A fejezet második része, a hossza miatt felezve.

Elcsattannak bizonyos csókocskák, és néhányuk mély felháborodást kelt.

Remélem, tetszeni fog C:

Az említett plüss: http://store.valvesoftware.com/product.php?i=S0408

*

Az evés befejeztével még ülünk egymás mellett egy darabig. Vince felém fordul, fél kézzel az asztalra támaszkodva az üres tányérok mellett, én pedig szintén felé fordulva a falnak döntöm a hátamat, és nézem, ahogy a kóláját kortyolgatja. Én a nagyrészt már kiürült poharam tartalmát kevergetem a szívószálammal, de inni csak sokára kezdek belőle, mert túlságosan leköt, hogy válaszoljak a mellettem lévő barnának. Nem tudom, hogy a kaja, a kedves szavai, ezek együtt, vagy valami külső tényező segített-e, de már sikerült teljesen feloldódnom, és ugyanolyan szenvtelenül dumálunk, ahogy alig pár napja még Steamen tettük. Vince elneveti magát az egyik megjegyzésemen, és nem bírom ki, hogy ne nevessek vele, nem sokat törődve azzal, hogy a körülöttünk ülők meghallanak-e minket. Nem tudom, mit tett velem, de Vince elérte, hogy a vele eltöltött időben csak ő létezzen számomra, és meg tudjak feledkezni a külvilágról. Épp valami gameplayről beszél nekem, amit szerinte mindenképp meg kell néznem, amikor felnézek a kezemben szorongatott pohárból, melyet, miután kiürült, visszatettem az asztalra.

- Hé, Eter! - mondom, miközben előredőlök kicsit, a hátamat elszakítva a faltól. Vince beceneve szinte észrevétlenül csúszik ki a számon, de most nem is idegeskedem miatta. Örökkévalóm felnéz rám, miközben felemelem a kezemet. - Maszatos a szád.

Vince közelebb hajol hozzám, és én is felé csúszom a padon, miközben óvatosan megtörlöm a száját. A mozdulat rutinos, hiszen Mattie-nek is rengetegszer csináltam már, ha együtt kajáltunk, mert a srác egyszerűen nem képes enni. De nála sosem volt ennyire kínos, amikor csak pár centi volt az arcunk között, az ujjaim pedig végigsimítottak a száján. Vagyis, ha jól emlékszem, Mattie soha nem nyöszörgött közben, Vince meg igen, amitől remegni kezd az arcához emelt jobbom.

- Smexykém, azt mondtam volna, hogy nyald le - suttogja a jól ismert, Eternal féle fölényes, csábító hangján, miközben elveszi a kezemet a szájától. Dermedten figyelem az arcát, közben érzem, hogy finoman maga mellé helyezi a kezemet, de utána sem enged el. Nem bírom levenni a szemeimet Vince-ről, aki tényleg csak centikre van tőlem. Ha még egy kicsit közelebb hajolnék hozzá, érezném a bőrömön a finom, meleg leheletét! És a szája... nos, arról nem tudom levenni a szemem.

Se elhúzódni, se közelebb csúszni nem tudok, annyira megrémít a helyzet váratlansága. Ez viszont nem igaz, mert nagyon is sokszor vártam erre, csak mindig máshogy képzeltem el. Például, hogy Eter egyszerűen magához húz, mondjuk a karomnál foga, amit még mindig a kezében tart, és most az ölébe veszi. Simogatja a kézfejem, és nekem ettől szinte kigyullad az arcom. Rámarkolok a nadrágszárára valahol a combja felső részén, amikor félig lehunyt szemmel egy kicsit közelebb hajol hozzám, és tényleg megérzem a langyos levegő simogatását az ajkaimon. Viszont ahogy megszorítom, Vince szemei hatalmasra nyílnak, miközben az arcából kifut minden vér, és elhúzódik tőlem, én pedig kirántom a kezemet az ujjai közül.

