A fejezet első része, borzasztó helyen kettészakítva, így érdemes a másodikkal együtt végigolvasni.

*

Újabb olyan órán vagyok túl, amin nem csináltam semmit. Nem tudtam odafigyelni semmire, és ez akkor sem javul, amikor kicsengetés után a cuccaimat söpröm a táskámba. Álmatagon megyek ki a teremből, próbálva kitérni a körülöttem lévők útjából, de az igyekezetem hiábavaló; épp csak kilépek a folyosóra, máris beleütközöm valakibe. Lehajtott fejjel kérek bocsánatot egy pár kék magassarkú tulajdonosától, majd még azelőtt továbbsietek, hogy bármilyen szidalmat a fejemhez vághatna. Magamhoz szorítom a táskám, és menet közben próbálom előszedni belőle azt a fecnit, amire az órarendemet írtam, mert hirtelen még arról sincs fogalmam, hova kéne most mennem. A fal mellé húzódom, távol a folyosó közepén áramló embertömegtől, de még így is a vállamnak ütköznek néhányan, amíg a kezemben tartott cetlin próbálok eligazodni. Alig egy perc után sikerül a macskakaparásomból kivenni a következő órámat, meg a hozzá tartozó termet is, amit a suli másik végén találok. Hiába van már év vége, még mindig nem tudtam megjegyezni, mert az órarendünk meg a teremrendünk is szinte hétről hétre változik, még ha csak ugyanazt az öt-hat tárgyat tanulom is minden egyes nap.

Kis sóhajjal gyűröm a zsebembe a papírt, és fordulok menetirányba a táskámat is felvéve, de túl nagy lendülettel indulok visszafelé, és öt percen belül már sokadszor rohanok bele valakibe a folyosón. Épp csak felnézek, hogy bocsánatot kérhessek tőle, és az előttem állót kikerülve tovább mehessek, de Vince legjobb haverját meglátva hátrahőkölök, és sűrűn pislogva bámulok rá. Várakozásommal ellentétben Dim nem tűnik dühösnek, sokkal inkább kíváncsian méreget, ahogy valami elnézést félét habogva csavargatom a táskám vállpántját.

A járólapot bámulom magam előtt, nem merek a szemébe nézni, mert tudom, hogy most is épp hülyét csinálok magamból, ha már odakint, Örökkévalóm társaságában nem sikerült elég jól. Lesütött szemmel várom, hogy megunja, és otthagyjon engem, de mivel nem hallom a bakancsa halk, puha nyikorgását a kövön, ami a távolodását jelezné, egyre kellemetlenebbül érzem magam. Kis köhintés üti meg a fülemet, mire összerezzenek.

- Szép? - hallom Dim halk kérdését, mire felkapom a fejem, nem törődve az arcom pirosságával. Fogalmam sincs, mire gondol, és ennek hangot is adok valami értetlenkedő cincogás képében, mire egy halvány mosollyal megcsóválja a fejét. - A padló. Csak, mert nagyon bámultad.

Érzem, hogy ettől még inkább vörösödöm, meg azt is, hogy borzasztóan hülyén érzem magam. Már attól félek, hogy Dim valami megjegyzést tesz a zavaromra, de ez szerencsére elmarad. Meglep, de mégis csendben várja, amíg befejezem a gyötrődést, és amikor végre összeszedem magam annyira, hogy ismét felnézzek rá, a fal mellett, hátát lazán az egyik szekrénynek vetve találom. Kezei a bő, fekete pulcsija zsebében, fél lába pedig a szekrény ajtajának támasztva. Barátságos, várakozó arckifejezéssel pillant rám, amitől a hideg is kiráz. Legszívesebben megkérdezném a vöröst, hogy mi a francot akar tőlem, mert kezd olyan érzésem lenni, hogy követ engem, de gyorsan lecsillapítom az állandó üldözési mániában szenvedő kisegér énemet. Végül is nem olyan nagy ez a suli, hogy a nagyjából ezer itteni arc közül ne láthassam ugyanazt kétszer egy nap. Fura véletlen, nem több, bár ez még mindig nem ad magyarázatot Dim indokolatlanul is kedves pillantására, amivel volt szíves kitüntetni engem.

Mivel még mindig nem szólalok meg, csak zavartan toporgok előtte, Dim felsóhajt, és lemondóan az égre, jelen esetben a neonlámpás mennyezetre emeli a tekintetét. Ettől az egyszerű mozdulattól gombóc kezdi feszíteni a torkomat. Nem hiszem el, hogy rajtam bukott ki ennyire! Mégis minden jel arra mutat, és már megint valami mentegetőzésen töröm a fejem, holott azt se tudom, miért kellene bocsánatot kérnem tőle, de mielőtt bármit is kinyöghetnék, újra felém fordul, és halk, rekedten hangon megszólal. Akaratlanul is közelebb húzódom hozzá, hogy halljam, így már alig egy méter van csak kettőnk között.

