Reggel arra ébredek, hogy nem kapok levegőt. Az oldalamra fordulok, majd kapkodva lerántom a fejemről a párnát, és mélyeket lélegzem, mielőtt kinyitnám a szemem. Amikor végre elmúlik a szorító érzés a torkomból, egy kis sóhajjal visszahengeredem a hátamra és felnézek. Még a szememet is nehezemre esik kinyitni, fáradt vagyok, és érzem, hogy minduntalan visszacsukódnának a pilláim. Na igen, a plafon nem épp a legérdekfeszítőbb dolog, amire figyelhetnék, de csak az van előttem.

Oldalra fordítom a fejem, és meglepetten veszem észre, hogy az ágy külső felén fekszem, fél kézzel a földre csúszott takaró végét szorongatva. Ettől már sokkal élénkebb leszek, olyan hirtelen ülök fel az ágyban, hogy megszédülök, így egy kis ideig muszáj nyugton maradnom, hátamat a falnak döntve, amíg el nem múlik a fejem zúgása. Amikor végre már csak egyet látok mindenből, és nem is hullámzanak előttem a tárgyak, újra körülnézek, közben elengedem az eddig markolászott takarót, ami halk susogással csúszik le a földre.

Még az ágyat is megnézem még egyszer, pedig tudom, hogy Vince nincs a belső felén. Egyáltalán sehol sincs! Ezért volt akkor annyi helyem, amikor felébredtem! Óvatosan leszállok a párnákról, még mindig a falba kapaszkodva, pedig már elmúlt a szédülésem. Újra körülnézek a szobában, de nem tudom, mire számítok, nyilvánvaló, hogy Eter nincs idebent. A tegnapi általános káosz egy kicsit sem változott, ruhakupacok között állok, szemben a félig elfüggönyözött ablakkal. A gépe érintetlen, a tévé kikapcsolva, és egyáltalán semmi nem utal arra, hogy Örökkévalóm itt járt volna, kivéve az alig érezhető, de kellemes illatát a párnán, amibe majdnem belefulladtam. A világosbarna ajtó is csukva, én meg hirtelen arra sem emlékszem, este is így volt-e, de amint eszembe jut, hogy rontottam be a szobába egy szál törölközőben, tudom, hogy zárva volt, hiszen becsaptam magam után. Az viszont fura, hogy se arra nem ébredtem fel, hogy Eter kimászott mellőlem, se arra, hogy kiment a szobából. Ennyire fáradt lettem volna? Valószínű, nyomok el egy ásítást, közben átlépek egy földre dobott pulcsin.

Kicsit fázom az ágy kellemes melege után, de hamar leküzdöm az ingert, hogy visszabújjak a takaró alá. Fogalmam sincs, hogy Örökkévalóm hová lett, és egyre kényelmetlenebbül érzem magam egyedül hagyva a szobájában. Az ajtóhoz megyek, majd lassan kinyitom azt, és épp csak résnyire tárva kikukucskálok a folyosóra. Sehol senki, de még így is kicsit félve megyek ki, a kezemet a kilincsen tartva, hogy azonnal eltűnhessek odabent, ha szükséges. Mondjuk nem tudom, mitől félek, ha jól vettem ki Örökkévalóm szavaiból, az anyja még nincs itthon, és idő függvényében a tesója meg lehet, hogy már nincs. Ekkor jut csak eszembe, hogy gőzöm sincs, hány óra van, és, hogy legyen mire fogni a gyávaságomat, vissza is lépek a szobába, hogy megnézzem.

Órát sehol sem láttam Örökkévalómnál, a telefonomat meg fogalmam sincs, hogy hol hagytam, így mire végre észreveszem az asztal sarkán, jó néhány perc eltelik. A benti félhomály után a mobilom erős fénye szinte kisüti a szemem, de egy kis hunyorgás után le tudom olvasni róla az időt. Vagyis, ami azt illeti, egyelőre csak a számok bizonytalan körvonalait, mert a fehér vonalak összemosódnak a háttérképemmel. Mattie meg én állatkodunk rajta egy nálunk töltött hétvégén, a gémelés közben tartott úgymond pisiszünetben. Nem látszik jól, de az ölemben ül, a fején a méregdrága, kék-fekete headsetem, és épp a hajammal szórakozik, én pedig próbálom levenni magamról a kezét. Közben csinálta ezt a képet, az orrom alá dörgölve, milyen szépen tudok mosolyogni, amikor épp az idegbaj kerülget miatta, én pedig azóta is azzal húzom, mennyire fotogén karikás szemekkel és halálarccal.

Nem is tudom, mióta használom ezt a képet, de ilyenkor, a reggeli vakságban szenvedve mindig rájövök, hogy nem volt a legjobb választás. Amikor végre sikerül kitalálnom, milyen számok villognak a szemem előtt, keserűen nyögök fel. Épp csak hét múlt, életemben nem keltem még ilyen korán, ha suliba kellett mennem! És ami azt illeti, Vince még közelebb is lakik a Lincolnhoz, mint én, szóval fogalmam sincs, hová tűnt hajnalok hajnalán. Újra a kijelzőre nézek, hátha tényleg tévedtem, és elnéztem az időt, de az óra rendíthetetlenül hét óra két percet mutat. Újabb nyögést engedek meg magamnak, ahogy érzem, hogy a korai időponttól hirtelen újra álmos leszek, de még csak rá se nézek az ágyra. Nem alhatok vissza, meg kell keresnem Vince-t! Nem olyan nagy a házuk, csak nem tűnt el nyomtalanul, de valahogy nincs ínyemre, hogy, még ha egyedül vagyok is itt, pizsamában mászkáljak odakint.

A telefont zsebre akarom tenni, de megint rá kell jönnöm, hogy nincs rajtam nadrág, így csalódottan visszateszem az asztalra, és a nyitott ajtó felé indulok. Muszáj lesz felöltöznöm, de ahhoz is meg kell keresnem Etert, hogy valami ruhát kérhessek tőle, addig nem tudok mit csinálni, mert nem akarok turkálni a cuccai között.

Már majdnem az ajtónál járok, amikor az hirtelen kivágódik, és Eternalt látom meg a küszöbön állva. Vagyis úgy sejtem, ő az, mert az erős hátfény miatt az egész alakja tompán sötétlik előttem. Egy pillanatig csak csendben állunk egymással szemben, aztán Örökkévalóm megindul felém, én pedig még mindig csak pislogni tudok rá. Teljesen fel van öltözve, ma épp egyszerű, kék farmert és a csontváz mintás, fekete hosszú ujjú pulcsiját viseli. A haja még kicsit nedves, pár csepp víz a felsőjére esik a tincseiről, de még így is tökéletes, mintha legalább húsz percig igazítgatta volna négy különböző fésű meg egy tubus hajlakk közreműködésével. Mégis puhának tűnik, és egyetlen hajszála sem áll furán, az én hajammal ellentétben. Már felvette a szemüvegét is, azt tolja feljebb két ujjal, míg én továbbra is tátott szájjal bámulok rá.

