Itt a fejezet második része, kíváncsi vagyok, hogy tetszett :) Az események megint egy kicsit kicsúsztak a kezeim közül, de nem haladtak rossz irányba.

Maga a címadás pedig egy vicc, talán rájöttök, miért mondom ezt.

*

Hálás vagyok Vince-nek, hogy nem szólal meg, mert nem tudom, hogyha tovább próbálna nyugtatni, akkor mi történne velem. Egyszerűen kiborulok attól, hogy aggódik értem, de most, hogy csak csendben, szorosan ölel magához, már jobban érzem magam. Meg ezzel együtt egy érzelgős hülyének is, amiért nem tudom normálisan kezelni a helyzetet. Nem tudom, miért ijedtem meg ennyire, hiszen ezer éve vártam arra, hogy Vince meg én ténylegesen együtt legyünk, de az ő szájából hallani, hogy szeret és velem akar lenni, sokkal másabb volt, mint bármikor is elképzelni otthon, egyedül. Kicsit félve emelem fel a fejem, Vince pedig leveszi a szemüvegemet és letörli a félig felszáradt könnyeket az arcomról. A szemüvegemet is csak azután adja vissza, hogy megtörölgette a lencséit a ruhája aljával, én abban a fél percben zavartan, kissé idegesen állok mellette.

- Nem kell mondanod semmit - mondja halkan, amíg visszaadja nekem, és én felteszem -, tudom, hogy te is engem. - Ismét megsimogatja az arcom, mielőtt a kezemért nyúlna, nekem pedig lángba borul az egész fejem. - Amúgy mesélj, cukrom, milyen volt a napod nélkülem?

- Szar, milyen választ vártál? - adom a durcásat, hogy eltereljem a figyelmét az előbbi kis kiingásomról, de nem is kell nagyon megjátszanom, tényleg nem érezem magam túl pompásan nélküle. Ha lehet, még erősebben rámarkolok az ujjaira, mint az előbb, mire Vince arcán átfut egy elégedett mosoly, de nem törődöm vele. Élvezze csak, hogy ennyire rosszul viselem a hiányát, de én nem fogom annyira élvezni azt a három napot, amíg Bostonban lesz! A kezét szorongatva, csendben megyek Eter oldalán, amíg ő tovább szívja a már egészen rövid cigijét.

- Te is hiányoztál nekem - pillant rám szórakozottan, amíg egy utolsó slukk után el nem dobja a csikket az út szélén. Most már végképp nem kell megjátszanom a sértettet, egyszerűen kiakadok Vince válaszától. Próbálom nyugtatni magam, de nem járok eredménnyel.

- Fasza! Akkor miért nem kerestél meg? - dohogok lehajtott fejjel, de hiába reménykedem abban, hogy Örökkévalóm nem hallja meg, túl hangosan beszélhettem, mert a kezemet simogatva mégis válaszol rá.

- A te érdekedben, drága - mondja furcsa hangsúllyal, mire érdeklődve nézek fel rá. Nem úgy tűnik, mintha Eter magától is kifejtené, mire célzott ezzel, így, amikor pár lépés után se teszi, a kíváncsiságom nyer, és rákérdezek. - Egérkém, ha megkerestelek volna, amikor olyan nagyon hiányzol nekem, az egyik vécében térdelve végezted volna.

Eter nem mond többet, de még a furcsa tónusú, kacérkodó hangja és a cinkos mosolya nélkül is el tudtam volna képzelni, mire utal, így pedig ha akarnék, se tudnék másra gondolni. Érzem, hogy megint fülig vörösödöm, pedig már örültem, hogy elmúlt az előbbi zavarom. Vince nagyon ért hozzá, hogyan hozzon kínos helyzetekbe, és úgy látszik, élvezi is, mert megint jót mosolyog azon, hogy milyen fejet vághatok épp. Igyekszem összeszedni magam, és nem úgy reagálni a megjegyzéseire, mint valami szűzlány, hanem úgy, mint a menő gémer spanja, de szemtől szemben néha még mindig elég nehéz a megfelelő hangot megütnöm Eternallal.

- Te hülye vagy! - Eter tovább vigyorog, mire az összekulcsolt ujjainkkal finoman a bordáira ütök. Na jó, nagyjából cirógatás erősségű lehetett, de a célomat elértem vele, vagyis lehervasztottam a mosolyt a képéről. Ettől viszont nekem kunkorodik felfelé a szám széle, és érzem, hogy kezd visszatérni az önbizalmam. Visszaejtem magunk mellé a kezünket, és kicsit megsimogatom a kézfejét, amíg menet közben Vince felé fordulok és a szemébe nézek. - Amúgy miből gondoltad, hogy nem jönne be?

Azért a meghökkent pillantásért, amit Örökkévalómtól erre a megjegyzésemre kapok, már simán megérte ma felkelnem. Elégedetten látom, hogy először még csak nem is érti, mit mondok neki, utána pedig, ahogy lassan felfogja, mit kérdeztem, előbb elsápad, majd pár gyors, hitetlenkedő pislogás után felsóhajt és ismét elvigyorodik. Nagyon hamar hozzá kell szoknom Eter mosolyának a látványához, mert még mindig ki tudja készíteni vele az érzékeimet, pedig szinte minden másodpercben szerencsém lehet hozzá, ha mellette vagyok. Még mindig rá nézek, de már sokkal inkább csak az arcára, és nem a szemébe, így sejtésem sincs, mire gondolhat épp. Kicsit be is ijedek, és már fontolgatom, hogy hozzáteszem, csak vicceltem az előbb, mintha nem lett volna épp elég egyértelmű. Csak sajnos mindketten tudjuk, hogy rohadtuk komolyan gondoltam. Lassan végignyalom az apránként kiszáradó számat, észre sem véve, hogy Eter szinte ráfüggeszti a tekintetét.

