A fejezet vége, remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket, és várjátok a következőt c:

*

Sietősen szedem a lépcsőfokokat, és a felső folyosón még pont látom Mattie könyökét eltűnni a kanyarban, ami a szobámhoz vezet, de, amikor én is odaérek, már csak azt észlelem, hogy a szobám ajtaja csukódik, pont az orrom előtt. Összeszorítom a számat, ahogy könyökkel próbálom kinyitni a gombkilincses ajtót, és, amikor végre sikerül, remegő tagokkal esem be a szobába. Még mindig tele a kezem, mert a drága, épp az ágyamon heverésző legjobb barátom a világért se segítene azzal, hogy elvesz tőlem pár cuccot, így az ajtót kénytelen vagyok lábbal becsukni: nagy csattanással ugrik a helyére a nyelv a zárban. A nálam lévő dolgokat az asztalra teszem, majd megállok a vigyorgó Mattie előtt, aki félig fekszik, félig ül a párnáim tetején, és nyugodtan eszegeti a tortát, ami még a tányérján van.

- Mi a faszért kell mindig ezt csinálod? - legyintem homlokon finoman, viszonozva, hogy a pofámba csapta az ajtót. Válaszként felmorran, de a vigyor nem tűnik el az arcáról, hiába is reménykedem.

- Nem tudom, mire gondolsz - pislog rám ártatlanul, mire dühösen fújok egyet, ezzel eltávolítva egy göndör tincset a szemem elől.

Mattie-t láthatóan szórakoztatja az idegességem, így gyorsan higgadtságot kényszerítek magamra, és lehuppanok mellé, mielőtt még túl jól érezné magát a hirtelen támadt haragom miatt. Csak sóhajtok, átkozva magamat a hülyeségemért, hogy egyáltalán vitába szálltam vele. Mattie javíthatatlan, se könyörgéssel, se fenyegetéssel nem változtathatok már a természetén. És nem is akarok: nem az a srác lenne, akit kölyökkorom óta imádok, hanem a személyi szolgám, ami néha igen jól jönne, de a barátságára inkább tartok igényt, mint a feltétlen engedelmességére. Egyébként is, az egyetlen, aki kicsit is képes fegyelmezni a legjobb haveromat, az anyu. Mattie, aki még a családjával szemben is egy dühös kis sündisznó, és velem sem épp a finomságáról híres, anyánk mellett kiérdemelné a Világ Legodaadóbb Tizenévese címet, nagy kék szalaggal együtt. Persze ez elsőre elég fura lehet, de nekem szinte természetes, hiszen kiskorunk óta így van, épp ezért nem gondolkodtam el sokáig, hogy mi is lehet az oka. Mostanra már rájöttem, főleg, hogy egyre nagyobb betekintést kaptam Mattie magánéletébe az eltelt évek alatt, és ez alól az otthoni benyomásai sem voltak kivételek.

Mattie, aki saját belátása szerint mindig mindenben második volt a szeretett, tökéletes bátyja árnyékában, már maga is elhitte, és azóta is szentül hiszi, hogy nem számít a szüleinek. A kedves, gondoskodó megnyilvánulásaikat is csak burkolt támadásként könyveli el, és ehhez mérten reagál rájuk. Anyu pedig, aki a legjobb barátnőjének számító Mrs. Calaghan helyett is nevelgeti és saját fiaként szereti, pusztán ezzel a csepp őszinte odaadással nyerte meg Mattie minden tiszteletét és szeretetét - vagy azzal az isteni, csokis-sóskaramellás keksszel, amivel mindig megkínált minket öt-hat évesen, egy végigrohangált délután alkonyán, a konyhánkban ülve. De az a sajttorta is igazán finom, ami az asztalon árválkodik, és szemez velem: ez újabb elkeseredett hangot csal ki belőlem, ami a saját ostobaságomat minősíti. Nyugodtan leülhettem volna vele, ahogy drága barátom sem zavartatja magát; épp elmélyültem bökdös a villájával, hogy magára vonja a figyelmemet.

