Hahó :)
Azt hiszem, Mattie rajongói most boldogok lesznek; sok érdekes(?) infó derül ki a kicsikéről.
A tördelés nem az igazi, ajánlott a következővel együtt olvasni ezt a részt.

És a cím, ismét. Könnyű feloldani, mögöttes tartalma pedig akkor van, ha adtok neki.

*

Halkan teszem be a kaput magam mögött, ahogy hazaérek, gondolatban még mindig hol az ebéd, hol a legjobb barátom érkezése között ingázva. Nem is igazán figyelek oda a virágba borult, ezerszínű udvarra körülöttem, míg az ajtó felé caplatok, csak akkor veszem egy kicsit észre magam, amikor már a veranda festett falépcsőjén járok, és a második fokon belerúgok valamibe. A lábam elé nézek végre, és meglepetten tapasztalom, hogy egy kifakult, sötétkék tornacipő poros orrába ütköztem. Nem sokkal arrébb meglátom mellette a cipő párját is, majd, mikor felkapom a fejem, a hozzá tartozó srácot is megpillantom: Mattie-t lazán szétvetett lábakkal ülve a veranda felső fokán, kezét a térdére támasztva, az egyikben egy szál füstölgő cigarettával.

A haverom, aki épp kifújja a füstöt, lustán, kissé álmosan néz fel rám az apránként szétoszló, kék ködön át. A tekintetében meglátom azt a már rutinszerűnek mondható, átvirrasztott éjszakák utáni kimerültséget, ami miatt ma sem tisztelte meg a Lincolnt a jelenlétével. Az, hogy mit csinált éjjel, mindegy: vághatott videót, ahogy még korábban mondta nekem, vagy bármi mást; azt, hogy nem aludt többet két óránál, anélkül is pontosan tudom, hogy megszólalna, és kihallanám a fáradtságot belőle. Még a hangja is valahogy más, egészen kásás ilyenkor, de talán már normálisnak mondható Mattie általános állapotának függvényében.

Nem várom meg, hogy felálljon, de nyilvánvaló, hogy ő nem is tenné; drága legjobb barátom olyan kényelmesen elvan a kopott lépcsőfokon, kicsivel a terasz szintje alatt, mintha csak a szobámban, párnák között lenne. Ez az egyetlen, ami még meglep, Mattie váratlan jelenlétén kívül. Miért van idekint? Kölyökkorunk óta szabad bejárása van a házunkba, világi spanom lévén pedig a szobámba is. És különben is, Mattie talán anyunál is jobban ismer: pontosan tudja, hogy oda megyek be legelőször - persze a konyhát leszámítva. Nem kéne a földön ülnie, de legalább a Nap nem süt rá épp, amit tudom, hogy gyűlöl. És, ahogy mellé lépek az egyik alsóbb fokra, ahol a drága nyugtatja a lábát, már rám sem tűznek a meglepően erős sugarak a palatető alatt. Nem szívesen ülnék le Mattie mellé, mert a gyomrom majd' kilyukad, és a ruháim is egyre inkább undorral töltenek el, ahogy a mellkasomhoz tapadnak a kólától, de továbbra sem tűnik úgy, mintha fel akarna állni. Csak rám függeszti a szemét, én pedig egy kis időre alámerülök a ragyogó, tiszta kék tekintetében, így csak megkésve jut el az agyamig, hogy Mattie hajlandó volt megszólalni végre két tüdőszaggató slukk között.

- Mi van, Cee, jót állsz ott magadért? - vigyorog rám ismét azzal a csodás, Mattie Pro jogvédett mosolyával, amitől általában hideglelést kapok. Sóhajtok egyet, amikor végre felfogom, hogy csak ugrat, és nem is vár rá választ.

Mattie közben egészen a korlátig húzódik, hogy helyet adjon nekem a lépcsőn, ha mellé telepednék, de csak akkor szánom rá magam, amikor látom, hogy még mindig bő fél szál van a cigijéből. Akkor is így volt, amikor nem sokkal ezelőtt hazajöttem, és már komolyan kezd olyan érzésem lenni, mintha az a cigi nem akarna rövidülni, csak, hogy engem keserítsen el még jobban a várakozás a megérdemelt ebédem helyett.