- Figyu, ez kínos - kezdi, én pedig kíváncsian, bár nem kis értetlenséggel nézek rá. Próbálok Dim arckifejezéséből rájönni, hogy mire gondol, de nem járok sikerrel; a vonásai simák, és semmilyen érzelem nem tükröződik rajtuk. Olyan, mint valami hűvös szobor, és pár perc után már nyugtalanul érzem magam a közelében. Nem kérdezek rá, hogy mit ért ezalatt, amitől mintha megkönnyebbülne, de lehet, hogy csak a szemem káprázik, amikor valami kis rezdülést látok a szája szegletében. Dim rám néz azokkal a borzasztóan kék szemeivel, az egyetlen eleven dologgal, amit az arcán látok, én pedig hirtelen elszégyellem magam, hogy milyen hülye gondolataim voltak róla az előbb. Mintha tudná, mire gondolok, és ez a legrosszabb; nem is tudom sokáig állni a pillantását. De mielőtt még lesüthetném a szemem, a vörös hajú megkegyelmez nekem, és önként elfordul tőlem, ahogy folytatja. Meglepetten veszem észre, hogy, még ha nem is kapja a földre a tekintetét, ahogy én tenném zavaromban, elnéz mellettem, ugyanolyan ideges pillantással, amit csak a magamfajták szoktak vetni egy beszélgetés alatt. A hangja, ha lehet, még halkabb, mint az előbb, talán csak a rekedtsége miatt, amit még egy csendes kis köhögés sem mulaszt el teljesen. Feszülten figyelek minden egyes szóra, amit kimond, közben összepréselem a számat. - Vince megkért, vagy mondjuk úgy, sírva könyörgött - jelenik meg egy halvány, derűs mosoly az arcán, amiben valami különös, távoli kárörömöt fedezek fel -, hogy lógjunk együtt, és spanoljak veled. Vagy nem tudom... és, ja. Szóval most barátkoznunk kéne, Cin.

Még az arcán elidőző mosoly ellenére is látom Dim zavarát, ami, mire befejezi a mondókáját, csak egyre erősebb lesz. Beszéd közben egyszer se nézett rám, és most is csak lassan, szinte félve emeli rám a pillantását, ami találkozik az én hasonlóan szégyenlős tekintetemmel. Nem tudom, hogy nézhetek ki épp, mert hiába nem ég szégyenpírtól az arcom, így is sejtem, hogy nem normális a színe. Talán halottsápadt lehetek addigra, mire tényleg ránézek a velem szemben álló Dimre. Az arca már majdnem olyan színű, mint a haja vöröse, amitől meghökkenek, hiszen az utolsó emberek egyikének hittem, akit valaha látok zavarba jönni. Most mégis kissé idegesen áll előttem, a kezei néha meg-megrándulnak a mély kenguruzsebben, ahogy, gondolom, az ujjait tördeli nyugtatásképp, és tétova pillantásokat vet az arcomra, miközben felsóhajt. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de azt nem, erre mit lehetne felelni. Valószínű, hogyha Dim igazat mond, és máris szidom magam a gondolatért, hogy ezt kétségbe vonom, miért is hazudna nekem, akkor erről beszélgettek abban a pár rövid percben ebédszünetben, amíg elhúzódtak tőlem. De Örökkévalóm mégis mi a fenét akar ezzel? Kedves tőle, hogy próbálja elérni a jó viszonyt a haverjai meg köztem, de én se mondom Mattie-nek, hogy lógjon már vele éjjel-nappal, hogy elviseljék egymás társaságát! Még csak az kéne, hogy találkozzanak! A gondolatra a hideg is kiráz, hiába nem láttam Mattie-t egész nap.

Dim ezalatt várakozóan néz rám, mire ismét rájövök, hogy válaszolnom kell neki, és lázasan kezdek kutatni a megfelelő szavak után. Ez az arcomra is kiülhet, mert látom rajta, hogy egy kicsit feszültebb lesz, ami nekem nem sok jót ígér. Kétségbeesetten próbálok valami olyat mondani, ami megfelelő válasz lenne az előbbire, de semmi nem jut eszembe. Mindenképp meg kell majd kérdeznem Etert, mire volt jó, hogy ilyen kínos helyzetbe hozzon mindkettőnket, mert Dim akármennyire próbál barátságosan viselkedni velem, süt róla, hogy milyen nehezére esik. Olyan, mintha feszélyezné a társaságom, ami teljesen új számomra. Látványosan úgy érzi magát, ahogy én szoktam idegenek mellett, és akármilyen szemét dolog, de ettől egy kicsit megjön a bátorságom. Kényszerítem magam, hogy ellazítsam ökölbe szorult ujjaimat, majd valami mosolyfélét erőltetek az arcomra, ahogy felnézek rá.

- Nincs ellenemre - mondom halkan, de akármennyire próbálom adni a könnyed, nemtörődöm srácot, nagyon látszik, hogy nem vagyok ilyen. A hangom a szokottnál is kimértebb, olyan távolságtartással beszélek, hogy magam is kétségbeesem tőle, és Dimet se nagyon sikerül meggyőznöm arról, mennyire örülök annak, hogy együtt lóghatok vele. Kis sóhajjal újra próbálkozom. - Mármint úgy értem, nekem oké. Hol lesz órád? - kérdezem, ami elsőnek eszembe jut. Persze nem azért, hogy lerázzam, elkísértem volna a terméhez, vagy valami, de fogalmam sincs, hogy Dim mit vesz ki a hangsúlyomból.

- B-108, matek - feleli vidáman, amit egy kicsit furcsállok, de nem kérdezek rá az okára. De meg is lepődöm, mert ugyanott, ahová én is indultam. Ezt már szóvá is tenném, de Dim még nem fejezte be. - És neked is - inkább kijelenti, mint kérdi, amitől meghökkenek. Ezt látva halványan rám mosolyog, ahogy ellöki magát a faltól. - Szoktalak látni, kettővel előttem.