- Te már ébren vagy, drága? Pedig fel akartalak kelteni... Amúgy bocs, reggelit még nem volt időm csinálni! - Átkarolja a vállam, és magához húzva egy csókot nyom az arcomra, majd elenged, és pár lépéssel mögém kerül, hogy széthúzza a függönyöket az ablak előtt. Eter hangja olyan élénk és vidám, hogy elsőre képtelen vagyok felfogni, amit mond. Nem volt ideje reggelit csinálni? Mikor kelt fel, jó ég! Még mindig csak pillázom rá, de megint hunyorogva, ahogy a szobát elönti a reggeli bágyadt világosság. Örökkévalóm közben visszajön hozzám, és megint átkarol, nem igazán zavartatva magát még nyitott ajtónál sem. - Milyen kis kába vagy, cukrom! Fáradt vagy? Kérsz kávét?

Eter tényleg nagyon fel van pörögve, mert mire az első kérdését felfognám, máris öt másikkal bombáz. Csak a fejemet ingatom, hogy legalább a kávéra nemet mondjak, mert nem tudhatja, de attól még nem szeretem, akármennyire felélénkítene most. Próbálom kicsit összeszedni magam, hogy valami válaszfélét adhassak neki, de az ölelésébe simulva nehezemre esik ilyen banális dolgokra gondolni. Közelről már érzem a frissen mosott haja nedves samponszagát, és az Etert körüllengő furcsán édes illatot, ami valami parfüm lehet. Az egész srác friss és ragyogó, én pedig rút kiskacsának érzem magam mellette. A hajamat cirógatja, egy hajtincsemet morzsolgatja az ujjai között, én pedig felnézek rá. Mosolyog, gondolom a válaszomra vár, de, hogy nem szólalok meg, kicsit előre hajol, és ad egy puszit az orromra, aminek a hirtelenségétől fülön vörösödöm. Ha eddig nem tudtam összeszedni a gondolataimat, most már még nehezebb lesz! De várakozásommal ellentétben Vince nem röhög fel, még csak nem is kuncog a zavaromon, helyette tovább szórakozik a hajammal teljesen elmélyülten.

- Adsz valamit, amit felvehetek? - kérdezem végül, visszafojtva egy kis sóhajt, amit a hajam birizgálása váltott volna ki. Ez kizökkenti Örökkévalómat a tincseim tekergetéséből, és kicsit meglepetten néz rám. Mi az, ennyire fura, hogy fel akarok öltözni?

Elengedi a hajam és kicsit hátrébb lép tőlem, hogy újra végigmérhessen, nekem pedig még inkább kiszáradnak az így is cserepes ajkaim. Eter tényleg nem zavartatja magát a bámulásomban, én viszont kezdem egészen hülyén érezni magam, szinte éget a pillantása, pedig most aztán végképp nem kéne, nem vagyok meztelen! Igyekszem még valamit kinyögni, hogy Örökkévalómat végre cselekvésre bírjam, de még mielőtt bármit is mondhatnék, ő megteszi helyettem.

- Miért, babám? Így is jól nézel ki! - mosolyog rám édesen, nekem pedig borsódzik a hátam. Tuti, hogy Vince akar valamit, egyébként nem vetne rám ilyen pillantásokat, főleg nem ennyire ártatlanul! A fejemet ingatom a válasza hallatán, nem tudom, mire akar kilyukadni. Így csak nem mehetek be suliba! Ezt gyorsan szóvá is teszem neki, mire elkomorodik, de csak egy pillanatra. - Oké, de maradj még így egy kicsit! Csináljunk pár képet, mit szólsz?

- Te meg vagy húzatva! - nevetek fel zavartan, de elég ránéznem ahhoz, hogy tudjam, nem viccel. A fejemet rázom. - Vince, nem. Semmiképp!

- Ne már, miért nem? Fasza lesz! Olyan kis szép vagy, főleg ebben a cuccban. - Na, témánál vagyunk! Eter megcsipkedi az arcom, de ezzel csak még inkább elveszi a kedvem. Gyűlölöm, ha fényképeznek, mert amint három méternél közelebb kerül hozzám egy kamera, képtelen vagyok normális arcot vágni, az idióta, fogszabályzóvillantó vigyorgásomra pedig valahogy most sem vágyom jobban, mint évente egyszer, amikor az évkönyvnek kell fényképezkednem. Utálom az egészet, Vince-nek miért is jutott eszébe? Tuti, hogy nem az a leghőbb vágya, hogy az én ronda pofámat nézegesse egész nap a telefonján, pedig láthatóan erre készül. Ami pedig az öltözékemet illeti, egy RED feliratú póló lenne az utolsó, amiben valaha mutatkoznék, tekintve az előéletemet, és ettől csak még hülyébben érzem magam, de nem tudom vele elvenni Örökkévalóm lelkesedését. - Csak egyet, légyszi, kicsim!

Hiába hajtom le a fejem, hogy ezzel is erősítsem csendes ellenkezésem, Vince nem engedi, hogy sokáig figyelmen kívül hagyjam őt. Ismét maga felé fordítja az arcom, én pedig kelletlenül ránézek. Mi a francot tudnék csinálni, ha már elhatározta magát? Legfeljebb azt, hogy én szabom meg a feltételeket. Reménykedve pislog rám; nem tudom, Örökkévalóm azt várja-e, hogy meghatódom ettől, de nem ér vele célt. Túl jól ismerem ahhoz, hogy az arcán tükröződő szelíd várakozást őszintének higgyem. Viszont túl elnéző is vagyok Vince-szel szemben, mert hiába tudom, hogy jobbára csak rá akar venni a kis hülyeségére, lassan mégis hatni kezdenek az esdeklő pillantásai. Kis nyögéssel vállat rántok, közben igyekszem nem törődni azzal, mennyire fogom még ezt bánni.

- Jó, legyen. - Vince már épp hangot adna a lelkesedésének, de leintem. Furcsa mód egyből befogja a száját, amivel engem is meghökkent, de próbálom nem mutatni. - De soha senkinek nem mutatod meg!

- Miért, szégyellsz? - kérdez vissza rögtön, mire csak pislogni tudok rá. Ez eszembe sem jutott. Azonnal tiltakozásba kezdek, semmi bajom azzal, hogy Vince-szel egy képen szerepeljek; azt nem bírom bírom felfogni, hogy ő miért vágyik rá. Miért akarja direkt égetni magát velem? Ha a helyében lennék, letagadnám, hogy ismerem magam, de a tegnapiak fényében már ezt sem bírom kinézni belőle. Próbálom valahogy elmondani neki, mi is a problémám ezzel az egésszel, de csak valami makogásra futja, így inkább gyorsan becsukom a számat. Ebből már nem jövök ki jól, tehetek bármit, így csak csendben elkapom róla a pillantásom. Mondjuk úgy, megadtam magam, és ezt Örökkévalóm is érzi. - Bébi, semmi baj nem lesz, gyere szépen ide! Nem mondom, hogy nem harapok - nevetgél kínosan, miközben megállok mellette -, de eskü, hogy nem foglak bántani.