Zihálva veszem a levegőt, mintha futottam volna, és magamhoz szorítom a kezemet, amit eddig Vince tartott. Az ujjbegyei érintése nyomán bizsereg a bőröm, és a gyomrom is furán szorul össze a közelségétől. A szívem őrült tempóban ver, ahogy az előbbire gondolok, és az arcom vörössége sem hagy alább. Nem tudok Vince-re nézni, pedig látni akarom őt. A pillantásom ennek ellenére is makacsul a padlóra, meg a cipőm orrára szegeződik. Képtelen vagyok Örökkévalóm szemébe nézni, pedig muszáj lenne. Lassan küzdöm csak le a félelmemet, így egy ideig csak a vállaiig tudok tekinteni. Eternal testtartása semmit nem mond el nekem, ugyanúgy ül, mint alig pár perccel ezelőtt, így feljebb emelem a fejem, kockáztatva, hogy a sötétbarna szemei fognak rám szegeződni, amikor felnézek. És, hogy mit látok majd abban a szempárban? Dühöt, talán. Vonzalmat? Túl szép lenne. Elutasítást? Erre gondolni sem akarok! Reszketve egyenesedem ki, így az arcunk egy vonalba kerül, de Vince még csak rám se néz. Lebámul, ahogy nemrég én tettem, az arcszíne pedig vetekszik a szemüvegkerete vörösségével. Talán megérezheti, hogy figyelem, mert hirtelen felnéz, én pedig ledermedek. Megszólalni sem bírok, de az ő arca kicsit felenged a zavarom láttán, vagy épp annak ellenére.

- Hát... majd legközelebb - mondja kissé ideges, Eternaltól egyáltalán nem megszokott hangon, amitől a hideg is kiráz. Vince-ből süt a zavar és a félelem, még annak ellenére is, hogy rám mosolyog, miután befejezi. Igazából fogalmam sincs, hogy mire gondol ezzel. Majd legközelebb nyaljam le a száját? Vagy majd legközelebb megcsókol? Vagy csak legközelebb nem fog velem találkozni, sőt, soha többé! Hogy lehettem olyan idióta, hogy egy percig is azt gondoltam, hogy majd megcsókol engem? Ez lehetetlen, főleg egy ilyen helyen.

Fájdalmas sóhajjal követem őt, amikor kimászik a bokszból, és miközben a számlát rendezi egy kevésbé morcos felszolgálólánnyal, én csak tehetetlenül ácsorgom mellette, rövid idő után ideges toporgásba kezdve. Természetesen nem akartam, hogy Vince kifizesse nekem a kajámat, de annyira elmerültem a sötétebbnél sötétebb gondolataimban, meg az előbbi majdnem csók elemzésében, hogy nem tudtam megmondani neki. Majd legközelebb, jut az eszembe, mire szomorkásan elmosolyodom.

- Most mi szeretnél, Eter? - kérdezem bátortalanul, amikor elindul kifelé. Szorosan mögötte megyek, reménykedve abban, hogy eltakar a kíváncsi szemek elől. Visszafordul hozzám, miközben ismét kinyitja előttem az ajtót és amikor elmegyek mellette, meg mernék esküdni rá, hogy tetőtől talpig végigmér, és ez alól a vöröslő, elgyötört arcom sem kivétel. A parkolóbam felzárkózik mellém, csak ekkor válaszol.

- Őszintén? Fogalmam sincs! Jól érezted magad, husi? - Rám mosolyog, miközben újabb cigire gyújt, ahogy távolodunk a pizzériától. Nem kérdezi meg, hogy zavar-e a füst, én pedig nem szólok érte. A kérdésére csak heves bólogatással felelek, mert ismét képtelen vagyok megszólalni.

Hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, hogy végre távol vagyunk a bent ücsörgő baseball bunkóktól, de az, hogy kettesben vagyok Vince-szel, nagyon új számomra. A kezeimet megint zsebre vágom, hogy a mellettem lépkedő barna ne lássa, ahogy az összeszorított ujjaim a tenyerembe mélyednek. Visszafelé sétálunk azon az úton, amelyiken jöttünk, ismét elhaladva a suli előtt, de most, bő másfél órával a tanítás vége után az egész hely kong az ürességtől. Csendben sétálunk a járdán, az egyetlen, ismétlődő zaj a parázs sercegése Vince egyre rövidülő cigarettája végén. Próbálom összeszedni magamat, hogy megszólaljak végre, és csak addig várok, amíg egy perc múlva elpöccinti a füstölgő csikket. A körmeim még mélyebben vágódnak a kezembe a pulcsim zsebének rejtekében, miközben tovább vívódom. Néha a legegyszerűbb dolgokat a legnehezebb kimondani, ez a helyzet is bizonyítja!

