Miután a suliban elválok Vince-től, a B szárny felé veszem az irányt, menet közben még arra is sort kerítve, hogy útba ejtsem a szekrényemet. Csak egy tollal, meg egy összefirkált, lényegében mindenféle jegyzetet tartalmazó füzettel megyek órára, és próbálok kitartani, pedig épp csak reggel nyolc, de máris érzem, hogy elmegy a kedvem a nap további részétől. Még becsengetés előtt érek a terembe, de meglepetésemre a tanárnő már bent van, ami egyébként nem szokása, és nagyban instruálja a csoportot, valahogy az asztaltologatás zaját is túlkiabálva.

Észrevétlenül a szokásos, hátsó helyemre mennék, de a padomat eltolták a faltól, és felfogom végre, hogy kis szigetek alakultak ki három-három mobil asztalból és székből a teremben szétszórtan, ahogy lassan a csoporttársaim helyet foglalnak az utolsó, árván maradt szék elrendezése után. Zavartan nézem a sebtiben formálódott csoportokat, amik között már csak én maradtam állva, végül összeakad a pillantásom a rövid hajú, mosolygós tanárnőmmel, aki fél kezében valami könyvet tart, a másikkal meg int, hogy menjek oda hozzá. Kelletlenül vágok át a beszélgetők között ismét a terem elejébe, ahol egy kis asztalcsoportnál csak egy valaki ül, és az irodalomtanárom hamar egyértelművé teszi, hogy mellé kéne telepednem, hogy megkezdhesse az órát.

Levágom a füzetemet a jobbra lévő, üres pad tetejére, majd leülök, remélve, hogy Miss Conway valami bővebb magyarázatot ad arról, mi a fene történik, de már háttal van nekünk, és rá nem jellemző, szinte könyörgő lágysággal kér meg valakit a terem túlsó sarkában, hogy ne kuporogjon már ott egymaga, hanem csatlakozzon hozzánk. Különösebben nem figyelek rá, csak akkor nézek oldalra, amikor szék csikordul mellettem, és egy fekete hátizsák puffan a lábamtól pár centire a földön, majd valaki szó szerint levágódik a székre, és hátradőlve összefonja a karjait a mellkasa előtt.

A beszélgetést mintha elvágták volna a teremben azzal, hogy a fekete kis ember előjött a terem egyik szegletéből, és most itt van mindenki orra előtt. Alig fél méterre ül tőlem, és nem is tudok ránézni tovább néhány pillanatnál, mert hiába van kellemesen meleg a teremben, a hátamon végigfut a borzongás ettől. Segélykérően nézek a másik oldalamra, és mintha egy nagy súly szakadna le a vállamról a mellettem lévő Scottie kíváncsi tekintetét elkapva. Őszintén, annyira megkönnyebbülök, hogy látom, hogy egy rövid ideig erős késztetést érzek, hogy megöleljem a srácot, de sikerül elnyomnom, és a viszontlátása miatti örömöt egy gyorsan elsuttogott, lelkes üdvözléssel adom tudtára. Scottie rám mosolyog és biccent egyet, majd felkönyököl az asztalra, és a kezébe támasztja a fejét, így néz rám, meg a vállam felett a harmadik társunkra, aki körül mintha sűrűbbé vált volna a levegő.

- Most, hogy minden kész - kezdi az irodalom-tanárnőnk, míg helyet foglal a párnázott székén, és kiteríti a könyvét, meg pár papírlapot maga előtt -, beszélgessünk egy kicsit! Ma nem az anyagot folytatjuk, hanem másféle órát tartunk, mint azt a múlthéten is említettem - mondja szinte trécselő hangon, ahogy a szemét végigjártatja a kettes irodalomcsoport valószínűleg elég unott arcain. Egyszerre próbálok arra rájönni, hogy mi volt múlthéten, ami elkerülte a figyelmemet, meg örülni, hogy Scottie-t épségben látom újra, de csak az utóbbinak lesz bármi eredménye. Conway tanárnő viszont tovább beszél, így kénytelen vagyok egy picit félretenni azt a sok kérdést, amit a mellettem ülő barnának szegeznék, és figyelni arra, amit mond, igaz, kevés érdeklődéssel. - Eljött az ideje az utolsó önismereti beszélgetésnek ebben az évben, és szeretném, ha hasznosan töltenétek az erre szánt hatvan percünket. Az óra célja önmagatok után most a társaitok megismerése és megértése, hogy közelebb kerüljetek egymáshoz, és új barátságokat köthessetek - csapja össze a kezét egy mosollyal, mire nem tudom megállni, hogy ne nyögjek fel, hiába ülök az orra előtt. De láthatóan nem csak nekem van ellenvetésem a dolgokkal kapcsolatban, mert tőlünk jobbra, egy másik asztalszigetnél már lendül is egy kéz a magasba, és anélkül, hogy a tanárnő felszólítaná, már áll is fel a helyéről egy sötét, göndör hajú lányka, pont az, aki megszánt-megsegített a matekdogák kiosztásánál legutóbb.