Megadóan ácsorgok Eter mellett, amíg kihalássza a zsebéből a telefonját, aztán, mielőtt még egyáltalán felocsúdhatnék, fél kézzel elkapja a derekamat, szorosan magához ránt, és az arcát az enyémhez nyomva a főlünk eltartott mobil lencséjébe villant egy mosolyt, ahogy elkattintja az első képünket. Olyan hirtelen történik, hogy épp csak pislogni tudok, máris legalább három képet csinál kettőnkről, először még szorosan átölelve, aztán már csak a vállamat átfogva, én pedig azon imádkozom, hogy ne jusson eszébe még a tükör elé is beállni velem, mert továbbra sem vagyok felöltözve.

Fél kézzel esetlenül kapaszkodom a pulcsija hátuljára, míg ő a vállamat karolja át, és próbálok jó képet vágni a dologhoz, az államat Örökkévelóm vállának támasztva. Belülről harapdálom a számat és az arcomat, ezzel kényszerítve magam, hogy normális fejet vágjak, de csak valami unott halpofa sikerül. Viszont még ezt is sikernek könyvelhetem el, így folytatom, nem törődve a tompa zsibbadtsággal a fél arcomon.

Annyira belefeledkezem ebbe, hogy teljesen felkészületlenül ér, amikor Vince hirtelen maga felé fordít, és szorosan átölelve megcsókol. Dermedten nézek rá, de túl váratlan és túl puha az egész ahhoz, hogy ellenálljak neki; a nyaka köré fonva a karjaim én is csókolni kezdem. Finoman ráharap az alsó ajkamra, és húzni kezdi, én pedig összeszorított szemmel halkan, kapkodva felsóhajtok. Szinte érzem, ahogy elmosolyodik, végül elengedi az ajkam, és végignyal a számon. Egy kis puffanás után mindkét kezét megérzem magam körül, pontosabban az egyiket a seggemen, a másikat félig a pólóm alatt, a derekamon.

A hajába kapok, nem törődve azzal, hogy szétzilálom a tökéletesen beállított tincseit, mire Örökkévalóm is röviden felnyög, én pedig kicsit felbátorodva átveszem tőle az irányítást. Az ajkunk szinte össze sem ér, Eter nyelvét nyalogatom, közben próbálom egyenletesen venni a levegőt, de rövid idő után az egész halk zihálásba csap át, és kénytelen vagyok egy pillanatra elhúzódni tőle. Eter szorosan tart, és én sem engedem még el a nyakát, így nézek fel rá, amint egy kicsit összeszedem magam. Egy puszit ad az orromra, amitől elvörösödöm és félrefordítom a tekintetem. Vince játékosan megpaskolja a hátsóm, majd elenged, így kelletlenül én is leveszem a kezeimet róla.

- Kösz, kincsem - súgja, amíg a szekrénye felé irányít, majd kitárja előttem az ajtót. - Válassz, amit csak akarsz! De ezt a pólót megtartanám a helyedben.

Vince elmosolyodik, majd a fülemet is megpuszilja, és otthagy, engem pedig kiráz a hideg mind a hangjától, mind az újabb kis puszijától. Miért imádja ezt ennyire? Ha azt teszteli, hogy hol vagyok érzékeny, akkor feleslegesen csinálja, mert ha róla van szó, akkor bárhol, bármire! Na jó, szinte bármire... Veszek egy mély levegőt, én kényszerítem magam, hogy ne forduljak utána. Tuti, hogy egy gunyoros, eternalos vigyorral találnám magam szemben, és erre vágyom most a legkevésbé. Próbálom megnyugtatni magam, és semleges dolgokra gondolni, mert sajnos még nem nőttem ki abból az életszakaszból, amit spontán reggeli merevedések kísérnek. Vagy, ha mégis sikerült, Örökkévalóm tett róla, hogy az enyém mindjárt ne legyen spontán.

Összeszorítom a számat, és inkább az előttem tornyosuló ruhákra összpontosítom a figyelmemet. Hogy lehet még a szekrényében is ilyen sok cucc, ha a föld is tele van velük dobálva? Újra meglepődöm Eteren, de gyorsan ki is verem a fejemből, és inkább a ruháit tanulmányozom. Tudom, mennyire örülne annak, ha a dominanciája tárgyi bizonyítékaként a vörös pólójában maradnék suliban is, de nekem eszemben sincs így tenni. Más, ha csak ketten vagyunk, és ő látja, hogy nézek ki, meg más az, ha a többiek is. Mondjuk igazából csak Mattie véleménye izgat, és a víz is lever attól, hogy mennyire kicikizne, ha a lehető legapróbb RED-es vonatkozást is meglátná rajtam. Oké, a legjobb spanom, arra van, hogy cikizzen, de egy ilyen megaláztatást, és pont tőle, soha nem élnék túl!

Találomra kihúzok egy felsőt a kupac aljáról, és magam elé tartom, hogy megnézhessem. Sima fekete, mint szinte minden ruha a halomban, az elején szürkésfehér, füstös mintával, amiben Jack Skellingtont, a Karácsonyi Lidércnyomás egyik szereplőjét ismerem fel. Vagyis csak sejtem, hogy ő az, de a golyófejű kis csontváz már a popkultúra szerves része lett az utóbbi években, ezért még úgy is tudom, miről van szó, hogy sosem láttam a filmet, amiben szerepel. Nem is keresgélek tovább felső után, csak leveszem azt, ami rajtam van, és belebújok a csontvázasba. Finom illata van, lopva be is szívom, amíg a fejemet is átbújtatom rajta.

A póló egy kicsit nagy rám, de biztos vagyok benne, hogy Eternalnak jól állhat. Tényleg nagyon bele lehet bolondulva a csontokba, meg mindenféle ilyen fura, goth témába, mert, ha eltekintek a már egyre ritkábban előforduló baseball dzsekijétől, szinte csak feketében és csontváz- vagy pókháló mintás ruhákban látom. A laza sportosság, a gémer nemtörődömség, meg ez a fura, sötét elegancia ugyan teljesen üti egymást, de rajta még keverten is jól mutatnak, amitől már a hajamat tépném, mert nem tudom, hogy csinálja.

Egy másik polcon kezdek kutatni, hogy egy nadrágot is felvehessek. A sajátom ugyan kint van valahol a fürdőben, de tuti, hogy foltos, meg nincs is sok kedvem alsóban elmenni érte. Plusz, ha már Örökkévalóm volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy fel is öltöztet az állandó vetkőztetés után, azt hiszem, élhetek a lehetőséggel. Azt még magamnak se akarom bevallani, de jólesik, hogy rám adja a ruháit. Magamból kiindulva csak olyan embernek adom kölcsön a cuccaimat, aki sokat jelent nekem, szóval minimum Vince legjobb barátjává léptem elő pár nap alatt, hogy öltöztetni kezdett, de ennél csak többen reménykedem. Főleg, hogy a legjobb barátjával nem fekszik le az ember! Na jó, mi se csináltuk ezt a szó első értelmében. De miért gyötröm ezzel magamat? Nem vagyunk barátok Vince-szel, erre már eddig is rájöhettem volna! Hanem szeretők... vagy egymás pasijai. Vagy mit tudom én! Talán újra meg kéne kérdeznem...