Mindezt olyan hangon mondja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de nekem borsódzik tőle a hátam. Megáll előttem, mire nyelek egyet, de próbálom összeszedni magam, fél kézzel egyre szorosabban fogva a táskám pántját magam mellett. Hiába készülök a halálos ítéletemre, Dim csak annyit kérdez még, hogy megyünk-e, mielőtt még elkésünk, én pedig némán bólintok egyet, és elindulok mellette. A kezei megint lazán zsebre téve, a vállai leejtve, látom, ahogy futólag rápillantok. Így már nem tűnik olyan magasnak, de még fenyegetőnek sem, viszont valami kellemetlen érzés, ami Dim mellett eddig is elkapott, nem hagy nyugodni. Nem merem szóvá tenni, hogy mennyire fura a helyzet, pedig szerintem süt rólam, hogy így gondolom. Örülök is, hogy nem kérdez rá, de ezt betudhatom annak is, hogy amíg átmegyünk a másik épületszárnyba, nem kezdünk beszélgetésbe.

Már nem vagyok olyan feszült, mint pár perce, de még mindig nem érzem magam olyan nagy jól Dim társaságában. Róla viszont ezt nem lehet elmondani, mert még a közönyös arckifejezése ellenére is kedves, érdeklődő pillantásokat vet rám, amikor a megfelelő terem közelébe érünk. Leülök az egyik kis, kétszemélyes pad egyik oldalára, és kissé idegesen már azt várom, hogy a vörös is helyet foglaljon mellettem, így szinte csalódottan nyugtázom, hogy eszében sincs, helyette megáll a jobbomon, hátát a falnak támasztva. A fél lábát most is felhúzza, és bakancsos balját is falnak nyomja, amitől egy kicsit fenyegető lesz a kisugárzása, de magam is meglepődöm azon, hogy nem ijeszt meg vele.

Kezdek rájönni, hogy Dim inkább őrködik felettem, és nem bántani akar, mint ahogy először gondoltam. De nekem nincs szükségem testőrre! Egyből ez a méltatlankodó gondolat jut eszembe, de gyorsan lehűtöm magam: ha közvetlenül Vince-nek nem is mondtam még, de az édes Eternal Scoutom rájöhetett már, hogy mennyi problémám van a Lincoln baseball csapatának egy részével. Elég régen említettem neki, talán egy hete is volt már, de legalább száz évvel ezelőttinek érzem azt a beszélgetést. Túl sok minden történt közben, és el is feledkeztem arról a szerencsétlen találkozásról a két hülye baseballos jeges üdítőjével, de úgy látszik, hogy Vince képtelen volt. Vagy komolyan nem tudom, mit akar ezzel elérni, mert barátságot nem kényszeríthet ki se Dimből, se belőlem. De, ha ennyire vágyik rá, igyekszem jó képet vágni a dologhoz, nem megnehezíteni egyikük dolgát sem.

Igazából hálásnak kéne lennem a mellettem álló vörösnek, hogy hajlandó kísérgetni, amikor látom rajta, hogy lenne jobb dolga is, akármilyen barátságosan viselkedik velem. Kicsit felemelem a fejem, hogy az arcát is láthassam, de helyette csak az égővörös, kicsit kiálló tincsekkel szemezhetek a tarkóján. A folyosót nézi, mintha várna valakire, de gyorsan vissza is fordul felém, én pedig annyira meglepődöm, hogy teljesen leblokkolok, és esélyem sincs másfelé kapni a tekintetemet. Felvonja a szemöldökét, és olyan tipikus mit akarsz pillantást vet rám, hogy nem is kell tényleg megkérdeznie, megered a nyelvem. Semmi fenyegető vagy türelmetlen nincs az arcán, és pont emiatt érzek késztetést, hogy magyarázatot adjak neki.

- Van valami hobbid? - nyögöm ki gyorsan, közben azon fohászkodom valami feljebbvalóhoz, hogy ez legyen a megfelelő kérdés egy ilyen helyzetben. Sosem voltam túl jó barátkozásban, és mivel közel tizenöt éve nem is próbálkoztam meg vele, arról sincs fogalmam, hogy Mattie-vel hogy hozott össze a sors. Na jó, igazából az anyáink révén, mert együtt nőttünk fel, de kisgyerekként még nem görcsöl annyira az ember a barátkozáson, mint én most, így, mondhatni, ez az egész helyet új nekem.

Csak félve merek újra Dimre nézni, aki kicsit meglepetten fürkészi az arcom. Látszik rajta, hogy mérlegeli, mit válaszoljon, vagy, rosszabb esetben azt, hogy mennyire vagyok normális, amiért hirtelen bedobok egy ilyen kérdést szegényes kis beszélgetésünkbe, így, amikor végre szólásra nyitja a száját, a szívem egy kicsit gyorsabban kezd el verni az idegességtől. De mielőtt még bármit mondhatna, a csengő félbeszakít minket, egy alig pár pillanat alatt szem elől tévesztem Dimet a terem felé igyekvők áradatában. Elveszetten próbálok átevickélni a tömegen, de ez csak lassan megy, hiszen se erőm, se bátorságom fellökni másokat, hogy hamarabb célhoz érjek. Mire egyáltalán átérek a folyosó másik oldalára, a termünk ajtajához, legalább két perc eltelik, és magamban már le is teszek arról, hogy Dim válaszát meghallgassam.