- Miss Conway, bocsánat - kezdi, viszont már a hangjából, meg abból a flegmaságból, ahogy az asztalnak dől, látszik, hogy szemernyi sajnálatot sem érez -, szerintem ez hülyeség. Nem az, tényleg jó, hogy maga próbálkozik, de egy év múlva végzünk a sulival, és azt hiszem, már mindenki ismeri azokat, akikkel barátkozni akar. Felesleges az egész - teszi hozzá, ahogy visszaül a székére, és többen körülötte egyetértően bólogatnak. - Még valami dolgozatnak is nagyobb haszna lenne, mint jópofizni olyan arcoknak, akikkel eddig se beszéltünk, és ezután se fogunk - mondja még, inkább csak magának, semmint a tanárnőnek, és a dolgozatos megjegyzés miatt kicsit félve várom már, mikor fogja valamelyik csoporttársam leordítani a fejét, hogy ne adjon ilyen ötleteket az utolsó óráink egyikén, de a reklamálás elmarad. Úgy tűnik, a barna lány túl meggyőző volt, és másoknak sincs kedve ehhez. Magamban én is egyetértek vele egy picit, de Conway tanárnőnek arcizma se rándul, ahogy a kifakadását hallgatja.

- Sue, az óra megtartása és a részvétel számotokra kötelező. Értékelem, hogy kifejtetted a véleményedet, de attól még, hogy nem értesz vele egyet, hasznos tapasztalatokat nyerhetsz belőle, így kérlek, ne akadékoskodj tovább. - Conway végig a szikrázó szemű, göndör hajú Sue-t nézi, de érezni, hogy nem csak neki, hanem az egész csoportnak beszél. Ez a cukormázas határozottság inkább jellemző rá, mint az óra eleji, kétségbeesett próbálkozás valami bizalmaskodó kedvességre, de a célját végül is elérte vele, mert több panaszszó nem hangzik el, és folytathatja a mondandóját.

A rövid hajú tanárnők több lényeges infót már nem oszt meg, mint az elején, vagyis hogy azért rendezett minket csoportokba a puszta véletlen, nem az egymás iránt érzett szimpátia alapján, hogy összeismerkedjünk olyan srácokkal az évfolyamról, akikkel eddig tényleg nem váltottunk többet egy-két szónál. Ez alapvetően még érdekes is lenne, ha mondjuk három hónappal lennénk az első lincolnos napunk után, de az bőven három éve volt már, és igazat kell adnom Sue-nak: akivel az ember meg akarta találni a közös hangot, ennyi idő alatt bőven sikerült neki. Az én esetem, hogy még a csoporttársaimat se mind ismerem névről, megint más, de eddig nem volt belőle nagyobb bajom pár elvétett dolgozatlapnál. Nem értem meg a tanárnő erőfeszítését, akkor se, ha kötelező ezt a hülyeséget megcsinálnia minden évfolyamon.

Összenézünk Scottie-val, aki még mindig az asztalon könyököl, és egy tollat rágcsál közben, és végre érzek magamban erőt ahhoz, hogy megszólítsam, azt a több hetes hallgatást megtörve, amire az első találkozásunk után kényszerültem.

- Mi van veled? - kérdem suttogva, nehezen leplezve az aggodalmat, ami hirtelen gyúl bennem. Talán feleslegesen, hiszen a srác itt ül velem szemben, és már sokkal jobb színben van, mint utoljára, pala sápadtan és kisírt szemekkel. Hosszú ujjú, vékony póló van rajta, ami szorosan tapad az alkarjára, elfedve minden sebet, amit akkor mutatott, és nem is múlik el már.

- Ha az érdekel, jól vagyok-e, nézz rám - dől hátra a székén, és még valami mosolyfélét is megenged magának. Nem tudom, hogy Scottie hirtelen könnyedsége őszinte-e, de tény, hogy már egészen normálisnak tűnik, nyomasztó gondok nélkül. - Rég nem futottunk össze - folytatja csevegő hangon, egy-egy szót épp csak tátogva, amikor Conway elmegy mellettünk.

- Hol voltál? Kerestelek - vágom rá kétségbeesetten, hiszen tényleg vártam arra talán egy hétig, hogy meglátom a barnát a közös óráinkon vagy a szünetben. Akárhányszor jártam be a sulit, sehol se találtam, és bármi más bajom volt még akkoriban Vince miatt, aggódtam érte is, aztán feladtam. Nem az én komoly igyekezetemnek köszönhető, hogy Scottie él és virul, mert hiába volt meg a mobilszáma, egy-két SMS-nél többet nem írtam neki, azt kérdezve, hogy jól van-e, de egyikre se érkezett válasz.