- Azt elszív... - kezdem, ezzel együtt megadóan leereszkedem a veranda peremére. Csak a nyilvánvalót akarom a drága spanom tudtára hozni, mégpedig, hogy a cigijét a házban is nyugodtan elszívhatja, de még mielőtt befejezhetném, a srác úgy kiabál rám, mintha nyúznák, és sikerül is vele teljesen halálra rémítenie. Olyan sebesen pattanok fel pár centire a deszkáktól, mint akit megcsíptek, és értetlen félelemmel meredek rá Mattie-re, aki a nevemet kiáltotta cifra káromkodásokkal együtt. Egy bögrét tart a kezében, afölött néz rám még a szokásosnál is pár árnyalattal sápadtabb arccal. A bögrét felismernem, az enyéim egyike, és, ha minden igaz, a barátom onnan kapta fel, ahová én épp lehuppanni készültem.

- Ember! - háborog a barna, mintha direkt akartam volna beleülni a valószínűleg kávéjába, miközben szúrósan néz rám. - Te már halott lennél nélkülem.

- Nem lennék - forgatom a szememet -, de többet nem is seggelnék bele a piádba, Matt, aranyom - hárítom, miközben leülök; előtte már alaposan megnézve minden négyzetcentit magam alatt. Mattie röhög a hirtelen jött óvatosságomon, a burkolt savazást figyelembe se veszi. Kár is lenne, ha morogna érte; a több éves megszokás után már nem tudnék más stílusban beszélni Mattie-vel, mint úgy, ahogy az előbb is tettem: alapvetően szeretettel, de ezzel együtt mindig némi maró iróniával.

Hálás vagyok, hogy legalább a gatyámat megmentette attól, hogy valami ráömöljön, az mára épp elég volt nekem,. Ezt persze nem mondom neki, még elbízná magát a hálálkodásomtól, és esetleg kíváncsi lenne, milyen vagyok, ha más érzelmeket mutatok felé. Mondjuk egy kis dühöt, ha legközelebb az ebédjét tolja a hátsóm alá próbaképpen.

Kicsit elhúzódom tőle, ahogy kifúj egy újabb adag füstöt, én meg köhögni kezdek. Matt csak megrántja a vállát, és egy furcsa pillantást küld felém, ami egyaránt lehet bocsánatkérés meg baszd meg, Cee, hogy ennyi eszed van kaliberű lesajnálás. Viszont azért sem akarok túl közel lenni hozzá most, amíg fel nem érünk a szobámba végre, mert amilyen jó megfigyelő, drága barátom még észrevenné, hogy nem vagyok túl jó állapotban. Csodálom, hogy eddig még nem tett megjegyzést a zilált külsőmre és a tincsekben összetapadt hajamra, amit a gyenge szél minduntalan az arcomba fúj. Idegesen söpröm hátra a szőke tincseken, majd észrevétlenül a nadrágomba törlöm a kezemet. Mattie-t figyelem, aki leüti a hamut a cigije végéről, és egy újabbat szív belőle, mielőtt felém fordulna. Remélem, nem a pofámba akarja fújni ezt a slukkot, mert akkor, haverság ide vagy oda, lelököm a lépcsőről! Talán megérezheti ezt, mert az utolsó pillanatban elfordul kissé, és a karikáit nagylelkűen egy kicsit arrébb, tőlem jobbra engedi a tiszta, kék égbe.

- A'szittem, már meg se jössz - kezdi társalgási hangon, közben rám se néz. Magamban kissé megnyugszom, hogy Mattie megszólalt, mert legalább fél percig volt csendben, ami nála egyéni rekordnak számít, ha ébren van. A szememet forgatom, mert kiérzem a hangjából a türelmetlenséget, minden felületes könnyedség mögött. Elveszem Mattie cigijét, és elnyomom a korlát egyik oszlopén, mielőtt beleejteném a hamusba, nem sokat törődve a spanom felháborodott horkantásával.

- A'szittem, van annyi eszed, hogy felmész hozzám, és elfoglalod magad - vágok vissza, miközben felállok, és a kezemet nyújtom a lépcsőn vergődő Mattnek. Megszorítja a csuklómat, másik kezével a félig teli bögre fülét, és talpra kecmereg egy olyan ember nyögéseivel, akinek minden mozdulat nehezére esik. Pontosabban egy olyan srác nyöszörgésével, aki tizenhárom éves kora óta masszív dohányos. Az ajtó felé terelem, a további szenvedésével nem sokat foglalkozva.