Csüggedten, leszegett fejjel megyek be a terembe, majd a padsorok és még mindig hangosan beszélgető, nevetgélő lányok között csoszogok a helyemre. Ledobom a táskámat a padra, mielőtt leülnék, aztán ráhajtom a fejemet. Kis irigységgel nézek az előttem álló három lányra, vagyis, ha pontos akarok lenni, csak a térdükre, akiket nem igazán zavart meg az, hogy órán vannak éppen, ugyanúgy vihognak, meg dumálnak tovább, mint odakint pár perce. Az egyik fél kézzel az asztalom sarkára támaszkodik a fejem mellett, mire borzongva húzódom hátrébb a gondozott, rikító rózsaszín körmök útjából.

Épp hátradőlök a széken, és kezdem előszedni a cuccaimat, amikor valaki finoman megérinti a vállamat, miközben elmegy mellettem, én pedig összerezzenek, és elejtem a kezemben tartott füzetet. Szinte rögtön megfordulok, és abba az irányba nézek, amerre ment, így veszem észre Dimet alig fél méterre tőlem, ahogy közömbös arccal néz felém, majd, amikor észreveszi, hogy figyelem, halványan elmosolyodik. Anélkül, hogy egy szót is szólna, a mutatóujjával hívogató mozdulatot tesz, fejével pedig az egyik üres pad felé bök a leghátsó sorban. Gombóc kezdi szorítani a torkom, ahogy felkapom a füzetet meg a táskámat a padról, és elindulok utána. Dim nem megy gyorsan, remegő lábaim miatt mégis nehéz lépést tartanom vele, így mire a terem végébe érek, ő már a helyén ül, és fél könyökére támaszkodva figyeli, ahogy megkerülöm a székét, és szinte lezuhanok a mellette lévő üres padba. Idegesen babrálom a cipzárt a táskámon, pedig még csak be se húztam, mielőtt felálltam volna, és amikor feltűnik, hogy Dim még végig is nézi a bajlódásomat, a tetejébe el is vörösödöm. Hallom, hogy röviden, szinte csak egy hangnyira felnevet, de gyorsan abba is hagyja. A nevetésében még így sincs semmi bántó, szinte olyan, mint amikor Mattie-vel szórakozunk valamin, és ettől egy kicsit megnyugszom. Hülyeség, de szinte hálás vagyok neki.

- Na, bocs, de nem válaszoltam - mondja aztán teljesen nyugodt hangon, mire felé fordulok. A hirtelen jött zavarom kicsit csillapodott már, nem törődöm az arcom pirosságával sem. Dim ezalatt előszedi a maga cuccait és leteszi őket a padra, de aztán egy ujjal sem nyúl hozzájuk, még a füzetet se nyitja ki. - Fogjuk rá, hogy gémer vagyok, de persze nem olyan mélységekben, mint ti. Amúgy gitározom, meg ilyesmik.

Dim érdeklődve néz rám, miután befejezi, közben egy tollat pörget az ujjai között. Talán fel se tűnik neki, amit csinál, mert láthatóan nem törődik vele, de én nem tudom levenni róla a szememet. Olyan gyorsan és ügyesen csinálja, hogy egy idő után már csak egy egy elmosódott kék csíkot látok a tollából. Kicsit összeszorítom a számat, mielőtt bármit mondanék, közben gyorsan felmérem magamnak Dimet. Nem igazán néztem volna ki belőle, hogy játékos, mondjuk, ha végiggondolom, Eter legjobb barátja, esélyes, hogy ilyen főbb pontokban egyezik az érdeklődési körük. Valószínű, hogy rá is utalt, amikor az előbb többes számban beszélt, így nem is kérdezek rá. Meg is könnyebbülök, hogy legalább egy közös dolog van benne meg bennem, így már egy kicsit kevésbé aggaszt, hogy miről is beszélgethetnék Dimmel ezek után. Lényegesen vidámabban válaszolok neki, a zenélésre vonatkozó részt illedelmesen lereagálva. Mást úgysem tudnék tenni, nem értek hozzá.

- Szuper! Én inkább csak gémelni szoktam - mondom, majd kicsit félve harapdálni kezdem a számat, mert azt mégsem vallhatom be neki, hogy másból sem áll az életem, mint a TF2-ből. Dim megértően bólogat, és, mivel az arcán nyoma sincs lenézésnek, valamivel bátrabban folytatom. - Mit szeretsz? Talán játszhatnánk együtt valamikor...

- A Global Offensive-et - ejti ki könnyedén az általam legjobban utált játék nevét, közben abbahagyja a tolla pörgetését is. Nem is tudom, hogy a döbbenettől mekkorára nyílhat a szám, de a kis, csalódott ó hangom hallatán elvigyorodik és bocsánatkérő pillantást vet rám, miközben kinyitja a füzetét, és firkálgatni kezd. - Na meg a TF2-t is bírom. Meg még egy csomó mindent, igazából nem fontos, mivel játszom, ha érdekes. - Látványosan megkönnyebbülhetek a válasza hallatán, mert futólag rám néz, és nyugtázza, hogy az állam már nem veri az asztalt az első sokktól. De mivel még mindig képtelen vagyok értelmes választ kinyögni, Dim megszánhat, mert helyettem is folytatja. - Szóval, ha van kedved, tolhatunk valamit együtt is. Vegyél fel Steamen!