- Mindig meg tudsz lepni - sóhajtja, mire kicsit megrezzenek, a számat pedig összeszorítom. Örökkévalóm nemtetszése jeléül a fejét rázza, és könyörgő pillantásokat vet rám, de nem veszem a lapot, és zárva tartom a számat. - Egy dög vagy, Cee. Csábítgatsz itt, és még csak azt se hagyod, hogy kiélvezzem! - Mivel még mindig nem esik le, mire gondol, csak akkor kezdem felfogni, mit akart tőlem, amikor Vince még mindig séta közben a kezemnél fogva kicsit közelebb húz magához, és egy gyors puszit nyom a számra, óvatosan végig is nyalva a még mindig száraz ajkaimon. Meglepetten nyögök fel, és szinte rögtön kinyitom a számat, de Vince addigra már újra elhajol tőlem, én pedig csak a levegő után kaphatok. Mély lélegzetet veszek, és igyekszem úgy tenni, mintha ez semmi se történt volna, holott még mindig borzongok Örökkévalóm érintésétől. De most Vince is kegyes, és nem hozza szóba az arra irányuló sikertelen próbálkozásomat, hogy megcsókoljam, és másra tereli a szót. - Egyébként majd legközelebb meglátjuk, mennyire fog bejönni, ha nem megyünk be egy-két órára.

Rám kacsint, én pedig már azon vagyok, hogy csak úgy, smexyn visszavágjak neki, de nincs rá lehetőségem, mert Vince hirtelen megáll mellettem, és nagyon látványosan sajnálkozó tekintettel fürkészi az arcomat. Kicsit kábán nézek körbe, hirtelen azt se tudom, hogy hová kerültünk, vagy miért is álltunk meg, de végül feltűnik, hogy annak az utcának a sarkán vagyunk, ahol Eter lakik. Én is csüggedten fordulok felé, de már sejtem, hogy azért pont most ejtette el a megjegyzését, mert nincs időm válaszolni rá. Mindezek ellenére is inkább szomorú, mint dühös lehet az arcom, és valószínűleg Örökkévalómnak is feltűnik, mert ahelyett, hogy búcsúzkodni kezdene, pár lépéssel beljebb húz az utcába, és megállít egy szépen gondozott sövény mögött. Annak a fának a tövében vagyunk most, ahol tegnap reggel, vagyis úgy ezer évvel ezelőtt várt rám, de mielőtt végiggondolhatnám, Örökkévalóm úrja megcsókol, én pedig nem foglalkozom ezzel többé.

Olyan szorosan ölelem át, mintha a következő pillanatban egyszerűen eltűnne, ha nem tartanám elég erősen, és Vince is szokatlanul kapaszkodik a rajtam lévő pulcsija hátuljába. Az ajkai még ennek ellenére is épp csak érintik a számat, és egészen finoman csókol, de én nem bírok magammal, és Eterhez egészen közel simulva ráharapok a szájára. Nem akarok neki fájdalmat okozni, egyszerűen csak hallani akarom a hangját, és amikor Vince halkan, édesen felsóhajt, csak még inkább elvesztem a fejem. Hirtelen jött bátorsággal tolom át a nyelvem a szájába, nem törődve a dohányfüst utáni keserű ízzel. Eter a nyelvemet nyalogatja, az ajkait pedig a számhoz préseli, így sokáig levegőt se kapok, mert az izgalomtól elfelejtem, hogy az orromon át lélegezzek. Örökkévalóm közben már a hajamat cirógatja, de az én kezeim közben egészen erőtlenné válnak, és a ruháját markoló ujjaim ernyedten csúsznak le a derekára. A pulcsija szélébe kapaszkodom, az ujjaim Eter csupasz, forró bőrét érintik, amitől megborzongok, és még szorosabban simulok hozzá. Fémes koccanás jelzi, hogy az övcsatjaink egymáshoz ütődtek, mire halkan felnyögök, Eter pedig rákap az alsó ajkamra, és finoman kiszívja, mielőtt elengedne.

Zavaros tekintettel, zihálva nézek rá, és látom, hogy Örökkévalóm sincs jobb állapotban a halványan pirosló arcával, és a harapásaim miatt megduzzadt szájával. Összeszorítja az ajkait, majd kifúj egy nagy levegőt, amiről sejtem, hogy nyögésnek indult, és egy pillanatra lesüti a szemét, amíg egy újabb szál cigi meggyújtásán fáradozik. Vince-t nem lehet láncdohányosnak mondani, mint drága legjobb barátomat, egyszerűen túl sokszor ideges. Most is annak tűnik, ahogy remegő kézzel a szájához tartja a szálat, majd, amint sikerül meggyújtania a végét, azonnal egy mély slukkot szív belőle, és csak azután néz rám.

- Ezt nem így akartam - mondja sajnálkozva a csalódott arcom láttán -, de ha most hazaviszlek, nem fogok összepakolni holnapra. És lehet, hogy akkor nem is megyek sehová.

- Nem lenne olyan rossz - sóhajtok fel, és próbálom elrejteni a nemtetszést az arcomról. Vagy a kanosságot, az kicsit pontosabb kifejezés. Hihetetlen, de Vince-nek most ezzel a sima csókocskával is sikerült elérnie, hogy nyűglődni kezdjek, amiért csak ennyi volt. De az érzelmeim leplezése még mindig nem megy valami jól, mert Vince újabbat, szomorkásat sóhajt, ahogy leüti a hamut a cigije végéről, és közelebb jön hozzám, most azzal sem bajlódva, hogy a kezét eltartsa tőlem, és ne kelljen füstben állnom. Szabad kezével megfogja az arcomat, és kicsit közelebb húzza magához, így szinte összekoccan az orrunk, amikor beszélni kezd hozzám.