- Tudod, anyu nem igazán szereti, ha összefüstölöm a házát - pillant rám a válla fölött, ahogy kinyitja az ajtót, én pedig már rá is vágnám, hogy hazudik. Anyunak nincs baja azzal, hogy a házban cigizzünk, legalábbis apámat vagy Mattie-t még egyszer se zavarta ki a konyhából miatta. Arról persze nem tud, hogy Mattie a szobám ablakában ülve is előszeretettel füstöl, és biztos vagyok benne, hogyha egyszer engem látna cigizni, a spanom meg én is gazdagabbak lennénk egy nyaklevessel, de ebbe inkább bele se gondolok. Anyám bizonyos helyzetekben elég félelmetes tud lenni. De ezt a kis eszmefuttatást nem tudom megosztani Mattie-vel, igazolva, hogy milyen hülyeséget állít, mert épp csak kinyitom a számat, ő folytatja; úgy tűnik, csak egy levegővétel erejéig volt hajlandó szünetet tartani. - Meg amúgy is, Cee - hallom, mialatt az előszobában bontogatja a cipőfűzőit -, nem érdemled te ezt meg.

- Mit nem érdemlek meg? - vonom fel a szemöldököm neki háttal, amíg bezárom az ajtót. Mire kilépek a cipőmből, Mattie várakozóan, egyre szélesedő vigyorral áll mögöttem; a karjait keresztbe fonja maga előtt, és megint olyan pillantásokat vet rám, ami semmi jót nem ígér számomra.

- Hogy arra jöjj haza, hogy én épp elfoglalom magam nálad - villantja rám a fogait, és indul a konyha felé, engem pedig simán otthagy leesett állal a folyosó közepén.

Nem is kell többet mondania, túl jól ismerem Mattie-t ahhoz, hogy tudjam, mire gondolt ezzel. Ilyenkor a fenébe kívánom az élénk, képszerű fantáziámat, ami olyan pontosan festi le nekem, Mattie mit is csinálhatna a szobámban, hanyatt fekve az ágyamon, hogy az arcomból kifut minden vér, jobb helyet találva magának az övcsatom mélységeiben. Idegesen nyelek egyet, és próbálom a zavaromat dühbe fordítani, hogy Mattie-t meglegyintsem a hülyeségéért. Tudom, mennyire imádja húzni az agyam a kétértelmű megjegyzéseivel, de azt is, hogy ezek semmit nem jelentenek neki; az idegtépő erotika úgy dől belőle, mint videofelvételnél a játékkommentár. Mégis szívesen elküldeném ezért valahová, mert ő hiába szórakozhat nagyszerűen a megjegyzésén, én egyre kevésbé érzem jól magam.

Feldúltan dobom le a táskámat a folyosó közelebbi sarkába, majd utána csörtetek, de nem tudom leteremteni. Mattie épp anyámmal beszélget, ha beszélgetésnek lehet nevezni, amit folytatnak a reggelizőpult túloldalán. Anyám pont akkor cirógatja meg Mattie haját, amikor bevágódom a konyhába; a szokásos, kedves gesztuson túl láthatom még, ahogy a spanom a kezébe kap egy csokornyi evőeszközt és két poharat, mielőtt anyu engem intene oda magához. Mattie rám vigyorog ismét, ahogy elmegy mellettem az ebédlő felé, de nem jut időm foglalkozni vele, mert anyu már előttem is van néhány makulátlan porcelántányérral a karján.

- Cilly, kicsim - nyom gyors csókot az arcomra, mielőtt a kezembe adná a tányérokat. Gondozott, apró hullámokban leomló hajának illata betölti a levegőt körülöttem, amíg viszonzom az üdvözlését. Ezalatt igyekszem elnyomni egy elégedetlenkedő morgást a gyerekkori becenév hallatán, de anyu fel se veszi. - Nem is mondtad, hogy Mattie-t várjuk ma - szól rám kis dorgálással, de tudom, hogy nem haragszik; Mattie nem vendég nálunk. - Kaja az asztalon, egyetek, és ne, ne is kérdezd - tartja fel mindkét kezét, mintha csak a szavába akartam volna vágni, amivel megnyer részemről egy értetlen pillantást -, nem kell segíteni a mosogatásban, már az a drága gyermek is kérdezte. - Fejével az étkező felé int, miközben én egyre vágom a pofákat a szavai miatt. Szerencsére anyu nem látja meg, hogy grimaszolok, mert biztos nem venné jó néven. Lezártnak tekintheti a beszélgetést, mert engem is megcirógat, mielőtt dúdolva visszamenne a konyhapulthoz, hogy eligazgasson a rajta lévő vázában egy csokor vadvirágot.