- Itt-ott - kezdi szinte vidáman. - Leginkább kórházban. - Scottie-nak feltűnhet, hogy dermedten kapaszkodom az asztal szélébe, mert csak széttárja a karjait, mintha ennyivel elvehetné a mondat élét, és rám mosolyog, egészen őszintén. - Nyugi, minden oké - mondja a tátott számnak és falfehér képemnek -, és majd valami jobbat is csinálhatnánk együtt, mint a legutóbbi, mit szólsz? - Ehhez egy kíváncsi, majdnem reménykedő pillantást kapok, nekem meg akaratlanul is eszembe jut, ahogy fáslit tekertem a szipogó srác véres karjára.

- Annál csak jobbat csinálhatunk - hagyom rá egy sóhajjal, amikor az enyhe borzongásom elmúlik. Egy kicsit hátrébb húzom a széket, és szembefordulok Scott-tal, míg én is fél kézzel a pad tetejére könyöklök, nem sokat törődve a csukott füzettel a karom alatt.

- Majd megejtjük - hallom Scottie-tól, aki tovább rágcsálja a tolla végét, pedig nem tűnik idegesnek. - Hé, később... - kezdi, de azt, hogy mit szeretne, már nem tudom meg, mert Miss Conway visszaér az asztalunkhoz, és letesz egy-egy papírlapot mindhárom összeforgatott asztalra.

Scottie a lapot kezdi tanulmányozni, és én is magam elé húzom a sajátomat, egy kicsit megfeledkezve a beszélgetésünkről. Pár rövid kérdés vagy kitöltendő pont van rajta, meg egy csomó üres hely, mintha a tanárnő elvárná, hogy teljes regényeket írjunk magunkról egy hülye iskolai feladat miatt. És még a kérdések is olyan idióták! Például, hogy milyen állat vagyok, de én nem vagyok állat! Csendesen háborgok, amíg Conway tanárnő újabb körsétába kezd a teremben, és nyomatékosan megkér mindenkit, hogy rendesen töltse a ki a lapot, aztán a hármas csoportok cseréljék ki őket maguk között, és beszéljék meg a válaszokat. Csak a szememet forgatom, ahogy visszaejtem a papírt az asztalra, és összefont karokkal hátradőlök a széken. Na persze, nagyon sokra megyek azzal, ha mondjuk kiderül, hogy egy borzzal és egy sünnel ülök egy asztalnál! Nem is tudom, miért ez jutott eszembe, hiszen Scottie egy kicsit sem hasonlít borzra, de hogy a sün stimmel, abban nem kételkedem, ha a másik, jobbomon lévő srácra kell gondolnom alatta.

Csak egy oldalpillantást vetek rá, hogy lássam, ő nekiállt-e a feladatlapnak, de csak ül, kissé összegörnyedten, félig lecsúszva a székről, és néhány kékesen fénylő, fekete hajtincset leszámítva, aki kilóg a fejére húzott kapucni alól, többet nem is látok belőle. Igazából még azt se tudom eldönteni, hogy srác-e vagy lány, akit Conway hozzánk küldött, mert az egyetlen főbb vonás, ami a sötét ruhái alól kirí, hogy borzasztóan vékony. Talán akkor kevésbé lenne feltűnő, ha nem bő ruhákat viselne, de olyan, mintha semmi nem lenne a sötétszürke, kapucnis pulóverben, csak a pár tincsnyi kékes haj, és pusztán káprázat az, hogy a mellkasa emelkedik és süllyed, ahogy veszi a levegőt.

Ismét az a furcsa hideglelés kap el, ahogy nézem őt, és visszafordulnék Scotthoz, de egy rövid ideig még attól is félek, hogy levegyem a szemem a kis feketéről, mintha valami szörnyű dolgot tenne, ha mindketten hátat fordítunk neki. Nyelek egyet, és mégis a barátomra figyelek újra, de pár másodpercig tényleg attól félek, hogy valami rosszat csinál mögöttem, aztán már csak nevetnék a gondolaton, de még ez a kuncogás is kissé hisztérikus lenne, ha valóban hallanám.

- Scottie, figyelj! - szólítom meg a barnát halkan, és közelebb húzom a székemet, szinte pontosan az övé mellé. A srác lassan töltögeti ki a kérdések utáni üres sorokat, és csak azután néz fel rám, hogy befejezte a megkezdett mondatot.

- Mi az? Te nem csinálod? - néz rám kíváncsian, az arcomat fürkészve. - Ne már, Cee, elég szórakoztató! - mondja úgy, hogy akár szemrehányásnak is vehetném, de csak a fejemet rázom.