- Tudod, bébi, én is szívesebben lennék veled hétvégén, de ez így jött ki. Láthatás, meg minden szar. Apámnál kell lennem, és más esetben azt mondanám, hogy gyere velem - talán már látja is, hogy tiltakozni kezdenék, mert egy halvány mosollyal megrázza a fejét, hogy elhallgattasson -, de most nem lehet. De nyugi, jövő hétvégén csak a tiéd leszek, és oda megyek veled, ahová csak akarod. Holnap meg úgyis együtt leszünk még, ne parázz!

Megpuszilja a számat, én pedig még lélegezni se merek, amíg el nem hajol tőlem. Épp csak annyira távolodik el, hogy pár ujjnyi hely legyen az arcunk között, de hirtelen még ennyire sem akarom őt elengedni. Idegesen pillantok Vince-re, és most sem tudok megszólalni, mert túl sok dolog jár a fejemben, és emellett még azon is görcsölök, hogy az arcom semmit ne áruljon el neki erről a rengeteg mindenről. Eter lassan elfordítja a tekintetét rólam, és csendben újra szívni kezdi a cigijét, így állunk egymással szemben vagy egy percig, és egyikünk se tudja, mit csináljon.

- Na, akkor szia, cukrom... - kezdi tétován, úgy négy mély slukk után Örökkévalóm, mire bágyadtan felnézek rá. Mosolyt erőltet az arcára. - Reggel várunk a suli előtt, ne késs!

- Beszélünk még, ha hazaértél? - nyögöm ki lassan, meg sem próbálva elnyomni a hangomból kihallatszó könyörgést. Vince aprót bólint, de aztán, mintha mégis meggondolta volna magát, magyarázkodásba kezd.

- Igen, valószínűleg! Csak még lesz egy csomó dolgom... viszont igyekszem velük, szóval tuti beszélünk még, oké?

- Oké - hagyom rá, közben egyik lábamról a másikra állok. Eter elkapja a ruhám ujját, és magához rántva egy futó csókot nyom a számra, nekem pedig még meglepődni sincs időm, máris újra talpra állít, és lassan egy lépést tesz hátrafelé.

- Vigyázz magadra, pitém! - kéri Örökkévalóm, majd röviden int egyet, és a lehető legkisebb léptekkel elindul az ellenkező irányba. Akármilyen rossz kedvem lett amiatt, hogy elmegy, most mégis mosolyognom kell, ahogy ránézek. Eternek látványosan nem akaródzik itt hagynia engem. Nem nehezítem meg neki, végül is ez csak egy sima elköszönés, nem a világ végére megy egyikünk sem, még akkor se, ha épp így érzem, és halkan elmormolva egy sziát én is elindulok hazafelé.

Az utat, amit Örökkévalómtól a házunkig eddig végtelennek éreztem, pillanatok alatt lerövidíti a tény, hogy amint belépek az ajtón, szembe kell néznem anyuval. Idegesen nyelek egyet, ahogy átvágok az előkerten, és a bejárati ajtó kilincsére kulcsolom az ujjaim. Már legalább egy perce állok ott tétován, de még mindig nem merek benyitni, így feladom, és bemegyek a garázsba, hogy a konyhába vezető ajtón át osonjak fel a szobámba. Ez igazából még esélytelenebb próbálkozás, mint az előző, hiszen anyu valószínűleg pont süt valamit, és lehetetlen észrevétlenül elmennem mellette, de mégis nagyobb biztonságban érzem magam így, minthogy kinyissam az ajtó, és a folyosón egyből szembetaláljam magam vele. Tudom, hogy gyáva vagyok, mert előbb-utóbb úgyis végig kell hallgatnom a szidását, amiért meglógtam itthonról, és azt sem használhatom kifogásnak, hogy apu megengedte, mert az ilyen dolgokban neki nincs szava. De mivel már éhes vagyok egy kicsit, és minél hamarabb fel akarok jutni a szobámba, hogy újra beszélhessek Vince-szel, legalább addig képes vagyok összeszedni magam, amíg elfordítom a konyhai ajtó gombos kilincsét, és egy nagy levegővel be nem megyek a házunkba.

Kicsit félve nézek körül, de anyut sehol se látom. Sőt, ami azt illeti, az egész ház üresnek tűnik, csak az alig érezhető kajaszag árulkodik arról, hogy volt itt valaki rajtam kívül. Ezen felbátorodva becsukom az ajtót magam mögött, és a szekrényeket, a sütő ajtaját, és a hűtőt kezdem találomra nyitogatni, hogy valami ehetőt találjak magamnak. Épp a hűtő ajtaját csapom be kissé morcosan, mert hiába vannak rogyásig pakolva a polcai, nem találok köztük kedvemre valót, amikor egy finom kis köhintés üti meg a fülemet, én pedig, ahogy lassan felnézek, farkasszemet nézek anyámmal. Kötényt visel, épp abba törölgette a kezeit, és most finom mozdulatokkal lesimítja, miközben a szemét le sem veszi rólam, én pedig, mint akit tetten értek, lehajtott fejjel állok előtte. A kék házicipője orrát nézem, amivel lassan dobol a kövön, de ez az egyetlen hang, amit hallok felőle. Az, hogy anyám nem beszél hozzám, még inkább megijeszt, mintha egyből kiabálva fogadott volna.