Nagy sóhajjal rántok ki egy nacit a többi közül, és belebújok. Egyszerű, fekete farmer, lazán lógó övvel, aminek örülök, mert szükségem is van rá, hogy ne csússzon le rólam. Épp azt igazgatom, amikor meghallom Örökkévalóm elégedett kis kuncogását. Kíváncsian fordulok felé, majd oda is megyek hozzá. Eter az ágyán ül, kezei között a vörös műanyag tokos mobiljával, és elmélyülten lapozgat rajta valamit, az arcán egy százwattos mosollyal.

- Figyu, kicsim - mondja Örökkévalóm fel sem nézve, amikor észreveszi, hogy mellette állok -, nekem ez jön be a legjobban!

Elém tartja a mobilját, én pedig kicsit közelebb hajolok, hogy lássam, mit akar mutatni. A vigyor le nem kopna a képéről, amitől kíváncsi leszek, mégis mi a franc tetszik neki ennyire. Eter elégedetten pillant rám, de én csak pislogni tudok. Hol rá, hol a kezében fogott mobilra nézek, és nagyon kétségbeesett fejet vághatok, mert végül leengedi a karját, és ezzel a fénykép is kikerül a látóteremből. Tudom, hogy lehetetlen, de már szinte érzem, hogy sápadok. Remegő végtagokkal huppanok le Vince mellé az ágyra, aki kicsit meglepetten néz rám, mire összeszorítom a számat.

- Mi az, ennyire nem tetszik? Pedig cuki vagy rajta - mondja ártatlan képpel, amitől csak még közelebb kerülök a teljes kiakadáshoz.

- Te normális vagy?! - nyögök fel, és hiába próbálom visszafogni magam, a hangomból így is süt a hisztéria. Örökkévalóm értetlenül néz rám, én meg csak a fejemet rázom; nem hiszem el. - Komolyan lekaptad, ahogy smárolunk?

- Naná! Ideje volt már, hogy valami emlékeztessen erre - rántja meg a vállát, mintha tényleg nem lenne nagy dolog, amit csinált, pedig igen is az! Na jó, nem tudom, neki milyen az értékrendje, de nekem kurva nagy dolog egy kép arról, hogy épp csókolózom egy sráccal! Mi a franc lesz, ha ezt bárki, akár véletlenül is meglátja? Még mindig hitetlenkedve meredek Vince-re, aki vagy nem fogja fel, mi bajom, vagy csak nem érdekli. Hiába mondom el neki is ugyanezt, nem látszik rajta, hogy frusztrálná. - Cee, nyugizz! - kérlel, miközben a vállamra teszi a kezét, de semmire nem megy vele. Az érintésétől csak még jobban kiborulok. - Nem mutatom meg senkinek! Asszem... Talán csak Dimnek. Meg Maxnek, meg...

- Hülye vagy! Azonnal töröld ki! - kiáltok rá, mire megrezzen. Ettől én is megijedek kissé, nem akartam kiabálni vele. Oldalra kapom a pillantásom, miközben kifújok egy nagy levegőt, és csüggedten ejtem le a vállaimat. - Bocs, nem így akartam... szóval...

Hiába próbálnék mentegetőzni, Eter egyszerűen leint, és nem foglalkozik többet a próbálkozásaimmal. Helyette az ölébe ejti a mobilt, és mindkét kezével megfogja a vállaimat, majd maga felé fordít. Félve nézek csak fel rá, tekintetemmel a vörös szemüveg mögötti barna szempárt keresve. A számat összeszorítom, és kényszerítenem kell magam, hogy lassan, egyenletesen lélegezzek, mert nem akarom tovább rontani a helyzetemet még egy ilyen hisztivel. Vince ezalatt közelebb csúszik hozzám az ágyon, a térdünk egymáshoz ér, mire megrezzenek. Eter halványan elmosolyodik ezen, és a pillantása is ellágyul kissé. Az arcomhoz hajol, ha csak egy kicsit közelebb lenne, az orrunk is összekoccanna. Egyre kellemetlenebbül érzem magam ennyire közel Örökkévalómhoz, főleg, mert nem tudom, hogy mit akar mos tőlem. Szeretnék elhúzódni legalább egy picit, de szorosan tart, így kénytelen vagyok nyugton maradni mellette.

- Csak vicceltem, drága - mondja halkan, közben megsimogatja az arcom. Az érintése nyomán szinte lángol a bőröm, és érzem, hogy elvörösödöm, de nem sokat törődöm vele. - Ez a kép a mi titkunk, oké? Amúgy se venne el tőlem senki, hogy bizonygatni kelljen, kihez is tartozol.

A két keze közé fogja az arcom, amíg beszél, közben az államat cirógatja. Dermedten ülök és csak bámulok Örökkévalómra, amíg az ajkaimhoz hajol, és puszilgatni kezd, de nem tudok neki sokáig ellenállni. Akármennyire igyekszem tettetni, hogy nem érdekel, amit csinál, nem tudom se őt, se magamat becsapni. Túl sok minden jár a fejemben ahhoz, hogy bármire is igazán gondolni tudjak, így azt sem mérlegelem, hogy jó-e, vagy rossz, amit művel, csak lassan kinyitom a szám, és hagyom neki, mert élvezem.

Eter csak futólag, de nagyon puhán csókol, nekem pedig sikerül annyira elmerülnöm benne, hogy amikor végül elhúzódik tőlem, még egy kis ideig hajolok utána, mert nem akarom elengedni. Amikor végül feltűnik, hogy már nem érhetem el újra az ajkait, szeretnék úgy tenni, mintha meg sem próbáltam volna, de nevetséges az igyekezetem. Szó szerint, mert akármilyen kínos a helyet mindkettőnknek, Örökkévalóm elneveti magát, amitől egy kicsit sikerül megnyugodnom. Azt hiszem, túl vagyunk a nehezén.

Viszont egy pár dolgot még mindig nem értek. Hogy lehettem olyan hülye, hogy ennyire kiboruljak azon a képen? Normálisan is megkérhettem volna Vince-t, hogy törölje, mert nem akarom, hogy meg legyen neki, de magam sem tudom az okát. Ami azt illeti, nem nézünk ki rosszul. Eter épp az ajkamra harap, amíg én a nyakát ölelem át, és lehunyt szemmel hozzásimulok. Az egész olyan szerelmes, és ez rendben is lenne egy tök átlagos párocskánál, de mi közel sem vagyunk azok!

De Eter talán mégis emlékezett az éjszakai rövid beszélgetésünkre, mert ha nem, akkor nem tudom miért mondta, hogy hozzá tartozom. Persze ezt is burkoltan, abban a már megszokott stílusában, szóval, azt hiszem, most megint a tudtomra adta, hogy járna velem. Csak nem tudom, én hogy mondjam el neki, hogy semmi akadálya. Vagy, hogy kell-e még egyáltalán. Utálom, hogy minden ilyen bonyolult! De ahelyett, hogy bármit is mondanék neki, csak megfogom az egyik, arcomra tett kezét, és megszorítom az ujjait.