- Igen, az, persze - hadarom, megadva neki az igazát, aztán, ha lehet, még közelebb hajolok az arcához. Mielőtt folytatnám, akaratlanul is vetek egy pillantást oldalra, a kapucnis felé. - Ismered ezt a gyereket? - halkítom le a hangom annyira, hogy szinte már csak tátogok, de még így is kerülget a bizonyosság, hogy a mellettem ülő, feketébe burkolt kölyök pontosan hallja minden szavamat. Scottie átnéz a vállam felett, a pillantása elidőz az ejtett, keskeny vállakon, meg a zilált, fénylő kék hajtincseken. Talán ha néhány másodpercig nézi, aztán vissza is fordul hozzám, már picit komorabb arccal, és leteszi a tollát, hogy ő is, mint valami összeesküvő, közelebb jöjjön, és összedugjuk a fejünket beszéd közben, akárcsak a pletykálkodó csajok a folyosón.

- Naná, ő Nick - mondja gyorsan, és meglepetésemre ő is óvatosan körbenéz, de inkább a csoporttársainkat, semmint az érintettet figyelve. - Csoda, hogy eddig nem történt semmi - mondja, amit nem tudok hová tenni, főleg nem a semmiben lebegő név után, hiszen Scottie úgy mondta, mintha ezzel a három hang mindenre választ adott volna.

- Milyen Nick? Ki ez? - kérdezősködöm tovább, közben arra kényszerítem magam, hogy végig a barnára figyeljek, és ne forduljak meg rögtön, hogy a feketét bámuljam, remélve, hogy a válaszok megjelennek a pulcsija hátán.

- Öngyilkos Nick, ki más? - forgatja a szemét Scott, és látszik, hogy nincs ínyére, amit mond, mert szinte köpi a szavakat. - Tudod, persze, hogy tudod, a srác feketében az A negyedikről, a bioszterem előtt ül az ablakban mindig - folytatja olyan hangon, amiből nem tudom kiolvasni, hogy mit gondol valójában, mert egyszerre gúnyos és megvető, de azt, hogy Nicket, a pletykákat, vagy önmagát utálja-e, amiért így beszél róla, képtelen vagyok eldönteni.

Tényleg erős a késztetés, hogy megforduljak, és egyenesen rábámulnak Nickre, a Lincoln fekete legendájára. Mert igen, tényleg azt hittem, hogy a srác valami mítosz, hiába láttam már párszor abban a bizonyos ablakban ülve, kapucnival a fején, piszkos szőke hajjal az arcában. Talán szőke volt, gőzöm sincs, hiszen sosem áldoztam rá többet egy futó pillantásnál. A nevét soha nem tudtam, és hiába évfolyamtársam, ez nem csoda, mert a kilencven százalékukéra még csak tippelni is képtelen vagyok, de tavaly, nagyjából ilyentájt az egész suli róla beszélt még a végzős bál után is, ami egyenlő a lemoshatatlan, kétes hírnévvel.

Hallottam arról, hogy állítólag mi történt, de a pletyka két óra alatt bejárta a sulit, és másnapra már egy csomó változata volt a dolognak. A legnépszerűbbnek az mutatkozott, hogy a srác óra közepén kiment mosdóba, és amikor tíz perc után kiküldtek valakit, hogy nézze meg, merre van, bent találta a kövön fekve, valami kibaszott vértócsa közepén. Felvágta a karját, azt mondták, és a mentő vitte el. Állt a vére a második emeleti fiú WC padlóján, állították, amibe aznap nem lehetett már bemenni, utána mégsem találtak semmit ott. Persze mondtak mást is. Volt, akik szerint gyógyszert vett be ugyanott, és később, egy kukában megtalálták az üres műanyagdobozt, meg volt, aki szerint abból a bizonyos, A-s ablakból rángatta vissza egy tanár ebédszünetben, amikor sarkig tárta, és kimászott a külső párkányra. Az érvágós sztori még tavaly szeptemberben is élt, szemben a többivel, és a végzősök keresték is az öngyilkost, de azt mondják, egy teljes hónapig nem volt iskolában. Ez is hozzátett a mítoszhoz, az, hogy már nem is él, vagy egyszerűen elment a suliból, de egy nap megint ott ülhetett az ablakban, a negyediken, mert már nem beszéltek róla annyit a folyosón.