- Kaja az ebédlőben, Cecil - szólal meg végül kimérten, engem pedig egyszerűen szíven üt, ahogy kimondja a nevemet. Nem azért, mert nem becézget, mint általában, hanem a hangsúlya miatt. Úgy érzem, mintha minden szava egy ütés lenne, és ezzel valószínűleg anyám is tisztában van. Nagyon megbánthattam azzal, hogy nem jöttem haza a többszöri kérésére sem, és már azon vagyok, hogy magyarázkodás helyett egyből bocsánatot kérjek tőle, de épp csak felnézek rá, hogy kinyissam a számat, szépen manikűrözött kezével elhallgattat. - Csitt, Cecil! Majd ebéd után megbeszéljük - szól rám már sokkal lágyabb hangon, és annak ellenére is, hogy az arca még mindig rezzenéstelen, a szeme nevet. Nagyon megkönnyebbülök ettől, és amikor lágyan végigsimít az arcomon, szinte hangosan fellélegzem, de nem akarok megint tiszteletlen lenni vele. Szeretem anyámban, hogy velem szemben sosem haragtartó. Hálásan pillantok rá, ahogy elindulok mellette az ebédlő felé, de épp csak kiérünk a konyhából, ismét megszólal, egy kicsit erélyesebben. - Ne felejtsd el levenni a cipődet, drágám!

Szinte nevetve bújok ki a cipőmből az előszobában, és szaladok anyu után, aki a megterített asztal egyik végénél állva várja, hogy odaérjek hozzá. Addig nem ül le, amíg le nem dobom a táskámat a szék mellé, mire kicsit rosszallóan néz rám, de megszokta már. Mindketten helyet foglalunk, anyu pedig egy halvány mosollyal elém tolja a gőzölgő levest, ekkor tűnik csak fel, hogy mindössze két személyre van megterítve.

- Apu hol van? - kérdezem, miközben már a levest kanalazom, nem sokat törődve azzal, hogy minduntalan megégetem vele a számat. Kanállal a számban pillantok anyura mellettem, aki elnézően csóválja a fejét, mire azonnal leteszem a kanalat, és ha csak fél percig is, de igyekszem úgy viselkedni, mint aki már majdnem tizennyolc éves. Neki persze ez nem esik nehezére, még most, a sima kis étkezőnkben is úgy viselkedik, mintha egy puccos, francia étteremben ülnénk! Anyám akármilyen lehetett fiatalabb korában, most kész úrinő, de el se tudom képzelni, hogy valaha is másmilyen lett volna. Erőt veszek magamnak, és nem folytatom az evést addig, amíg nem válaszol, anyu pedig, mintha csak erre várt volna, leteszi a kanalát, és kicsit felém fordulva beszélni kezd.

- Apád ma délelőtt ment el. Ne, ne kérdezd - sóhajt halkan, mert látja rajtam, hogy belevágnék a mondandójába -, nem tudom, mikor jön haza. Attól függ, hogy hová helyezik ki éppen.

Ezen már meg sem lepődöm, de még így is kissé csalódott vagyok. Jó lett volna, ha legalább öt percig látom, annak ellenére is, hogy néha még öt perc is igazán sok belőle. De azt hittem, apám legalább hétvégéig itthon marad, és valószínűleg anyu is így tervezte, mert hallottam, hogy el akartak utazni valahová pár napra, amit most megint el kellett halasztaniuk.

Ha megszakadnék, se tudnám megnevezni, mi apu foglalkozásának a hivatalos neve, csak annyit tudok biztosan, hogy a Külügyminisztériumnál dolgozik, valami ide-oda utazgató részlegen, szóval többet van az országon kívül, mint velünk itthon. A külügyisek meg mind jólfésült, öltönyös fickók, szóval apámra is inkább Spyként, semmint modoros, öltönyös pasi, aki fontos ügyeket intéz az USA jólétének érdekébenként hivatkozom, mert így mindenkinek egyszerűbb. Na ja, mindenkinek, aki veszi a TF2-re vonatkozó utalásaimat. De apámra még azért is illik a Spy jelző, mert francia. Engem ilyen szülőkkel az ég is kék Scoutnak teremtett! De ezen nem érek rá tovább agyalni, mert anyu lassan türelmetlenné váló hangja visszaránt a beszélgetésünkbe.

- Cilly? Azt kérdeztem, hogy te hol voltál! - szól rám, miközben levág egy apró falatot a tányérján fekvő sült csirkemellből. Észre sem vettem, és anyu közben még végzett is a levessel, míg én még mindig csak az üres kanalat szorongatom. Kicsit félve nézek rá, és, hogy időt nyerjek, én is eszem pár falatot, közben a válaszon töprengek. Fogalmam sincs, hogyha apu egyáltalán beszélt vele, mit mondott, szóval nagyon körültekintően kell fogalmaznom.

- Egy barátomnál voltam este - kezdek bele lassan, közben végig úgy érzem magam, mintha épp egy kihallgatáson, és nem egy kellemes ebéden vennék részt. Tudom, hogy igazából nem áll távol tőle a helyzet; hiába tűnik, hogy anyu szinte nem is törődik azzal, amit mondok, túl jól ismerem már ahhoz, hogy ezt el is higgyem róla.

- Mattie-nél? - kérdezi szinte csak mellékesen, miután lenyeli a falatot. Nemleges választ adok, mire elgondolkodva néz rám. - Különös... ismerem ezt a barátodat?