- Na, mi van? - fordulok meg, Mattie pedig szó nélkül a kezembe nyomja az üres tányérját, és egy tejszínhabos, önelégült mosolyt villant rám. Szó nélkül pakolok el helyette, tényleg nincs értelme vitáznom vele; a morzsás kistányért a sajátomra cserélem, közben végig érzem magamon Mattie fürkésző pillantását.

- Ha nem akarod megenni, elfogadom ám szívesen - kuncog az ágyamon fekve, épp csak tenyérnyi helyet hagyva maga mellett. Néha bosszant, mennyire otthon érzi magát nálam, de tudom, hogy simán arrébb lökhetem, nem nagyon fog szót emelni érte. A megjegyzésén is csak a szememet forgatom, mint annyiszor, és magamhoz veszem a sütit. Eszem ágában sincs odaadni neki, szeretet ide vagy oda.

- Ne is álmodj róla! - szólok vissza, és már indulnék is Mattie mellé, amikor észreveszek valamit az asztalomon, ami megállásra késztet. Mattie dögcédulája hever a hangfalak előtt, pont úgy, ahogy tegnap ledobtam suli után. Azt hittem, a nadrágom zsebében maradt, utána meg el is feledkeztem róla Vince kis akciói miatt, de most, hogy látom a fémes, hideg csillogást a beszűrődő napfényben, eszembe jut minden tegnapról. Az is, hogy legutóbb még Dim viselte, meg az is, hogy nem találta a szavakat, amikor megkérdeztem, hogy került hozzá. Még az a szégyenletes nap is eszembe jut, amikor Mattie-nél bőgtem ki mindkét szemem, és hiába kerestem a dögcéduláját a nyakában, nem volt rajta már. Ezt az utóbbit gyorsan kiverem a fejemből, ahogy felmarkolom a láncot az asztalról, miközben érzem, hogy egy kis vigyor kúszik az arcomra. Mattie biztos hálás lesz nekem, hogy visszaadom a csecsebecséjét; ezzel a nyugodt bizonyossággal fordulok felé ismét, gazdagabbá válva a látvánnyal, hogy az egyik párnám csücskét rágcsálja. - Köpd ki! - mondom tettetett parancsként, mire kelletlenül rám néz - Jobbat hoztam neked - huppanok le mellé újra, a kistányért az ölembe véve, mire kíváncsian felkönyököl, és hol engem, hol a sütimet méregeti.

- Azt? - pillant le vágyakozva, mire a fejemet rázom, de a kiskutyaszemek meggyőznek, és egy falatot gyorsan levágok a villámmal, hogy Mattie engedelmesen eltátott szájába nyomjam. Most nem teszek megjegyzést arra, hogy milyen jó ebben; túl sokszor szívóztam már vele ezen a sajátos szopóreflexen ahhoz, hogy felvegye azok után.

- Mondom, hogy jobbat - vigyorgok szakadatlanul, ami már kezdi kíváncsivá tenni, de haverom a szokásos módján leplezi ezen érzelmét: proli humorral.

- A faszért is így mosolyogsz? - kérdi csípősen, de nem téveszt meg a hangja; kíváncsi, nem több. Imádom Mattie idegeit húzni, de már kezd elegem lenni a játszadozásból. Csak látni akarom, hogy örül valaminek, és az a valami kivételesen nem az én megszégyenítésem a hülye szófordulatai által.

- Csak a tiédért, babám - kapja rögtön, de nem hagyom, hogy fokozza. Leintem, mielőtt kinyitná a száját, Mattie pedig kelletlenül ugyan, de csendben marad. - Add a kezed! - kérem, mire nem tesz semmit, csak lustán rám pillant.

- Cee, ne fárassz már! Egyedül is tudom az utat a gatyádhoz, nem kell segítened - néz rám kajánul, mire a bordáira ütök, haverom pedig feljajdul. Nem kis elégedettséggel nyugtázom, hogy vergődni kezd az ágyamon, de az ide-oda forgolódása közepette majdnem engem is a földre sodor, amit már nem vennék túl jó néven.

