával nem tudok mit kezdeni. De nem is kell miatta idegeskednem, Eter úgyis mindig eléri valamivel, hogy elvörösödjek, így ez a kisebbik gondom. A nagyobbikkal csak akkor szembesülök, amikor végül visszamegyek a szomámba, és meglátom a szokásos, szétdobált ruháimat a földön. Fogalmam sincs, mit vegyek fel, hiába kutakodom a szanaszét heverő cuccaim között és a szekrényben egyaránt. Elsőre egy sima, fekete póló akad a kezembe, de szinte rögtön le is dobom az ágyamra, és más után nézek. Nem vehetek fel feketét! Olyan lenne, mintha gyászolnám, hogy találkozom Vince-szel, de ez a legkevésbé sem igaz!

Dühösen rángatom ki a következő felsőt a szekrényemből, ami a fehér alapon lila mintás, Night Vale logóval díszített pólóm, de kis tétovázás után ezt is elvetem. Gyűlölöm a fehér színt, ezt a pólómat is csak azért szeretem, ami rajta van, így ha tehetem, nem is hordom utcán, mert hülyén érzem magam benne. Ezen felül lehet, hogy Vince-nek nem jönne be, és nem akarok kockáztatni. A következő néhány felsőm kék vagy fekete, egyiken a TF2 szürke-narancs körével, a következőn az általam imádott kék Scout emblémájával, a harmadikon pedig a játékból szállóigévé vált Szopok sapkáért felirattal. Mattie nagyon humorsan csináltatott nekem egy ilyet még az előző szülinapomra, utalva ezzel az átlag TF kockák elvetemültségére. Épp csak ránézek, és tudom, hogy ez a legutolsó, amit ma felvennék, mert Vince képes lenne a szavamon fogni, és megcsináltatni velem. A gondolatra viszont elborzadás helyett csak egy kellemes borzongás fut végig rajtam, mire úgy hajítom el a felsőmet, mintha legalábbis megégetett volna. Nem akarok arra gondolni, hogy leszopom Vince-t, és főleg nem akarok úgy rágondolni, hogy nem ver le a víz tőle! De minél inkább ki akarom verni a fejemből ezt a badarságot, annál nehezebben sikerül, és egyre részletesebb képeket látok magam előtt arról, hogy mit is fogunk csinálni ma délután.

Vörös arccal, egyre kétségbeesettebben rángatom ki minden cuccomat a szekrény felső polcáról, és ide-oda kapkodok köztük, hogy valami megfelelő ruhát találjak mára. Persze tudom, hogy csak suliba megyek, nem kéne érdekelnie, mit veszek fel, és simán maradhatnék egy akármilyen pólónál, meg esetlegesen a sima, kék kardigánomnál, de úgy érzem, hogy muszáj jól kinéznem, ha már Vince-szel találkozom. Neki könnyű, bármit vesz fel, egyszerűen eláll a szavam, ha ránézek! De én mit csináljak? Nem vagyok helyes, és ezen semmilyen ruha nem változtatna, talán csak egy kapucni, amit mélyen az arcomba húzhatok, hogy elrejtsen a világ elől. De ez most nem jöhet szóba, meleg lesz ma, így se kapucnit, se sapkát nem húzhatok magamra, ha nem akarom, hogy felforrjon az agyam a nap végére. De egy ideje már mindkettőről lemondtam, amióta Vince említette, hogy tetszik neki a hajam. Azt hiszem, ő az egyetlen, mert én nagyon utálom, mind a színét, mind a göndörségét. Úgy érzem magam vele, mint egy Barbie baba, a szöszis megjegyzésektől meg egyenesen a hideg is kiráz, de valamiért, ha Vince mondja, akkor nem esik olyan rosszul.

Összeszorítom a számat, és tovább kotorászom, de már kezdem elveszteni minden reményemet, hogy bármi normális ruhát találjak mára. Biztos sok időm van még addig, hogy el kelljen indulnom itthonról, de ezt nem érzékelem, csak tovább kapkodok, egészen addig, amíg elegem nem lesz az egészből. Ledobom a kezemben tartott cuccaimat az ágyra, találomra kiveszek egyet belőle, és a pizsamaként funkcionáló pólómat levetve belebújok. A választottam egyszínű, majdnem babakék felső, amit a Scout cosplayemhez szoktam felvenni egy kék, feltűrt ujjú melegítő felső alá. Megkönnyebbülten sóhajtok, és a szekrény másik feléhez lépek, hogy valami nadrágot is keressek magamnak. Ezzel már nem akarok szenvedni, csak simán benyúlok a szekrénybe, és kiveszek egyet a halomból. Közben abban reménykedem, hogy nem a fekete, kicsivel térd alá érő melegítő nadrágomat fogom meg, mert nincs sok kedvem cosplayben menni Vince elé, annak ellenére sem, hogy talán bejönne neki.