- Nem hinném... mi csak tanultunk! - vágom rá túl gyorsan, és ebből nyilvánvalóvá válhat anyunak, hogy nem mondok igazat, de egyáltalán nem úgy reagál, mint ahogy várom. Leteszi az evőeszközeit és felém fordul, arcán egy halvány mosollyal. Ami azt illeti, anyu még sosem vetett rám olyan pillantást, mint most. A tekintete kifürkészhetetlen, és az arca is olyan, mintha valami kellemes emlék jutott volna eszébe, de nem merek rákérdezni, mire gondol, mert tudom, hogy úgysem mondaná el. Egyre idegesebben kapkodom a pillantásom közte és a bútorok között, közben a számat harapdálom. Próbálok küzdeni a zavarom ellen, mert ha még el is vörösödöm, anyu levágja, hogy valami nincs rendben, de minél tovább hallgat, annál hülyébben érzem magam.

- Kezdem érteni, miért apádnak szóltál - szólal meg végül, nekem pedig gőzöm sincs, miért mondja ezt hirtelen, de megkönnyebbülök, hogy eddig még nem volt letolásban részem. Még mindig kissé félve nézek anyura, de az arcán még mindig az a kicsit elmerengő kifejezés ül, nem látom, hogy haragudna rám. - De legközelebb inkább hétvégén tanuljatok, rendben?

Megsimogatja az asztalon nyugvó kezem, majd visszatér a félbehagyott ebédjéhez, én pedig csak dermedten ülök mellette, az ujjaim zsibbadnak anyu cirógatása nyomán, és fogalmam sincs, hogy miért nem buktatta le a nyilvánvaló hazugságomat. Anyu már csak egyszer néz rám, de akkor valami furcsán büszke pillantással, amitől csak még hülyébben érzem magam. Fogalmam sincs, mi van most. Ennyi lett volna az a nagy beszélgetés, amire anyu már két napja készül? Ha minden leszidást ilyen könnyen megúsznék, boldog életem lenne! Nem tudom, mi történt anyuval, amiért így viselkedett velem, de nem kísértem a szerencsémet azzal, hogy rákérdezek, helyette csak gyorsan befejezem az evést, utána pedig felkapom a táskámat, és az ebédet megköszönve kérve a szobámba sietek.

Amikor már az ajtót is bezárom magam mögött, megkönnyebbülten sóhajtok fel, és a táskám ledobom az ágyra, én magam pedig a gurulós székembe hanyatlom. A gépemet is csak lassan kapcsolom be, mert hirtelen ahhoz sem érzek magamban erőt, hogy a karjaimat felemeljem. Az ételtől elálmosodtam kicsit, de összeszedem magam, és feljebb mászom a székben, mert ha csak egy perccel is tovább fekszem, biztos, hogy elalszom, amit Vince miatt nem engedhetek meg magamnak. Magam elé húzom a billentyűzetet, és bepötyögöm a jelszavamat a képernyő közepén lévő sötétszürke Steam ablakba, majd bejelentkezés után egyből a barátlistámat kezdem végigpörgetni. Valószínű, hogy az ebéd rövidebb ideig tartott, mint éreztem, vagy csak Örökkévalómnak akadt túl sok dolga, mert az övét nem látom az elérhető nevek között. Nem idegeskedem, hagyok neki egy üzenetet, hogy írjon, ha feljön, és valami elfoglaltságot keresek magamnak.

Játszani most nincs kedvem, mert Mattie-t sem találom meg az online listában, így kicsit csüggedten nyitok egy böngészőablakot, hogy hétköznapibb tevékenységekkel kössem le magam. A végtelen könyvjelzőim listájából találomra kiválasztok egyet, de nagy bánatomra a Facebook oldalára kattintok. Vince-nek nem hazudtam a randinkon, tényleg nem igazán használom, mert legalább egy hónapja nem léptem be, így kicsit gondolkoznom kell a bejelentkezési adataimon. Még annak ellenére is, hogy bő harminc napja nem néztem fel, épp csak egy tucat értesítésem és két üzenetem van, de, mivel valószínűleg egyik sem fontos, figyelemre sem méltatom őket. Őszintén fogalmam sincs, mit keresek az oldalon, így a hírfolyam helyett inkább a saját mappáimat kezdem böngészni, hogy valami zenét keressek magamnak. Épp egy lejátszási listát szerkesztgetek, amikor egy éles pittyenés hallatszik a fejhallgatómban, egy pillanatra meg is süketítve. Gyorsan megnyitnom a feldobott beszélgetés ablakát, de kicsit csalódottan látom, hogy nem Örökkévalóm, hanem Mattie írt nekem.

- Hallod - kezdi köszönés helyett a legjobb barátom, majd új sorban folytatja, így olvasás közben nekem is lejjebb ugrik a szemem -, te milyen cuccban voltál ma suliban? Begótosodtál, vagy mi van?

Mattie kérdése több okból is meglep. Mivel azután, hogy Vince rám adta a ruháit, szinte el is feledkeztem róluk, most újra végig kell néznem magamon, hogy rájöjjek, mi kivetnivalója van az öltözékemben. A pulcsi cipzárját idő közben lehúztam már, így most Jack Skellington csontvázpofája vigyorog rám az alatta lévő, fekete pólóról, és az ehhez társuló fekete csőfarmerrel, meg a holtsápadt bőrömmel és világos hajammal tényleg úgy nézhetek ki, mint valami éjszaka gyermeke, na nem a csillogó fajtából. De a másik, ennél sokkolóbb dolog, ami tudatosul bennem, az az, hogyha Mattie látta, hogy nézek ki, akkor volt suliban, ami nála már kisebb csodának számít. És, ami tényleg fontosabb mindennél, hogy látott engem, de nem volt képes odajönni hozzám!