- Hol laksz? - kérdem végül, és sikerül annyi bátorságot csempésznem a hangomba, hogy ne kétségbeesett nyöszörgésnek, hanem szimpla baráti érdeklődésnek hasson. Azon az utcán sétálunk épp, aminek a végén a házunk áll, és furának tartom, hogy Vince elkísérjen. Persze lehet, hogy ő is errefelé lakik, de egyszerűen nem tűnik kertvárosi srácnak. A kérdés miatt Vince kicsit meglepetten néz rám, de nem nagyon zavartatja magát.

- A Red Pine Roadon. Miért, édes, fel akarsz jönni? - Sokat sejtetően rám vigyorog, nekem meg kell egy kis idő, hogy leküzdjem az idegesség miatti sírhatnékomat, és olyan lazán kezeljem a helyzetet, ahogy az Smexytől elvárható.

- Csak szeretnéd, édes! De az nagyon közel van. - A megszólítástól a fülemig elvörösödöm, mert eddig sosem mertem a mikrofonos beszélgetéseinken kívül így hívni Eternalt, igaz,lehetőségem se nagyon volt rá. De úgy látszik, hogy bejön neki, mert a mosolya csak szélesebbre húzódik, kivillantva a fogait. Akárki másnál ez a gesztus fenyegető lenne számomra, de Vince-től egyenesen tetszik. Ettől csak még szomorúbb leszek, hogy a hely alig két perce van tőlünk; az a következő út, ami keresztezi az enyémet. A várakozásaimnál is jobban sikerült ez a nap Eterrel, és nem akarom, hogy máris vége legyen! Lassabbra fogom a lépteimet, amit Vince először észre sem vesz, de amikor megállok, és ő már vagy fél méterrel előttem van, visszafordul, én pedig a betonra kapom az eddig rászegezett pillantásomat.

- Husi, gáz van? - jön vissza hozzám, én pedig összeszorítom a számat válasz helyett. A fejemet még mindig lehajtom, és kényszerítem magam, hogy ne nézzek rá Eternalra. Teszek felé egy óvatos lépést, miközben tovább kérdezget, hogy jól vagyok-e, majd épp csak addig felnézve, hogy láthassam a vállait, szorosan belekapaszkodom az előttem álló barnába.

Hirtelen rám tör a félsz, hogy Vince esetleg ellök majd, és már remegve fonom köré a karjaim, de nem teszi. Helyette közelebb húz magához, már ha ez még lehetséges úgy, hogy szorosan ölelem, és fél kézzel átfogja a derekam. A hátamat simogatja, miközben a mellkasához nyomom az arcom. Érzem a ruhájából áradó finom öblítő szagot, meg valamilyen kellemes, édeskés spray illatát. Még mélyebben fúrom az arcomat a pulcsijába, miközben próbálom összeszedi magam, nehogy bőgni kezdjek.

- Sajnálom - nyöszörgöm a mellkasának, mert nem merek a szemébe nézni közben. Vince tovább simogatja a hátam, gondolom, próbál megnyugtatni, ami sikerült is, ha már beszélni tudok.

- Nem értem - mondja halkan, a fejét lehajtva, miközben szorosabban fogja át a derekamat. Az álla a fejem búbjához koccan, amitől jólesően kiráz a hideg.

- Ne haragudj... de... ezt már régóta szerettem volna - emelem fel a fejemet kissé, és ránézek Eternalra. Ahogy találkozik a pillantásom az övével a vörös keretes szemüvegén át, kétszer olyan gyorsan kezd el verni a szívem, mint eddig. Az arcán nincs se harag, se undor, de még csak meglepettség sem, viszont látom, hogy halványan elpirult. Zavartan nyelek egyet, a felsőjébe kapaszkodva a lapockái fölött, és képtelen vagyok elfordulni tőle. Vince arca szinte egy vonalban van az enyémmel, és mivel még mindig hozzásimulok, érzem, hogy milyen gyorsan emelkedik és süllyed a mellkasa. Teljesen kiszárad a szám a közelsége miatti izgatottságtól, így óvatosan megnyalom az alsó ajkam, továbbra is Eternal szemébe nézve. Egy pillanatra levegőt sem vesz, majd lehunyja a szemét, és egy halk sóhajjal kísérve szól csak hozzám.

- Egérkém, én is szeretnék valamit egy ideje - suttogja a bent tartott levegőjével együtt, majd kinyitja a szemét, és egy utolsó, gyors pillantást vetve rám megszünteti a kettőnk közti távolságot.