Az imáim nem találnak meghallgatásra, mert a legalább egy tucat nadrágom közül sikerül pont az az egyet előszednem, amit nem akarok ma felvenni. Fekete, mély ülepű, kicsit bőszárú nadrág, az oldalán két-két fehér csíkkal, és az egész valamivel a térdem alatt ér véget. A dereka is elég magas, szintén fehér, gumis anyagból, amiből két fehér zsinór lóg ki, inkább csak az esztétika miatt. Hosszú szárú, fehér zoknival és sportcipővel ideális, mondjuk egy conra, de suliban szerintem körberöhögnének vele. Mondjuk még sosem probáltam cépében menni az idézőjelesen normális emberek közé, de azt hiszem, amilyen észrevétlen vagyok, nem tűnne fel nekik.

A játékbeli loadoutom szerencsére nem túl felvágós, a karakteremet nem öltöztettem se Tejesemebrnek, se Diótörőnek, és az olyan népszerű cuccokat, mint baseball dzseki vagy motoros bőrkabát, valahogy mindig is elvből elkerültem. Még a különleges, halloweeni viselete is kimerül egy sima, fáslikkal betekert, múmiára emlékeztető összeállításban, mert nem rajongok a zombikért és a kilógó csontokért. Egyszóval nagyon könnyű Smexynek öltöznöm, és akár utcára is járhatnék abban a ruhában, ha úgy hozná kedvem, de amíg, ha con van, simán mászkálok benne, a hétköznapokon mindig szorongok, ha bárhogy is meg kell mutatnom magam az embereknek.

Csak nézem a kezemben tartott melegítő nadrágot, és halkan sóhajtok egyet. Ha Vince csak fele akkora TF2 rajongó, mint ahogy eddig hittem, ezt értékelni fogja, más véleménye pedig nem érdekel, mert úgysem vesz engem észre. Gyorsan magamra rángatom a nadrágot, aztán tovább kutakodom, hogy a hozzá illő fehér zoknikat és a két tekercs fehér fáslimat is megleljem az egyik fiók mélyén. A sapkámmal már szerencsésebb vagyok, épp csak egy pillantást kell vetnem az egyik mellettem tornyosuló ruhakupacra, és meglátom a belőle kikandikáló, mélykék anyagot. Tudom, hogy be fog sülni a fejem, de épp elég nyarat húztam már le benne ahhoz, hogy mostanra képes legyek ezt figyelmen kívül hagyni. A fejemre húzom a kötött, buggyos hátuljú sapkát, és a hajamat gondosan elrendezgetem alatta, hogy egyetlenegy tincs se látszódjon ki. Megint csak arra gondolok, hogy Vince-nek tetszik a hajam, de ellenállok a kísértésnek, hogy egyszerűen csak a fejem tetejére húzzam a sapit, valami frufruszerűséget szabadon hagyva, mint ahogy a swagek, hipsterek, vagy tudom is én, kik teszik a suliban. Ha már erre adom a fejem, szeretnék karakterhű lenni, és ennek jegyében a sapkát egészen a homlokomba húzom.

Következő lépésként belebújok a fehér zoknikba, eligazgatom őket a nacim alatt, aztán kibontom a fáslikat, és próbálom őket normálisan feltekerni a két kezemre. Már megtanultam magamnak bekötözni a kezeim, de úgy lényegesen könnyebb, ha nem fél kézzel, meg foggal kell szenvednem, hanem van, aki segít megcsinálni. Most se anyu, se Mattie nincs itt, hogy erre megkérhessem, így vagy öt perccel tovább tart ugyan, mire készen leszek, de legalább sikerül mindkét kezemet és alkaromat körbetekernem a fehér anyaggal. Annak ellenére sem békéltem meg a színnel, hogy az összeállításom részét képezi, de most el tudok tekinteni tőle, mert azt hiszem, hogy mire végzek, ha jól nem is, de egészen tűrhetően fogok kinézni. Elő kell kerítenem még a kék, magas nyakú, cipzáros melegítő felsőmet, amit még korábban vettem a Valve Store-ból, hogy teljessé tegyem az öltözékemet. Elég drága volt, de eredeti Pálya ördöge pulcsi, amit már nem is árulnak egy ideje, szóval az összeállításom egyik legértékesebb darabját képezi.