- És ha igen? - írom vissza egészen dühösen. Mi az, hogy a legjobb barátom kerüljön engem, amikor, kis túlzással élve, egész nap arra vártam, hogy meglássam őt? - Amúgy, pöcsfej, miért nem voltál képes odajönni, és, mondjuk, megkérdezni?

Tovább forrongok, és úgy csapkodom a billentyűket, mint Mattie, amikor már tiszta ideg játék közben. Ilyen az én legjobb barátom, a világ egyetlen embere, aki képes elérni, hogy pár szó után ideges legyek miatta. És a legszebb, hogy valószínűleg még büszke is rá! Szusszanok egyet, amikor az egész kis kitörésemet elküldöm neki, de nincs sok időm lenyugtatni magam, mert szinte azonnal megkapom a válaszát.

- Bocs, láttam, hogy mennyire el vagy foglalva valami pasival. Vagy mondjam azt, a pasiddal? Tuti az ő cuccai vannak rajtad, nem rossz az ízlése - nyomatékosítja az utóbbit egy szélesen vigyorgó szmájlival, én pedig nem tudom eldönteni, hogy most csak szívat, vagy komolyan gondolja. De mielőtt még reagálhatnék, folytatja az üzenetekkel bombázást. - Na, mikor mutatsz be neki? Fel kell mérnem a konkurenciát.

Sóhajtva dőlök hátra a széken, és eldöntöm, hogy Mattie most bizonyára csak viccel, nem is tehet mást. Belemegyek a játékba, és, miután elindítok vele egy hangos csevegést, lejjebb csúszom a puha bőr párnákon, és viszonylagos könnyedséggel válaszolok neki.

- Ja, természetesen! Majd hétfőn odarángatlak hozzá, jó? - nyögök fel, mire befejezem, Mattie pedig felröhög a vonal másik végén, de nem szólok rá, hogy fogja be, mert izgaából nem zavar. Olyan régen beszéltem már vele ténylegesen, hogy öt-tíz percig megint nehezemre esik majd rátalálni a szokásos hangomra vele szemben. Tuti, hogy addig jól fog szórakozni rajtam, de azt hiszem, ennyit kibírok, mert a hosszas gépeléshez nincs semmi kedvem. - Holnap jössz suliba? - kérdezem tétován, mert nem tudom, hogy adjam be neki, hogy én nem leszek ott, ha esetleg mégis keresne. Egyre inkább elbizonytalanodom abban, hogy jó ötlet lenne Vince-szel, Dimmel, meg a vörös kiscsajjal lógni egész délelőtt, de ezt már nem volt lehetőségem elmondani Örökkévalómnak. Feszülten hallgatom az elektromos sistergést, meg Mattie kis hümmögéseit a fejhallgatóm tappancsai között, mialatt újra megnyitom a Facebookot, és céltalanul nézelődöm rajta.

- Esélytelen, Cee - mondja végül, amivel annyira kizökkent a gondolataim közül, hogy elejtem az ölembe húzott egeret. A vezetékénél fogva rángatom fel a földről, majd kelletlenül felülök, és ismét leteszek arról, hogy egérpadnak használjam a combomat, amikor Mattie-vel társalgok. A kettő együtt egyszerűen lehetetlen.

- Miért, mit csinálsz? - kérdezem, amikor már összeszedem magam, nem is sokat törődve Mattie kárörvendő vihogásával, amivel az előbbi kis csattanást nyugtázta. Szerintem a drága azt hitte, én borultam ki a székből, de gyorsan tájékoztatom róla, hogy nem volt ilyen szerencséje, mire szinte rögtön befogja, és inkább a válaszadásra koncentrál újabb kis csend és egérkattintgatás után.

- Amit most is, videót vágok. Szóval ne álmodozz arról, hogy a sulira pazarlom majd az időmet! Ja, meg arra se számíts egy-két óráig, hogy gémelek veled, bocsi - mondja úgy, hogy egy szemernyi szánakozás sincs a hangjában, de mégis megkönnyebbülök tőle. Ez Mattie, nem is vártam tőle, hogy térden állva esedezzen a bocsánatomért, amiért most az egyszer nem lesz partnerem a napi TF-ezésben.

Vállat vonok, ráhagyom, mert tudom, hogy Mattie-nek milyen fontos, hogy ezeket meg tudja csinálni határidőre. Az a pár ezer ember, aki minden egyes videóját kocsányon lógó szemekkel nézi végig rögtön azután, hogy feltölti őket, biztos nem venné jó néven, ha csak egy percet is késne velük. Ezt persze nem említem meg Mattie-nek, hiszen egyből levágná, hogy csak gúnyolódom vele, de biztos vagyok benne, hogy tudja, mire gondolok az ilyen megjegyzései hallatán. De ami furcsa, hogy egy kicsit még örülök is annak, hogy nem megy be holnap, mert ha véletlenül keresne suliban, és nem találna, tuti, hogy két hétig azt hallgathatnám tőle. Próbálom más irányba vinni a beszélgetést, és szóra bírni Mattie-t, holott nem rossz dolog hallgatni a válogatott szidalmait, amiket úgy fél percenként szór a videószerkesztő programjára, csak azért mégsem nevezhető valódi társalgásnak.