Gyorsan lekörmöl pár szót az egyik lap szélére, majd letépi, és odacsúsztatja nekem. Kíváncsian veszem kézbe a papírt, de, mint várható volt, csak a felhasználóneve van rajta, különösen szép betűkkel. Mintha mindegyiket rajzolta volna, holott alig pár pillanat alatt megvolt vele. Hol a leírt szót, hogy Dimet nézem, aki diszkrécióból rám se hederít, helyette tovább rajzolgat valamit a négyzetrácsok közé.

Firefly™ áll a papíron, ami furcsa, de elég jó név. Kicsit jártas vagyok a Killing Floorban, így van egy olyan sejtésem, hogy az ottani Firebug class alapján esett erre a választása, ami ugyanúgy szentjánosbogarat, kicsit erőszakosabban pedig tűzbogarat jelent. Nem tudom, miért vagyok benne biztos, de Dim ki is néz tűzkedvelő egyénnek, sok már, divat Pyroval szemben. Na igen, a piromániás állat még gondolatban se túl kedves megfogalmazása annak, ami szinte süt Dim jelleméből, így nem is használom, ha nem muszáj. Viszont volt egy elég naiv elképzelésem is róla, a Vince és közte lévő barátságot alapul véve: hogyha Örökkévalóm az Eternal Scout nevet használja, Dim pedig többnyire TF-ezni is szokott, akkor ő mindenképp Eternal Pyro lenne. Ettől az eszmefuttatástól nevetnem kell, de csak a kínossága miatt. Túl felületes vagyok, hamar le kell állnom vele.

A zsebembe teszem a cetlit, majd újra a mellettem ülő felé fordulok. Csendben rajzolgat, én pedig feltűnés nélkül csúszom hozzá egy kicsit közelebb, hogy megnézhessem, mit csinál. Dim halkan felsóhajt, majd fél kézzel kicsit meghúzkodja a pulcsija nyakát, mintha melege lenne, vagy nem kapna levegőt. Nem veszi le, csak kicsit igazgatja magát, de amikor elengedi a felsőjét, egy vékony ezüstlánc is kibukik alóla. Nem sokat törődik vele, újra a művébe mélyed, de nekem megakad rajt a pillantásom. A lánc végén függő két kis fémlap halk csörgéssel ütődik a mellkasának, én pedig összeszorított szájjal figyelem, ahogy az egyik dögcédula lapjával felém fordul, mielőtt a másokhoz csúszna. Nem tudom elolvasni, mi van ráírva, épp csak az egyik sor végét látom, de levegőt venni is elfelejtek tőle. laghan Épp csak ennyit tudok elolvasni az apró, nyomtatott betűkből, de egyből ezer minden jut róla eszembe, kezdve a legjobb barátommal. Meg, hogy a Dim nyakában függő lánc ugyanolyan, mint amit a pólóm alatt hordok. Persze ez még nem jelent semmit, elég sok ember szokott dögcédulával mászkálni, csak nem pont azzal, amit névre szólóan csináltattam Mattie-nek vagy két éve!

Érzem, hogy az idegességtől kezd kiszáradni a szám, ahogy Dimet nézem. Győzködöm magam, hogy ebben nincs semmi fura, főleg, hogy nem tudom a vezetéknevét se. Simán lehet, hogy hasonlít Mattie-ére, rajta meg azért nem láttam egy ideje a láncát, mert elhagyta valahogy. Csak az a baj, hogy pontosan tudom, mekkora hülyeség ez. Mattie-nek a gépe után az a kis szar a legfontosabb dolog az életében, mert tőlem kapta. Nem merne elém állni azzal, hogy elvesztette, és ez be sem következhetne, mert sosem veszi le magáról. Fogalmam sincs, hogy akkor hogy kerülhetett Dimhez, vagy, ha pontos akarok lenni, Dimre, de mivel Mattie most nincs itt, hogy megkérdezzem, kénytelen leszek a mellettem ülő vöröstől. Nyelek egyet, majd kicsit megköszörülöm a torkom, mielőtt megszólalnék, de a hangom még így se több suttogásnál.

- Megnézhetem? - kérdem, mire Dim felkapja a fejét, és kicsit meglepetten tolja elém a füzetét, benne pár stilizált arccal. Nagyon szépek, de épp csak egy pillantást vetek rájuk, mielőtt megráznám a fejem. - A láncodra gondoltam.

- Miért? - kérdez vissza rögtön, mire kicsit megszeppenek. A csak úgy nem tűnik túl meggyőző válasznak, de mivel más nem jut eszembe, ezt mondom. Dim egy sóhajjal csúszik közelebb hozzám, és a kezébe vett cédulákat felém tartja, hogy el tudjam olvasni a felirataikat. Eszemben sincs a kezembe fogni őket, de nem is kell, épp csak ránézek, a tetején virító névből tudom, hogy ez Mattie-é. Próbálok uralkodni az arcomra kiülő érzelmeken, több-kevesebb sikerrel, így inkább gyorsan félrenézek, Dim pedig visszacsúsztatja a felsője alá a láncot. - Valami baj van? - hallom még, mire megrázom a fejem. Nagyon meg kell fontolnom, mit és milyen stílusban mondom Dimnek, de egyre kevésbé vagyok képes az ésszerű döntések meghozására.