A mellkasomhoz szorítom a tányérokat, míg átmegyek az ebédlőbe. Dühösen szusszantva vágom le őket a terített asztalra, és csak remélni tudom, hogy a halk dallamú rádió és a dúdolás mellett anyu nem hallotta meg a porcelán csörgését. Szikrázó szemmel nézek Mattie-re, aki már a lábát lógatva, nyugodtan ül az egyik vaskos, párnázott széken, szemben az előkertre néző, fülkés ablakokkal. Leteszek elé három tányért; laposat, majd mélyet, ahogy a konyhában jártas, szépérzékkel megáldott apám tanította kisebb koromban, végül egy kistányért is Mattie oldalán hagyok, a még mindig nála lévő bögre, meg egy üdítővel töltött pohár mellett. Csak ezután terítek meg magamnak is, tőle balra, és tüntetőleg magam elé húzok egy üveg kólát, amíg a haverom a még gőzölgő leves kiszedésével bíbelődik.

- Nagyon be akarsz vágódni anyámnál, ugye? - csipkelődöm, ahogy levágódom mellé a székemre. Az előbbi közjáték miatt érzett haragom már szinte el is párolgott; kezdek felvidulni, főleg a tőlem jobbra lévő haveromat figyelve. A csak a játékokban pró Mattie tovább szerencsétlenkedik, amit már nézni is rossz; hamar megsajnálom, és segítek neki. Persze azért is, mert magam sem akarok éhen halni, de akkor, ha rajta múlna, estig itt ülnénk csak azért, mert ő nem bír el egy merőkanállal.

- Nem csak a te anyád - morog, miközben enni kezd, és hamarosan én is követem a példáját -, amúgy meg nem mindenki olyan lelketlen állat, mint te, hogy hagyja ennek a csodás nőnek szétázni a kezeit.

- Matt, ne idegesíts - pillantok rá a tányérom felett -, szerelmesnek még nem kell lenned az anyámba - morgok, holott tudom, hogy ezt nem kéne mondanom neki, mert Mattie anyánkhoz fűződő viszonya ennél komplikáltabb, de sokkal tisztább. - Amúgy is, nem vagyok lelketlen állat - ütöm meg a karját, amit szinte rögtön viszonoz is, én meg fájdalmat tettetve feljajdulok. - Ezt most miért kellett, idióta?

- Mer' nem vagyok belé szerelmes - fúj rám, majd sértetten hátradől és tovább kanalazza a levest. Elnézően figyelem, de nem mondok semmit; jobb, ha hagyom Mattie-t lenyugodni egy-egy kis vérszívás után, mert ha folytatom, még képes rám borítani az egész asztalt. Ettől függetlenül is imádom Mattie-t cukkolni, mert jó nézni, ahogy duzzog, mint egy gyerek. A füle is egészen vörös a kósza, barna tincsek alatt, mire kuncogni kezdek, és nem tudom elég gyorsan levesbe fojtani a nevetésemet, mert a haverom felfigyel rá. - Mi van, mit nevetsz? - duzzog tovább, és a hangjától még jobban felderülök. Kényszerítenem kell magam, hogy egy kicsit összeszedettebb legyek, mert ha a felém forduló Mattie arcába röhögök, lehet, hogy belenyomja a fejem a leveses tálba. Sőt, amilyen pillantást vet rám, szinte biztos, hogy ennél még rosszabbat is tenne velem, ha már csak magunk leszünk, így gyorsan nyugalmat erőltetek a hangomra, mielőtt válaszolnék neki.

- Semmi, drága - krákogok egy kicsit, hogy a nevetés utolsó hullámát is elnyomjam, mire a haverom csak a szemöldökét vonja össze kissé, de annyiban hagyja. Jobb is, ez csak azt mutatja, hogy ismer már, minden kis hülye dolgommal együtt, ami most megkönnyebbülést hoz számomra, még akkor is, ha máskor gyűlölöm miatta. Ebből adódik, hogy a megszólítást már fel sem veszi: Mattie neve számomra egyaránt szinonima válogatott sértésekre és a leggyengédebb becézésekre is.

Többet nem is foglalkozik velem, hanem az ebédjébe temetkezik, én pedig végre észreveszem magam, és kanalazni kezdek. Annyira elmerültem az álmodozásban, hogy Mattie már a második fogást eszegetni, míg én csak a félig teli tányér fölött piszmogok. Gyorsan megeszem a leves maradékát, majd a tányért félretolva én is szedek magamnak anyu isteni. tejszínes-gombás csirkéjéből.