Eternal ajkai egészen finoman tapadnak a számra, amitől teljesen ledermedek. Hatalmasra tágult pupillákkal figyelem, ahogy Vince lehunyja a szemét, miközben megcsókol, mialatt mindkét kezét a derekam köré fonja. Kapkodva veszem a levegőt, majd a pulcsijába markolva én is becsukom a szemem, és csak hagyom magam. Végignyalja az alsó ajkam, ahogy alig fél perce tettem, én pedig egy halk sóhajjal kinyitom a számat. A térdeim remegni kezdenek, amikor Vince tovább nyalogatja, és óvatosan harapdálja az ajkaim. A reszketésemet megérezve szorosabban ölel magához, én pedig a nyakába kapaszkodom, kicsit közelebb húzva a fejét az enyémhez.

Nem merem megcsókolni őt, pedig már hetek óta vágyódom az ajkai után. Sokkal régebb óta, minthogy Mattie segített volna nekem egy kicsit ezen a téren. De annak is volt hatása, ami számomra most elég kellemetlenül nyilvánul meg, hiszen szinte reszketek azért, hogy érezhessem. Vince nyelve az alsó ajkamról a számba siklik, én pedig próbálom visszafojtani a nyögést, amit kivált vele. Óvatosan fedezi fel a számat, és amikor a nyelvemhez ér, tétován végigsimítok az övén. Egy picit megmozdítja az ajkait az enyémeken, és az előbbinél határozottabban kezd csókolni, én pedig viszonzom, miközben a selymes, félhosszú hajába süllyesztem az ujjaim. Az érintéstől Vince a számba sóhajt, amivel elveszi az eszem, és belemarkolok a hajába, a tarkóját simogatva.

Úgy érzem, hogy mindjárt felrobban a testem, pedig Eter épp csak hozzám ért. Tovább simogatja a nyelvemet, egyre hevesebben csókolva, én pedig szenvedek, hogy vissza tudjam fogni magam, és ne tegyem ugyanezt vele. Az a Mattie karjaiban eltöltött tíz perc ráébresztett arra, hogy milyen jó dolog maradt ki tizenhét éven át az életemből, és, hogy nem akarom, hogy véget érjen. Sőt, azt akarom, hogy Vince folytassa, annak ellenére is, hogy teljesen kikészít vele. Tovább csókol, amit ügyetlenül viszonzok, figyelve rá, hogy ne kezdjem harapdálni, vagy hasonlók, így észre sem veszem, mikor csúszik lejjebb a keze. De amikor a derekam helyett már a fenekemet fogja, és kicsit meg is szorítja, nem bírom visszatartani a nyögésemet.

Eddig bírtam ki, hogy ártatlannak tetessem magam, így megkockáztatva azt, hogy tönkreteszem Vince teljes eddigi rólam alkotott véleményét, vágyón kiszívom az alsó ajkát. Egy kicsit durvábban csókol, miközben a farzsebembe csúsztatja a kezeit, és a hátsómba markol, amivel akaratlanul is közelebb von magához, és az ágyékunk is egymáshoz ér. Szégyellem beismerni, de szinte azóta van merevedésem, hogy Vince mellkasához bújtam, és megéreztem a belőle áradó finom, édes illatot. A helyzet pedig a csókkal csak súlyosbodott, de érzem, hogy ez nála sem sokkal másabb. Lángoló arccal, halkan nyöszörögve kapaszkodom fél kézzel a nyakába, a másikkal a hajába, miközben Vince ugyanilyen állapotban, kipirultan, vörös, duzzadt, és veszettül kívánatos szájjal hátrahúzza a fejét, ezzel véget vetve a csókunknak.

A kezei még mindig a farzsebemben, az ujjaim pedig mélyen a hajában, így döntjük egymáshoz a homlokunkat. Pihegve sütöm le a szemeim, végignyalva lüktető számon. A levegő szinte jéghideg Vince forrónak ható ajkai után, nem esik jól, hogy az egyébként kellemes fuvallat hozzám ér. Remegve szorítom össze a számat, melyen még mindig érzem Vince enyhén keserű, füstös, de számomra mindennél vonzóbb ízét. Eter végül egy sóhajjal kihúzza a kezeit a zsebemből, mire én is elengedem a nyakát, és hátrálok egy lépést tőle. Kezdem felfogni, hogy egyébként a járda szélén állunk, és még akkor is, ha az út nem túl forgalmas, lehet, hogy ezt nem itt kéne csinálnunk. A földre kapom a szemem, nem tudok Vince-re nézni. Fogalmam sincs, hogy mit kéne most tennem, így csak zavartan állok, a cipőm orrát bámulva.