- Ez a legjobb barátomé. Hogy került hozzád? - pillantok rá, mire látom, hogy Dim még az általános sápadtsága ellenére is árnyalatokat fehéredik. Hitetlenkedve pislog párat, és egy ideig csendben van, én pedig a szék két oldalát markolászva magam mellett várom, hogy válaszoljon. A tekintete idegesen cikázik köztem és a mögöttem lévő ablak között, én pedig veszek egy mély levegőt, és kényszerítem magam, hogy ne idegeskedjek, de Dim minél tovább hallgat, nekem annál inkább nehezemre esik. - Hallgatom - ezt már olyan hangon mondom neki, mintha lenne okom fölényeskedni, és meg is lepődöm a saját bátorságomon. Vagy, ha jobban tetszik, ostobaságomon, amiért szemtelenkedem Dimmel, de képtelen vagyok végiggondolni, hogy mit mondok vagy csinálok, túlságosan haragszom hozzá. Igazából gőzöm sincs, miért vagyok dühös, viszont úgy érzem, hogyha nem kapok választ pár másodpercen belül, akkor még kiabálni is elkezdek vele.

- Ismered Mattie-t? - hallom Dim tétova kérdését, mire türelmetlenül bólintok. Az előbb mondtam, hogy a legjobb barátom, nem? Nem figyelt?! Szusszanok egyet, próbálok megnyugodni, miközben Dim, ha lehet, még inkább elsápad, de igyekszik összeszedni magát. A tekintete megállapodik az arcomon, a pillantásomat keresi, majd merőn a szemembe néz, mire a gerincem mentén végigfut valami hideg borzongás. A vonásai nyugodtnak tűnnek, egy rezdülése sem árulkodik idegességtől, pedig az előbb mennyire másképp festett! Egy pillanatra lehunyja a szemét, mielőtt folytatná, én pedig rémülten veszem észre, hogy egyre kisebbnek és védtelenebbnek érzem magam mellette, nyoma sincs már az előbbi sértett önérzetemnek. - Na, az jó! Én is, ezt meg pár napja nálam hagyta, épp vissza akartam neki adni, ha összefutok vele. - Kis, szégyenlős mosolyt villant rám, miközben hátranyúl, és kikapcsolja a láncot a nyakában. Esélyem sincs megkérdezi, miért vette fel, már a kezembe is nyomja, az ujjaimat pedig a vékony szemek köré zárja. Bocsánatkérően néz rám, ahogy elengedi a kezem. - Oda tudod neki adni? Tuti többször találkoztok, mint mi. Mondd, hogy én küldöm.

Amint befejezi, elhúzódik tőlem, és kicsit közelebb csúszik a székkel az asztalához, én pedig dermedten meredek magam elé, a kezemben Mattie dögcéduláival, amik még langyosak Dim bőrének melegétől. Csak sokára térek magamhoz, de a vörös szavait még addigra is csak nehezen tudom értelmezni. Annyi kérdésem lenne hozzá, hogy azt sem tudom, melyiket tegyem fel először. Dim látványosan nem foglalkozik már ezzel az egésszel, tovább firkálgat a füzetébe, de én nem tudok ilyen könnyen eltekinteni tőle. Az ajkamba harapok, amíg gondolkozom, de szinte meg sem érzem a fájdalmat. Újra és újra végignézek Dimen, de ez sem visz sokkal előrébb. Hogy a Pokolba' akadtak össze pont Mattie-vel, amikor semmi közös vonásuk nincsen? De erre szinte rögtön válaszolok magamnak: CS:GO. Azzal a hülye játékkal bármikor játszhattak együtt! Vagy csak összefutottak egyszer a suliban, vagy mit tudom én! Hiába nem érzem az ajkamon ejtett sebet, a fejem már belefájdul a gondolkozásba.

- Honnan ismered? - nyögök fel végül, mire Dim újra felém fordul, kicsit erősebben csapva le a tollát, mint azt indokolt lett volna. A zajtól összerezzenek, és sokáig még a hangja finomsága se tud megnyugtatni.

- Egyszer összefutottunk, hosszú sztori. De ezt én is kérdezhetném tőled! Te honnan ismered az én legjobb barátomat? - Érezhetően próbálja más irányba terelni a beszélgetést, nekem pedig nincs erőm ellenkezni, főleg nem a hangjában megbújó kis számonkérés után, amivel az utolsó kérdését felteszi nekem. A legijesztőbb pedig, hogy Dim egyáltalán nem tűnik dühösnek, inkább érdeklődve, semmint féltékenyen tekint rám, amitől elszégyellem magam. Lehet, hogy a hangjában is csak beleképzeltem azt a fura mellékzöngét, de eszemben sincs rákérdezni, így is érzem, hogy vörösödöm. Dim nem beszél kétértelműen, még csak az kéne, de így is azt érzem, hogy kicsit többet tud az Eternalhoz fűződő viszonyomról, mint amennyit eddig mutatott nekem. Épp ezért nem is tudom, hogyan és mit válaszoljak neki, mert túl ideges vagyok a gondolkodáshoz. Feszülten tovább harapdálom az ajkamat, miközben Dim várakozó pillantását érzem a hátamon. Szinte égeti a bőrömet még ruhán keresztül is, ami igazán nem segít a helyzetemen, mert csak még jobban összezavarodom tőle. - Nyugi, Vince már elmondta, csak arra vagyok kíváncsi, mennyi volt belőle valóságos, és mennyit kamuzott nekem. - Valószínű, hogy ezzel biztatni akar, de egy ideig nem esik le a szándéka, ugyanolyan elveszetten pillantok rá, mint amilyennek épp érzem magam. Sokáig kell még nógatnia, mire valami válaszfélét préselek ki magamból, de úgy tűnik, hogy Dimet ez inkább szórakoztatja, mint idegesíti.