Nem törődtem vele sokat, mert volt elég bajom anélkül is, hogy más szerencsétlenekkel foglalkozzam, de ha jobban belegondolok, tényleg láttam már őt korábban. Igazából azóta, hogy a Lincolnba járok, talán az eltűnését leszámítva egy-két naponta mindig ott volt a perifériámon, mint a megnyugtató, fekete folt a tömegben, ami jelzi, hogy a világ nem fordult ki a sarkaiból, hiszen ő is megvan még. Jelen van, mint a pomponlányok, a baseballos zaklatóim, Mattie, vagy az anyám, és egyike az örök állandóknak, mint az, hogy reggel felkelek, és felveszem a szemüvegem. Annyira megszokott volt már, hogy nem figyeltem rá soha. Talán akkor se tűnt volna fel, ha szembejön velem az utcán, kapucniban, lehajtott fejjel.

Scottie-t nézem, aki meg rám bámul, talán arra vár, hogy megszólaljak, de nem jönnek a szavak, amiket fejben már valahogy mégis elterveztem. Nem tudom, ő mondana-e még valamit, de egy hangos köhögés félbeszakítja a már inkább csak gondolati síkon folyó beszélgetésünket, mire összerezzenek, és megfordulok, egyenesen Nickre bámulva, aki kicsit összegörnyedve a szája elé tartja a kezét, de a köhögést csak valamivel később hagyja abba, mikor már Scott, én meg, a tőle jobbra ülők egy része is őt bámulja. Amikor elcsendesedik, leereszti a kezét, és a kinyúlt pulcsiujj is visszacsúszik, majdnem az ujjai végéig de előtte még látom, hogy a sápadt, vékony karja hegmentes. Egy karcolás se csúfítja a bőrét, pedig ha igaz a mosdós történet, akkor legalább tíz öltéssel varrták mindkét kezét össze. Szégyellem magam, hogy a srác karját bámulom, de semmi nincs rajta, ami utalna rá, hogy késsel esett magának egyszer. Talán más is látta már, de valószínű, hogy az ép bőre senkit nem érdekel, mert az nem olyan izgalmas, mint a srác szürke, riasztó legendája.

- Valami baj van? - üti meg a fülem Scott hangja végül, ahogy székcsikorgás közepette egy kicsit eltávolodik tőlem, és az ölébe ejtett kezein ujját tördelő, fekete Nicket nézi. Dermedten bámulok a srácra, aki felemeli a fejét, és az óra kezdete óta először néz ránk, kibújva a kapucni és a sötét haja takarásából.

Sápadt arcot és keskeny ajkakat látok, alul mindkét oldalt egy-egy vékonyka, matt fekete patkóval átszúrva. Efölött lilába hajló, mégis szürke karikákkal festett, élénkzöld szemek bukkannak fel egy kopott, vörös keretes szemüveg mögött, és valami különös, kicsit szomorú, kicsit dühös pillantást vet ránk az összevont, szőke szemöldöke alatt. Mintha nem is lenne neki, és csak a homlokát ráncolná, de még így is hatásos, amit csinál, mert bennem reked a levegő, és Scottie-nak sincs ideje bármi mást kinyögni, mert Conway tanárnő visszatér a körútjáról, és Nick padja mellett fékez le, lakkozott, rövid körmeivel megkocogtatva a simára csiszolt, de már firkákkal borított asztallapot.

- Nicol, Cecil és Scott, ne kelljen mindegyikőtöket külön megkérnem, hogy a feladattal foglalkozzatok! Töltsétek ki a lapokat, mire visszajövök! - koppant egy utolsót az asztalra, mielőtt továbbsétálna Sue-ék csoportja elé, ahonnan élénk beszélgetés hallatszik, de valószínűleg ott sem a kiosztott teszt eredményeiről.

Csak akkor múlik el a remegésem, amikor Miss Conway már távol van, és meglepően nem a saját, hülye nevem hallatán kapott el furcsa érzés, hanem a tőlem jobbra ülőé miatt. Nicolnak hívják, mint az apámat, mondjuk ezt biztos kevésbé bonyolultan írják, mint a francia verziót. Talán a srác Nicolas lehetett valaha, hiszen a Nicol, mint olyan, inkább női név, de tényleg nem lehet róla eldönteni, hogy mi valójában. Már az arca, és a különös, rikítóan zöld szemei sincsenek a segítségünkre ebben, mert elfordult tőlünk, amíg a tanárnő beszélt, és lehajtott fejjel vagy a padot, vagy a cipője orrát bámulja éppen.