- Elég legyen, add a mancsod! - szólok rá újra, már kicsit határozottabban, mire Mattie abbahagyja a szenvedést, és felül. Magamban hálát rebegek el azért, hogy a kezét is felém nyújtja végre, és nem kell a lelket is kikönyörögnöm belőle, hogy hallgasson rám.

- Olyan vad vagy, kezet nem így szokás megkéri - forgatja a szemét tettetett sértettséggel, ahogy felém nyújtja a jobbját, tenyérrel lefelé. Hülye Matt, komolyan eljátssza, hogy meg akarom gyűrűzni? Elnevetem magam, ahogy megfordítom a kezét, és a tenyerébe ejtem az ezüstláncot, rajta a két apró cédulával, amik kis csörgéssel hullanak a kezébe. Rázárom az ujjait a nyakláncra, ahogy Dim az enyémeket tegnap, a suliban, Mattie pedig csak pislog rám, mintha hirtelen azt se tudná, hogy hol van. A mosoly lassan lehervad az arcomról, ahogy figyelem; a várt öröm helyett továbbra is csak értetlenséget látok rajta.

- Ezt most miért kapom? - kérdezi végül, még mindig kissé elveszetten, ahogy a szétnyitott ujjai között pihenő láncra, majd újra rám néz. Még csak azt sem mondhatom, hogy olyan meglepett az arca, mint akkor, amikor két éve, valamikor nyár végén megvettem neki, és először nyomtam a kezébe. Nem, Mattie egyáltalán nem lepődött meg, vagy, ha mégis, nagyon jól titkolta, és leplezte el az izgatott kiabálással, ahogy előbb rám vetette magát, és össze-vissza ölelgetett meg rázogatott, felváltva kérdezgetve, hogy hogy tehettem meg ezt érte, és elmondva, milyen nagyszerű barátja vagyok.

Mattie, akinek a hangulata olyan gyorsan változik, mint a szeszélyes, francia nagyanyámnak, elég ritkán produkál ilyen nagy szeretet- és boldogságrohamot, így ez az oldala minden pénzt és fáradtságot megér nekem. Most is valami hasonlóra várok, de ahelyett, hogy a haverom legalább egy kicsit elmosolyodna végre, majd villámgyorsan megfordulna, és megkérne, hogy segítsek neki becsatolni a nyakláncát, mert ő képtelen rá a mindkettőnk által T-Rex mancsnak csúfolt kis kezeivel, csak meredten néz rám, mintha szellemet látott volna.

- Mert a tiéd? - kérdezek vissza kissé bizonytalanul, csak közben véve észre, hogy a hangom metszőbb a kelleténél. - Az egyik barátod adta nekem tegnap - teszem még hozzá, és Mattie, aki már egy perccel ezelőtt elkezdett sápadni, mostanra teljesen krétafehérré vált. Ezt észlelve valamelyest magamhoz térek, és közelebb húzódom hozzá. - Mattie, mi bajod van? Örülj, hogy megvan a láncod! Tudod, hogy nem veszek másikat, egy fél vagyon volt - mosolygok rá azon igyekezve, hogy elvicceljem a helyeztet, és megkönnyebbültem látom, hogy mintha a drága spanom is kissé felocsúdna; óvatosan megrázza a fejét, és egy mosolyt küld felém, miközben szétbontja a láncot, hogy a nyakába tehesse. Ügyetlenkedését nem sokáig nézem tétlenül, odanyúlok és segítek neki, amit lehunyt szemmel, egy apró sóhajjal nyugtáz. Kis tétovázást látok az arcát ezalatt, Mattie kérdezni akar valamit, de előbb kinyitja, majd újra becsukja a száját, és elfordítja a fejét tőlem. Kivárom, mit akar, ahogy megérzem a nyugtalanságát: jobb, ha nem sürgetem. Mattie-nél inkább a türelem, semmint az erőszakosság vezet jóra.

- Nem mondta, hogy miért... adja vissza? - nyögi ki végül egy rövid szünetet követően, mintha tényleg csak az utolsó pillanatban gondolva volna meg magát a kérdés tartalmát illetően. Megvonom a vállam; ezt igazából nem kérdeztem meg a vöröstől.