- Együtt játszottunk párszor, aztán... ja. Ennyi. - Szinte könyörgőn nézek Dimre, aki továbbra is várakozó arckifejezéssel fordul felém, mire felnyögök. - Mire vagy kíváncsi?

- Igazából semmire, már nagyjából kitaláltam, mi van - vonja meg a vállát, mire vághatok nagyon értetlenkedő arcot, a vöröst ez nem hatja meg, és nem ad bővebb magyarázatot rá. Helyette mással folytatja, amitől a vér is meghűl bennem. - Kölyök, Vince ugye nem vett rá téged semmire? - kérdezi meglepően komolyan, olyan furcsa hanghordozással, hogy megborzongok tőle. Közben figyelmesen fürkészi az arcom, mintha valami árulkodó jel után kutatna rajta, de a meglepettségen és az értetlenségen kívül mást nem nagyon láthat, mert halkan felsóhajt, és megrázza a fejét. - Bocs, ne vedd fel. Csak ismerem őt.

Mivel nem válaszolok, nem tudom, miért változott hirtelen a véleménye, de nem is érek rá ezen gondolkozni. Az sokkal jobban foglalkoztat, hogy az előbbi kérdése mire vonatkozhatott, de azonnal kiverem a fejemből, hogy megkérdezzem, mert úgy sejtem, ha könyörögnék, se mondaná el. Kicsit megszeppenve, csendben ülök mellette, úgy figyelem, ahogy Dim a táskájába söpri a füzetét és a tollát, pedig a tanár még javában magyaráz a terem másik végében. Csodálkozva veszem észre, hogy felőlem jelenleg egy másik osztályban is lehetne, annyira képtelen vagyok figyelni rá. Helyette Dimet nézem, ahogy elpakolja a cuccait, majd egy ásítást elnyomva hátradől a széken. Csak úgy egy perc múlva fordul felém, mire lesütöm a szememet.

- Cee! - A nevem hallatán akaratlanul is felnézek. - Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj! - Dim kissé aggódva pillant rám, mire megrázom a fejem, és próbálok mosolyogni, hogy elhiggye, semmi bajom. Az utóbbi elég gyérre sikeredik, de úgy tűnik, meg tudtam győzni vele, mert láthatóan megkönnyebbülten dől ismét neki a háttámlának, amitől egy kicsit eltávolodott beszéd közben. Ezalatt ki is csengetnek, de most még a fejem fölött szóló berregést is valahogy figyelmen kívül tudom hagyni, és Dim utolsó pár szavát igyekszem kikövetkeztetni, amit a zaj próbál elnyomni. - Most van egy kis dolgom, szóval majd később beszélünk. És üdvözlöm Mattie-t - ismétli meg, miközben feláll a helyéről, és a táskát a vállára véve lassan elindul kifelé a többi sráccal együtt. Meg sem várja, hogy én is összeszedjem a cuccaimat, de egyszer még hátrafordul, amikor bátortalanul intek neki. Dim viszonozza, majd eltűnik az ajtón túl, én pedig zavartan, kábán veszem fel a táskámat, és ólmosan nehéz léptekkel csoszogok ki az utolsó órámról.

Mattie láncát még mindig a kezemben szorongatom, de most azt is a zsebembe csúsztatom Dim cetlije mellé, ahogy végigsétálok a folyosón a kijárat felé. A tömegben csak lassan tudok menni, de nem bánom, van időm futólag végigmérni a többieket magam körül. Csalódottan látom, hogy se Mattie, se Vince, de még Dim sincs sehol; utóbbi úgy szívódott fel a termen kívül, mintha a föld nyelte volna el. Amíg az ajtó felé araszolok, azon gondolkozom, mi lehet Eterrel. Sosem kérdeztem még a pontos órarendjéről, de egy évfolyamon vagyunk, szóval elvileg ugyanakkor végez, mint én, legfeljebb máshol van az épületben. Abban reménykedem, hogy ez neki is eszébe jutott, és ha végzett már, kint vár engem. Hiába nem beszéltük meg, hogy együtt megyünk haza, azért nagyon örülnék neki, ha nem hagyna magamra, vagy nem nekem kéne megvárnom őt úgy, mint tegnap. Kellemetlen érzés egyedül ácsorognom a dohányzó szélén, és azt várnom, mikor bukkan fel, miközben sorra haladnak el előttem mások, szerencsés esetben ügyet sem vetve rám.

Persze a baseball csapat tagjaitól ilyenkor nem kell tartanom, hiszen a legtöbb délután több órás edzésük van, amint végeznek az óráikkal, de még így is kiráz a hideg, ha bárki is csak kicsit lassabban megy el mellettem, mert egyből azt hiszem, hogy bántani akar. Ezért fohászkodom annyira, hogy Vince odakint legyen, mire kimegyek a suliból, és mázsás súly esik le a mellkasomról, amikor tényleg megpillantom őt a kerítésnek támaszkodni, mindössze egy szál cigi társaságában. Sietős léptekkel közeledem felé, de mivel háttal áll nekem, Eter nem vesz észre, amíg oda nem érek hozzá. Annyira fellelkesülök a látványától, hogy legszívesebben megölelném, de az utolsó pillanatban visszafogom magam, és az oldalamhoz szorítom a kezeim. Nem venné ki magát túl jól, ha most itt, mindenki előtt Vince nyakába vetném magam, de nehezemre esik megtartanom tőle a megfelelő távolságot. Vince viszont kevésbé zavartatja magát, mint én, a cigit átteszi a jobb kezébe, a ballal pedig átkarolja a derekamat, és szorosan maga mellé húz, nem törődve a körülöttünk ácsorgókkal, se azzal, hogyha csak egy kis részük elég figyelmes, úgy negyvenen nézték most ezt végig. Tiltakozom, de csak tessék-lássék módon, mert egy részemnek igenis jólesik, hogy nem tart távolságot tőlem.