- Felesleges szar az egész - jön a kapucni alól a halk, karcos hang, ami se nem mély, se nem magas, de annál rekedtebbnek tűnik, mintha sírás közben beszélne, holott könnyeknek nyoma sem volt az arcán. Az egyik kezét az asztalra teszi, és a kiosztott papírlap szélét gyűröget két ujjal, de tovább beszél, és lassan rájövök, hogy nem az önismereti órára érti. - Kár próbálkozni, tudom, hogy mit mondtok rólam. Hogy mit hisztek rólam, mint mindenki ezen a rohadt helyen! - Még mindig halkan, rekedten, de érezhető dühvel beszél. A harag nem párolog el a mondata utolsó szavával, hanem továbbra is ott van köztünk a levegőben, mintha csak a pórusaiból szivárogna, amióta Scottie megszólította őt. Az asztalon heverő keze ökölbe szorul, ujjai között tartva a papír elszakított, gyűrött csücskét, és Nicol egy pillanatig remegni látszik, aztán újra leejti a vállait, és még mindig az asztalt nézve folytatja, ki tudja, kinek címezve a mondandóját. - Kurvára nem érdekel már, csak hagyjatok mind békén! - Dühösnek kéne hangzania, hiszen sugárzik belőle, hogy az, a hangja mégis csak beletörődést sugall, amitől borsódzik a hátam, az óra kezdete óta már sokadjára.

Zavartan nézek rá a mellettem lévő barnára, aki hasonló pillantással válaszol, és a kezével mutatja, hogy húzódjak egy kicsit arrébb, majd mellém jön a székével. Most már ketten ülünk pont Nicol mellett, aki csak azért mozdul meg újra, hogy néhány hajtincset a füle mögé tuszkoljon a kapucni alatt. Az igyekezet az egészet lesodorja a fejéről, de amit szinte várok, vagyis, hogy káromkodva utána kap, majd újra felhúzza a kámzsát, nem történik meg. Fekete Nick sóhajt egyet, összeszorítja a száját, majd eligazgat egy hosszúra nőtt, cakkos végű tincset az apró fülbevalós füle mögött, kisöpör pár rövidebbet a homlokából, és leengedi a kezét az asztal alá, többet nem foglalkozva ezzel a világgal.

- Igazából nem tudjuk, mit beszélnek - mondja Scott lassan, mintha csak minden szót alaposan átgondolt volna, mielőtt kinyitotta a száját. Most, hogy ő van a padhoz közelebb, rátámaszkodik, én meg, hogy nem tudok mit kezdeni a kezemmel, csak összefonom az ölemben az ujjaimat.

Felnézek a barátomra, aki Nicol lehajtott fejét és szögegyenesre simított, mégis kócos haját bámulja, és próbálok rájönni, mit akar ezzel. Nick fúj egyet, és valószínűleg épp eljátssza, hogy meg se hallotta, amit Scottie mondott neki, mert nem reagál semmit. Mint korábban ő, az ujjaimat kezdem tördelni, és erőt gyűjtök magamban ahhoz, hogy megszólaljak, de egy hosszú percig, csak mind ülünk némán, és elhiszem, hogy képtelen leszek bármit is mondani neki.

- Én... mi szeretnénk megismerni téged. Komolyan - préselem ki végül egy fojtott levegővel, és remélem, hogy a hangom legalább olyan őszintének tűnik, mint érzem. Igyekszem olyan barátságosan beszélni, mint... mint bárki más szokott, hiszen az egyetlen tényleg közeli barátommal, Mattie-vel nem épp szívélyes módon társalgunk, de ő abból is képes leszűrni, mennyire szeretem. Valószínű, hogy Nicolnál a lekezelő szidalmakkal nem ezt a kicsavart szimpátiát érném el, hanem vagy megijeszteném, vagy megsérteném vele, és bármennyit nézem, nem tudom eldönteni róla, melyik lenne valószínűbb.

- Legalább ne hazudj - mondja a fekete a padnak, most már üres hangon. Talán felszólításnak szánta, de semmi parancsoló él nem hallatszik ki belőle, legfeljebb az sugárzik, mennyire nem akar itt lenni, hogy folytassa velünk ezt a beszélgetést.

- Nem hazudik - vágja rá Scott, mielőtt bármit mondhatnék neki. - Figyu, kezdem én - dől előre a székén. - A nevem Scott Wallis, együtt járunk angolra, mint látod, tizennyolc vagyok, és örülök - mondja, még valami biztató mosolyt is varázsolva az arcára beszéd közben, de Nicolt nem győzi meg ennyivel.

- Örülsz? Jaj, de jó neked! - feleli halkan, ahogy szembenéz velünk, távolságtartással az arcán. - Nem leszünk barátok, se veled -int Scott felé -, se veled - néz rám. - Ne erőlködjetek, és ne hazudjátok azt, hogy meg akartok ismerni! - szorítja össze a száját, az utolsó szó végét el is harapva, és újra elfordítaná rólunk a tekintetét, sikerül kinyitnom a számat, és megállítani benne.

- Legalább próbáljuk meg! - kérem, és a szemébe nézek rövid időre, amiben csak tartózkodást látok. - Hogy hívnak? - kérdezem Nicolt, Scottie meg egy apró, biztató bólintást ejt meg mellettem.