- Nos, ez fasza volt - töri meg végül Eter a csendet, én pedig félve felnézek rá. Az arca még mindig ki van pirulva kissé, de a szemei vidáman csillognak, és boldognak tűnik. El sem hiszem, hogy így van! Komolyan élvezte a csókot? Jó, ő kezdte, de akkor is, ez lehetetlen! Hitetlenkedve bámulok rá, talán még a szám is tátva lehet, mire halkan elneveti magát. - Na, édes, ennyire ne fogj padlót!

Megsimogatja az arcom, mire a lélegzetem is eláll. Csak pislogni tudok, miközben minden értelmes gondolat kiszáll a fejemből.

- Találkozunk holnap..? - rebegem, miközben a kezének nyomom az arcom. Igazából fogalmam sincs, mit akartam Vince-nek mondani, de egyre inkább eluralkodik rajtam az az érzés, hogy épp álmodom, és valami biztosíték szeretnék arról, hogy tényleg megtörtént. Azt hiszem, az elég lenne, ha láthatnám még. Egy pillanatig úgy gondolom, hogy Vince-nek is valami ilyesmi járhat az eszében, amiikor válaszol nekem.

- Naná. Meg beszélhetünk, ha hazaértél. Már ha akarsz - mondja kicsit tétován, mire bólintok, Vince pedig elengedi az arcom. Csak állunk egymással szemben, és Eter, ha minden igaz, legalább olyan összezavarodott, most, mint én. Mindketten tudjuk, hogy eljött a búcsú igen kínos pillanata, de azt nem, hogy mit kéne ilyenkor csinálni.

- Hát... akkor szia, Eter - cincogom lehajtott fejjel, hogy még véletlenül se nézzek Vince arcára. Akkor nem tudnám megállni, hogy ne csókoljam meg még egyszer, de az itt nem lenne szerencsés.

- Nemsokára beszélünk, Egérke - hallom meg a velem szemben álló hasonlóan tétova válaszát, majd látom a vörös cipőket lassan eltávolodni tőlem. Amikor felnézek, már csak Vince hátát látom, ahogy bekanyarodik a megfelelő utcába, én pedig összeszorult gyomorral, vörös fejjel, és valami furcsa hiányérzettel indulok tovább egyenesen, hogy hazaérhessek végre. De csak néhány lépést tudok megtenni anélkül, hogy hátra nem pillantsak. Vince az út közepén áll, így a kanyar ellenére is látom még, és ő is felém néz, de amikor észrevesszük egymást, gyorsan elfordulok, és szinte futva teszem meg a hátralévő száz métert hazafelé.

Már a kapun fordulok be, amikor végre lassítok a lépteimen, de ezzel egyidőben csörögni kezd a zsebemben a mobilom. A kerítésnek támaszkodva kiveszem, majd, miközben bezárom a kaput, a fülemhez emelem a telefont, megnyomva rajta a hívásfogadás gombját. A Vince csókja miatti zavarodottságomtól rá se nézek a kijelzőre, mielőtt felveszem, így meglepetésként ér, amikor a legjobb barátomat hallom a vonal másik végéről.

- Cee? Hol vagy most? - nyöszörgi Mattie a telefonba, mire csak felvonom a szemöldököm.

- Otthon, miért? - kérdezek vissza, miközben lassan a házig sétálok, és a kilincsgombra teszem a kezem. Mattie hangja nagyon zaklatott, ami egyáltalán nem tetszik nekem.

- Most rögtön gyere át! Könyörgöm! - Ugyanolyan fojtottan beszél, mint az előbb, és végre rájövök, hogy miért. Mattie a sírását próbálja elnyomni legalább addig, amíg beszél velem, amitől kiráz a hideg. Az pedig még inkább megrémiszt, hogy egyenesen könyörög, pedig ez nem fér meg a barátom akaratos, parancsolgató jellemével. A fülemhez szorítom a telefont, miközben elengedem a kilincset.

- Mattie, mi történt? Mondd el! - kérem remegve, majd összeszorítom a számat. Csak szörnyű dolgok jutnak eszembe, mert a legjobb barátomat szinte lehetetlen kiborítani.