Mivel nálunk nem túl jellemzőek a családi ebédek, lévén, hogy a családom egy része sosincs idehaza, elég ritkán eszem az ebédlőben, minden szépsége és bája ide vagy oda, így most, hogy nem a szobámban kuporgok, az ölemben egy tálcával, az ablakon bámulok ki, míg eszem. A veranda szélét és a körülötte elnyúló, gondozott kertet látom a sok különböző, számomra egészen egzotikusnak tűnő virággal, és hiába nincs nyitva az ablak, szinte az orromban érzem az illatukat. Mégis csak pár percig szentelem a teljes figyelmem anyu gyönyörű, virágos szigeteinek, a pillantásom egy idő után elvándorol a kertről, és újra Mattie-t kezdem nézni. Meglepő módon csendben van, de gyorsan emlékeztetem magamat, hogy nem is olyan különleges dolog ez. Ha eszik, csak akkor szólal meg, ha valami tényleg fontosat akar mondani, velem ellentétben, mert még a gondos, kitartó nevelgetés ellenére sem ragadt rám több az asztali etikettből, mint a kések-villák pontos helye a teríték két oldalán.

- Mattie - szólítom meg elgondolkozva, mire egy hümmögés kíséretében felém fordul -, kajás a szád - vigyorodom el, majd fél kézzel letörlöm a tejszínt a szája sarkából. Mattie ezalatt lenyeli a falatot, és viszonozza a mosolyomat; süt belőle a kihívás.

- Az nem kaja volt - röhög csendesen, ahogy lenyalja az ujjamról a szószt, én pedig berzenkedve kapom el a kezemet tőle. Kárörvendően néz rám, még a szeme is mosolyog.

- Fúj már, baszod - fintorgok, és a nyálas ujjamat Mattie arcához dörzsölöm: vissza a feladónak. Mattie méltatlankodva felkiált, és ez az a hang, ami miatt végül én sem bírom ki további nevetés nélkül.

Haverom a kézfejével törölgeti az arcát, majd megvillanó pillantással közelíti felém a frissen megnyalt ujját, én pedig visítva hátrálok el tőle előbb a székkel, végül hátradőléssel. Az utóbbi nem volt túl jó ötlet, mert azzal fenyeget, hogy egyszerűen a padlón fogok kikötni, ha lebillenek a székről. Mattie nevet, én kiabálok, miközben dacolok a gravitációval, és úgy viselkedünk, mint a tíz éves kölykök, egészen addig, amíg odakint abba nem marad a rádió fülbemászó rock 'n' rollja, hogy anyu kissé ideges hangja csendüljön fel helyette a konyhából.

- Fiúk, mit csináltok? - üti meg a fülünket az a tipikus, két hanggal magasabb kérdés, amivel az anyák azonnal képesek ráncba szedni a rosszalkodó gyerekeiket. De, ha nem is mindenhol, nálunk mindenképp működik, mert a székbe kapaszkodva megállítom magamat az esésben, és Mattie is nyugton marad, tőlem alig öt centire. Gyorsan kiegyenesedünk mindketten, közben feszületen nézünk egymásra, mint akiket tetten értek. Egy kis ideig rémisztő a csend, és arra számítok, hogy anyu elindul az étkező felé, de talán csak két lépést tesz meg kopogó magassarkújában, mielőtt a haverom vesz egy mély levegőt és hihetetlen nyugalmat erőltetve a hangjára kiszólna a konyhába.

- Semmi rosszat, anyu, ebédelünk - mondja anyánknak, aki úgy tűnik, megelégszik a válasszal, mert a tűsarkak kopogása megszűnt valahol félúton idefelé. Szinte megkönnyebbülten nézek Mattie-re, aki viszonozza a pillantásom, de, ahogy kintről újra felhangzik a kétkedő hang, egyből érzem, hogy túl hamar örültünk a sikerünknek.

- Legyen is úgy, ne kelljen kimennem! - mondja még, és gyorsan le is hülyézem magam a téves észrevételért; anyu hangja már egy cseppet sem bizonytalan, inkább parancsoló, amitől még úgy is haptákba vágom magam a széken, hogy nem látja. Kiss oldalra sandítok és a szemem sarkából észlelem, hogy Mattie is komolyan vette a játékos fenyegetést. - Ördögfiókák, mennyi baj van velük - szűrődik be még anyánk szerető dohogása, mielőtt visszakapcsolná a rádiót, hogy elnyomja mind a lépei, mind a további beszélgetésünk zaját. Csak akkor merek ismét rendesen lélegezni, amikor meghallom valamelyik régi, hatvanas éveket idéző film egyik rongyosra hallgatott betétdalát odakintről. Megkönnyebbülten dőlök neki a széktámlának, és veszem kézbe a villát, lassan visszatérő étvággyal.