- Ahogy kitárgyaltátok nemrég, öngyilkos Nick - fintorog, és keresztbe fonja a karjait maga előtt, de dac vagy ellenállás helyett a mozdulat önkénytelen, és inkább arra szolgál, hogy megvédje magát velünk szemben. Pontosan tudom, mert ugyanazt csinálja, amit én is már ezerszer... Egy kicsit arrébb megyek, hogy valami körfélében helyezkedjünk el a székekkel, és ne ketten üljünk szemben Nicollal, hogy nagyobb biztonságban érezze magát.

- Komolyan, mi a neved? - kérdezi most Scottie, aki vagy összebeszélés nélkül is megértette, hogy legyünk roppant óvatosak és kedvesek a sráccal, vagy pusztán ő is jótét lélek, de eddig nem láttam ezt az oldalát, csak az utolsó ízig összetörve.

- Nicol Steiger - mondja Nick egy rövid szünet után, majd túl gyorsan folytatja ahhoz, hogy akár egy gúnyos szava is hihető legyen. - Ne faggassatok, az egész hülyeség! Most boruljak a vállatokra, és sírjam el, milyen szar nekem, amiért a fél suli engem piszkál, és szegények vagyunk, barátaim sincsenek, és jaj, amúgy is mennyi baj ért már engem? - Ironizálni próbál, még grimaszol is közben, de érezhető, hogy az egészet komolyan gondolja, hiába próbálja nyers beszéddel elvenni a súlyát.

Összeszorítom a számat, ahogy Nicol arcát nézem; csak nehezen simulnak ki rajta a vonások. Kapkodja a levegőt, mintha kiabált volna, pedig az egészet halkan, hadarva mondta el, de sikerült felzaklatnia magát. Ha eddig csak mélyen, valami kis sugallatként, mostanra már egészen együtt érzek vele, csak nem tudom, hogy lehetne ezt kifejezni. Végső soron Nicol is csak olyan, mint én, vagy én vagyok olyan, mint ő. Mindketten pedig, akár csak a kiközösítettek kiscsoportjának bármely tagja, akit az elit lenéz, mert nem hozzá hasonló. A feketén nem látok semmi kirívót, de talán ő maga az egész célkereszt, utolsó hajszálig. Semmivel sem furcsább, mint a többi srác, aki talpig feketében meg szürkében jár, piercinget visel, vagy hallgatag, de ha a többség bántani akar valakit, mindig talál rá indokot, akkor is, ha az légből kapott. Beleköthetnek azért, ahogy kinéz, akárcsak Vicbe, bánthatnak, mert nem erőszakos, ahogy én sem, de ilyen ok lehet pusztán a név, a származás, a beszéd, az, hogy mit szeret, kit szeret... Nézem Nicolt, és próbálok rájönni, mi történt vele. Arra, hogy igazak-e a pletykák az elhibázott öngyilkosságáról, és ha igen, akkor a sulitársaink felelősek-e érte, mert tettek vele valami borzasztót... Nyelek egyet, és összeszedem magam, hogy valamit mondhassak neki az előbbi szerencsétlen kísérletem után.

- Már láttalak korábban - kezdem, és igyekszem rendezni a gondolataimat, de ahogy meghallom Nick karcos, örömtelen kuncogását, még inkább szétesnek a fejemben.

- Láttál, szöszi? Na, az király, szerintem a fél iskola elmondhatja magáról! Mi vagyok én, valami cseszett kiállítási tárgy, hogy dicsekedni lehessen a megtekintésemmel? - vágja hozzám, és a kérdése vagy fél percig függ a levegőben, mert se Scott, se én nem tudunk mit felelni rá.

- Én csak sajnálom, hogy eddig nem mentem oda hozzád... és nem beszélgettünk - kezdem újra tehetetlenül, és most tényleg reménykedem abban, hogy őszintén cseng a hangom.

Nem tudom, változott-e volna bármi is, ha Nicol meg én ismerjük egymást mondjuk az első évünkben, vagy, hogy egyáltalán tudtunk volna-e bármiről is beszélni, de egy csomó problémája lehet, mint nekem is, és talán könnyebb lett volna, ha nincs egyedül. Egy önző hülyének érzem magam, ahogy a Scottie-val való találkozásunkkor is. Annyira vak voltam! Mindig csak a saját problémáimmal törődtem, és szó szerint elsétáltam azok mellett, akiknek nagyobb gondjuk volt, mint a képükbe fröcskölt kóla meg narancslé. Persze ez is szar, hiszen ki akarná, hogy a folyosón üdítőben fürösszék, vagy szinte naponta vágjanak a fejéhez valami sértést, de tisztában vagyok azzal, hogy másoknak ennél több rosszat is ki kell állnia, és nem csak a suliban, akkor nekem igazán nincs okom panaszra meg önsajnálatra ilyen apróságok után. Bűntudatom van, amiért ennyire hülye voltam korábban, és nem csináltam semmit, amikor megtehettem volna... hiszen mindenkinek lehetősége van segíteni azon, aki nála rosszabb helyzetben van épp, és néha nem is árt élni vele, hogy meglegyen a lelki békénk, mire aludni térünk egy hosszú nap után. Majdnem tizennyolc évnyi rinyálás meg a tehetetlenségben való dagonyázás után nekem is ideje lenne végre tennem valamit másokért, ha már addig eljutottam, hogy magamért is képes vagyok. Megacélozom magam Nick bármilyen keserű visszavágása ellen, ahogy becsukom a számat, és egy mély levegőt veszek, várva a válaszát.