- Gondolom, ugyanazért, amit az előbb mondtam: mert a tiéd. - Kezdek belefáradni ebbe a nyaklánc mizériába. Miért nem tud az én drága, mindig elégedetlenkedő haverom szimplán örülni valaminek, most az egyszer? De ezt nem vetem a szemére, a hangom így is épp elég árulkodó, ami nem eshet túl jól Mattie-nek. Feszülten, szinte mozdulatlanul szívja tele a tüdejét, még mindig a padlót bámulva az arcom helyett.

- Oké... kösz szépen - mondja halkan, a kifújt levegővel együtt, majd a pólója alá csúsztatja a hideg fémet. Gondolom, a láncszemek érintésétől borzong meg kissé, amitől az arca is megnyúlik rövid időre. Válasz helyett újra csak intek egyet Mattie-nek. Ez nem tesz semmit, amivel nagyon is tisztában van; szót sem érdemel a hálálkodása, amit az esetek nagy részében úgy is csak megjátszik. - Egyébként - kezdi meglepő vidámsággal, amitől a hideglelés kap el -, honnan ismered ezt az én barátomat? - A hangja még mindig olyan furcsán, cukrosan vidám, amit csak ritkán hallok tőle, így képtelen vagyok eldönteni, hogy tényleg boldog, vagy csak tetti az örömöt. Ezt tetézve drága spanom olyan tökéletes pókerarccal néz rám, hogy abból képtelen vagyok bármit is kiolvasni. Jobbnak látom, ha egyenesen válaszolok neki, és figyelmen kívül hagyom, hogy talán nem is érdekli, mit mondok. Eközben abban is bízom, hogy nem nyúlok vele mellé, és sikerül Mattie-t újra normálissá varázsolnom, bármi is történt vele az elmúlt három perc folyamán.

- Dimet? - kérdezek meg mégis, mintegy megerősítést várva, helyette csak a pillanatnyi megrökönyödést az arcán. Ennek ellenére Mattie gyorsan rendezi a vonásait és bólint, de nem szól közbe. Pislogok egyet, és úgy döntök, nem foglalkozom vele. Talán Mattie nem is reagált sehogy, ezt igazolja az is, hogy mielőtt folytatnám, újra ránézek, és az arca ugyanolyan kifejezéstelen, mit az előbb, talán csak egy kis érdeklődés bújik meg rajta. - Tegnap összefutottunk suliban. - Itt be is fejezném, de Mattie láthatóan további magyarázatot vár, amiért nem is hibáztatom. Ha ő állna elém azzal, hogy Eter, akit nem is ismer, a kezébe nyomott valamit, hogy adja át nekem, én se hinném el, hogy ez minden előzmény nélkül megtörténhetett volna. Kis sóhajjal nézek félre, ahogy kiegészítem magamat, miközben valami érthetetlen félelemtől vezérelve nem tudok a spanom szemébe nézni. - Eter legjobb barátja... azt hiszem.

Ha nem is győztem meg, Mattie ennyiben hagyja; megint bólint egyet, és többet nem foglalkozik a dologgal. Nekem ugyan lennének kérdéseim hozzá, mégpedig, hogy miképp lettek barátok Örökkévalóm legjobb haverjával, ha már Dim nem volt hajlandó többet mondani nekem némi közös játéknál, de az édes, imádni való halacskám olyan elmélyülten szemez ismét a sütimmel, hogy tudom, belőle ezt már nem szedem ki ma délután. Talán csak azzal zökkenthetném ki valamelyest a bambulásból, ha a képében tolnám egy általa preferált, méregdrága játék kilencven százalékos leárazását. Helyette inkább eszem egy kicsit, de a kocsányon lógó szemei nem hagynak nyugtot nekem.

- Ne szenvedj már - vetem oda neki két falat között -, ha kell még, kimész, oszt hozol magadnak.