Felnéz rám, én pedig egy mosolyt erőltetek az arcomra, és igyekszem megnyugodni. Úgy érzem, hivatalosan is egy pár vagyunk, mert már túl is vagyunk az első, idézőjelesen vett veszekedésünkön. Eter az ujjaim közé csúsztatja a sajátját, majd még mindig a kezemet fogva feláll és engem is felhúz az ágyról. Felveszi a sarokba dobott táskáinkat a földről, és a sajátját a vállára akasztja, az enyémet pedig a szabad kezembe nyomja, majd elindul kifelé a szobából.

- Siess, pitém! - Vince menet közben felkapja a telefonját az ágyról, és zsebre teszi, amiről eszembe jut a sajátom az asztalán. Bocsánatkérő pillantással engedem el a kezét, hogy visszaléphessek érte, majd, amikor már a nadrágzsebemben pihen, és a szemüvegemet is felveszem, újra a tenyerébe csúsztatom a kezemet. Megszorítja az ujjaimat, és csak akkor néz rám ismét, amikor már becsukta az ajtót mögöttem. - Még reggelit is akartam neked csinálni, de elment az időm mással... szóval mondd, mit kérsz, aztán menjünk, mert nem érünk be suliba.

Már a lépcsőről is leérünk, amíg beszél, a hangján pedig érzem, hogy nem igazán zavarná egy kis késés, de azt hiszem, elsősorban csak kaját szeretne elém tenni, azért rángat ilyen tempóban magával. Vince gyorsan navigál át a földszinten, és amíg igyekszem lépést tartani vele, nem is jut időm azon aggódni, hogy mi van, ha a tesója meglát minket, aminek igazából örülök, mert túl sokat görcsölök emiatt. De még úgy is, hogy a helyiségek egy pillanat alatt suhannak el mellettünk, sikerült felmérnem, hogy kettőnkön kívül senki más nincs a házban. Minden túl kihalt hozzá, szóval valószínű, hogy az öcsike már egy ideje elment itthonról.

Kicsit rég jártam általánosba, de azt tudom, hogy itt kettő is van, egyik se túl messze, ha pedig a kölyök lincolnos, az még közelebb van, így vagy valami dolga akadt, ami miatt nincs itt, vagy mi vagyunk piszkosul elkésve. Az utóbbi igazolódik be, amikor végre megállunk a konyha közepén, de Vince azzal a lendülettel meg is fordul, engem persze maga után rántva. Csak egy pillanatra áll meg, amíg felnéz a mosogató fölötti kis, kerek, műanyag keretes faliórára, ami szerint hét óra ötven is elmúlt már, aztán csak a fojtott káromkodását hallom, ahogy elenged, magamra hagyva a fehérre sikált konyhapult mellett.

Örökkévalóm a szekrényajtókat nyitogatja egymás után, végül egy müzliszelettel, egy üveg üdítővel, meg pár csomag pici, csokikrémmel töltött pancake-kel tér vissza. Az előbbit a kezembe nyomja, az utóbbiakat pedig a táskámba dobálja, ami egészen könnyen megy neki, mert annyira megdöbbenek, hogy eszemben sincs tiltakozni. Szívesen megkérdezném, mire volt ez jó, de nem marad rá időm, mert Örökkévalóm újra kézen fog, és kirángat a konyhából, távozóban még egy doboz kikészített cigit is felkapva az asztalról. Félig kiráz egy szálat a dobozból, majd az ajkai közé szorítja, és ez a suta mozdulat furcsán emlékeztet a legjobb barátomra, a helyzet abszurditásától pedig nevethetnékem támad. Próbálom elterelni a gondolataimat erről, amíg az előszobában belelépek a cipőmbe. Nem tudok sokat bajlódni a fűzőkkel, mert a fél kezemben még mindig a müzliszeletet szorongatom, amiről idő közben meg is feledkeztem.

- Miért adtad? - szorítom a fogaim közé a papírját, mert már nem tudom hová tenni. Igyekszem felvenni a cipőimet, aztán újra a kezembe fogom. Vince kicsit bűnbánóan néz rám, amíg leakaszt egy fekete pulcsit a fogasról, és kinyújtja nekem, hogy belebújjak. Hálás vagyok érte, mert esküszöm, fogalmam sincs, hogy hol hagytam a sajátom.

- Edd meg, mi másért? És sajnálom, hogy nem tudtam már kaját csinálni neked, de eskü, hogy legközelebb tényleg az ágyba kapod, késsel-villával, meg minden - feleli Eter a kulcsaival babrálva, majd kitessékel az ajtón. Furcsálló pillantást vetek rá, majd kibontom a müzlit, és letörve belőle egy darabot rágcsálni kezdem.

- Most oda kaptam volna? - húzom egy kicsit az agyát, amíg Vince mellett ácsorgok a verandán, várva, hogy bezárja az ajtót. Nem szöszmötöl sokat; mire lenyelem az első falatot a müzliszeletből, addigra Örökkévalóm már a táskája mélyére süllyeszti a kulcsait, és épp rágyújt egy cigire. Újra a kezem után nyúl, amit ugyan hagyok neki, de vonakodva, épp csak kicsit fogom meg az övét, a szememet meg lesütöm, amikor elindulna. - Biztos így akarod?

- Mi? Ja... még szép! Engem nem zavar. - Felnyögök, mire Vince felém fordul. - De ha nem akarod...

Már épp húzná ki az ujjait az enyéim közül, de csendben nemet intek, majd megszorítom a kezét, aztán mindkettőnkét zsebre teszem. Szerencsére Eter rám adott pulcsija tipikus tróger pasi ruha jó nagy zsebekkel, így kényelmesen elfér benne a kezünk. Kicsit félve pillantok rá, de az arcán csak elégedettséget látok, ami rám is átszáll kissé. A kézfejét simogatom, közben rágcsálom a gyors reggelimet, és csendben lépkedek Vince mellett, szerencsére most a megfelelő oldalon. Nem száll rám a füstje, miközben cigizik, de látom, hogy még így is néha-néha rám pillant, talán emiatt, talán másért. Amikor újra rám néz, próbálok mosolyogni, ami furcsa mód most nem esik annyira nehezemre, mint az előbb.