- Átjössz hétvégére? - kérdezem szinte csak mellékesen, hiszen nem is kell többet mondanom neki. Mattie általában mindig belelkesül, ha pár együtt töltött nap kerül kilátásba, sőt, a legtöbbször hívnom se kell, bejelenti, hogy ekkor és ekkor átjön hozzám, és ha épp nem vagyok otthon, majd hazarángat. Most viszont csak töprengő hümmögést hallok tőle válasz gyanánt, ami egy kicsit lelomboz. Már épp rákérdeznék, hogy mi baja van, amikor elhallgattat, és a kattintgatásokat is szünetelteti egy kis időre.

- Hétvégén nem t'om, de holnap délután oké? Miután hazajöttél suliból, aztán streamelünk, meg minden szar. Bocs, Cee, ilyen a strici élet, nem érhetek mindig rád - mondja a lehető legkomolyabb hangján, de én nem bírom ki sokáig, és elnevetem magam. Mattie is velem nevet, és szinte látom magam előtt, hogy a könnyeit törölgeti. Igazából ez a hülye, stricis megszólalása csak élőben vicces, mert nem csak borzasztóan jól tudja hangsúlyozni, hanem az arca is nevetséges hozzá, de annyiszor hallottam már tőle úgy, hogy most is elképzelem, milyen pofákat vághat közben, és nekem már tényleg folyni kezdenek a könnyeim.

- Ilyen hamar meguntál? - szórakozom vele tovább, adva a sértett nőcskét, mire Mattie, még mindig kicsit nevetve csitítatni kezd, egy-két szó után magára erőltetve az előbbi hangszínét.

- Nyugi, mindig te leszel nekem a legértékesebb, drága Cee - mondja az általam leereszkedő stricinek elkeresztelt hangján, és én tényleg csak eddig bírom, mert ahogy elképzelem, hogy egy lesajnáló pillantással sóhajt egyet, amint befejezi, ismét felröhögök, és az asztalhoz nyomom az arcom, hogy megnyugvásra kényszerítsem magam. - Na, remélem, hogy most már kajak te estél ki abból a hülye székedből! - mondja Mattie az újabb csattanást hallva, amit a fejhallgatóm és az asztal sarkának találkozása okoz, a mikrofon pedig fel is erősít, de csak valamit nyöszörgök nemleges válasz gyanánt, és a könnyeimet törölgetem, amikor végre képes vagyok újra normálisan lélegezni.

- Soha többé ne merj így beszélni! - figyelmeztetem még mindig pihegve, mire ő csak képletesen megrántja a vállát, de nagy szerencsémre a továbbiakban már viszonylag normális stílusban beszélgetünk. Nem tudom, mennyi időt töltök vele, de estefelé Mattie elköszön tőlem, hogy nyugodtan meg tudjon csinálni egy új hangfelvételt, én pedig vagyok olyan kedves, hogy tényleg békén hagyom közben. Talán nem bízott bennem, mert hiába ígértem meg, hogy nem fogom közben hívogatni, ki is lépett Steamről, én pedig megint egyedül maradtam.

Vince továbbra sem jelentkezett, pedig már este hét körül járt az idő, és azóta is hiába nézem szinte kétpercenként a barátlistámat, nem látom, hogy elérhető lenne. Még a játéktól is elmegy a kedvem, így leveszem a fejhallgatómat, és a Steam ablakot bezárva visszatérek a még mindig megnyitott, órák óta érintetlen böngészőhöz. Jobb dolgom nem lévén ismét végigpörgetem a hírfolyamot, gondosan figyelmen kívül hagyva minden félmeztelen szelfit, kiskutyás képet és kétszavas, depressziós kiírást, vagyis a megjelenő posztok jelentős részét. Inkább csak viccből tekergetem végig ezt a sok szemetet, kíváncsi vagyok, mikor fogynak már el, gondosan figyelmen kívül hagyva, hogy az oldal végtelenített, szóval egy jó ideig görgethetnék még lefelé, mire bármi is megváltozna.

Úgy öt perc után már kezdek végleg ráunni, és azon vagyok, hogy kijelentkezem, amikor eszembe jut utolsó lehetőségként, hogy Vince talán itt elérhető lehet. Gyorsan megkeresem, és ismerősnek jelölöm, de várakozásommal ellentétben nem kapok azonnal visszaigazolást tőle, így valószínű, hogy nincs gépnél. Unalmamban az adatait és a kevés, épp elérhető képét nézem, amikor alig egy perc után megakad a szemem az épp csak bélyegnyi profilképén. Kíváncsian kattintok rá, és amikor nagyban is megnyílik előttem, pislognom kell kettőt, hogy tényleg felfogjam, mit látok, de még akkor sem tűnik el előlem.

Holtsápadtan meredek a monitorra, ahol nem csak Örökkévalómmal, hanem önmagammal is farkasszemet nézhetek. Vagyis, ami azt illeti, farkasszemet éppenséggel nem, mert mindkettőnk fejének nagy részét egy-egy vigyorgó szmájli takarja, de cenzúra ide vagy oda, abból a pár kilógó, göndör hajtincsből, meg a reggel rajtam lévő vörös pólóból egyértelmű, hogy Vince nem egy akármilyen szőke picsával smárol épp, hanem velem. És ezt képes is volt nyilvánossá tenni! Még úgy is, hogy minden cucca bő rajtam, és a képen is épp csak vállig látszunk mindketten, sőt, az arcunk helyén is hiába virítanak kis képecskék, azért elég egyértelmű, hogy épp csókolózom vele!