Belebújok, felhúzom a cipzárt, majd a ruha két-két, ezüstös csíkkal díszített ujját is könyékig feltűröm, pont, mint az eredetinél. Amint végzek, kötéseket kezdem igazgatni a kezemen, és kénytelen vagyok újra meghúzni őket a feledékenységem miatt, miszerint utoljára kellett volna őket felvennem. Sóhajtva tekerem be a kezemet ismét, majd, amikor végzek, előhalászom a dögcédulámat a pólóm alól, és gondosan a pulcsi nyakán kívülre helyezem. A végső simítások egyikeként megkeresem a szemüvegemet is az asztalon, és a szárait a sapkám alá dugva felveszem. Ettől egy kissé jobban érzem magam, mert végre látok is valamit, de ez a jó érzés hamar elillan, amikor észreveszem, mit csináltam a szobámmal.

Sietve felnyalábolom az előszedett ruháimat, és bedobom őket az egyik üresen tátongó polcra, majd rázárom a szekrényajtót, mintha semmi se történt volna. Megtörlöm a homlokomat, mintha valami megerőltetőt csináltam volna, aztán egy halk sóhajjal a telefonom keresésébe kezdek. Az ágyam közepén, a sebtiben otthagyott csoki mellett találom, és összeszorított szájjal nézem meg rajta az időt. Félig megkönnyebbülten, félig szenvedve sóhajtok egy újabbat, amikor látom, hogy még csak fél hét van, és gyorsan végigpörgetem magamban, mennyi időt kell még várnom arra, hogy Vince-szel lehessek. Több, mint egy órám maradt a találkozóig, és már teljesen kifogytam a reggeli tennivalókból.

Utolsó, szöszmötölős tevékenység gyanánt megkeresem azt a keskeny, fekete, vállpántos táskámat, amit szintén csak Scoutkodáshoz szoktam hordani, és beledobálom azt a pár tanszeremet, amit teljesen feleslegesen ugyan, de magamnál hordok. Az Örökkévalómnak szánt csokiról sem feledkezem meg, amit a táska egyetlenegy, kisebb zsebébe teszek, nehogy összetörjön, majd csüggedten ülök le a kényelmes, gurulós fotelembe. Nem tudom, mit csinálhatnék még, így inkább bekapcsolom a gépem. Talán játékkal elüthetem a fennmaradó időt, de egyedül még az sem izgalmas. Amíg arra várok, hogy a gép elinduljon, minduntalan a telefonomat nyomkodom, és az időt nézem. Még egy perc sem telt el.

Azon gondolkozom, vajon Vince felébredt-e már. Nem tudom, miért, de valahogy őt is inkább sokáig lustálkodónak gondolom, mint Mattie-t, vagy alkalomadtán önmagam. Persze erre most rácáfoltam, de az betudható az idegességemnek. Próbálom kitalálni, vajon Vince mit csinálhat reggelente, bár ez elég egyszerű. Egy kis képsorozat játszódik le a fejemben, kezdve azzal, hogy a keze kinyúl a takaró alól, és vaktában kotorászva keresi a mobilját, hogy kinyomja rajta az ébresztőt. Ehhez egy kis sóhajt is társítok gondolatban, miközben Vince lerántja a fejéről a takarót, és nem túl lelkesen kikászálódik az ágyból. Azt gondolom, csak egy bokszert visel, és a kócos, barna hajához, meg az álmos szemeihez társított, eszményi felsőtesttől kicsit meglódul a fantáziám, így igyekszem ezt a részletet valahogy figyelmen kívül hagyni. De a képek a zavarommal nem törődve tovább peregnek, így azt is láthatom, ahogy a szemét törölgetve pár lépéssel átvág a szobáján, és úgy, ahogy van, egyetlen alsóban, kócosan és tökéletesen, reggelizni indul.