- Kösz a mentést - mondom Mattie-nek két falat között, aki csak megvonja a vállát, mintha mindennapos lenne, hogy megvédjen a kilátásban lévő, enyhe büntetéstől. Leint, jelezve, hogy mondana valamit, én pedig érdeklődve várom ki, hogy leerőszakolja a torkán a villájára tűzött falatot.

- Egy tízes lesz, szöszi - felel könnyedén, én pedig csak úgy, franciásan felnevetek, Mattie meg ettől majdnem megfullad. - Oké, elég lesz az is, ha ezt nem csinálod többet, mert ki fogsz nyírni.

Rávigyorgok, örömmel nyugtázva, hogy a szégyellni való, röfögős nevetésem ilyen jó hatással volt a legjobb haveromra.

- Ugyan, nem akarlak én megölni, elég, ha elájulsz. - Furcsálló pillantást vet rám. - Tudnék mit kezdeni az alélt testeddel, barátom. - A szemöldököm vonogatom, visszaadva Mattie-nek a korábbi szívózást, mire csak egy vinnyogást kapok tőle, ezzel ismét megkockáztatva anyánk feddését a konyhából.

- Jézusom, Cee, de nagyba' vagy! - vág vissza rögtön, ahogy eltolja magától a kiürült tányért, és egy vigyorral belekortyol a kólájába. Nem tudom utálni azért, hogy ragadós a jókedve. - Eter már nem elég neked? - néz rám a pohár pereme fölött, árgus szemmel várva a reakciómat.

Sejtem, hogy Mattie egy kisebb kiborulásra számít tőlem, leginkább amiatt, hogy a nevén nevezte Örökkévalómat, de hamar leesik, hogy egyszer-kétszer már hívtam a nicknevén, ha muszáj volt megemlítenem, és Mattie-nek elég jó emlékezete van, sajnos, velem ellentétben. Meglepő, de mégsem a szégyen vagy a kiakadás az első, amit a megjegyzése kivált belőlem. Hahó, a legjobb barátommal beszélek, emlékeztetem magam, ahogy állom a kihívását, nincs perc, hogy ne kekeckedjünk egymással ilyen módon! Így alig csukja be a száját, már kapja is a riposztom, olyan könnyedséggel, mintha csak az ellenséges csapatot kéne szidnom mellette Counter Strike-ban.

- Aranyom, amiről nem tud, nem fáj neki - karolom át a vállát, Mattie pedig játékosan közelebb húzódik hozzám a széken. A vállamra hajtja a fejét, én meg a hajába borzolok, mielőtt elengedném; a nemtetszését jelző kis vinnyogás a legszebb hangként cseng a fülemben ezen a délutánon. Közben gyorsan felállok az asztaltól, és egy nagy szelet sajttortának adom minden figyelmem, hogy eltereljem a gondolataimat Vince-ről, mielőtt még rosszul érezném magam. Most nem foglalkozhatok vele, Mattie azért van itt, hogy magának követelje a törődésem, és én ezt boldogan meg is adom neki, csak ne juttassa eszembe a szerelmemet többször. Inkább, hogy valami mással legyek elfoglalva, az ő kistányérját is elveszem, hogy anyu sütijéből rátegyek egy szeletet, amit a haverom örömmel elfogad, és még azelőtt megkóstolja, hogy a poharainkat magamhoz véve elindulnék a nyomában a lépcső felé. - Kell még a kávéd? - pillantok a bögrémre, ami az asztalon árválkodik, és biztos, hogy a tartalma régen kihűlt már. Mattie meg sem fordul; a lépcső közepén jár, csak a válla felett válaszol, a szájából kilógó apró, süteményes villa tüskéi között szűrve a mondandóját.

- Hogy a viharba' ne! Ilyet ne is kérdezz! - adja ki haverom a burkolt parancsot arra, hogy pincérfiút játszva minden ihatót utána cipeljek a szobámba, és faképnél hagy a lépcső alján, ahelyett, hogy segítene nekem. Csendben káromkodva követem, és hálás vagyok azért, hogy anyu ennyire imád zenét hallgatni konyhai sürgölődés közben, mert nem lenne rám büszke, ha hallaná, milyen válogatott szidalmakat vágok a távozó Mattie fejéhez az orrom alatt.