- Oda ne rohanjak! Jobb lenne most bármi is, ha beszélgetni kezdünk? - gyűrögeti Nicol a pulóverét a teste két oldalán, ahogy az arcunkba bámul. - Egy csapásra megváltozik a világ, és anyám tud kaját venni hónap végén, mert mi hárman örök legjobb barátokká válunk? - élcelődik, de mind gyakrabban rándul meg a szája.

- Nicol, komolyan, Cee meg én nem akarunk neked rosszat - sóhajt fel Scottie, közben feszülten túr bele a hajába.

- Na, ez új! Ti lennétek az elsők, baszki! - vakkantja a fekete, még szorosabbra vonva a kezeit maga körül. Scottie fáradtan néz rá, és folytatja, nem sokat törődve az epés közbevágásával.

- Lehet, de így van. Ő jó srác, sokat köszönhetek neki. - Nem nézek a barátomra, de érzem, hogy amíg ezt mondja, az arcomra függeszti a tekintetőt, amitől röviden, jólesően borzongok. - Én jövőre már nem leszek a suliban, elköltözünk, de Cee tényleg rendben van. Bízz benne, oké? - kérdi a suttogásnál alig hangosabban, Nicol meg a fejét ingatja, ahogy a pillantása ugrál kettőnk arca között. Ezt látom ugyan, de nem fogom fel igazán, mert Scottie előbbi szavain kattogok. Elköltöznek? Hová, miért, és eddig miért nem tudtam róla? Kis fájdalmat érzek, amikor leesik, hogy tényleg nem látom már sokáig a régi-új barátomat, de nem érek rá, hogy ezt firtassam, mert Nick közben rátalál a hangjára, karcos, rekedt cinizmussal.

- Most jön az, hogy te,Cee - ejti ki a nevemet valami különös hangsúllyal -, azt mondod, lehetnénk akár barátok is - mered ránk vádlón, mintha valami ocsmányságra készültünk volna Scott-tal. Aprót bólintok.

- Igen, akár lehetnénk azok - ismétlem meg nem túl nagy beleéléssel, mert még mindig az előbbi pár mondaton gondolkozom. Nicknek rándul egyet az arca, és szinte levegőt se vesz, máris rávágja a válaszát.

- Ti ketten túl burzsujok vagytok ahhoz, hogy egy olyannal lógjatok, mint én - mondja, a szavait nyomatékosítva pedig feltűnően végigmér mindkettőnket, az egyszerű felsőtől a farmeren át a tornacipőnk orráig. Semmi flancolás, az tény, de márkás a legtöbb cuccom. Fekete Nick a megrökönyödött arcomat látva elmosolyodik, szinte szelíden, valami fájó beletörődéssel, és fél kézzel lenyúl a földön heverő, kitűzőkkel tarkított, sötét hátizsákjáért. - Ha egyszer nem a pénz lesz mérvadó, akkor talán. - Ezzel vet egy pillantást a falon függő, kerek órára, és kirúgja maga alól a széket, mielőtt a csengő berregése véget vetne az órának, és tíz másodperccel később, mire a recsegő zajban a többiek is felállnak, eltűnik az ajtón túl, az első kanyar után.

Scottie és én egymás mellett sétálunk át a másik épületbe órára, de nem beszélünk többet az előbbiekről. Együtt hallgatunk, mint akik valami súlyos titkot őriznek, csak a szemében látom, hogy érzi, mi jár a fejemben Nicollal kapcsolatban. Egyszer kérdezem csak a költözésről, mielőtt bemenne a terembe, ahová kísértem, de azt feleli, túl hosszú lenne most elmondani, nyár végéig egyszer megbeszéljük. Búcsút int nekem, és a többiekkel együtt besorol valami nyelvórára, én meg ottmaradok a folyosón, kezemben a reggel óta szorongatott tollal és füzettel, meg az újra rám szakadó magánnyal, és a sötét gondolataimmal.