- Drágám, végre! - súgja, közben megsimogatja az oldalam, és maga mellett terelgetve átkísér az út túloldalára, végül elindul balra, vagyis hazafelé. - Már azt hittem, Dim meg te leléptetek nélkülem! Amúgy ő hol van? - néz rám kíváncsian, mire csak vállat vonok, és leveszem a kezét a derekamról. Kicsit sértetten néz rám, de ahelyett, hogy ellökném magamtól a kezét, csak a tenyerébe csúsztatom a sajátom, mire egyből felvidul, és megszorítja az ujjaimat.

- Nem t'om, volt valami dolga - felelem, közben azt nézem, Örökkévalóm hogy fúj kis, szabálytalan karikákat a keserű, kék füstből. Még mindig el tud ezzel kápráztatni, amit valószínűleg észrevesz, mert rám mosolyog, miközben egy újabbat szív a cigijéből. Annyira leköt a látványa, hogy hirtelen el is felejtem, mit akartam tőle kérdezni, és erőltetnem kell az agyamat, hogy Vince szépségén kívül mással is tudjak törődni pár pillanatra. - Miért hagytál ott vele? - mondom ki végül, ami már ebédszünet óta foglalkoztat, de sokáig csak Vince egyre szélesedő vigyorával lehetek gazdagabb válasz helyett.

- Mér', nem volt jó? - Megrázom a fejem; későn jövök csak rá, hogy Eter erre nem várt választ. De figyelmen kívül is hagyja, mire megkönnyebbülten sóhajtok. - Pitém, csak azt akartam, hogy jól kijöjjetek Dimmyvel! Most már együtt vagyunk, szóval el kell viselnetek egymást a spanjaimmal - mondja gyorsan, de engem annyira meglep vele, hogy egy lépés után lassítok, majd teljesen meg is állok, és mivel Vince kezét szorongatom, őt is erre kényszerítem. Aggódva fordul felém az út szélén állva. - Mi a baj?

- Tudod te, mit mondtál? - nézek rá szinte könyörgően, mert nem akarom megismételni, amit Eter az előbb. Ő kissé tétován fürkészi az arcom, majd szinte rögtön rávágja a választ.

- Naná! De ennyire gáz, hogy nem akarom, hogy utáljátok egymást Dimmel? - Erre akaratlanul is felnyögök, és a földre kapom a pillantásom. Nem lehet, hogy Vince ennyire ne vegye észre, mire gondolok! Most már tényleg aggódhat miattam, mert mindkét kezemet megfogja, és kicsit megszorítja, ezzel is ösztökélve, hogy ránézzek, így végül tényleg felemelem a fejem, és szembetalálom magam Örökkévalóm riadt tekintetével. - Husi, mi a franc bajod van?

- Semmi... - nyögöm ki halkan, közben eszeveszetten kutatok a megfelelő szavak után. - Mindössze... a francba, Vince! - fakadok ki végül, mire érzem, hogy megrezzen egy kicsit. Bocsánatkérően simogatom a kezeit, és kicsit csendesebben folytatom. - Most tényleg hivatalosan járunk, meg minden?

- Ezt még kérdezed? Cee, ne legyél már ilyen! - kérlel, ahogy egyik kézzel elengedi a kezemet, és most az arcomat kezdi simogatni. Kicsit közelebb hajol hozzám, de ahelyett, hogy megcsókolna, csak hozzám simítja az arcát. Kiszáradt szájjal, összeszorult torokkal figyelem, és várom, hogy folytassa. - Azt hittem, leesett már, hogy mennyire nagyon szeretlek - fejezi be suttogva, és megpuszilja a lassan vörösödő fejem, miközben összekulcsolja az ujjainkat.

Bármennyire szeretnék válaszolni neki, képtelen vagyok akár csak egy hangot is kiadni, mert épp azzal küszködöm, hogy ne bőgjem el magam a hirtelen jött ezernyi érzelem nyomásától. Ezt talán Eter is észreveszi, mert halkan csitítgatni próbál, de nem megy vele sokra; a hangjától csak még inkább felerősödik bennem az a sosem érzett, felkavaró boldogság, és akárhogy gyötrődöm, nem bírom visszatartani a könnyeimet. Kétségbeesetten pislogom ki a könnycseppeket a szememből, mire Vince feladja a nyugtatgatási kísérletét, és egyszerűen magához ölel, hagyva, hogy kibőgjem magam, mint valami gyerek. Szánalmasnak érzem magam, ahogy a felsőjébe kapaszkodom, és a fejemet a mellkasához szorítva szipogok, de nem tudok ellene mit tenni. Örökkévalóm közben egyre simogatja a hátam, amitől lassan csillapodnak a háborgó érzelmeim, és a sírásom is hangtalan pityergéssé csendesül. Még szorosabban nyomom az arcom a felsőjéhez, teljesen beletemetkezem, még azzal sem törődve, hogy maszatos lesz a szemüvegem a rácsöpögő könnyektől.