- Majd személyesen. Gyere át, kérlek - nyöszörög tovább, mire pár nagy lépéssel már kint is vagyok az előkertünkből, bevágva magam mögött a kaput.

- Nyugi, pár perc, és ott vagyok - próbálom csitítani, de igazából fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Mattie erőtlenül megköszöni, aztán a válaszomat meg sem várva kinyomja a telefont.

Sietve teszem meg azt a két és fél utcányi távolságot, ami Mattie-ék háza és a miénk közt van, így szinte kiköpöm a tüdőmet, amikor alig öt perccel később a Calaghan verandán állok. A falnak támaszkodom, és próbálok normálisan lélegezni, mielőtt bemegyek. Csengetnek természetesen nem kell, Mattie-ékhez hat éves korom óta bármikor, kérdezés nélkül is átjöhetek, a szülei mindig szívesen fogadnak. Nagyjából, mintha hazamennék, mert az ő házuk a második otthonom, a legjobb barátom szüleit pedig a pótanyáméknak tekinthetem. Mondjuk elég kellemetlenül érint, mert azt a szeretetet, amit Mattie-re kéne fordítaniuk, én kapom meg, amiért a srác eléggé neheztel is rám néha.

Egy sóhajjal fordítom el a kilincset, az ajtó pedig halk nyikorgással nyílik ki előttem. Belépek a nappaliba, de sem Alisha, sem Chris nincs itthon, így megúszom Mattie szüleinek a szeretetetáradatát. A földszintről semmilyen hangot nem hallok, így óvatosan becsukom az ajtót, és már robogok is fel az emeletre, Mattie szobájába. Kicsivel a lépcsőforduló után megállok, amikor észreveszek néhány színes porcelándarbot és egy adag kiömlött kávét közvetlenül magam előtt. Óvatosan megkerülöm, de amikor a törött cserepekben felismerem a legjobb barátom egyik kedvenc, és mellesleg tőlem kapott bögréjét, egyre növekvő idegességgel megyek tovább. Az emeleten, a lépcsővel szemben elhagyom Keith bezárt ajtaját, és a folyosó vége felé veszem az irányt, ahol Mattie szobája van. Az ajtó, melyet kívülről sárga, belépni tilos feliratú szalagok borítanak, résnyire nyitva van, ami ritkaságszámba megy. Kiszáradt szájjal, óvatosan lököm be, majd be is csukom magam mögött.

Mattie szobája gondosan be van sötétítve, csak a monitoron futó, éppen szünetre állított játék képe ad némi világosságot. Ennek ellenére sem kell tapogatóznom, nagyon jól kiismerem magam a haveromnál. Mattie a gépével szemben, az ágya szélén kuporog egy szál alsóban és egy hosszú, fekete pólóban, ami majdnem a combja közepéig ér, az ölében pedig egy jó harminc centis Balloonicorn plüsst szorongat. Azt a rózsaszín, idézőjelesen lufi lovat, ami a TF2 egyik szimbólumának is nevezhető, és amire már ezer éve vágyom. Odamegyek Mattie-hez, leülök mellé az ágyra, ő pedig sző nélkül a vállamnak dől, tovább babusgatva az ölében tartott jókora plüsst.

- Honnan van? - Intek a lovacskája felé, miközben Mattie haját birizgálom. Általában meg szokta nyugtatni, de még így is érzem, hogy nehezen, szakadozva vesz levegőt.

- Kaptam. Nem fontos. - Mattie hirtelen felnéz, én pedig még a félhomályban is látom, hogy az arca a szokásosnál is sápadtabb, a szeme alatt pedig sötétebbek a karikák. - Cee, tudod, mi a faszt láttam?

A hirtelen témaváltás meglep, de csak kissé megrázom a fejem, jelezve neki, hogy folytassa. Csendben átkarolom a vállát, mire közelebb csúszik hozzám, továbbra is a szemembe nézve. Mattie-t még mindig rázza az elfojtott sírás, de az arca nem szomorú, sokkal inkább valami sértett düh van rajta, amitől kezdek megrémülni.