Próbálok nem pánikba esni, de ezért már hiába könyörgöm magamnak, képtelen vagyok józanul gondolkozni. Lehet, hogy a képen akár csaj is lehetne, és az a huszonhárom ember is valószínűleg így gondolja, aki eddig rányomta a tetsziket, de én tudom, hogy én szerepelek rajta, és úgy érzem, mindjárt elájulok az idegességtől. Egész testemben remegve futom át újra a steames barátlistámat, de Vince-t még mindig nem látom online, pedig most rohadt sürgősen beszélnem kéne vele! A zsebemben kotorászom a mobilom után, amivel együtt végül a Dimtől kapott cetlit és Mattie nyakláncát is kirántom. Az utóbbiakat az asztalra ejtem, a mobilt pedig a kezeim közé szorítom, és nagy nehezen kikeresem benne Eter számát, majd azonnal hívom, a mobilt pedig a fülemhez nyomom.

Reszketve számolom a kicsöngéseket, közben a tekintetem idegesen cikázik a még mindig megnyitott kép és a mellette sorakozó néhány hozzászólás között. A gyomrom idegesen megugrik tőlük, nem bírom őket elolvasni, így fél kézzel gyorsan kilépek az ablakból, amíg a másikkal még mindig a mobilt szorítom a fülemhez. A nyolcadik csengés után feladom és bontom a vonalat, de nem bírom sokáig, alig pár perc múlva ismét felhívom Vince-t, aki most sem veszi fel a telefonját. Már nem csak ideges, hanem egyre rémültebb is vagyok, és hol a mobilomat, hol a barátlistámat nézem árgus szemekkel, hátha végre jelentkezik, de nem teszi. Kis idő múltán már minden haragom elpárolog, inkább csak aggódom Vince-ért. Már egyáltalán nem a hülye kép miatt akarok beszélni vele, hanem egyszerűen csak hallani akarok felőle. A kép miatt még ráérek idegeskedni, most azt kell tudnom, hogy minden rendben van vele, mert amíg Mattei-vel töltöttem az időmet, szépen el is feledkeztem róla.

A pillantásom futólag újra az asztalra téved, majd megállapodik a kissé gyűrött, kockás papírcafaton. A kezeim közé veszem és kihajtogatom, majd lemásolom róla Dim felhasználónevét, és őt is megkeresem Steamen. Ha bárki tudja, mi van most Vince-szel, az tuti, hogy a legjobb barátja, szóval legalább őt el kéne érnem, de hiába jelölöm ismerősnek, Dim ugyanúgy eltűnt ma este, mint Örökkévalóm. Legalább egy órát kuporgok még a székemben arra várva, hogy valamelyikük jelentkezzen, de a csetablakok és a mobilom is némák maradnak. Ezalatt próbálok még csak nem is gondolni arra, mi lehet Vince-szel, és szomorúan veszem észre, hogy ez milyen könnyen sikerül, mert a gondolataim folyton arra a hülye facebookos profilképére terelődnek. Kiborulok magamtól, amikor rájövök, hogy igazából nem haragszom miatta, csak félek, hogy mi van, ha valakinek feltűnik, hogy én vagyok rajta. Egy picit még jól is esik, hogy Vince-nek ennyire sokat jelentek, és figyelmen kívül hagyom azt a lehetőséget, hogy csak menőzni akar egy smárolós képpel, ami végül is sikerült neki.

Tudom, hogy az lenne a normális, ha most dühöngenék miatta, de képtelen vagyok rá. Egy részemnek kifejezetten jólesik, hogy Örökkévalóm komolyan gondolja velem, és nem szégyell velem együtt mutatkozni, de attól még ugyanúgy félek, hogy mi van, ha lebukunk valaki előtt. Sőt, mi van, ha lebukunk a szüleink előtt? Vagy a suliban? Vagy mit tudom én! Eddig ez nem igazán foglalkoztatott, mert azt hittem, csak én vagyok annyira beleesve Vince-be, hogy kettőnkről fantáziálgassak, meg Mattie is elég megértő volt, amikor elmondtam neki, mi van velem, de hülye lennék, ha azt hinném, hogy az egész világ édesen mosolyogva nézné, ha Vince meg én csak úgy csókolóznánk a suliban, mint a normális párok. A gondolattól összeszorul a torkom, és egy utolsó, reménykedő pillantást vetek a mobilom sötét kijelzőjére.

Azon gyötrődöm, mi a franc lesz most velünk. Mármint most, hogy Vince-nek nyilvánvalóan barátnője. Egyetlen dolog vigasztal egy picit, amit még a kettőnkről készült kép előtt láttam. Egy egészen friss bejegyzés Örökkévalóm adatlapján. Kis, halványkék szívecske, alatta a mai dátummal, és egyetlen rövid üzenettel: kapcsolatban. Nem tartom túl sokra a Facebookhoz hasonló közösségi oldalakat, se az ott élt magánéletet, de az, hogy Eter ennyire nyíltan felvállalja, hogy együtt van velem, egy kicsit boldoggá tesz, még annak ellenére is, hogy mennyire utálom a helyzetet, amibe hirtelen belecsöppentünk.

Tovább kuporgok a székben arra várva, hogy keressen, végül el is alszom közben, mert mire félig a földre csúszva, elgémberedett tagokkal újra felnézek, a monitor sarkában lévő óra szerint már éjjel fél egy is elmúlt. Csüggedten veszem le a szemüvegem, és a szememet dörzsölgetve megyek ki zuhanyozni. Nem vagyok igazán fáradt, de tudom, hogy nincs értelme tovább virrasztanom, így, amikor bő húsz perccel később visszajövök, már csak azért megyek oda a gépemhez, hogy kikapcsoljam. Alsót és pólót veszek, majd a mobilomat megragadva ágyba bújok, Vince felsőjét még oda is magammal víve. Beletemetem az arcomat a kapucnijába, beszívom az illatát, és próbálok újra elaludni, közben pedig nem gondolni semmire.