Mattie erre csak teátrálisan felnyög; ezt a szenvedő, világfájdalommal telített hangot évek kemény munkájával fejlesztette ki. Hogy elhallgattassam, inkább egy nagy falat tortát a szájába tömök a villámmal. Elégedetten pillant rám, én meg csalódottan morgok, amiért megint belesétáltam a haverom kicsinek csapdájába: épp azt tettem, amit elvárt tőlem, és nekiálltam etetni a saját kajámmal. Közelebb bújik hozzám, én pedig megadóan tovább adagolom a szájába a sütemény maradékát, egészen az utolsó morzsáig. Csak a habot törlöm le ismét a szájáról, amit Mattie méltatlankodva fogad. Maga ellen dolgozik ezzel, mert annál nagyobb élvezettel nyalom le a kezemről, minél inkább hisztériázik miatta. Az, hogy újra olyan, mint általában, felvidít kissé; szenvtelenül hátradőlök a takarón, miután az üres tányért rábíztam, ő pedig kelletlenül felállt, hogy elhelyezze valahol, a többi, kis halomban álló mosatlan között.

- Mit akarsz csinálni? - kérdezem lustán, jóllakott álmossággal, ahogy ránézek a mellém érkező haveromra. Ő csak megvonja a vállát, amit hirtelen nem tudok mire vélni. - Ember, tiéd a gépem, és nem használod ki? - nyögök fel, mire Mattie olyan leereszkedő pillantást vet rám, amibe beleborzongok.

- Se a géped, se a játékaid nem érnek fel hozzám, szöszi - feleli, majd ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, fel is pattan az ágyamról, és kuncogva elhajol a felé hajított kispárnám elől. - Még indig szarul célzol, Smexykém - húzza az agyamat, miközben maga felé fordítja a gurulós fotelem, és minden tettetett ócsárlás ellenére belehuppan, hogy bekapcsolhassa a gépemet.

A plafonra emelem a tekintetem, de nem veszem fel a provokálását. Mindketten tudjuk, hogy csak azért nem vágtam fejbe a párnámmal, mert nem akartam, Mattie bámulatosan gyors, profi gémer reflexeinek ehhez alig van köze, nem az egeret kellett rángatnia, hanem a saját testét.

Kis ideig csak heverészem, és a ventilátor meg a vízhűtő megnyugtató, csendes zümmögését hallgatom, rá se nézve a tőlem balra ügyködő barnára, úgy is nagyjából tudom, mit csinál. Vagy épp a felhasználónevét pötyögi le valahol, vagy csak azért veri a billentyűzetet, hogy engem bosszantson, de egy pillantást sem pazarolok rá, túl kényelmesen fekszem ahhoz, hogy a haverom hülyeségei miatt emeljem fel a fejemet a párnáról. Amiatt, hogy ennyire kiismertem már, eléggé meglep, hogy Mattie alig pár perc, meg rövid, de hangos zörgés után visszajön mellém, de ahelyett, hogy lefeküdne, elveszi a takarómat, és a háta mögé tornyozza, majd egyszerűen nekidől. A vállamra könyököl, mire felmorranok, és felülök, ezzel lerázva magamról a kezét. Unottan nézek rá, amikor sikerül beazonosítanom az előbbi zaj forrását: a monitoromat fordította az ágy felé egy kisebb lavinára hajazó robajjal.

- Ne már, mit nézünk megint? - fogom meg a párnámat, és gyűröm a falhoz, ahogy korábban Mattie tette a takarómmal; haverom mindezt egy vigyorral nyugtázza. A szokásos, tartalmas válaszai egyikével ajándékoz meg, amikor végre sikerül elhelyezkednem mellette, és a feketéből előbukkanó formákra összpontosítanom a széles, lapos képernyőmön.

- Jó lesz ez, ne aggódj - mondja, míg fél kézzel a redőnyöm zsinórjáért nyúl, és egy mozdulattal besötétíti a szobát. Mattie erre újabb sóhajommal lesz gazdagabb.

- Sírni fogunk vagy röhögni? - tudakolom tőle, utalva arra, hogyha gameplayeket nézet velem más netes hírességektől, vagy azért teszi, mert szórakoztatóak a videóik, vagy azért, mert olyan siralmasak, hogy azt nekem is látnom kell, ne csak Mattie szenvedjen egyedül. Most is ezek egyikére számítok, de ahogy a haverom rám néz a hosszúra nyúlt, ám szépen összerakott intró alatt, már nem is vagyok olyan biztos ebben a két lehetőségben.