- Lássuk csak, édes. Kimentem a konyhába egy kávéért, hogy normálisan tudjak gémelni. Ja, amúgy egyedül voltam itthon. Úgy tíz perccel ezelőttig! - Hisztérikus kis kuncogást hallat, mire szorosabban ölelem át, de a kitörése ahogy jött, el is múlik szépen. - Szóval lementem egy rohadt kávéért, és amikor jöttem fel a lépcsőn, tudod, hogy mit láttam? Azt, hogy a faszfej bátyám és a kurva legjobb spanja megjöttek baseball edzésről, és éppen egymást falják a folyosón, miközben az az idióta Keith rángatja be a gyereket a szobájába! És azóta is ott vannak, és tuti dugnak már, és én erre kibaszottul nem voltam kíváncsi!

Mattie az első pár mondatot még viszonylagos nyugodtsággal, normális hangon mondta, de mire a végére ér, már szinte kiabál, és egyre dühösebben néz rám, mintha én tehetnék az egészről. Persze tudom, hogy nem rám haragszik, csak ki van akadva, de ezzel nincs egyedül. Fogalmam sincs, hogy erre mit lehetne mondani, vagy, hogy mivel kéne Mattie-t megnyugtatnom. Érzem, hogy belekapaszkodik a karomba, mire megfogom a kezét.

- Mi a faszt kéne csinálnom, baszod? - hüppög, és az ölében lévő plüss helyett áttér a kezem simogatására. Egyre kevésbé értem a helyzetet, de Mattie kiakadása megrémít. Mondjuk sejtem, milyen lehet neki, én is hasonlóképp kiakadtam, amikor rájöttem, hogy anyámék még élnek nemi életet. De ők mégis csak a szüleim, Mattie-nek meg a bátyja, akit utál, ráadásul egy másik pasival!
Akaratlanul is eszembe jut a hétvége, és az, hogy Mattie-t mennyire nem zavarta, hogy egy pasiba vagyok szerelmes, sőt! Mondjuk az más. A legjobb barátja vagyok, engem nem utál, és még smároltunk is egyszer! Na jó, kétszer. Most viszont, ahogy szipogva, kicsire összekuporodva bújik hozzám, szorosan a karomba kapaszkodva, egyáltalán nem emlékeztet arra a srácra, akit kölyökkorom óta ismerek. Mindig is ő vigasztalt engem, ha baj volt, így nekem fogalmam sincs, mit kéne csinálnom, amikor ennyire ki van borulva. Jobb ötletem nem lévén, a haját simogatom tovább, és hagyom, hogy kitombolja magát.

- Anyámék persze ilyenkor nincsenek itt! - nyöszörgi sértetten, a vállgödrömbe temetve az arcát. - De kit érdekelne, ha itthon lennének, hiszen Keith-nek mindent szabad! Még azt is elnéznék neki, hogy egy kurva pasival kavarjon, a faszom bele! Neki mindent lehet! És nekem..?

Folytatás helyett elbőgi magát, mire végképp pánikba esem, és a vállait átölelve ringatni kezdem. Ez a srác nem az én imádnivaló, mindig magabiztos Mattie-m, hanem egy szerencsétlen tizenhét éves kölyök, és gőzöm sincs, mi baja van. Persze eddig is hangoztatta nekem, mennyire nem bírja a tesóját, de fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen komoly. Meg arról sem, hogy ennyire megviselheti bármi is.

Tudom, hogy a szemközti fal túloldalán Keith szobája van, elmentem előtte idefelé jövet, de nála csend van, semmi nem utal arra, hogy, Mattie szavaival élve, dugnának. Már a gondolattól borsódzik a hátam! Viszont a csendet Mattie is észreveheti egy idő után, mert egy gúnyos megjegyzést téve a gumihiányra elhajol tőlem, és a kézfejével letörölgeti a könnyeit. Az ilyen gyors hangulatingadozási már nem lepnek meg, de félek, hogy megint kiabálni, vagy sírni kezd, mert nála ezeket sose tudni. Amíg még viszonylag nyugodtnak tűnik, lefektetem a párnái közé, majd mellé fekszem, és tovább simogatom a haját, hogy a nyugalma meg is maradjon.

- Na, mi volt suliban? - kérdi pár perc múlva a szokott hangján, bár még kissé vöröslő szemekkel. Sóhajtok egyet, de nem neheztelek rá, amiért szóba hozta. Legalább addig is másra figyel, és nem arra, hogy mi folyik a tesójánál.

- Mondjuk az, hogy nem láttalak reggel - morgok, mert ez egy kicsit rosszul esett, hiába nem a legjobb időpontban hozom fel neki. Barátok közt már csak így mennek a dolgok.