Nem sokat beszélünk, én a kajámba, Eter a cigijébe feledkezik bele, de a csend nem válik kínossá. Jó érzéssel tölt el a közelsége, és az előbbi idegességem amiatt, hogy kézen fogva sétálunk, kezd csillapodni. Már nem nézek minduntalan körbe figyelő szemek után kutatva, egyszerűen nem érdekel már. Távolról úgysem feltűnő két srác feketében, akik véletlenül pont egymás mellett sétálnak. Egy kicsit el is feledkezem a helyzetről, Vince jelenlétére is csak az emlékeztet, hogy néha-néha végigsimít a hüvelykujjamon. A cigije rég nem ég már, mire a suli bejáratához érünk, de csak ott pöccinti el a járda széle felé. Még ettől sem ocsúdom fel teljesen, csak akkor, amikor már a külső üvegajtó előtt állunk, és Vince kihúzza a kezét a zsebemből. Megint kinyitja előttem az ajtót, amit már kezdek furcsállni, mégis egy szó nélkül elmegyek mellette, és megvárom, amíg bejön utánam. Tudom, hogy becsöngettek már, de még így is elég sokan vannak a folyosókon. Vince szorosan mögöttem áll meg, és mond valamit, de a zaj miatt nem értem, így megfordulok, és megkérem, hogy ismételje meg. Elvigyorodik, majd kicsit arrébb húz az ajtótól, az egyik lépcső oldalánál megállítva.

- Mondom, majd megkereslek. És, légyszi, ha fent lesz órád, előttem menj fel a lépcsőn! - Csak pislogni tudok rá.

- A harmadikon kezdek, de miért? - Vince már megint azzal a vigyorával néz rám, ebből tudom, hogy semmi jóra nem számíthatok, de muszáj órára mennem, így elindulok felfelé. A lépcső közepén állva hátranézek, de Örökkévalóm csak bámul rám, majd kacsint egyet, és, mivel tudja, hogy úgy sem hallanám már, erősen artikulálva a következőt tátogja az utolsó fokról: jó a segged ebben a gatyában. Mielőtt bármit mondhatnék, búcsút int, és eltűnik az ellenkező irányban, én pedig kis ideig csak bámulom a hűlt helyét, aztán sóhajtok, és lejjebb húzom a pulcsija alját a hátsóm előtt, mielőtt még tovább mennék.

Hamar felérek a megfelelő szintre, de arra már nincs időm, hogy a kevéske cuccomat is lepakoljam a szekrényembe, így egyenesen a terembe megyek a folyosó végén. Igyekszem minél észrevétlenebbül a helyemre osonni, még a kapucnit is a fejemre húzom, pedig nem szokásom abban mászkálni. Vagy emiatt, vagy valami különös véletlen folytán a tanár figyelmen kívül hagyja a késésemet, és nem gyötör miatta, pedig egyébként szokása. Ezért most különösen hálás vagyok, és az óra további részét is csendben, észrevétlenül töltöm, a fejemről pedig nem akaródzik levennem a nagy, puha kapucnit. Olyan, mintha elrejtene mindenki elől, és ez sokkal jobb érzés, mint valaha is hittem.

A fejemet a padon kinyújtott kezeimre hajtom, és csak fél füllel figyelek arra, amit a tanár magyaráz. Hogy őszinte legyek, arról sincs fogalmam, milyen órán ülök éppen, mert máson gondolkozom. Valami tompa bódultságban töltöm az egész órát, és ugyanebben a furcsa ködben tapogatózva sodródom végig a folyosókon és a lépcsőkön a megfelelő termek felé. Hiába nézelődöm közben, nem sokat fogok fel a környezetemből, csak abban vagyok biztos, hogy se Vince-t, se Mattie-t nem láttam. Ami azt illeti, egyetlen ismerőssel sem találkoztam egész nap, pedig a Scottie-val közös óránk is elmúlt már, ahol nem láttam a srácot a szokásos helyén ülni. Nem gondolok semmi rosszra, mert képtelen vagyok ezen agyalni, de valahol mélyen mégis úgy érzem, nincs rendben, hogy nem látom. Nem kéne aggódnom miatta, hiszen épp csak tegnap óta ismerem, de azokkal a szarokkal a karján egyáltalán nem biztos, hogy nem esett nagyobb baja mára. Sóhajtva fordítottam el a pillantásom az üres székétől, ahogy kimentem a teremből, és próbáltam elterelni a gondolataimat, de csak nehezen sikerült kivernem őt a fejemből.

Fogalmam sincs, milyen órára megyek éppen, és az is csak sokára tűnik fel, hogy milyen kevesen vannak most a folyosón. Ebből jövök csak rá, hogy ebédidő van, a hétköznapok általam legjobban utált szakasza. Eszemben sincs lemenni az ebédlőbe, főleg nem egyedül, de se Etert, se a legjobb barátomat nem találtam még meg, igaz, nem is nagyon kerestem őket. De Vince azt mondta, majd összefutunk még később, nem aggódom amiatt, hogy meg ne találna.

Lassan sétálok végig a folyosón, és leülök egy üres padra a fal tövében. Az ölembe veszem a táskámat, és előhalászom belőle az egyik kis, zacskós palacsintát, amit Vince dobott bele reggel. Óvatosan kibontom, és kicsit jobb kedvre derülök, amikor meglátom a stilizált, mosolygós fejet a tészta két oldalán. Nem hiába Smiley a neve, úgy vigyorog rám a kaja, hogy nincs szívem megenni. De éhes vagyok, így muszáj eltekintenem ettől; letörök egy falatot belőle, és lassan majszolni kezdem.

Még a felén sem vagyok túl, amikor a hirtelen valaki levágódik mellém a padra, engem pedig annyira készületlenül ér a feltűnése, hogy félrenyelem a kaját a rémülettől. Köhögve, fuldoklástól könnyes szemmel pillantok fel az érkezőre, és megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor Örökkévalóm kicsit kipirult, aggódó arcát látom alig pár centire az enyémtől. Kicsin múlt csak, hogy nem az ölembe esett, de valahogy neki még ezt is sikerült elegánsan megoldania, mert hiába zuhant szinte rá a padra, még így se néz ki furán. Persze velem ellentétben, mivel egy rakás szerencsétlenségnek tűnhetek mellette azzal az arckifejezéssel, amit épp vághatok. De a hülye arcaim egész tárházát bemutatom azalatt a pár másodperc alatt, amíg Vince felkel mellőlem, a karjaimnál fogva megragad, és engem is felránt a padról, se az ölemben tartott táskámmal, se a maradék ennivalómmal nem törődve. Mindkettő a földön puffan, de csak a táskámat veszem fel, amikor végre hajlandó elengedni.

- Csakhogy megtaláltalak, cin! Hol a picsában bujkáltál egész nap? Mindegy, gyere gyorsan! - ragad újra karon, miközben be nem áll a szája, így esélyem sincs válaszolni. Vince úgy rángat maga után, mint egy rongybabát, de a lépcső közepén megállok, és őt is visszahúzom, mielőtt a lendülettől leesne a felső fokról. Kérdőn néz rám, de nem foglalkozom a látható türelmetlenségével, szép nyugodtan veszem a vállamra a táskám, mielőtt egyáltalán bármit is mondanék neki.

- Most meg mit akarsz? Hova viszel? - kérdem a táskám pántját csavargatva a vállamon, közben lelököm a kapucnit a fejemről. Nem mintha ettől fenyegetőbben néznék ki, nem is az a célom, csak már félig lecsúszott ebben a nagy sietségben. Örökkévalóm úgy néz rám, mint valami földönkívülire, én pedig már azt hiszem, hogy van valami fura a hajamon, hiszen nem tudtam fésülködni reggel, de hamar rá kell jönnöm, hogy nem a külsőmmel, hanem az akadékoskodásommal van baja.