Fogalmam sincs, milyen lehet a házuk, így automatikusan olyannak képzelem, mint a sajátunkat, talán csak más színekben. Lelki szemeim előtt Örökkévalóm ásítozva caplat le a lépcsőn, hogy aztán öt percig bambán álljon a nyitott hűtőajtóban, mint ahogy én is szoktam. De velem ellentétben ő még ezt is képes menőn csinálni, és azt, hogy a konyhapult szélének támaszkodva, egyenesen a dobozból dönt magába pár korty tejet, már eléggé akadozó légzéssel képzelem csak el. Gondolatban Vince ezután persze a fürdőszobába megy, és én még úgy is gyönyörűnek látom, hogy a képzeletbeli fogkefe kilóg a szájából, miközben a mosdó feletti tükörben, fogkrémhabos szájjal nézegeti magát, és fél kézzel a haját próbálja beállítani.

Nevetséges módon még olyan kis részletek, mint a fogkeféje színe is élénken élnek a képzeltemben. Természetesen azt is, mint szinte mindenét, vörösnek hiszem, és amikor nagy sokára visszatér a szobájába, hogy felöltözzön, arra gondolok, hogy az a sok cucc, ami a szekrényében lehet, szintén csupa vörös és fekete, mint amiket eddig, a suliban láttam rajta. Vagy, ha pontos akarok lenni, vörös, fekete, menő és nem utolsó sorban szexi, de erre a megállapításra idegesen szusszanok egyet, és inkább a monitorra kapom a semmibe révedt pillantásomat.

A gépem egy ideje már összeszedhette magát, mert mire felnézek, már a szokásos hátteremet látom, és a ventillátor barátságos búgását hallom háttérzajként. Halkan sóhajtok, próbálva rendezni a kissé szétcsúszott, Vince teste körül forgó gondolataimat, és a jelszavam legépelésére koncentrálok, hogy bejelentkezhessek Steamre. Elsőre nem is sikerül helyesen beírom, és a hibaüzenet láttán halk, dühös szikozódásba kezdek, de aztán végre sikerül összeszednem magam, és elégedetten dőlök hátra, amikor úgy fél perccel később a profilomat böngészem. A barátlistámra csak egy pillantást vetek, de nem is várok tőle túl sokat. Korán van, nem hinném, hogy bárki, aki nekem számítana, online lenne már, vagy, ha úgy nézzük, még. Persze látok pár nevet kékben, vagy zöldben, de ők a hardcore kocka ismerőseim, akikkel néha-néha játszom Killing Floorban. Mattie az unszolásom ellenére sem volt hajlandó megvenni, így ő kiesett, mint potenciális csapattársam, Vince-t pedig még nem volt alkalmam megkérdezni róla. Ha őszinte akarok lenni, a játék az utolsó dolgok egyike, ami eszembe szokott jutni, mikor beszélgetük, de egyszer majd mindenképp meg kell kérdeznem tőle. Ami pedig őket illeti, se a legjobb barátomat, se Örökkévalómat nem látom online, így csak csendesen szusszantva bezárom az ablakot, és a játékaimat kezdem nézegetni.

Nem kérdés, hogy most is, mint szinte mindig, a Team Fortress 2-re essen a választásom, ami stílszerű is, lévén, hogy Smexyként ülök a gépem előtt. Megropogtatom az ujjaim, mielőtt közelebb gurulnék a székkel, és a billentyűzetet magam elé húznám. Az egyik kedvenc szerveremre megyek, és csak úgy, a hecc kedvéért, hatalmas alázásra készülök. Bár nem tudom, hogy az ingerlékeny, álmatlan emberek, akiket ott találok majd, mennyire lesznek erre vevők, de most nem is érdekel. Egyedül azt sajnálom, hogy se a haverom, se Vince nem láthatja, ahogy mészárlást rendezek a Harvesten, de majd legközelebb lesz rá alkalmuk.

A játék a vártnál is jobban megy, és csak két kör kell ahhoz, hogy szerverelső legyek huszonhat ponttal, meg mindössze három halállal, ami elég jó arány. Tény, hogy a többiek sem rosszak, de az az átlag tizenvalahány pontjukkal mehetnek, ahová akarnak. Teljesen belemerülök a billentyűk csapkodásába, így amikor egymás után vagy háromszor pittyen a Steam játék közben, ijedten kapom fel a fejemet, és egy pillanatra fedezékbe húzódva megnyitnom a programot. Egy beszélgetés ablaka villog a képernyőm közepén, rajta Eternal Scout nevével, mire még levegőt venni is elfelejtek egy kis időre. Az üzenetei melletti időbélyegző szerint még csak hét óra tizenkettő van, mire egy kissé meglepődöm. Azt hittem, többet játszottam, meg azt is, hogy Vince még mélyen alszik, helyette épp most írt egy üzit nekem.