- Most? Félni - közli egyszerűen, mégis olyan drámai, vérbeli videós hanggal, hogy hiába nem történt még semmi a képernyőn, én máris megborzongok tőle, mire Mattie felröhög, és megveregeti a vállamat. - Nyugi, ne pattanj ki a bugyidból - vidul tovább, én pedig sértetten beleütök a karjába. Ám a spanomnak sajnos igaza volt abban, mit csinálunk az elkövetkezendő időben, mert valami olyan horror játékot sikerült előhalásznia az internet sötétebb oldaláról, hogy én tíz perc alatt tövig rágtam minden körmömet, és már a takaró egyik szabad csücskét markolászom Mattie könyöke alatt. A karjához érve észlelem, hogy még ő is megrezzen párszor, de, ahogy ránézek, nem vagyok biztos benne, hogy a félelemtől.

Próbálok az arcára összpontosítani a halvány, kékes fényben, de a mély árnyékok miatt, amik a monitor gyenge, világoskék derengése nyomán szabdalják a vonásait, nem sokat látok Mattie-ből. Ugyan a monitorra felé fordul, de olyan, mintha nem is figyelne oda igazán. Egy kicsit előrébb hajolva szembe nézek vele, látom a sötét, mozgó formákat a pupilláján tükröződni. Úgy tűnik, hogy a pillantása egyszerűen átfut a monitoron; nem arra figyel, ami ott folyik, hanem átnéz rajta.

Haverom egyik kézzel a takarót szorongató ujjaimat fogja meg erősebben a következő pillanatban, a másikkal viszont a frissen visszakapott medálját tartja a szájához emelten. Nem tudom, Mattie harapdálja-e a láncot, mint én a sajátomat, ha ideges vagyok, sőt, hogy egyáltalán tudatában van-e annak, hogy mit csinál, de amikor suttogva rákérdezek, minden oké-e vele, megrezzen kicsit, és kábán fordul felém a sötétben.

- Gáz van? - kérdezi könnyedén, annyira mattie-sen, hogy hirtelen ostobának érzem magam, amiért rákérdeztem. Nemet intek, és a vállára hajtom a fejem, amit a haverom annyiban hagy. Nem kezdi a hajamat birizgálni, mint annyiszor, és a kezemet sem szorítja már; egyszerűen átkarolja a vállam, de azt sem miattam, csak a kényelem miatt teszi, mielőtt teljesen elfeküdném a bal karját.

Nyugton hagyom őt, inkább a játékba feledkezem, ahogy Mattie teszi. Épp elégszer mondta már, mennyire utálja, ha zavarják, miközben néz valamit, és ez alól én sem vagyok kivétel. Ám hiába koncentrálok arra a feszült izgalomra, ami lassan a csontomig hatol a pergő képkockák által, képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni azt a kis csörgést, ami néha-néha megüti a fülem; Mattie ilyenkor szorítja meg jobban a dögcéduláját.

Az első, nagyjából ötven perces rész a végéhez közelít az instant borzongásból, de Mattie, ahelyett, hogy a másodikat is hagyná lefutni az időzített listán, egy macskás nyújtózkodás kíséretében elhúzódik tőlem, én pedig az ágyon elterülve figyelhetem, ahogy leállítja a videót, majd feláll az ágyamról. Úgy igazgatja el magán a felgyűrődött, szürkéskék pulcsiját, mintha ott se lennék, aztán teljes nyugalomban, a földön szétszórt cuccaimat kerülgetve indul az ajtó felé. Erre már kicsit összeszedem magam, és utána eredek, pár, makacsul az arcomhoz tapadó hajtincset félregereblyézve a szemem elől. Viszont én nem vagyok olyan szerencsés, mint Mattie: hiába a saját kupim vesz körül, a hirtelen sötétség megzavar egy kissé, és már a második lépésnél megbotlom valami kis kacatban. Szitkozódva megyek tovább, és sikerül még az ajtó előtt utolérnem a haveromat, aki, legjobb baráthoz méltón, most is megállt egy kicsit, hogy végignézhesse a bénázásomat.