- Hülye, az álomrandidra gondolok a pasikáddal! - forgatja a szemét, de valami furcsa suhan át az arcán közben. Mattie talán arról akarta elvonni a figyelmemet vele? - Amúgy ja, bocs, volt egy kis dolgom.

Mattie halványan elpirul, de lehet, hogy csak a szemem káprázik.

- Hogy te milyen elfoglalt vagy mostanában, baszod! - Tettetett sértettséggel húzom fel az orromat, mire homlokon pöcköl. Mattie, az én faszfej legjobb barátom hivatalosan is visszatért, páros lábbal kirúgva az ajtón a depressziós srácot, aki a helyét bitorolta. - Amúgy nem volt semmi extra, találkoztunk suliban.

- És ennyi? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúznom belőled, mert pont van nálam egy - Ilyen kérdésekben inkább nem vitatkozom Mattie-vel, mert ő tényleg olyan ember, akiből ki lehet nézni a harapófogós vallatást. De mivel én ismerem őt, tudnék mondani rosszabbakat is. Viszont nem szívesen beszélnék neki Eternalról, főleg nem azok után, hogy mennyire kiakadt nemrég a fiú fiúval dolgok miatt. Nem irigylem szegényt, és ilyenkor hálás vagyok, hogy nincs tesóm, persze a mellettem fekvő barnán kívül. Nagyon megválogatom a szavaimat, mielőtt válaszolnék neki, közben próbálom figyelmen kívül hagyni az arcomra szökő pírt, ahogy visszaemlékezem a délutánra.

- Elmentünk kajálni, és nem több - szusszanok fel, de Mattie nem hagyja annyiban.

- Ne kamuzz, tuti lekaptad! - Vigyorodik el, és kezdem úgy érezni, hogy a beszélgetésünk valahogy átfordult tinilányok pletykálkodásába. - Amúgy hova mentetek?

- A Greasybe - mondom halkan, mert tudom, hogy milyen reakciót vált majd ki belőle.

- A Greasybe? Te? Normális vagy?! Tuti emo a pasid, és most belőled is öngyilkosjelöltet akar csinálni!

Mattie felröhög, én meg összevonom a szemöldökömet. Nagyon fel tud idegesíteni néha a szövegével, de tudom, hogy csak félt, és igaza is van. Az a hely tényleg felérne nekem egy öngyilkossági kísérlettel, de most szerencsésen megúsztam. Mattie és én még csak a közelébe se mentünk soha, persze mindketten más okokból. Én csak a testi épségem féltése miatt, mert a pizzéria igazoltan a Lincoln bunkóinak a törzshelye, Mattie pedig egyszerűen csak a bátyja miatt, aki néha lóg ott a csapatával a meccsek vagy az edzések lejárta után. Szóval ezek alapján nem csodálom a reakcióit.

- Fogd be, nem a pasim! - mondom dühösen, közben próbálom figyelmen kívül hagyni azt a fájdalmat, amit a szavak kiejtése okoz nekem. Inkább témát váltok. - Akarod, hogy maradjak?

- Hülye kérdés volt, Cee. Mondjuk képes lennél itt hagyni engem ezekkel a faszokkal hármasban? - Az arca megint kezd elborulni, de gyorsan magam felé fordítom, és a homlokának döntöm a sajátom, hogy eltereljem a figyelmét.

- Ez is hülye kérdés volt. Soha nem hagynálak el - Megpuszilom az arcát, mire eltol magától, hogy a szemembe nézzen.

- Mégis elhagytál nemrég, elég szépen. - Megüti a vállam, mire fellököm, és elégedetten nézem, ahogy a hátára esik.

- Te is engem, de nem érdekel, már itt vagy. És most fogd be, fel kell hívnom anyánkat, hogy ne várjon haza. - Mattie erre elvigyorodik, és kivételesen csendben figyeli, ahogy bepötyögöm anyu számát a telefonomba. Gyorsan elintézem a hívást, a haverom pedig nem állja meg, hogy közben bele ne kiabálja a mondandómba, hogy üdvözli anyut, én pedig sóhajtva hátradőlök mellette, miután kinyomom a telefont. Élvezem, hogy Mattie szokása szerint a hajamat birizgálja, ideiglenesen lemondva a Balloonicorn plüsse dédelgetéséről. Én fogom a szabad kezét, összekulcsolva az ujjainkat, közben pedig Eternal csókjára gondolok, ami még mindig égeti a számat.