- Bébi, ne már! Mondtam, hogy bemutatlak a spanomnak, és ránk vár, szóval gyere, légyszi! - mondja izgatottan, de egyáltalán nem kérlelően. Persze, Vince ezt már eldöntötte magában, nyögök fel, akkor nincs beleszólásom! Igazából említette tegnap, én pedig beleegyeztem, de azóta annyi minden történt, hogy hamar ki is ment a fejemből. A rossz hír viszont, hogy az emiatti idegesség, amit sikeresen el tudtam felejteni eddig, most újra rám tör, és sokkal erősebben, mint tegnap este, vagy ezelőtt bármikor.

Ki tudja, hogy lehet, hogy csak pár méterre vagyok Örökkévalóm híres legjobb barátjától, és a víz lever attól, hogy nekem most beszélgetnem kell vele! Egyáltalán nem vagyok rá felkészülve, és amúgy is félek az idegenektől, szóval nem tudom, Vince mit is vár ettől a találkozótól, de részemről igazán vicces lesz a helyzet. Még azt sem tudom, hogyan viselkedjem, hogy megfeleljek vele az ő csodás barátjának! Mert mi lesz, ha mondjuk rossz véleménnyel lesz rólam már az első pillanattól fogva? Ez még nem baj, de mi van, ha valahogy Etert is ráveszi, hogy ne legyen többé velem? Emiatt rettegek, amíg Vince a hallgatásomra ráunva elkapja a pulcsim ujját, és maga után vonszol, ügyesen kerülgetve a velünk szembejövő embereket, én pedig próbálok szorosan a nyomában maradni, hogy senki ne sodorjon el az ebédlő irányába.

Örökkévalóm az udvarra kormányoz, el azok mellett a lépcsők mellett, amiknél először ebédeltünk együtt. Még mindig nem engedi el a ruhaujjam, de most már mellette lépkedek, így nem fog olyan szorosan, mint bent az épületben. Lemegyünk az egyik lépcsőn, de Vince ahelyett, hogy az udvar végén lévő padok felé vinne, ahol néhányan ücsörögnek, a suli és a tornaterem épületszárnyai közé irányít be, abba a bizonyos nem hivatalos dohányzóba, ahová volt szerencsém Mattie-t is elkísérni néhányszor. Hirtelen arra számítok, hogy mindjárt őt is meglátom valahol pár cigis haverja társaságában, de hiába nézek körbe futólag, sehol sem pillantom meg a legjobb barátomat. Helyette egy másik srácot látok a fal tövében ülni, és pont fel sem tűnik nekem addig, amíg már csak pár méter választ el minket tőle. Vince csak ekkor engedi el a kezemet, hogy rögtön utána heves integetésbe kezdjen, hogy magára vonja vele a falnál ücsörgő figyelmét.

- Dim! Megjöttünk! - kiált oda neki vidáman, mire a srác felemeli a fejét, és lassan végigmér mindkettőnket. Semmit nem tudok leolvasni az arcáról, de még így is megszeppenek tőle kissé, és akaratlanul is Vince mögé húzódom, amíg ő nagy léptekkel odamegy a másikhoz, és a kezét nyújtja felé. A srác megszorítja a csuklóját, és Örökkévalóm egy rántással felsegíti a földről, majd a hátát lökdösve odatolja őt elém.

Nyelek egyet, amikor a srác megáll előttem. Most látom csak, milyen magas, fel kell néznem rá, amitől csak még inkább zavarba jövök. Vörös hajjal keretezett szeplős arc és egy kíváncsi kék szempár látványa fogad, ahogy zsebre tett kézzel megáll előttem. Csak egy pillantást vetek az arcára, aztán, hiába nem akarom, szinte rögtön lesütöm a szemem, akkor látom csak meg a fekete farmeren túl a fényes fekete bakancsa orrát kicsivel messzebb az én cipőmtől. Én is zsebre teszem a kezeimet, és a pulcsi takarásában a tenyeremet karmolászom, hogy egy kicsit észhez térítsem magam, de nincs sok eredménye.

- Szóval ő az a szöszi? - hallom a kellemes, kicsit rekedten hangot a fejem fölül, de még erre se merek felnézni. Ennyit a jó első benyomásról! Tényleg semmi gúnyos nincs a srác hangszínében, de attól még kiráz tőle a hideg. Örökkévalóm már mesélt volna rólam neki? Mégis mi a francot mondhatott?! Segélykérően pillantok felé, de Vince észre sem veszi, továbbra is vidoran pattog körülöttünk, mint egy gumilabda.

- Ja, ő az, Cee a neve - karolja át a vállam, mire még levegőt venni is elfelejtek. - Husi, ő meg az imádni való barátom, Dim! Nyugi, nem harap.

Vince felnevet, miközben még mindig a vállamat fogja, én pedig vörös fejjel, egyre hülyébben érezve magam nézek fel az említettre. Meglepő módon ő is kicsit zavartan néz rám, mintha nem tudná hová tenni, hogy ott vagyok, de ha így van, nincs ezzel egyedül. Összeakad a tekintetünk, de nem tudom sokáig állni a pillantását, mert valami furát látok a szemében, így nagyon megkönnyebbülök, amikor hirtelen elfordul tőlem, ahogy Örökkévalüm újra megszólal. A kezét is leveszi rólam, ezzel fájó üresség érzetét hagyva maga mögött.

- Adj már tüzet! - mondja, de a szájában lógó cigi miatt ez ammá' ühethnek hangzik. A vörös mégis érti, hogy mit akar, vagy csak ki tudja következtetni Vince rá vetett türelmetlen pillantásaiból, mert felkattint egy kis, fém öngyújtót, majd a lángot fél kézzel óvva meggyújtja Örökkévalóm cigijét.

Eter elégedetten szívja le a keserű füstöt, én pedig egy kicsit hátrébb állok tőlük, hogy ne is érezzem. Akkor nézek csak fel ismét, amikor egy fekete folt úszik be a látóterembe, és Dimet fedezem fel benne, szájában szintén egy égő cigarettával. Egy félig nyitott doboz van a kezében, amit tétován felém tart, közben próbál mosolyogni, de nem igazán jön neki össze.

- Kérsz? - kérdi kedvesen, én pedig annyira meglepődöm ettől, hogy még válaszolni sem tudok hirtelen. Csak meredek rá ijedten, és egy hang sem jön ki a torkomon, pedig legalább egy hasonlóan kedves elutasítást ki kéne csikarnom magamból, viszont képtelen vagyok rá. De még mielőtt összeszedhetném magam, hogy mégis megszólaljak, Vince megteszi helyettem.

- Hagyd má', mondtam, hogy nem cigizik! - szól oda Dimnek, mire a vörös megfordul, és fogalmam sincs, hogy milyen arccal néz rá, de Eter, aki még mondott volna valami mást is, azonnal becsukja a száját.

- Fogd be, Vince, nem téged kérdeztelek. - Ezzel visszafordul felém, ugyanolyan kicsit unott, de határozottan nem ellenséges ábrázattal. - Szóval, kérsz?