- Hova mész? - kapaszkodom bele a kezébe, hogy maradéktalanul visszanyerjem az egyensúlyomat. Mattie ezalatt csak grimaszol, mintha valami kimondhatatlan ostobaságot kérdeztem volna. - Azt hittem, végignézzük... - mondom még, közben elengedem a haveromat, ő viszont továbbra is fogja a kilincset.

- Hugyozni - jön a tömör válasz egy újabb kis fintorral, és még azt is szinte biztosra veszem, hogy Mattie a rá jellemző, fáradt szemforgatást se mellőzi közben. - Velem akarsz jönni, vagy mi bajod? - Drága barátom elég sokszor idegesít ennek a kérdésnek különböző variációival, de valami biztos, hogy nem okés most, mert egyébként, ha nem is nevet, a hangja kicsit élénkebb ilyenkor az imént hallott, szürke tónusnál.

- Naná, meg a gatyádat is kigombolom, nem? - vágok vissza azzal a csepp humorral, ami Mattie kérdéséből teljesen kiveszett az előbb, de úgy tűnik, nincs kedve a szívózáshoz. Ahelyett, hogy reagálna valami Mattie-féle, pikáns szófordulattal, csak megvonja a vállát, és olyan kimerült pillantást vet rám, mintha a beszélgetésünk minden szava kivonná belőle az életerőt. Rám emeli fátyolos, tengerkék szemeit, ahogy kinyitja az ajtót, így láthatom, hogy a folyosóról beszivárgó nappali világosság szikrázó koronát von a feje köré, mielőtt elillanna.

- Le is húzhatod, kérlek - gúnyolódik szemernyi kedvesség nélkül, félig már a szobámon kívül, de, mielőtt eltűnne a fürdőszobában, visszafordul felém. - Ja, amúgy, Cee - szólít meg fél fokkal lágyabban, mint korábban -, megleszel egyedül egy kicsit?

- Miért, babám, lehúzod magad? - dőlök neki az ajtókeretnek Mattie-t figyelve, de ő csak a fejét ingatja. Úgy tűnik, nem vevő most a játszadozásra, csak, ha ő diktálhatja a számomra sokszor nem világos szabályokat.

- Nem volt tervben - közli egyszerűen, miközben kinyitja a vécé ajtaját, és el is tűnik mögötte. Szavai már odabentről szólnak, így egy kicsit jobban kell fülelnem, hogy meghalljam, mit mond nekem. - Haza kell ugranom valamiért, de nem sok, húsz vagy harminc perc lesz.

- Csak nem otthon hagytad az alvós állatkádat? - vigyorgok rá a kilépő Mattie-re; a csipkelődésem további részét elmossa a víztartály zaja. Haverom ügyet sem vet rám, egyenesen a fürdőbe kanyarodik, és a megjegyzésemet is csak akkor méltatja válaszra, amikor már víztől csöpögő kezekkel jön vissza hozzám.

- Nem, szöszi - néz rám egészen komolyan, és az arca annyira lefoglal, hogy észrevétlenül belém tudja törölni a nedves mancsait. Kuncogva szemléli a háborgásom, és csak akkor folytatja, amikor már lenyugodtam kissé -, te vagy az. Játssz addig, vagy nem tudom. Játssz magaddal - borzolja össze a hajamat, és ezzel faképnél hagy. Még a folyosón előkotorja a gyűrött, vérpiros dobozú Marlboróját, és fittyet hányva arra, mit mondott korábban a benti cigizésről, még azelőtt hallom az öngyújtója kattanását, hogy a lábán levenné az utolsó lépcsőfokról.

A fejemet csóválom, miközben visszamegyek a szobámba. Kicsit elfeledkeztem magamról Mattie mellett és a ragacsos cuccaimat még mindig nem cseréltem át, így, miután kelletlenül felhúztam a redőnyöket, ismét egy kis fényt engedve a szobámba, valami tiszta ruha után kutatok a szekrényben, amit egy kiadós zuhanyzás után felvehetnék majd.