- Nem, köszi, én tényleg nem... - nyögöm ki végre, mire vállat von, és zsebre teszi a cigis dobozát. Örökkévalóm közben teátrálisan vergődik mellettem, de a spanja nem reagál rá, én pedig nem tudom, mit csinálhatnék vele, mert nem akarok beleavatkozni a kettejük dolgába. Ismerősek az ilyen oltások, mert Mattie én is így viselkedünk egymással. Igaz, én többször kussoltatom el őt, mint fordítva, így tudom, hogy csak szórakoznak ilyenkor, de mégis kicsit fura most, hogy csak figyelem őket, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Meg az a hangsúly is különös, ahogy Dim rászólt Eterre. Komoly volt, mintha tényleg fegyelmezné, és az egész srác olyan összeszedettnek tűnik, mintha legalább egy tízessel idősebb lenne Örökkévalómnál, pedig nem látszik öregebbnek nálunk. Félve pislogok feléjük, aztán újra lesütöm a szemem. Gőzöm sincs, hogy most mit kéne csinálnom, és míg ők cigiznek, és legalább az lefoglalja a fél kezüket, én a sajátommal semmit nem tudok csinálni a pulcsim gyűrögetésén kívül. Még egy lépéssel hátrébb húzódom a szoros kis körből, hogy elállhassak a felém szálló füst útjából, mire Eter szinte rögtön felkapja a fejét.

- Cee! Ne menekülj már! - szól rám, a nevem hallatán pedig megdermedek, és ott maradok mellettük. Dim kíváncsian pillant rám a kifújt füstjén át, amit nem tudok hova tenni.

- Ja, maradj. Vince annyit beszélt már nekem rólad, hogy kíváncsi voltam, milyen egérkébe van ennyire beleesve - mondja, közben elvigyorodik, és vet egy pillantást Örökkévalómra, mielőtt befejezné. A mosolya nem gonosz, de látszik az arcán valami lusta káröröm, amitől Eter először elsápad, majd elvörösödik, és gyerekes hiszti közepette kezdi ütögetni a tovább mosolygó srác karját.

- Dim! Fogd be! Ezt nem teheted! Ne már, ne mondd el! - kiabálja, minden szót egy ütéssel nyomatékosítva, de Dim lazán lefogja a kezét, amikor már kezdi megunni, amíg csinál, én pedig földbe gyökerezett lábakkal figyelem őket. Örökkévalóm még mindig vörösen kirángatja a kezét Dim ujjai közül, majd dühösen szusszantva mélyet szív a cigijéből, és feltűnően kerüli a tekintetemet. Csak nem zavarban van? A spanja láthatóan jól szórakozik rajta, de ennek nem ad hangot, csak nyugodtan szívja tovább a saját szálát, hol rám, hol Vince-re pillantva. Örökkévalóm a falon nyomja el a csikket, meglepően nagy erővel, aztán egy nagy sóhajjal rám néz, én pedig látom, hogy az arca halványan piros még.

- Bébi, egy pillanat! Dim, gyere, dumálnunk kell! Most gyere! - nyomatékosítja szigorúan nézve a vörös hajúra, aki csak vállat von, és elindul mellette, beljebb az épületek közti kis zsákutcába. Az üvegezett folyosó mellett állnak csak meg, tőlem úgy tíz méterre, én pedig hiába próbálok tapintatosan másfelé figyelni, még így is látom, ahogy Örökkévalóm először magából kikelve magyaráz valamit a spanjának, aki érdektelen arccal hallgatja, majd, amikor már kidühöngte magát, egy kicsit közelebb húzódik hozzá, és hirtelen felém fordul, én pedig, mint akit tetten értek, azonnal lesütöm a szememet. Gőzöm sincs, mit mondhat neki, mert semmit nem hallok belőle, és amikor újra felnézek, már jönnek is vissza felém, így ettől sem leszek okosabb. Zavartan harapdálom a számat, és próbálok teljesen normálisnak mutatkozni, de nehezemre esik, mert furdal a kíváncsiság. Vince bocsánatkérően néz rám, és még ide sem érnek teljesen, amikor újra megszólal, most már nekem címezve a mondanivalóját.

- Bocs, hogy itt hagytunk, taktikai megbeszélés volt. Ugye? - A hangja szomorkás , és végig rám is néz közben, de az utolsó kérdésnél Dim felé fordul, és ezt már olyan hangsúllyal mondja, mintha nemleges válasz esetén minimum állba vágná a másikat.

- Naná - bólogat a haverja teljesen érdektelen képpel, de láthatóan nem Vince fenyegetése hatja meg, hanem tényleg nem nagyon foglalkoztatja a téma. Rájuk hagyom, nem kezdek kérdezősködni, pedig igazán érdekel, miről beszélgettek az előbb. Meg az is, hogy Dim miért néz rám olyan sűrűn, és annyira különös pillantásokkal, hogy a hideg futkosson tőle a hátamon. Inkább elfordulok tőle, kezdem kicsit kellemetlenül érezni magam, és közelebb húzódom Vince-hez, aki a hátam mögött áll, és olyan hirtelen dönti a fejét a vállamra, hogy egy kicsit meg is ugrom tőle, mire elneveti magát.

- Menni kéne - mondja különös hangon, pedig Örökkévalómat nem igazán érdekelte eddig, hogy időben beérjünk az órákra. Már épp megkérdezném, miért most, amikor a fejünk fölött berregő csengő meghiúsítja a próbálkozásomat. Kénytelen vagyok igazat adni neki, és kettejük közé ékelődve lassan kimegyünk a dohányzóból.

Mindhárman zsebre tett kézzel megyünk, és valahol félúton az a hülye gondolatom támad, mennyire hiányzik is nekem Vince keze a derekamról, de most mégse kérhetem meg erre, nem vagyunk egyedül! Vetek rá egy oldalpillantást, de Örökkévalóm maga elé néz, az arcán ismét azzal a felhőtlen vidámsággal, mint ahogy magával rángatott alig húsz perccel ezelőtt.

Odabent Vince már a földszinten megjátszottan érzelgős búcsút vesz tőlünk, és eltűnik az egyik kisebb teremben, én pedig a hátsó lépcső felé indulok, hogy felmehessek a másodikra, ekkor tűnik fel, hogy még mindig lépéseket hallok magam mellett. Megállok a keskeny lépcső előtt, akkor veszem csak észre, hogy Dim még mindig velem sétál. Ugyanúgy megáll, én pedig megint elvörösödöm.

- Most..? - suttogom, mert gőzöm sincs, mi történik. Dim lenéz rám, közben a fél kezét kihúzza a pulcsija zsebéből.

- Csak utánad - int a lépcső felé, és gondolom, biztatás képpen megint egy mosolyt erőltet az arcára. Csak pislogok rá, de nem mozdul, így kicsit tétován elindulok felfelé, nem törődve a kisvártatva felhangzó halk kopogással, ahogy a bakancsa talpa csattan a kövön a hátam mögött.